Nyomárkay István

[A teljes cikk letölthető formátumban] 

Kedves Kollégák, Tisztelt Hallgatóim!

Legelsősorban is meg kell magyaráznom előadásom címét. Amikor a megtisztelő felkérést megkaptam, tudatosult bennem, hogy nehéz feladatra vállalkoztam. Szűkebb kutatási területem ugyanis a szlavisztika, és szláv nyelveken bizony kevesen értenek, úgy kell tehát megkísérelnem az előadás megformálását, hogy példáimmal ne terheljem meg túlságosan hallgatóimat, mondanivalóm azonban szándékomnak megfelelően jusson kifejezésre, s maradéktalanul szolgálja a bemutatni kívánt nyelvi jelenségek megértését. De térjünk vissza a címhez!

A filológiának mint hagyományosan tág, nyelv- és irodalomtudományt is átfogó kutatási területnek a meghatározása nehéz, sőt talán megoldhatatlan feladat is. A fogalom legalább megközelítőleges definiálásáról mégsem mondva le, fellapoztam két régi szótárunkat, Szenci Molnár Albertét és Pápai Páriz Ferencét. A következő értelmezéseket találtam: a philologia mindkettejüknél az ékesen szólás szeretését, a philologus pedig ékesen szólás szeretőt, ékesen szólás tanulót jelent. Finály 1884-es szótárában ’átalán tudományos tanulmányozás, irodalommal foglalkozás’ az alapjelentés, amelyhez ’újkoriaknál’ megjelöléssel ’régi írók tanulmányozása és magyarázása, nyelvtudomány, nyelvészet’ értelmezés járul. Johann Christian Heyse számtalan kiadást megért idegenszó-szótárában, amely a német purizmus egyik kései terméke, ’a nyelv szeretete, nyelv- és ókorkutatás, nyelvtudomány, különösen az ógörög és római nyelv, irodalom és történelem tanulmányozása’ meghatározás áll. A filológiát August Friedrich Pott Etimológiai kutatások című művében (1836) a nyelvemlékek őrzőjének, könyvtárosának és magyarázójának nevezi, majd így nyilatkozik: „ha azt mondom, hogy filológia, nem azt a tudományt értem rajta, amely magát szerényen klasszika filológiának, vagy még szerényebben csak filológiának nevezi, hanem sokkal inkább az általános, az összfilológiát (Gesamtphilologie)”. Érdekesen közelíti meg a kérdést Wilamowitz-Moellendorf, aki filológiatörténeti kézikönyvének bevezetőjében  a következő megállapításra jut: „A filológiá(hoz),  még mindig [írja 1927-ben!] a klasszikus jelentést társítjuk, noha az már az ebben a megjelölésben ezt rangot nem igényli…”. Majd emelkedett hangnemben így folytatja: „A filológia feladata, hogy a múltat, a költők dalait, a filozófusok és törvényhozók gondolatait, az Isten házának szentségét, a hívők és hitetlenek érzelmeit, a piacok és kikötők nyüzsgését és benne az emberek munkáját és játékát a tudomány erejével életre keltse.” A filológiának egészen tág értelmezése, azaz jelentésének mind horizontális, mind vertikális irányú kiterjesztése jellemző a szlavisztika atyjának tartott Vatroslav Jagić felfogására is, aki az általa alapított Archiv für slavische Philologie első kötetének az új folyóiratot bemutató Ankündigungjában így ír: „A filológiát én széles körűen értelmezem, így az Archiv (a folyóirat) tárgyát nem csupán a nyelvek, noha teljes joggal foglalnak el központi helyet, hanem a nyelvi és irodalmi emlékek, a népszellem termékei és a szlávság múltja fogja képezni.”

A nemrégiben megjelent  A nyelvészetről – 1. szám, 1. személyben című kötetben közölt „vallomásomról” a recenzens, Pléh Csaba, a filológiát  előbb a nyelvészetnél tágabb kutatási területnek tartva, majd vele azonosítva a következőket írja: „A nyelvészet hagyományosan filológiai diszciplína, sőt maga a filológia. Szövegekkel foglalkozik, a szövegeket gondozza, azok pontos értelmezésére törekszik és így tovább. A 20. század közepének nyelvészetében óriási a feszültség a filológia mindenhatóságának megkérdőjelezése és a nyelvészet filológián túli kiterjedése között”, majd az én megnyilatkozásomra térve így folytatja: „Ny.I. vállalja a filológia védelmezőjének szerepét. Jól látja, hogy a filológiából a nyelvészet hangsúlya eltolódik a kötőjeles nyelvészetek (pszicho-, szocio-, neuro-, gyermek-nyelvészet) felé. Nagy kérdés, hogy megmarad-e akkor még a filológia.”

Ahhoz, hogy előadásom témájául a filológiát válasszam, a felvillantott, de a kérdés bonyolultságát így is érzékeltető megközelítéseken kívül két korábbi személyes élményem is hozzájárult. Újból kezembe került egy különnyomat, amelyet tisztelt idősebb barátom, Radoslav Katičić professzor így dedikált: Dragom Ištvanu, uz filološke razgovore. (Kedves Istvánnak, filológiai beszélgetések alkalmából). A másik jóval korábbi, egy több mint harmincéves beszélgetés, amelyet hajdani tanárom, majd tanítóm és végül atyai barátom, Hadrovics László professzor úr folytatott velem egy újvidéki konferencia szünetében, kitűnő ebéd mellett, a péterváradi erőd egy részéből kialakított patinás vendéglőben. Általában tudományos kutatásról, filológiai munkáról, eredményekről, nagy nevekről volt szó, amikor is professzorom – részemről    csodálkozással kísérve – őszinte nosztalgiával jegyezte meg: „Tudod, fiam, ők voltak az igazi nagyok, Brugmann, Delbrück, Leskien, Jagić…, mi a nyomukba sem léphetünk!” Nagyon különösnek tartottam ezt a megnyilatkozást, de ma már értem. Sugárzott belőle a filológia szeretete és a tudomány iránti alázat, ami, fájdalom, ma sokakból hiányzik. Ezért is jelöltem meg címül ’filológiánk’-at, hogy valami módon kifejezzem érzelmi viszonyomat is a tudományhoz, hogy ti. a magaménak érzem, anélkül, hogy kialakított véleményemet egyedül üdvözítőnek tartanám, s egyúttal utaljak a ’tegnap’-ra is, amelyen nagy elődök munkásságát értem.

Így tehát a filológiát magam is széles körűen értelmezem, nem választva szét mereven a nyelv- és az irodalomtudományt, de előtérbe helyezve, sőt minden kutatáshoz nélkülözhetetlennek tartva a szavak értelmezését és a szöveget. A kutatások az idő folyamán természetesen fokozatosan terjedtek ki a klasszikus nyelvek körén túlra, de mindig a korábbi eredmények megbízható alapjára épültek. Gondolhatunk itt a történeti-összehasonlító nyelvészetre, az újgrammatikusokra vagy a 20. században kibontakozó irányzatokra is. Ez a természetes fejlődés idézte elő, hogy napjainkban már a ’filológia’ megkülönböztető jelzőket vesz maga mellé: klasszika filológia, neolatin, szláv stb. filológia. Sokakkal együtt azonban, a legújabb irányzatok eredményeinek figyelembe vétele és felhasználása mellett továbbra is elengedhetetlennek tartom a szövegek tanulmányozását, a szavak jelentésének, szemléleti hátterének, vagy – ahogyan Bańczerowski Janusz mondja – a bennük tükröződő nyelvi világképnek a vizsgálatát. Úgy látom tehát, az egykor csak a klasszikus görög és római szellem tanulmányozását szolgáló diszciplína funkciója, területe és így jelentése is bővült, miközben magát a fogalmat röviden meghatározni továbbra sem lehet. Egy biztos: benne van a nyelv és az irodalom szeretete, s a minél jobb, alaposabb megismerésre való törekvés, tehát a folyamatos tanulás is. Fontos azonban megjegyeznem, amit már említett és idézett mesteremtől tanultam, hogy soha sem szabad olyan nyelveket kutatásunk körébe még másod- vagy harmadkézből vett, esetleg megbízhatónak is tűnő utalásokként sem bevonnunk, amelyeken legalább szöveget olvasni nem tudunk. Ha így járunk el, megóvjuk magunkat tévedésektől és naivságokba sem esünk. Egy példával, azt hiszem, meggyőzően illusztrálhatom ezt a megállapítást. A nyolcvanas évek elején egy belgrádi konferencián, egy egyébként alapos felkészültségű szerb kolléga (az azóta már megboldogult Milan Surdučki) az összetett szavak néhány alaki jegyéről beszélt, s idegen nyelvi példái között hivatkozott a magyar atyamesterre is, amelynek szerkezetét így ábrázolta: ać-a-mešter, jelentéséül Zimmermann-t, ácsot adott meg. Kiderült aztán, hogy ez a „vándor-tévedés” a horvát akadémiai nagyszótár első szerkesztőjétől ered, az európai hírű Djuro Daničićtól, akinek, úgy látszik, nem volt magyar informátora.

A szavak jelentésének, szemléleti hátterének, illetve jelentésváltozásuk folyamatának bemutatását, természetesen a szónál magasabb rangú és a közlés szempontjából alapvető mondatokon és szövegen át – ezt tekintem a filológiai kutatások feladatának. Azt, hogy a kiindulópont, a legfontosabb a szó, alátámasztja a lexikográfia és a frazeológia is. Az állandósult kapcsolatok vizsgálatának alapját is a szófajok képezik. Ezen alapult Hadrovics László, szerintem méltatlanul elfelejtett, funkcionális mondattana is. Az úgynevezett funkcionális vizsgálat éppen a szófajok jelentésviszonyaiból indul ki, és „lényege az, hogy a közlés tartalma és a grammatikai megformálás között az összefüggések egész bonyolult szövedékét igyekszik feltárni, s a jelenségeket igyekszik okaikra visszavezetni” (Hadrovics 1969: 8). Jelentéstanában ugyanő, most már konkretizálva módszerének alapját, így nyilatkozik: „A nyelv sok csodája közül az egyik legnagyobb a szófajok kialakulása. Ennek segítségével tudjuk a világ jelenségeit megragadni, értelmezni, velük kapcsolatban állást foglalni, rájuk reagálni” (Hadrovics 1992: 35).

A következőkben röviden nézzünk meg egy – nézetem szerint szemléletes – példát, mégpedig úr szavunk „karrierjét”, ami meggyőzően illusztrálja bizonyos társadalmi és társasági relációk megértését is. Tudjuk, hogy az Úr megszólítással eleinte csak Istent illették. Sok imádság kezdődik így: urunk, hálát adunk neked, vagy urunk, kérünk téged. Később az uralkodókat és a főnemeseket szólították így, majd a szó jelentésértéke egyre devalválódott, és – amint Kertész Manó mondja – a 16. századtól tulajdonképpen két úr szavunk van: az egyik a puszta udvarias megszólítás, a másik a legmagasabb társadalmi osztály tagjainak szokásjogon (is) alapuló elnevezése (Kertész M. 1993: 75). Ma is használatos a mindennapi kommunikációban: szabad kérdenem, hány óra van, uram?, leszáll, uram, a következő megállónál? stb. Érdekességként említem, hogy létezik olyan úr titulussal jelölt méltóságnév, amelynek eredeti jelentése az úrral éppen ellentétes. A Szent Jánosról elnevezett lovagrend feje az úrmester. Ez a terminus nyelvünkbe a német Herrenmeister tükörfordításaként került.  Eredeti jelentése a rend francia nyelvű jelmondatából válik világossá: nos seigneurs les malades ’uraink a betegek’, ami utal a rend eredeti hivatására, az ispotályos tevékenységre. Az úrmester a betegek rendelkezésére álló, őket ellátó, kiszolgáló, ápoló mester, tehát szolga. Az úr használata később elég élesen elvált egymástól a hivatalos és a magánszférában. Az előbbiben szinte kötelező volt, az utóbbiban bizonyos szabályok érvényesültek (erre mindjárt kitérünk), amit mind a magyar, mind a hozzánk társadalmi fejlődés tekintetében közel álló horvát nyelvhasználatban is megfigyelhetünk. Nos, a hivatalos használatból lett volna hivatott kiszorítani az urat az elvtárs, nem túlságosan nagy sikerrel. Érdekes (visszatérve a magánszféra nyelvhasználatára), hogy főként a 20. század első felében (a Szekfű Gyula által neobarokknak nevezett társadalomban) az azonos társadalmi helyzetű beszélgetőpartnerek között nemcsak hogy elmaradt az úr, de használata sértő is volt. Lássuk ezt egy rövidebb szövegben, amely azt is megmutatja, hogy ennek a megszólításnak az alkalmazása még bizonyos félreértéseket is eloszlathatott. Ilyen (ma azt mondanánk: illokúciós) erővel rendelkezett. Molnár Ferenc A farkas című vígjátékában zajlik le egy féltékeny férj és felesége között a következő párbeszéd: Kelemen (a férj): …én beismerem, bolond és féltékeny vagyok…Vilma (a feleség): Csak jobban belelovagolsz, Jenőkém, ok nélkül. Amit a kocsiban csináltál nekem amiatt a Balsay miatt… Kelemen: Mit csináltam?...ahogy melletted ült…ahogy nézett téged… Voltam én is Balsay Pista, mielőtt megnősültem. Tudom én, mi az. Jön a férj. Vilma: Nézd, te gyerek. Miért állok én egyáltalán szóba Balsay úrral…(Molnár F. 334). A vezetéknéven történő említés társadalmilag azonos pozíciójú embereket illet meg; a férj részéről a becenév használata némi cinkos visszaidézése az ifjonti kalandoknak, s mögötte, noha rejtetten, a gyanúsítás határozott formája is kifejezésre jut. Végül a feleség által használt Balsay úr megjelölésben a kívülállás és eltávolítás mellett a harmadik személy társadalmi státuszának csökkentése, a nem egyenrangúként kezelés is benne van, minthogy e beszédaktus célja a férj gyanakvásának eloszlatása. (Hogy sikerrel járt-e vagy nem, arra már nem emlékszem.) Most már, szavunk jelentésárnyalatainak és használati körülményeinek, sőt használata céljának bemutatásával szinte a szociolingvisztika területére keveredtünk, de látjuk azt is, hogy szavak és szöveg nélkül ez a diszciplína sem boldogul. De vegyünk még egy példát! Herczeg Ferenc önéletírásának első kötetében, a Várhegyben örökít meg egy régi családi legendát, amely kissé megmosolyogtatóan mutatja, hogy az annak idején (a 18. század végén) a talán akkor még őszinte udvariasság a társadalmilag magasabb (az idézett esetben legmagasabb) státuszú személy iránt átvivődött, s a tiszteletadás tárgyává emelte annak hátaslovát is. A családi legenda szerint II. József császár az író dédapjával lovagolt Versecről Fehértemplomba, és (innét szó szerint idézem a leírást) „mikor a Néra folyóhoz értek, a császár nyeregben ülve megitatta a lovát. Dédapa táltosa is szomjas volt, a lojális ős azonban visszatiltotta lovát a víztől. – Miért nem itatja meg a lovát? – kérdezte a császár. Dédapa ekkor valami igen gyönyörűt mondott, amit azonban, sajnos, csak németül lehet visszaadnom. Zuerst möge der Majestät Rosz trinken, dann mag mein Gaul saufen ’Először felséged táltosának kell innia, aztán majd szürcsölhet az én gebém is’. Itt már a stilisztika területén járunk, a szinonimákkal alkotott kifejezések egy esetét látjuk. A szó, a mögötte meghúzódó világkép az alap, ezt értelmezik és használják a beszélők helyzetüknek, céljaiknak, társadalmi szerepüknek megfelelően.

