Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

„Biztos-e Ön abban, nincs-e benn A Napban?” (A Nap című szenzációlap bemutatása)

Nagy Enikő

 

[Kivonat] [Abstract in English]

 

A dolgozat a Modern Filológiai Társaság által 2013-ban meghirdetett, Az év szakdolgozata pályázat egyik nyertes munkája.

 

1. Bevezetés

„Óriási szenzáció! Vérengzés a Váci úton! Itt a rendkívüli kiadás! Csak két krajcár az ára!” – kiáltja torkaszakadtából egy hatévesforma fiú hóna alatt hatalmas köteg újságot szorongatva. Egy-egy példányt lobogtatva szédítő gyorsasággal cikázik a hömpölygő nagyvárosi tömegben, fürgén és ügyesen kapaszkodik fel az éppen arra közlekedő villamoskocsira, hogy portékáján még frissiben túladjon. Rekedt hangjáról, huncut mosolyáról, ütött-kopott kabátjáról azonnal felismerik, hisz éppúgy hozzátartozik ő a 20. század eleji budapesti utcához, mint a csilingelő villamos vagy a rohanó emberek hada. Ez az utcai sürgés-forgás is mutatja: a 20. század elejére Budapest igazi világvárossá fejlődött, és ezzel párhuzamosan a sajtóban is változás indult meg. Megszületett a tömegsajtó, sorra jelentek meg az úgynevezett bulvárlapok és szenzációlapok, amelyeket az utca előbb bemutatott jellegzetes figurái, a rikkancsok árusítottak. A rikkancsok azonban mára már eltűntek a körutakról, a bulvársajtó pedig egy sokak által megbélyegzett sajtóműfajjá vált.

Az egyik legjelentősebb sajtótörténeti munka, Dezsényi Béla és Nemes György A magyar sajtó 250 éve című műve szerint a bulvárlapok megjelenésével a magyar sajtó elindult a teljes züllés útján (Dezsényi; Nemes 1954: 240–5). Függetlenül attól, hogy valóban így van-e vagy sem, meglátásom szerint ahelyett, hogy ítéletet mondanánk, helyesebb lenne a 20. század elején kialakuló tömegsajtó sajtótörténeti jelentőségének a feltárásával foglalkozni. Dolgozatomban többek között arra szeretnék rávilágítani, hogy a korabeli bulvárlapok elemzése számottevő eredményeket tartogathat mind a társadalomtörténeti, mind pedig a sajtótörténeti kutatások számára. Munkám célja azonban mindenekelőtt az, hogy felhívjam a figyelmet a 20. századi bulvársajtó, illetve szenzációsajtó egyik fejleményének, A Nap című napilapnak a fontosságára a sajtótörténeti vizsgálódások szempontjából. Tudomásom szerint mindezidáig nem készült olyan átfogó és korszerű munka, amely célul tűzte volna ki ennek a lapnak a bemutatását, holott egyes vélemények szerint A Nap a magyar újságírás egyik fordulópontjának tekinthető (Róna 1930: 342).

Munkámban a lap alaposabb vizsgálata előtt felvázolom, hogy hogyan és milyen feltételek teljesülésével születhetett meg a hazai tömegsajtó, a magyar nyelvű bulvár- és szenzációsajtó, majd kísérletet teszek a tömegsajtó fogalmának pontos meghatározására, valamint a bulvársajtó és a szenzációsajtó fogalmának egyértelmű körülhatárolására. Ezt követően kiemelten foglalkozom a lapterjesztés és a lapeladás kérdésével, a tömegsajtó megszületése ugyanis magával hozta a terjesztés és eladás egy új formájának, a lapok utcai árusításának a meghonosodását, illetve a rikkancsok intézményrendszerének a kiépülését. Mondandómat korabeli illusztrációkkal, rajzokkal, fotókkal színesítem. Mindezek után számot adok arról, hogy mely lapok tekinthetők a magyar nyelvű bulvársajtó és szenzációsajtó első jeles képviselőinek, így megemlítem a Kis Újság, az Esti Újság, a Friss Újság, A Nap és Az Est című lapot. Eközben igyekszem rámutatni arra, hogy az egyes újonnan megjelenő lapok milyen újabb árnyalattal gazdagították a hazai bulvárpalettát, miben hoztak újat az addigi orgánumokhoz képest, miért érdemelnek kitüntetett figyelmet a magyarországi bulvár- és szenzációlapok sorában.

A Nap alapvető jellemzőit főként a lapból magából kiindulva, egy-egy nagy port kavart cikk részletesebb elemzésével mutatom be, aláhúzva azokat a jegyeket, amelyek nemcsak ennek a lapnak, hanem általában a tömegsajtónak is sajátos, csak rá jellemző, mástól megkülönböztethető vonásai. Az egyes elemzendő írások azokból az évfolyamokból, illetve lapszámokból valók, amelyek kiemelt társadalomtörténeti és/vagy sajtótörténeti jelentőséggel bírnak. A dolgozat végére beillesztett mellékletek között valamennyi írás eredeti formájában olvasható, fontosnak tartom ugyanis, hogy ily módon is megismerkedjünk a ma már csak mikrofilmen elérhető lappal. Ám a mikrofilmről készült másolatokon kívül számos érdekességet – ha úgy tetszik, szenzációt – tartogatok még, egy-egy fennmaradt történet, visszaemlékezés segítségével ugyanis a szerkesztőségi, a nyomdai és a kiadóhivatali munka műhelytitkaiba is bepillanthatunk, felderítve, hogy az egyes munkatársak milyen feladatokat láttak el, hogyan végezték a munkájukat, milyennek látták egymást és a lapot. Mindenekelőtt azonban a lap életének egyes szakaszait járjuk be, megismerve többek között az indulása körüli rejtélyes adatokat, a lap szempontjából leginkább meghatározó orgánumokat vagy épp a megszűnéséhez vezető egyes lépéseket.

2. A tömegsajtó megszületése Magyarországon

2.1. A tömegsajtó létrejöttének feltételei, kibontakozása, mibenléte

2.1.1. Hogyan vált Budapest igazi nagyvárossá?

A kiegyezés utáni évtizedekben nagy iramú gazdasági növekedés és kulturális fejlődés indult meg az országban, amelynek következtében Magyarország a 20. század elejére kiépült közoktatási rendszerrel rendelkező, élénk irodalmi és művészeti életet élő, saját adottságainak megfelelően fejlett agrár-ipari országgá vált (Romsics 2005: 16–100). A gyors fejlődés leginkább az 1873-ban három településből (Pestből, Budából és Óbudából) egyesült Budapestet jellemezte, így a város a századforduló idejére már igazi nagyvárossá, az ország központjává, valódi fővárosává alakult. Abban, hogy Budapest Magyarország legvárosiasabb városává lett, nagy szerepet játszott a város népességszámának erős és állandó növekedése. Pest-Buda 1841-ben még csupán 107 ezer főnyi lakossága 1851-re 178 ezer, 1869-re 280 ezer, 1913-ra pedig már több mint 930 ezer főre növekedett (Gyáni 1994: 1057; Vörös 1997: 151). Ezzel egyidejűleg új társadalmi osztályok és rétegek születtek, így létrejött többek között a társadalmi ranglétra csúcsán a nagybirtokosság mellett elhelyezkedő modern városi nagypolgárság is, amely óriási gazdasági erővel bírt (Hanák: 1992: 13–120; Romsics 2005: 53–58).

Ám a 20. század elejére nemcsak Budapest lakóinak a száma és a társadalom összetétele módosult, hanem a város külső képe és infrastruktúrája is. