Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

Sallay Géza irodalomtörténeti szemlélete és helye a Dante-kutatásban

Kelemen János

 

[Kivonat] [Abstract in English] [A teljes cikk letölthető formátumban]

 

Sallay Géza, aki kivételes ismerője volt a világirodalomnak, több mint hat évtizedes kutatói és tanári működése során szinte kizárólag az olasz irodalom történetével foglakozott. Annak viszont minden korszakáról végiggondolt és kidolgozott mondanivalója volt: a kezdetektől fogva a 20. század lírájáig és prózájáig.

Azok közé tartozott, akiknek a szóbeli kommunikáció volt az eleme. Mindazok a szerencsések, akik egykor hallgatói lehettek briliáns, nyomdakész formában elhangzó előadásainak, tanúsíthatják ezt. Ennél fogva – bár ő lett volna leginkább feljogosítva arra, hogy egy személyben megírja az olasz irodalom történetét – nyomtatásban megjelent művei viszonylag szűkebb korpuszt alkotnak, és a nagy összefoglaló irodalomtörténetnek inkább egy-egy mozaikdarabját képviselik. Mindamellett, ezek a mozaikdarabok terjedelmileg tekintélyt parancsolók, hiszen együttesen több száz oldalra rúgnak. Írt, szeretett Dantéján kívül, Boccaccióról (Boccacciónak nem szentelt önálló tanulmányt, de hosszan és mélyrehatóan foglalkozott vele az Eretnekmozgalmak és az olasz comunális polgárság vallásos krízise a trecento végén című tanulmányában [in: Kardos szerk. 1957: 9−98; a tanulmány Boccaccióról szóló fejezetét a Helikon 2012/3-4. száma közli újra]), Petrarcáról (in: Kardos szerk. 1957), Campanelláról (Campanella 1959), Dino Campanáról (Sallay 1967), nem utolsósorban pedig Gramsciról (Sallay 1955, Sallay 1965), akit Szauder József mellett ő mutatott be először Magyarországon, s akinek tanítása saját irodalomtörténeti nézeteinek alakulásában is tükröződik. Szerencsés körülményként mindehhez hozzátehetjük, hogy szóbeli előadásairól és hozzászólásairól is viszonylag sok emlék maradt fenn különféle konferenciák és vitaülések jegyzőkönyveiben, így többek között a Magyar Dantisztikai Társaság Monarchia-munkaközösségének üléseiről szóló, Nagy József által készített összefoglalókban.

Még fontosabb, hogy ezekből az anyagokból kiolvasható egy kiérlelt és markáns koncepció általában az irodalmi folyamat természetéről, különösképpen pedig az olasz irodalom történetének sajátosan meghatározó vonásairól. Sallay nem pusztán leíró irodalomtörténész volt, vagyis nem volt „tiszta” történész, hanem elméleti igénnyel fellépő gondolkodó, aki – mint többek közt Eretnekmozgalmak és az olasz comunális polgárság vallásos krízise a trecento végén című, könyvnyi terjedelmű történeti tanulmánya (Sallay 1955, Sallay 1965) tanúsítja – az irodalmi jelenségeket általános fogalmi keretben és széles történeti perspektívában vizsgálta.

Tagadhatatlan, hogy az olasz irodalom egészére kiterjedő széles körű érdeklődése ellenére mindvégig Dante állt figyelmének középpontjában, nem csoda hát, ha írásainak zömét a Danténak szentelt tanulmányok teszik ki. Az első, az 1953-as Világirodalmi évkönyvben megjelent nagyobb Dante-tanulmányától (Sallay 1953: 190−212) a 2004-ben induló Dante Füzetek 1. számában közölt előadásáig (Sallay 2006: 1−20), illetve Dante és Vergilius az Inferno I-II. énekében című legutolsó írásáig (Sallay 2011: 17−31) egyenes vonal húzható, amely világosan mutatja ennek az érdeklődésnek az állandóságát.  

A továbbiakban éppen ezért elsősorban Dante-interpretációjának fényében szeretnék Sallay munkásságának általánosabb szemléleti és elméleti jellemzőiről beszélni.

Dante politikai eszméi és a feudalizmus című 1953-as tanulmányát Engels jól ismert szavaival vezeti be: „A legelső kapitalista nemzet Itália volt. A feudális középkor befejezését, a modern kapitalista korszak hajnalát hatalmas alak jelzi: az olasz Dante, aki a középkor utolsó és egyben az újkor első költője volt” (Sallay 1975: 190; kissé eltérő fordításban: „Az első kapitalista nemzet Itália volt. A feudális középkor végét, a modern kapitalista korszak hajnalát gigászi alak jelzi. Az olasz Dante ez, a középkor utolsó és egyben az újkor első költője” [Engels 1975: 182]).

Az idézetet későbbi írásaiban többször is megismétli, csakúgy, mint Kardos Tibor, jelezve, hogy a hivatkozás nem külső díszítő elem a számára, hanem olyan mérvadó megállapítás, amely pontosan kijelöli Dante világtörténeti és világirodalmi helyét. Ezek szerint Dante, aki két világtörténeti korszak határán helyezkedik el, a jövőbe mutató társadalmi fejlődés nagy átmeneti szakaszának a költője. Műve ily módon a régit és az újat egyesíti magában, illetve a régi és az új közötti harcot fejezi ki. Vagy ahogyan az előbb idézett helyen maga Sallay fogalmaz: „Művében […] megtalálhatók a halódó feudális középkor elemei éppúgy, mint a születő, új kapitalista korszaké” (Sallay 1975: 190).

Ilyen vagy olyan formában megfogalmazva a hazai Dante-interpretációnak évtizedeken át ez lesz a jellemző álláspontja, amelyet a Dante születésének hétszázadik évfordulójára kiadott, Kardos Tibor szerkesztette tanulmánykötet már címében is megfogalmaz (Dante a középkor és a renaissance között; Kardos szerk. 1966), s amelyet a kötethez írt nagy ívű tanulmányában Kardos Tibor részletesen kifejt. Kardos itt nagy erudícióval érvel amellett, hogy „a ’középkor utolsó’ és az ’újkor első költőjének’ humanizmusa a kibontakozóban levő történeti humanizmus legjelentékenyebb előjátéka, bevezetője, része” (Kardos 1966: 13).

Közbe kell azonban vetni, hogy ez csak a jellemző álláspont, amelyet az adott korszakban sem osztott mindenki. Például Kardossal és Sallayval vitatkozva, Bán Imre egyik szép elemzésében kételyeit fejezte ki az iránt, hogy Ulyxest, a Pokol XXVI. énekének – vagyis az egész mű értelmezése szempontjából egyik legfontosabb részletének – a hősét már „a reneszánsz kutatóvágy” jellemezné: „Dante a középkori színezetű humanizmus szellemével telve nem akarta Ulyxesét a reneszánsz kutatóvágy szimbólumává tenni” (Bán 1988: 145). Vegyük észre: Bán középkori és nem reneszánsz humanizmusról beszél, jelezve, hogy az egyik és a másik esetben egészen mást jelent a humanizmus.

Ha Dante életművét a középkor és újkor közötti átmeneti helyzetből kívánjuk magyarázni, akkor természetesnek látszik, hogy magyarázó elvül két igen markáns előfeltevést alkalmazzunk:

1. egy historizáló (historicista) jellegű történelemfilozófiai előfeltevést, amely szerint a történelem menete nem más, mint a társadalmi formák szükségszerű egymásra következése az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendűig;

2. egy szociologizáló jellegű kultúrafilozófiai előfeltevést, amely szerint egy műalkotásnak a tartalmi aspektusa, vagyis történeti értelemben vett jelentése a döntő, amit pedig referenciája határoz meg.      

Mindkét tételről évszázados vita folyik, s különböző okokból mindkettő divatja-múltnak látszik. Hadd tegyek ezzel kapcsolatban néhány általános megjegyzést.

Valóban úgy tűnik, hogy a historicista feltevést a posztmodern gondolkodás végleg megingatta. Nehéz tartani az egyetlen, átfogó történeti folyamatról alkotott képet, s az ennek megfelelő „nagy narratívát”. A szociologizáló feltevés (amelynek egyik változata az alap-felépítmény típusú irodalommagyarázat) szintén nehezen látszik védhetőnek, hiszen a hermeneutika az interpretáció végtelenségének elméletével és a befogadó középpontba állításával aláásta minden referenciális megközelítés lehetőségét.