A kölcsönös nyelvi kapcsolatok legszembetűnőbben a szókincsben mutatkoznak meg. Kölcsönös átvételek tükrözik a legészrevehetőbben két vagy több nyelv beszélőinek egymással való szóbeli vagy írásbeli érintkezését. Mielőtt ennek a kérdésnek a tárgyalásába konkrét példák alapján belemennénk, szükséges eloszlatnunk egy tévedést. A tévedés az, hogy a szókölcsönzéssel elintézettnek véljük a dolgot, noha a kölcsönös kapcsolat nyomot hagy a grammatikai rendszerben is: egy-egy szó átvétele és meghonosodása számtalan új szintaktikai kapcsolat születését is eredményezi. Korábban, a(z akkor még szerb)horvát nyelv idegen szavait vizsgáltam, felfigyeltem a ma már nemzetközileg is általánosan használt probléma (horvátul problem) szóra. Ez a mára már szemantikailag meglehetősen kiüresedett és gyakran használt főnév a horvát nagyszótárban (Rječnik JAZU) még nincs meg. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a nagyszabású vállalkozás, amely szinte egy thesaurus megalkotását tűzte ki célul, 1880-ban indult meg, s az utolsó, 23. kötet kilencvenhat esztendővel később, 1976-ban látott napvilágot. Ennek a Délszláv Akadémia megalapítása után tizenkét évvel indított nagy szabású munkának első irányítója, főszerkesztője egyébként a már említett Daničić volt. Hiába, nagy emberek olykor nagyokat tévednek! (Itt az atyamesterre gondolok). A problem helye valahol a 13. kötetben lenne, amelyek megjelenése a múlt század első éveire esik. Hiába keressük! A magyarban egyébként 1795 óta adatolható (TESz). Déli szomszédaink nyelvében való meggyökeresedése a múlt század húszas éveire tehető. Megjelenése azonban nem csupán egy új lexikai elemet jelentett, hanem alapjává vált sok új szókapcsolat kialakulásának is. Lássunk néhányat! Például: jelzős szerkezetek: znanstveni, socijalni, društveni, osobni, pedagoški, egzistecijalni, materijalni, finansijski problem – igés szerkezetek: postaviti, zadirati u, shvatiti, riješiti, iscrpsti, leži u nečem, nalazi se u nečem – birtokos szerkezetek: problem egizstencije, konvencije, adaptacije, društva stb. A magyar is ugyanezeket a kapcsolatokat fejlesztette ki. Világos, hogy bármely idegen szó szemantikai alapon, jelentése alapján „tudja meg”, hogy mely, az átvevő nyelvben már meglevő modellbe kell beilleszkednie. Így a problem a kérdés kialakította szintaktikai viszonyokhoz igazodott. Az alapvetően beszélést, beszédfolyamatot jelentő igék természetesen a ’beszél’ jelentésű govoriti-hez igazodva a szlávban o+locativus-szal állnak, mint például: debatirati, diskutirati, polemizirati, hozzájuk hasonlóan főneveik természetes helye ugyanez a szintaktikai szerkezet: debata, diskusija, polemika stb. Előfordul olyan eset is, hogy az egyébként közhasználatú vagy azzá vált idegen szót olyan nyelv közvetít, amelynek az átvevő nyelvre különösen erős hatása alakult ki. Ilyen ige a horvát és szerb ’érdeklődik vmi iránt’ jelentésű interesirati-interesovati se. Az eredeti szláv vonzat instrumentalis (vö. orosz interesovat’sja kem, čem). A horvátban és a szerbben az erős német hatás vonzatváltást eredményezett, s a német sich für etw. interessieren hatására alakult ki a za+accusativus vonzat.

