Így tehát a filológiát magam is széles körűen értelmezem, nem választva szét mereven a nyelv- és az irodalomtudományt, de előtérbe helyezve, sőt minden kutatáshoz nélkülözhetetlennek tartva a szavak értelmezését és a szöveget. A kutatások az idő folyamán természetesen fokozatosan terjedtek ki a klasszikus nyelvek körén túlra, de mindig a korábbi eredmények megbízható alapjára épültek. Gondolhatunk itt a történeti-összehasonlító nyelvészetre, az újgrammatikusokra vagy a 20. században kibontakozó irányzatokra is. Ez a természetes fejlődés idézte elő, hogy napjainkban már a ’filológia’ megkülönböztető jelzőket vesz maga mellé: klasszika filológia, neolatin, szláv stb. filológia. Sokakkal együtt azonban, a legújabb irányzatok eredményeinek figyelembe vétele és felhasználása mellett továbbra is elengedhetetlennek tartom a szövegek tanulmányozását, a szavak jelentésének, szemléleti hátterének, vagy – ahogyan Bańczerowski Janusz mondja – a bennük tükröződő nyelvi világképnek a vizsgálatát. Úgy látom tehát, az egykor csak a klasszikus görög és római szellem tanulmányozását szolgáló diszciplína funkciója, területe és így jelentése is bővült, miközben magát a fogalmat röviden meghatározni továbbra sem lehet. Egy biztos: benne van a nyelv és az irodalom szeretete, s a minél jobb, alaposabb megismerésre való törekvés, tehát a folyamatos tanulás is. Fontos azonban megjegyeznem, amit már említett és idézett mesteremtől tanultam, hogy soha sem szabad olyan nyelveket kutatásunk körébe még másod- vagy harmadkézből vett, esetleg megbízhatónak is tűnő utalásokként sem bevonnunk, amelyeken legalább szöveget olvasni nem tudunk. Ha így járunk el, megóvjuk magunkat tévedésektől és naivságokba sem esünk. Egy példával, azt hiszem, meggyőzően illusztrálhatom ezt a megállapítást. A nyolcvanas évek elején egy belgrádi konferencián, egy egyébként alapos felkészültségű szerb kolléga (az azóta már megboldogult Milan Surdučki) az összetett szavak néhány alaki jegyéről beszélt, s idegen nyelvi példái között hivatkozott a magyar atyamesterre is, amelynek szerkezetét így ábrázolta: ać-a-mešter, jelentéséül Zimmermann-t, ácsot adott meg. Kiderült aztán, hogy ez a „vándor-tévedés” a horvát akadémiai nagyszótár első szerkesztőjétől ered, az európai hírű Djuro Daničićtól, akinek, úgy látszik, nem volt magyar informátora.

A szavak jelentésének, szemléleti hátterének, illetve jelentésváltozásuk folyamatának bemutatását, természetesen a szónál magasabb rangú és a közlés szempontjából alapvető mondatokon és szövegen át – ezt tekintem a filológiai kutatások feladatának. Azt, hogy a kiindulópont, a legfontosabb a szó, alátámasztja a lexikográfia és a frazeológia is. Az állandósult kapcsolatok vizsgálatának alapját is a szófajok képezik. Ezen alapult Hadrovics László, szerintem méltatlanul elfelejtett, funkcionális mondattana is. Az úgynevezett funkcionális vizsgálat éppen a szófajok jelentésviszonyaiból indul ki, és „lényege az, hogy a közlés tartalma és a grammatikai megformálás között az összefüggések egész bonyolult szövedékét igyekszik feltárni, s a jelenségeket igyekszik okaikra visszavezetni” (Hadrovics 1969: 8). Jelentéstanában ugyanő, most már konkretizálva módszerének alapját, így nyilatkozik: „A nyelv sok csodája közül az egyik legnagyobb a szófajok kialakulása. Ennek segítségével tudjuk a világ jelenségeit megragadni, értelmezni, velük kapcsolatban állást foglalni, rájuk reagálni” (Hadrovics 1992: 35).