Mindennek ellenére úgy vélem, hogy bármely lehetséges ellenvetésből csak az következik, hogy ezeket a tételeket óvatosan kell kezelnünk, de nem kell mindenestül elvetnünk őket. Hiszen bármely irodalmi mű egy értelmezési horizonton belül tárja fel jelentését, ami azt feltételezi, hogy egy történeti és szociológiai kontextusban válik hozzáférhetővé. Ez persze a historicista megközelítés esetében többek között azzal a veszéllyel jár, hogy a magyarázni kívánt művet teleológiai perspektívába helyezzük, vagyis annak a folyamatnak a végcélja felől értelmezzük, amely benne tükröződni látszik. A szociologizáló megközelítés esetében pedig az a veszély leselkedik ránk, hogy a végcél szempontjából igenelt tartalmakat a mű értékelésének alapjává tesszük.

Olyan nagy szerzők esetében, mint Dante, ezek a veszélyek különösen láthatóvá válnak, s meg kell vallani, hogy – főként pályája elején – Sallay sem tudta őket elkerülni, amiben persze mindenekelőtt a korszellem jelét kell látnunk. Például a historicista teleológia szemléletmódjából fakad az az interpretációs stratégia, melyet ő maga úgy fogalmaz meg, hogy Dante művében „figyelmünket elsősorban arra kell fordítanunk, ami születőben, keletkezőben van, ami előre mutat” (Sallay 1953: 190).

Ebben a megfogalmazásban nyilvánvalóan benne rejlik a tendenciózus vagy szelektív olvasatok lehetősége. Ám a historicizmus Szküllájával szemben ott van az antihistorizmus Karübdisze, amely ugyan megszabadít minket a teleologikus perspektívától, de arra kényszerít, hogy a művet légüres térben szemléljük. Ahhoz, hogy ezt a második zátonyt is el tudjuk kerülni, mindenképpen szükség van arra, hogy a történeti és társadalmi meghatározottságok átfogó kontextusában vizsgáljuk az irodalmi folyamatot, s annak részeként fogjuk fel a tanulmányozandó szövegeket. Sallaynak legtöbbször sikerült a két véglet között elhajóznia, s írásai – annak ellenére, hogy néhol óhatatlanul magukon viselik a korszellem bélyegét – a történeti kritika nagy teljesítményei közé tartoznak.

E látásmódnak köszönhetően mindig elkerülte a biografizmust vagy a pszichologizmust, vagyis azt, hogy egy művet a szerző kontingens körülményeivel vagy egyedi pszichológiai tulajdonságaival magyarázzon. Úgy tartotta, hogy a legegyénibb és legszubjektívebb vonások is valami általánosabbnak a kifejezői, s ez szűrődik át az adott szerző műveibe, még lírai költeményeibe is. Módszerét és felfogását szépen példázza Campanáról szóló tanulmánya, mely amellett, hogy egy sor megkapó elemzést tartalmaz, s a költészet iránti kifinomult érzékről tanúskodik, rámutat arra, hogy Campana költészetének jellemzői nem vezethetők le a pszichiátriai megbetegedésből, mint pusztán egyedi kuriózumból. Szinte módszertanilag általánosítható, ahogyan Sallay a mélyebb okokra rávilágít: „Elszakadás és elidegenülés: valójában Campana költészetének legalapvetőbb jellemvonása. Nála sokkal meghatározóbb erővel jelentkezik, mint kortársainál. Ebben talán az is közrejátszik, hogy egyéni életútja is kora polgári társadalmától, sőt tragikus módon a saját magától való elidegenülés jegyében alakul, s életét hosszú, évtizedes elmegyógyintézeti tartózkodás zárja le. Éppen ezért ellentétben Campana sok kritikusával, annyit hangoztatott „őrültségét” nem egyszerűen szubjektív, patologikus jelenségnek tartjuk. Ellenezzük azt, hogy költészetének jellemvonásait csupán ezzel hozzák kapcsolatba. Neuraszténiából, üldözési mániából, társadalom- és emberellenes dührohamokból álló „őrültségét” úgy tekintjük, mint a költészetében kezdettől fogva megnyilvánuló sajátosságok extrém kifejeződését, a személyiség végső felbomlását és elidegenedését, ami egyben az egész polgári művészet tipikus útja volt korában (elég, Svevo és Pirandello esetére gondolunk, s a személyiségprobléma általuk nyújtott sajátos megoldására)” (Sallay 1967 135−136).