Maradjunk még mindig a szavaknál! Köztudott, hogy nyelvünkben sok szláv jövevényszó honosodott meg. Ezek mind megtalálták helyüket a magyar nyelv fonetikai, morfológiai és szintaktikai rendszerében, azaz ma már sajátunknak érezzük és tartjuk őket. Csaknem teljes feldolgozásukat Kniezsa István professzor úrnak köszönhetjük. Javarészük (az átvétel korai idejét tekintve) közelebbről meg nem határozható, többségében déli szláv nyelvből vagy nyelvjárásból való. A 14-15. századtól kezdve azonban a szlávból (mint mondottuk, főként a déli szlávból) egyre kevesebb  átvétellel találkozunk, annál több magyar szó kerül át viszont déli, és még több északi szomszédaink nyelvébe. Többségük a magyar közigazgatásban, államigazgatásban, törvénykezésben használt kifejezés, amelyeket az írott nyelv közvetít. Lássunk belőlük most kettőt! 1570-ből adatolható a horvátban a varmeđa. A Zrinyi-Frangepán archivumból idézünk: u kotaru grada našega Ozlja u varmeje zagrebskoj; 19. század közepéről való szerb forrásból: evo gospodin Žutilov bio je notaroš u varmeđi (adatok Hadrovics L. UngEl). Az alapszó szláv: međa ’mesgye, határ’ jelentésben már a Tihanyi Alapítólevélben felbukkan, a vármegye 1504-től adatolható. A szláv eredetű alapszó később vár szavunkkal összetételt képezve az ismert nagyobb közigazgatási egység elnevezéséül szolgált és szolgál ma is; s ebben a jelentésben került vissza a horvátba. Próbálkoztak a magyar összetétel fordításával is, így keletkezett a gradska međa féltükörszó, amely azonban nem honosodott meg. Az igazi visszavétel (Rückentlehnung) típusa a horvát peruš, amely a magyar peres átvétele, és első ízben Ivan Pergošić Tripartitum-fordításában bukkan fel: gorni peruš, dolni peruš ’felperes; alperes’ kifejezésekben. A magyar szó a per-ből képzett főnév, amely elvonással alakult a perel igéből, ez viszont egy szláv pьreti ’vitatkozik, veszekszik’ igére megy vissza. Az út tehát: pьreti¦ perel¦ per ¦ peres, utána pedig jogi szakszóként átvéve: peruš.

Hadrovics László Ungarische Elemente im Serbokroatischen című munkájában közel ezer szót dolgozott fel, amelyek a történelem folyamán a szerbhorvátban használatosak voltak. Többük az államigazgatási terminológia része lett, pl.: bistoš, eškut, kišbirov, febirov, fesolgabirov, solgabirov, notarijuš; orsag, tanač stb. Érdekesek a társadalom rétegződésével kapcsolatosak, pl.: gavaler, grof, herceg, kolduš, nemeš, pajdaš, čatloš, oprovda, pandur stb. Szép számú magyar szó került a szerbhorvátba, amelyek az építkezéssel, lakással vagy különböző eszközökkel, szerszámokkal kapcsolatosak, azok megnevezésére szolgálnak,  pl.: astal, salaš, soba, lepedov, moždov, vankuš; ašov, balta, čakan, kalapač, és folytathatnánk a sort tovább. Egy részük a társadalmi és történelmi körülmények megváltozása folytán kiveszett a nyelvhasználatból, pl.: bistoš, eškut, solgabirov stb., tovább él, és ma is használatos azonban a soba, salaš, vankuš, ašov és még több hozzájuk hasonló. Magam zágrábi vendégprofesszorságom utolsó éveiben végeztem viszonylag széles körű kutatást azzal a céllal, hogy legalább hozzávetőleges képet nyerjek róla, valójában hány magyar (eredetű) szó élte át századok viharait. A kutatás eredményeit ismertettem a Studia Slavica 50. évfolyamának 1-2. kötetében. Most csak röviden: a mai horvát köznyelvben  megközelítőleg 70-80 magyar szó él, nemcsak a passzív értés, de (a legtöbbször ugyan csak alkalmi) aktív használatban is. Soroljunk fel belőlük néhányat: cikla, cipela, čipke, gazda, gulaš, kartaš, lan(a)c, palačinka, roštilj, salaš, šator, toranj; a ritkábbak közül, inkább csak a passzív szókincsben: baršun, bunda, karika, kočije, kip, bitanga, beteg, betežan, šogor, vašar stb. Valamennyiük  a beszélt nyelvre és esetleg a privát írásbeli kapcsolatokra korlátozódik, Van közöttük kifejezetten magyar specialitást jelentő szó: gulaš, palačinke; ezek étlapokon is szerepelnek, de akad régi, 17-18. századi gyökerű is, mint beteg, kip, kočije és még néhány hasonló. A magyar szavak történetének becses forrásai elsősorban a régi szótárak. Közülük talán a legjelentősebb Andrija Jambrešić Lexicon latinuma, 1732-ből. Ez egy négynyelvű latin–horvát–német–magyar szótár. Forrása – a magyar jelentéseket illetően – elsődlegesen  Pápai Páriz Ferenc szótára, de bizonyítható, hogy a szerző maga is jól tudott magyarul.  A fő forrást (a latin corpust) illetően Éder Zoltán jutott arra a megállapításra, hogy az nem más, mint Adamus Fridericus Kirsch Abvndatissimum Cornvcopiae linguae latinae et germanicae selectum című, a 18. században több kiadást is megért szótára. A magyar szavakkal kapcsolatban felhívja a figyelmet Szenci Molnár Albert szótárára is. Kilencszáz szócikk feldolgozása alapján Éder Zoltán arra az eredményre jutott, hogy Jambrešić szótárát „szótárirodalmunk mostohagyermekének” minősítette,  hangsúlyozva, hogy ez a munka több magyar szó és kifejezés első előfordulási helye is, pl.: szalonka, névkönyv és néhány körülíró értelmezés, mint Fráter Lajkus – papi rend nélkül-való szerzetes, Librarius – könyvesbolt, Nationalis – Nemzetségi; Tsak a maga nemzetségével tartó, Muccinium – Orr törlő kendő, Laryngotomia – Torok metszés stb. A régi horvát szótárak közül még főként kettő, Ivan Belostenec 1730-as és korábbról Juraj Habdelić 1670-es Dictionariuma szolgál a magyar szavak kutatásának fontos forrásául.

