Maradjunk még mindig a szavaknál! Köztudott, hogy nyelvünkben sok szláv jövevényszó honosodott meg. Ezek mind megtalálták helyüket a magyar nyelv fonetikai, morfológiai és szintaktikai rendszerében, azaz ma már sajátunknak érezzük és tartjuk őket. Csaknem teljes feldolgozásukat Kniezsa István professzor úrnak köszönhetjük. Javarészük (az átvétel korai idejét tekintve) közelebbről meg nem határozható, többségében déli szláv nyelvből vagy nyelvjárásból való. A 14-15. századtól kezdve azonban a szlávból (mint mondottuk, főként a déli szlávból) egyre kevesebb  átvétellel találkozunk, annál több magyar szó kerül át viszont déli, és még több északi szomszédaink nyelvébe. Többségük a magyar közigazgatásban, államigazgatásban, törvénykezésben használt kifejezés, amelyeket az írott nyelv közvetít. Lássunk belőlük most kettőt! 1570-ből adatolható a horvátban a varmeđa. A Zrinyi-Frangepán archivumból idézünk: u kotaru grada našega Ozlja u varmeje zagrebskoj; 19. század közepéről való szerb forrásból: evo gospodin Žutilov bio je notaroš u varmeđi (adatok Hadrovics L. UngEl). Az alapszó szláv: međa ’mesgye, határ’ jelentésben már a Tihanyi Alapítólevélben felbukkan, a vármegye 1504-től adatolható. A szláv eredetű alapszó később vár szavunkkal összetételt képezve az ismert nagyobb közigazgatási egység elnevezéséül szolgált és szolgál ma is; s ebben a jelentésben került vissza a horvátba. Próbálkoztak a magyar összetétel fordításával is, így keletkezett a gradska međa féltükörszó, amely azonban nem honosodott meg. Az igazi visszavétel (Rückentlehnung) típusa a horvát peruš, amely a magyar peres átvétele, és első ízben Ivan Pergošić Tripartitum-fordításában bukkan fel: gorni peruš, dolni peruš ’felperes; alperes’ kifejezésekben. A magyar szó a per-ből képzett főnév, amely elvonással alakult a perel igéből, ez viszont egy szláv pьreti ’vitatkozik, veszekszik’ igére megy vissza. Az út tehát: pьreti¦ perel¦ per ¦ peres, utána pedig jogi szakszóként átvéve: peruš.

Hadrovics László Ungarische Elemente im Serbokroatischen című munkájában közel ezer szót dolgozott fel, amelyek a történelem folyamán a szerbhorvátban használatosak voltak. Többük az államigazgatási terminológia része lett, pl.: bistoš, eškut, kišbirov, febirov, fesolgabirov, solgabirov, notarijuš; orsag, tanač stb. Érdekesek a társadalom rétegződésével kapcsolatosak, pl.: gavaler, grof, herceg, kolduš, nemeš, pajdaš, čatloš, oprovda, pandur stb. Szép számú magyar szó került a szerbhorvátba, amelyek az építkezéssel, lakással vagy különböző eszközökkel, szerszámokkal kapcsolatosak, azok megnevezésére szolgálnak,  pl.: astal, salaš, soba, lepedov, moždov, vankuš; ašov, balta, čakan, kalapač, és folytathatnánk a sort tovább. Egy részük a társadalmi és történelmi körülmények megváltozása folytán kiveszett a nyelvhasználatból, pl.: bistoš, eškut, solgabirov stb., tovább él, és ma is használatos azonban a soba, salaš, vankuš, ašov és még több hozzájuk hasonló. Magam zágrábi vendégprofesszorságom utolsó éveiben végeztem viszonylag széles körű kutatást azzal a céllal, hogy legalább hozzávetőleges képet nyerjek róla, valójában hány magyar (eredetű) szó élte át századok viharait. A kutatás eredményeit ismertettem a Studia Slavica 50. évfolyamának 1-2. kötetében. Most csak röviden: a mai horvát köznyelvben  megközelítőleg 70-80 magyar szó él, nemcsak a passzív értés, de (a legtöbbször ugyan csak alkalmi) aktív használatban is. Soroljunk fel belőlük néhányat: cikla, cipela, čipke, gazda, gulaš, kartaš, lan(a)c, palačinka, roštilj, salaš, šator, toranj; a ritkábbak közül, inkább csak a passzív szókincsben: baršun, bunda, karika, kočije, kip, bitanga, beteg, betežan, šogor, vašar stb. Valamennyiük  a beszélt nyelvre és esetleg a privát írásbeli kapcsolatokra korlátozódik, Van közöttük kifejezetten magyar specialitást jelentő szó: gulaš, palačinke; ezek étlapokon is szerepelnek, de akad régi, 17-18. századi gyökerű is, mint beteg, kip, kočije és még néhány hasonló. A magyar szavak történetének becses forrásai elsősorban a régi szótárak. Közülük talán a legjelentősebb Andrija Jambrešić Lexicon latinuma, 1732-ből. Ez egy négynyelvű latin–horvát–német–magyar szótár. Forrása – a magyar jelentéseket illetően – elsődlegesen  Pápai Páriz Ferenc szótára, de bizonyítható, hogy a szerző maga is jól tudott magyarul.  A fő forrást (a latin corpust) illetően Éder Zoltán jutott arra a megállapításra, hogy az nem más, mint Adamus Fridericus Kirsch Abvndatissimum Cornvcopiae linguae latinae et germanicae selectum című, a 18. században több kiadást is megért szótára. A magyar szavakkal kapcsolatban felhívja a figyelmet Szenci Molnár Albert szótárára is. Kilencszáz szócikk feldolgozása alapján Éder Zoltán arra az eredményre jutott, hogy Jambrešić szótárát „szótárirodalmunk mostohagyermekének” minősítette,  hangsúlyozva, hogy ez a munka több magyar szó és kifejezés első előfordulási helye is, pl.: szalonka, névkönyv és néhány körülíró értelmezés, mint Fráter Lajkus – papi rend nélkül-való szerzetes, Librarius – könyvesbolt, Nationalis – Nemzetségi; Tsak a maga nemzetségével tartó, Muccinium – Orr törlő kendő, Laryngotomia – Torok metszés stb. A régi horvát szótárak közül még főként kettő, Ivan Belostenec 1730-as és korábbról Juraj Habdelić 1670-es Dictionariuma szolgál a magyar szavak kutatásának fontos forrásául.