Egy olyan történeti jelentőségű, csak világirodalmi mércével mérhető életmű esetében, mint amilyen a Dantéé, még nyilvánvalóbb, hogy a költő életrajzával és lelki alkatával igen keveset tudunk magyarázni. Irreleváns minden spekuláció Dante Betarice iránti szerelmének valóságos voltára, személyes tulajdonságaira és sok más hasonló dologra vonatkozóan. Annál is inkább, mert az életmű nagyságával fordított arányban áll a költő életére vonatkozó dokumentálható adatok szűkös volta.

De eltekintve az életrajzi adatok bőséges vagy szűkös voltának a problémájától, mindenképpen abból kell kiindulni, amit a strukturalista irodalomszociológusok és mentalitás-történészek már évtizedekkel ezelőtt megfogalmaztak, abból tehát, hogy egy komplex irodalmi mű nem hozható magyarázó jellegű kauzális kapcsolatba egyedi tényekkel és eseményekkel. Sokkal fontosabbak azok a formális és nem kauzális összefüggések, amelyek a mű teljes formai és szellemi struktúrája, valamint az adott kor átfogó mentális struktúrája és általános történelmi jellemzői között tárhatók fel. Sallay ezt nem fogalmazta meg így, de lényegében ilyenfajta összefüggésekre gondolt, amikor legreprezentatívabb Dante-tanulmányának ezt a címet adta: Világszemlélet és ábrázolás összefüggése a Színjátékban (Sallay 1966).

Ezen a ponton nem árt óvatosnak lennünk. A rend kedvéért megjegyzem, hogy az előbbiek során a „struktúra” szót szokásos jelentésében használtam (ahogyan például a „nyelvi struktúra” vagy „társadalmi struktúra” kifejezésekben szerepel), nem pedig a költészet ellentéteként felfogott speciális értelemben. Egyébként a költészet és a struktúra, illetve a költészet és az allegória jól ismert Croce-féle szembeállításával Sallay is foglalkozott, sőt úgy tűnik, Magyarországon ő volt az első, aki azt tüzetesen tanulmányozta és bírálta. A distinkciót nem tartotta kiterjeszthetőnek az Isteni színjátékra, de elismerte a crocei elméletben rejlő kérdésfeltevés jelentőségét, olyannyira, hogy leszögezte: „A struktúra és költészet kérdése tehát a legszorosabb, gyakran a legközvetlenebb kapcsolatban van Dante politikai szemléletének, a Színjátékban megnyilvánuló világszemléletének, s műve történeti elhelyezésének, művészete történetiségének kérdésével” (Sallay 1966: 108).

A kérdés elvi megoldása az, hogy egy műalkotás önmagában véve mindig „teljes egészet” alkot, s hogy strukturális komponensei (így például a Komédiában az allegóriák, a doktrinális aspektusok, a túlvilági utazás állomásait összekapcsoló narratív láncszemek stb.) maguk is költői erővel bírnak, vagyis – ahogyan Gramsci mondta a Pokol X. énekét elemezve – „szerkezet nélkül nincs költészet, tehát a szerkezetnek is költői értéke van” (Gramsci 1974: 197). Láthatóan Sallay is ehhez hasonló megoldás mellett kötelezte el magát.