Az államigazgatás és a jog hajdani magyar kölcsönszavai kivesztek a nyelvből, helyüket a 19. század elején kezdődő nyelvújítás alkotta új kifejezések, legnagyobbrészt tükörszavak foglalták el. A magyar nyelvi hatás azonban megmaradt, sőt fel is erősödött a (javarészt) Magyarországon élő kisebbségek nyelvében. Meggyőzően tanúsítják ezt a néhány hónapja megjelent Mura menti horvát tájszótáron és több szláv dialektológiai szótáron kívül a magyarországi németség különböző helyi nyelvjárásaiban előforduló magyar szavak is. A Mura menti horvát nyelvjárásban (is) a nyelvi kölcsönhatás legkülönbözőbb jelenségeivel találkozunk, így nem csupán szavak és kifejezések átvételével, hanem képzők adaptálásával is. Ami legelsősorban szembe tűnik, az, hogy a leghétköznapibb tárgyak, intézmények, cselekvések megnevezéseit is a magyarból kölcsönzik. Korábban az effajta átvételeket luxus-jövevényszavaknak mondták. A régi magyarba átkerült a szláv takács, holott megvolt a szövő; a kovács, holott megvolt a verő, a rend, holott megvolt a szer. Lehetséges, hogy több szláv nemzetiségű takács vagy kovács volt, mint magyar, ezért egyszerűbbnek tűnhetett átvenni a szót. A magyarországi horvát (nem csak horvát!) nemzetiségek esetében pedig nyilvánvalóan intenzív többségi nyelvi hatásról van szó, hiszen nemcsak mondják, hogy óvoda, vagy: a gyerek óvodába jár, az unokám már óvodás stb., hanem kiírva is ezt látják. Ez lehet a fő ok. Ehhez járul számos esetben a magyar kifejezés rövidsége. Az óvodát például a horvát a német Kindergarten utánzásával alkotott dječji vrtić ’tkp. gyermekkert’ (vö. orosz d’etskij sad is) szerkezettel fejezi ki, ami nem csupán hosszabb és körülményesebb, mint a magyar, hanem képzés és ragozás szempontjából is problémát vethet fel. Egyszerűbb óvodás-t mondani, mint polaznik dječjeg vrtića-t (’az óvoda látogatója’). Ehhez járul még, hogy a magyar szó horvátba való beilleszkedésének semmi alaktani akadálya nincs, sőt még az óvodás kislányt is meg lehet nevezni: ovudašica. A másik ok, amely az idegen (esetünkben magyar) szavak átvételéhez vezet, ha az illető kölcsönszóval jelölt fogalom az átvevő nagyobb (anyanyelvi) közösség nyelvében nincs meg. Déli szomszédainknál nem került sor erőszakos kollektivizálásra, ezért a termelőszövetkezet jelentéstartalmának visszaadása lehetetlen. Volt ugyan kissé erőltetett megfelelője: zadruga, amely régi szó, és közösséget és nagycsaládot is jelent. De még érdekesebb a mindössze néhány évtizedre visszamenő leleményes összerántás, a maszek, vagy a belőle képzett maszekol visszaadhatatlansága. A Mura menti nyelvjárásban megtaláljuk a masekerati igét, amelyet az anyanyelvi beszélők a következőképpen értelmeznek: raditi poslije radnog vremena ’munkaidőn túl dolgozik’, amely azonban semmiben nem különbözik a horvát irodalmi nyelvben is használható magyarázó körülírástól: prekovremeno raditi ’ua.’ Nincs benne egyik értelmezésben sem a magyar (?) szó hangulata, s az a jelentéstöbblet, amelyet az anyanyelvi beszélőktől hallott példamondat viszont már tartalmaz: Dojde dimu s dela,i ide masekerat. Treba su mu penezi ’hazajön a munkából, és megy maszekolni. Kell neki a pénz.’ A masekerat (’maszekol’) jelentésének megértetéshez itt is a közlés, a szöveg vezet.

A példák sorát szívesen folytatnám tovább, de ideje áttérnünk a szövegekre és néhány olyan érdekes eset bemutatására, amelyek amellett tanúskodnak, hogy a nyelvi érintkezés, természetesen elsősorban az írott nyelvben, a hatás által érintett nyelvben tőle idegen mondatszerkesztésben is megmutatkozhat. Néhány példát látunk majd a múltból (vö. filológiánk tegnap!).

