A következőkben röviden nézzünk meg egy – nézetem szerint szemléletes – példát, mégpedig úr szavunk „karrierjét”, ami meggyőzően illusztrálja bizonyos társadalmi és társasági relációk megértését is. Tudjuk, hogy az Úr megszólítással eleinte csak Istent illették. Sok imádság kezdődik így: urunk, hálát adunk neked, vagy urunk, kérünk téged. Később az uralkodókat és a főnemeseket szólították így, majd a szó jelentésértéke egyre devalválódott, és – amint Kertész Manó mondja – a 16. századtól tulajdonképpen két úr szavunk van: az egyik a puszta udvarias megszólítás, a másik a legmagasabb társadalmi osztály tagjainak szokásjogon (is) alapuló elnevezése (Kertész M. 1993: 75). Ma is használatos a mindennapi kommunikációban: szabad kérdenem, hány óra van, uram?, leszáll, uram, a következő megállónál? stb. Érdekességként említem, hogy létezik olyan úr titulussal jelölt méltóságnév, amelynek eredeti jelentése az úrral éppen ellentétes. A Szent Jánosról elnevezett lovagrend feje az úrmester. Ez a terminus nyelvünkbe a német Herrenmeister tükörfordításaként került.  Eredeti jelentése a rend francia nyelvű jelmondatából válik világossá: nos seigneurs les malades ’uraink a betegek’, ami utal a rend eredeti hivatására, az ispotályos tevékenységre. Az úrmester a betegek rendelkezésére álló, őket ellátó, kiszolgáló, ápoló mester, tehát szolga. Az úr használata később elég élesen elvált egymástól a hivatalos és a magánszférában. Az előbbiben szinte kötelező volt, az utóbbiban bizonyos szabályok érvényesültek (erre mindjárt kitérünk), amit mind a magyar, mind a hozzánk társadalmi fejlődés tekintetében közel álló horvát nyelvhasználatban is megfigyelhetünk. Nos, a hivatalos használatból lett volna hivatott kiszorítani az urat az elvtárs, nem túlságosan nagy sikerrel. Érdekes (visszatérve a magánszféra nyelvhasználatára), hogy főként a 20. század első felében (a Szekfű Gyula által neobarokknak nevezett társadalomban) az azonos társadalmi helyzetű beszélgetőpartnerek között nemcsak hogy elmaradt az úr, de használata sértő is volt. Lássuk ezt egy rövidebb szövegben, amely azt is megmutatja, hogy ennek a megszólításnak az alkalmazása még bizonyos félreértéseket is eloszlathatott. Ilyen (ma azt mondanánk: illokúciós) erővel rendelkezett. Molnár Ferenc A farkas című vígjátékában zajlik le egy féltékeny férj és felesége között a következő párbeszéd: Kelemen (a férj): …én beismerem, bolond és féltékeny vagyok…Vilma (a feleség): Csak jobban belelovagolsz, Jenőkém, ok nélkül. Amit a kocsiban csináltál nekem amiatt a Balsay miatt… Kelemen: Mit csináltam?...ahogy melletted ült…ahogy nézett téged… Voltam én is Balsay Pista, mielőtt megnősültem. Tudom én, mi az. Jön a férj. Vilma: Nézd, te gyerek. Miért állok én egyáltalán szóba Balsay úrral…(Molnár F. 334). A vezetéknéven történő említés társadalmilag azonos pozíciójú embereket illet meg; a férj részéről a becenév használata némi cinkos visszaidézése az ifjonti kalandoknak, s mögötte, noha rejtetten, a gyanúsítás határozott formája is kifejezésre jut. Végül a feleség által használt Balsay úr megjelölésben a kívülállás és eltávolítás mellett a harmadik személy társadalmi státuszának csökkentése, a nem egyenrangúként kezelés is benne van, minthogy e beszédaktus célja a férj gyanakvásának eloszlatása. (Hogy sikerrel járt-e vagy nem, arra már nem emlékszem.) Most már, szavunk jelentésárnyalatainak és használati körülményeinek, sőt használata céljának bemutatásával szinte a szociolingvisztika területére keveredtünk, de látjuk azt is, hogy szavak és szöveg nélkül ez a diszciplína sem boldogul. De vegyünk még egy példát! Herczeg Ferenc önéletírásának első kötetében, a Várhegyben örökít meg egy régi családi legendát, amely kissé megmosolyogtatóan mutatja, hogy az annak idején (a 18. század végén) a talán akkor még őszinte udvariasság a társadalmilag magasabb (az idézett esetben legmagasabb) státuszú személy iránt átvivődött, s a tiszteletadás tárgyává emelte annak hátaslovát is. A családi legenda szerint II. József császár az író dédapjával lovagolt Versecről Fehértemplomba, és (innét szó szerint idézem a leírást) „mikor a Néra folyóhoz értek, a császár nyeregben ülve megitatta a lovát. Dédapa táltosa is szomjas volt, a lojális ős azonban visszatiltotta lovát a víztől. – Miért nem itatja meg a lovát? – kérdezte a császár. Dédapa ekkor valami igen gyönyörűt mondott, amit azonban, sajnos, csak németül lehet visszaadnom. Zuerst möge der Majestät Rosz trinken, dann mag mein Gaul saufen ’Először felséged táltosának kell innia, aztán majd szürcsölhet az én gebém is’. Itt már a stilisztika területén járunk, a szinonimákkal alkotott kifejezések egy esetét látjuk. A szó, a mögötte meghúzódó világkép az alap, ezt értelmezik és használják a beszélők helyzetüknek, céljaiknak, társadalmi szerepüknek megfelelően.