Visszatérve ezek után a fő problémához, vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy mi a Komédia világnézeti struktúrájának és ábrázolásmódjának a viszonya Dante világához, érdemes emlékeztetni arra, hogy Sallay megpróbálta explicite is tisztázni, mit ért „a dantei poéma struktúráján”. „A dantei poéma struktúrája az, ami kiváltja a konfliktus létrejöttét, és meghatározza a dantei szimbolikus alakok sajátos jellegét. A struktúrában kifejeződő eszmei, etikai tartalom nélkül teljesen elmosódnak a dantei hősök jellegzetesen dantei jellemvonásai, azok a jellemvonások és sajátosságok, amelyeket azáltal nyernek, hogy a költő nemcsak a maguk puszta egyéni, jobban mondva partikuláris konkrétságukban, hanem viszonyítottságukban mutatja be őket. E nélkül a viszonyítottság nélkül érezhetően más értelmet kapnának, és más következtetésekre adnak lehetőséget a dantei figurák. […] A dantei struktúrát nem tekintjük sem szimbolikusnak a Danténál használt szimbólumok eddigi értelmében, sem pedig a költészettől, a tényleges művészi realizációtól eltérő idegen valaminek. […] A struktúra nem egyszerűen a Dante-korabeli történeti világ egészének a költői áttétele, mint inkább e világ etikai-vallási struktúrájának a tükröződése, s ilyen értelemben nincs totális megfelelés az etikai-vallási struktúra s a konkrét történelmi valóság egésze között” (Sallay 1966: 141−142).

A passzus kissé talán elmosódott fogalomhasználatból is kitűnik, hogy a költemény struktúrája Sallay szerint a tartalmi síkon megjelenő viszonylatrendszer, amely valamilyen leképezési viszonyban van az adott történelmi világot jellemző formákkal, ezen belül is az etikai-vallási viszonylatrendszerrel. Ennek a komplexumnak a középpontjába pedig a politikai mozzanatot állítja, mint annak szervező elvét. Leszögezi: [Danténál] „gyakorlati politikai tevékenysége, állásfoglalásai és a műalkotás közti összefüggés félreérthetetlen és világos, sőt az alkotás egyenesen és céltudatosan alárendelődik gyakorlati politikai célkitűzéseinek, illetve az azokat irányító elképzeléseknek” (Sallay 1966: 109).

Ez az állítás egyrészt igaz, másrészt kiegészítésre szorul. Igaz, mert a Komédia szinte minden énekében kimutatható az egészen közvetlen politikai cél és szándék, hányattatott sorsú szerzőjének minden politikai fordulata. Ahogyan ezt legújabban Marco Santagata fogalmazta meg, művét a költő „kontingens követelmények ösztönzése alatt és gyakorlati célkitűzéseket követve koncipiálta” (Santagata 2012: 210). Ugyanakkor az állítás kiegészítendő, mert – újra Santagata szavaival élve – „a Komédia kétarcú költemény: az emberiség sorsáról beszél eszkatologikus perspektívában, miközben a legszorosabban vett aktualitás pontos és hangsúlyozott olvasatát hajtja végre” (Santagata 2012: 211). A mű pusztán amiatt, hogy a szerzői intenciónak megfelelően alá van rendelve a konkrét politikai célkitűzéseknek és elképzeléseknek, nem lenne érdekes a mai olvasó számára. A mi számunkra eszkatológikus perspektívába illesztett politikai víziója az érdekes. Sallaynak persze abban az értelemben teljesen igaza van, hogy ez a vízió alkotja az Isteni színjáték egészének strukturáló középpontját. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a költemény egy világtörténelmi kihatású társadalmi és civilizációs válságot tükröz, alapját pedig a világ legfőbb hatalmai, a pápaság, a császárság és a kommunák közötti általános politikai konfliktus képezi, amely az egész kor jellegét meghatározta.

A politikai mozzanat hangsúlyozásával Sallay karakterisztikus helyet foglal el a Dante-kutatásokban. Álláspontjából ugyanis olyan értelmezési stratégia következik, amelynek fényében a korábbi általános felfogáshoz képest átértékelődnek a Dante művei közötti kapcsolatok. Míg az Isteni színjáték fejlődésvonalát az olasz kritika hagyományosan Az új élet – Vendégség – Színjáték összefüggésében rajzolta meg, addig Sallay Az egyeduralmat állítja előtérbe, mely szerinte „a Színjáték megértésének és értékelésének egyik leglényegesebb kulcsa” (Sallay 1966: 109).