Verbőczy István Tripartituma első ízben 1517-ben (kilenc) évvel a mohácsi vész előtt), még a szerző életében jelent meg Bécsben. Ezt a későbbiekben számtalan kiadást megért jogkönyvet csaknem ötven évvel megjelenése után Weres Balázs fordította le magyarra. Az ő fordítása nem követi pontosan az eredetit, több részt rövidít, néhányat pedig el is hagy belőle.  Érdekes viszont, hogy a magyar fordítást 1574-ben a horvát követte, amely Ivan Pergošić (Iohannes Literatus Pergossich) munkája. A fordító életének első szakaszáról vajmi keveset tudunk, a Tripartitum-fordítását követő időről többet: Pergošić Varasd város jegyzője, majd vármegyei jegyző és képviselő is lett. Fordítása előszavában, amelyben munkáját Zrinyi Györgynek ajánlja, elmondja, hogy „az embereket a néma tárgyaktól az ész és az értelem különbözteti meg, hogy életükben igazi rendet tudjanak tartani, amely minden dologban tiltja a jogtalanságot, és megparancsolja a jogosságot”. Kissé tovább így folytatja: „A keresztény népek és országok a barbároktól és a pogányoktól abban különböznek, hogy a jognak olyan fundamentomát alkották meg, amely szerint minden veszekedés, főképp a birtok és a vagyon körül igazságosan ítéltethetik meg”. „A szlávok és a horvátok – folytatja – a magyarokétól csak kis dolgokban eltérő joggal (= jogrenddel) rendelkeznek. Lehet, hogy ezeket a törvényeket nem a magyarok találták ki, hanem azok Franciaországból erednek, s Nagy Károly hozta őket, de annak előtte és annak utána is a magyar királyok alkalmazták, itt-ott meg is toldották…” Így tehát szükségesnek látja Verbőczy István könyvét horvátra fordítani, s a fordításhoz „némely helyen” Weres Balázs magyar szövegét is felhasználta. A Pergošić fordításról tudnunk kell, hogy ez az első kaj-nyelvjárásban nyomtatásban megjelent könyv.

A horvát fordítást most két szempontból nézzük meg. Az első a tágabb és szűkebb értelemben vett terminológia. Lássunk néhány magyarból kölcsönzött terminust! Például: banta ’injuria’, bantovanje ’impetitio’, bantuvanik, bantovnik ’impetitor (actor)’, biršag ’poena’, biršački list ’literae judiciales’, valovati ’fateri, testimonium perhibere (bizonyságot tesz’), valovanje ’fassio, confessio’ vidjek ’provincia, regio, patria’, peruš ’litigans seu causans’, foljaš ’törvényfolyás, törvény szerinti folyás; processus judicarius’ stb. Példaként egy rövid részlet az első rész 57. paragrafusából, az ún. törvényes támadóról:

Pravdeni se bantovniki oni razmeju koteri nekoga imjenia pravdenim zakonom ušću, i nie oni koteri kakovo imjenie silum zauzemlju i z silum rukum hode.

Törvényes támadók neve alatt pedig a pörlekedőket és törvényes úton keresőket kell gondolni és érteni, nem pedig az erőszakos foglalókat és a hatalmasul eljárókat.

A magyar fordítás 1894-es hasonmás kiadásából való, alsó-csernátoni Csiky Kálmán munkája. A Weres Balázs fordításával való egybevetés munkájának jelentős részét a Karel Kadlec gondozta 1909-ből való belgrádi kiadásban, Jiri Polívka nyelvi magyarázataival találjuk meg.

A terminusok után a latin szerkezetek horvát megfelelőit mutatom be két példán. Első példám a Prológus 14 titulusából való, amely a jó és igazságos bíróról szól.

To se pristoji g dobromu sudcu, da vsa ona s koterih od njega prave pravde potrebuju, hrlo v sebe premeče, i pravo opita, i nie dužen nagel biti v vun poviedanji šentencie, jer ako ie nagel tako ga ne—pravdenoga štimaju biti.

Ad judicem autem praecipue spectat, mature singula discutere; nec debet esse in ferenda sententia praeceps, aut subitus esse, alioquin voluntas ejus praecipitata, noverca justitiae dicitur.

Attól eltekintve, hogy a horvát fordítás egyszerűsít, s „az igazság mostoha anyja” helyett egyszerűen csak „igazságtalan”-t mond, a vastagon szedett rész (szó szerint: „így őt igazságtalannak lenni gondolják”), a štimaju ’gondolják’ igétől függő accusativus cum infinitivo, a latin dicitur-tól függő kettős nominativus pontos mása. Az ilyen szerkezet a szlávban nem szokásos, az idézett rész pontos mása a latinnak. Hasonló jelenséget látunk az első rész 7. titulusában:

oni ne štimaju pravi plemeniti ljudje biti

(Item illi, qui ex nobili duntaxat matre, et rustico patre sunt propagati) veri nobiles non dicuntur.

Weres Balázsnál:

(de viszontag, az az nemes anyától valók) nem mondatnak nemesnek az nemtelen atyától.

Szintén vitathatatlanul latin mintára keletkezett szerkezetek sokszor fordulnak elő – egyebek mellett – a nyugat-magyarországi horvátok evangéliumos könyveiben. Az 1732-i Horvaczko Evangyelye, melynek magyar és kaj-horvát mintáit, illetve párhuzamos szövegeit korábban magam is feldolgoztam. Érdekes példákkal szolgál a latin ablativus absolutus instrumentalis absolutussal való visszaadására. Például: Lk 16:5: zazvanimi sih dužnikih reče prvomu – convocatis…singulis debitoribus domini sui – tada dozva redom dužnike svoga gospodara te prvoga zapita; Ján 20:26: dojde Ježuš zaprtimi vrati – venit Jesus januis clausis – dok su vrata bila zatvorena, dođe Isus és lehetne még több példát felhozni.

Szövegek segítenek az átadó- vagy forrásnyelv meghatározásában is. A horvát nyelvújítás magyar mintáival foglalkozva több, addig német eredetű vagy közvetítésűnek vélt horvát szóról szövegek alapján bebizonyosodott, hogy tkp. magyar hatásról van szó. Az 1868-i horvát törvénykönyvben fordul elő a mjesto dati kifejezés, amelynek mintája minden kétséget kizáróan a magyar helyt ad: ha a bíróság a kérelemnek helyt adott – ako je su molbi mjesto dao…A párhuzamos ném. szövegben in Betracht ziehen szerepel. Érdekes ugyanebből a szempontból a horvát (ma újból használatos) čas(t)nik ’katonatiszt’ szó. A katonai terminológiában számtalan összetételben is előfordul, pl.: nadčastnik (Oberoffizier), častnik-živežar (Proviant-Offizier), častnik od generalštaba (Ordonnanz-offizier) stb. Ha a párhuzamos szerkesztésű és egyező szövegű német nyelvű szolgálati szabályzatban Offizier, a magyarban tiszt és a horvátban častnik szerepel, akkor a magyar minta kétségtelen. Nem állhatom meg azonban, hogy még egy érdekes tükörszóról ne beszéljek. Ugyancsak a szolgálati szabályzatokban fordulnak elő természetesen a rendfokozatok nevei. A legalacsonyabb fokozat neve: őrvezető, ennek megfelelője a német nyelvű szabályzatban: der Gefreite, a horvátban razvodnik. Itt a magyar minta bizonyosságát a magyar terminus szabad fordítása mellett a szemléleti háttér (nyelvi világkép) is igazolja. A német szó a 16. század óta szerepel katonai terminusként. Alapszava a freien, frei machen ’megszabadít, szabaddá tesz’. Így az őrvezető (der Gefreite) szótári értelmezésben: ’der vom Schildwachstehen befreite Soldat’. Az alapképzet tehát, hogy e fokozat viselőjének valamit nem kell megtennie, szemben a magyar szóéval, amelyben éppen egy teendő van rögzítve, nevezetesen, hogy vezetnie kell az őrséget.

Új szavak keletkezhetnek olyan tudatos szóalkotással, amely két idegen nyelvi mintára is támaszkodik. Beszédes példa a horvát ’távirat’ jelentésű brzojav. A szó két elemből áll: brz(o) ’gyors’ és jav (tkp. igető; ’jelentés’. A Telegramm, illetve a fr. dépeche kiküszöbölésre a német purista szótárak többek között  Drahtmeldungot javasoltak. Nos, ez olyan furcsa eset, amikor minden bizonnyal két minta alapján keletkezett tükörszóról beszélhetünk. A brzo-ban feltehetően a magyar sürgöny rejtőzik, a jav-ban pedig (amely a javiti ’jelent’ igéből elvonással, zéró suffixummal alkotott főnév) a Drahtmeldung második tagja van meg. Ritka eset az ilyen, de nem elképzelhetetlen, sőt szinte biztos, hogy az idő próbáját kiálló szó szerencsés megalkotója anyanyelve mellett jól tudott németül és magyarul is.A kifejezni kívánt fogalom nyelvi képét két idegen nyelvben kifejeződő képből alkotta meg, amit a beszélők egész közössége is elfogadott. Talán érdemes volna – egyebek mellett – a közép-európai nyelvújításokat ilyen szempontból is megvizsgálni! Nem jártak messze ettől a gondolattól a Juridisch-politische Terminologie, az első olyan „műszótár” szerkesztői, amely az Osztrák–Magyar Monarchia szláv nemzetiségei számára készült, amikor hangsúlyozták, sőt követelményként is megfogalmazták olyan új szakkifejezések iránti igényüket, amelyek, lehetőség szerint, közös szláv gyökökből származnak, s így a különböző szláv nyelvek (akkor még azt mondták: dialektusok) számára közérthető kifejezések alapjául szolgálhatnak.

Kultúránk tudatos művelői is régen felfigyeltek már a kölcsönhatásokra, azok tudatos ápolásának szükségességét, mutatja a Tudományos Gyűjtemény 1817. évfolyamának XII. kötetében közölt tanulmány is, amelyben ezt olvassuk: „Nem árt a’ szóknak szorosabb megvizsgálása, megítélése, sőt elősegíti a’ nyelvnek tisztább gyümöltsözését, - ’s hol toll szolgál fegyver gyanánt, ott tsak tenta folyik, nem vér, könnyen béfor az eggymáson ejtett seb, és vigyázóbakká teszi a’ bajnokokat’.

Filológiánk tegnap – és ma. Hogy milyen lesz holnap, az a fiatal nemzedéktől függ.

Elhangzott a Gólyavári esték előadás-sorozatában, 2010. április 22-én.