Az egyeduralmat az Isteni színjáték egyik leglényegesebb interpretációs kulcsának megtenni annyit tesz, mint egyes filozófiai tartalmak hangsúlyozásával előnyben részesíteni a költemény racionalista olvasatát. Ilyen tartalmak az averroizmus, a világi egyeduralom által garantált földi boldogság eszméje, a politikai univerzalizmus, a természetes értelem és tudásvágy igenlése vagy egyenesen apoteózisa (például Ulyxesnek, az „értelem hősének” alakjában, ahogyan azt egy bizonyos hagyomány és annak nyomában Sallay értelmezi [Sallay 1966: 130−136]). A racionalista értelmezést indokolt és lehetséges tovább vinni, de csak addig a pontig, amíg bele nem ütközünk a költeményben kifejeződő más tendenciákba, így a misztikus jelentésrétegekbe vagy az emberi tudás korlátozottságáról szóló epizódokba (tekintsük Ulyxesnek, a „fandi fictornak” a figuráját, ahogyan azt Giorgio Padoan [2001] értelmezi).

Ezek a megfontolások oda vezetnek, hogy Dante művét rendkívüli ellentmondások feszítik, s a legbölcsebb dolog ezt elfogadnunk. Végeredményben Sallay is erre a következtetésre jut. Hadd idézzek tőle egy hosszabb passzust, amelyet itt-ott másképp fogalmaznék, de amely mindenképpen a lényegre tapint: „Mindezek a tapasztalatok és felismerések sajátságosan ellentmondásos képpé alakultak Dante szemében, de nyomban hozzátehetjük, hogy ezeket az ellentmondásokat nem Dante találta, hanem adva voltak magában a valóságban. […] Benne, a nemesi származású politikusban jobban élt a comune egészének a szemlélete és a comunén belüli népi politika igényének a tudata, mint a polgári vezetőrétegben; a comunális kultúra laikus szellemisége és a guelf polgárság pápa-párti orientációja; a születéshez és vagyonhoz kötött nemesség-felfogás elvetése, az érzelmek ember-nemesítő hatásának felismerése és ugyanakkor a féktelen vagyon- és pénzhajhászás; a comune, amely létében és tendenciájában az univerzalizmus tagadása, hozzáköti szekerét az univerzalizmus politikájának és eszméjének legnagyobb képviselőjéhez, az egyházhoz; Dante szimpátiája a ghibellin gondolat iránt, s ugyanakkor annak keserű megtapasztalása, hogy a ghibellin nemesség erkölcsileg milyen mélyre süllyedt; Itália földrajzi összetartozása, egységigénye s ugyanakkor végleges feldaraboltsága; a dialektusok egy egységes nyelv aspektusai, de ugyanakkor hiányzik ez az egységes nyelv […]” (Sallay 1966: 119−120).

Ha a föntebb sorjázó ellentmondásokat „külső” ellentmondásoknak tekintjük, a szónak abban az értelmében, hogy az empirikus történelmi világ tendenciái jelennek meg bennük, melyek meghatározzák Danténak mint empirikus szerzőnek a helyzetét és művének feltételrendszerét, akkor talán jogos őket egyetlen pontra visszavezetni. Vitatható ugyan, hogy Dante két világ határán élt-e, de abszolúte vitathatatlan, hogy két világban élt: a kommunák kora kapitalizmusában és a feudális arisztokrácia univerzumában. Nemcsak ellentétes történelmi erők érdek-konfliktusát, hanem ezen erők érték-konfliktusát is meg kellett élnie, s korántsem abban a formában, hogy az egyik, vagyis a „profiton” alapuló értékrend „nemesebb” vagy „előremutatóbb” lett volna, mint a nemesi „becsületen” („onore”) alapuló másik értékrend (Életrajzi síkon ez így foglalható össze: „Dante életében a komunális ’burzsoázia’ kereskedői és affarista világa, valamint az Appenninek lejtőin megtelepedett feudális joghatóságok világa keresztezi egymást. Ha Firenze a profit jegyében, akkor az Appenninek a becsület jegyében helyezkedik el. A két világ találkozása és összeütközése mély nyomot hagy Dantéban” [Santagata 2012: 190]).

Az itt vázolt helyzetet inkább strukturális, mintsem teleologikus és diakrón terminusokban érdemes leírni. Amivel nem akarom azt mondani, hogy a diakrón szemléleti keret alkalmatlan lenne Dante művének értelmezésére, és így értelmetlen lenne az a vita, hogy Dante a középkor költője volt-e vagy a reneszánszba való átmeneté. Ez a vita már önmagában feltételez egyfajta diakrón megközelítési módot és valamilyen történelemfilozófiai felfogást az egyes korok jellegéről.

Végül hogyan foglaljunk állást? Sallay, aki – mint láttuk – az utóbbi felfogásnak, a két korszak határán álló Dante-képnek volt a képviselője, egy helyen a következőképpen teszi fel a kérdést: „A középkor embere volt-e Dante, vagy már a renaissance-é?” Válasza a szóban forgó helyen így hangzik: „A középkorból jön és akarva-akaratlan a renaissance-ba tart”. Magam, aki Sallay Gézával vitatkozva többször érveltem úgy, hogy az Isteni színjáték a középkor világának összefoglalása, ezt az „akarva-akaratlan”-t jó kompromisszumnak tartom, hozzátéve, hogy épp annyira megfelelőnek tartom Gramsci kifejezését, melyet Sallay egyetértően idézett: az Isteni színjáték „a középkor hattyúdala” (Sallay 1966: 146).

 

 

Irodalom

Bán Imre 1988: Dante Ulyxese. A Pokol XXVI. éneke. In: Bán Imre: Dante-tanulmányok. Budapest: Szépirodalmi Kiadó. 145.

Campanella, Tommaso 1959: A napváros. Fordította, előszóval és jegyzetekkel ellátta Sallay Géza. Budapest: Gondolat.

Engels, Friedrich 1975: Az olasz olvasóhoz. In: Marx-Engels válogatott művei I. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Gramsci 1974 = Antonio Gramsci levele Tatjánához, 1931. szeptember 20. In: Gramsci, Antonio 1974: Levelek a börtönből. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 197.

Gramsci, Antonio 1965: Marxizmus, kultúra, művészet. Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Sallay Géza. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Kardos Tibor (szerk.) 1966: Dante a középkor és a renaissance között. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kardos Tibor 1966: Dante humanizmusa a középkor és a renaissance között. In: Kardos Tibor (szerk.) 1966: Dante a középkor és a renaissance között. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Padoan, Giorgio 2001: A ¨szóban mester¨ Odüsszeusz és a tudás útjai. Ford. Tekulics Judit. In: Dante a XX. században. Szerk. Kelemen János. Helikon 2001/2−3: 321−351.

Sallay Géza 1953: Dante politikai eszméi és a feudalizmus. In: Kardos Tibor (szerk.): Világirodalmi évkönyv. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat. 190−212.

Sallay Géza 1955: Gramsci és az olasz irodalomtörténetírás. In: Filológiai Közlöny, 1955/3.

Sallay Géza 1957: Eretnekmozgalmak és az olasz comunális polgárság vallásos krízise a trecento végén. In: Kardos Tibor (szerk.): Renaissance tanulmányok. Budapest: Akadémiai Kiadó. 9−98.

Sallay Géza 1966: Világszemlélet és ábrázolás összefüggése a Színjátékban. In: Kardos Tibor (szerk.): Dante a középkor és a renaissance között. Budapest: Akadémiai Kiadó. 105−160.

Sallay Géza 1967: Dino Campana. In: Szabó György (szerk.): Az olasz irodalom a XX. században. Budapest: Gondolat.

Sallay Géza 2006: A Dante-életmű néhány fontos kérdéséről. In: Dante Füzetek. 1. 2006/1: 1−20.

Sallay Géza 2011 Dante és Vergilius az Inferno I-II. énekében. In: Szegedi Eszter − Falvay Dávid (szerk.): „Ritrar parlando il bel”. Tanulmányok Király Erzsébet tiszteletére. Budapest: L’Harmattan. 17−31.

Santagata, Marco 2012: Dante. Il romanzo della sua vita. Milano: Mondadori.

 

 

A „Lépték és léptek. Dantétól a kortárs költészetig” című konferencia bevezető előadása. A konferenciát az ELTE Olasz Tanszéke és a Magyar Dantisztikai Társaság Sallay Géza emlékére rendezte, 2012. december 19-én és 20-án.

 

 

Lektorálta: Nyomárkay István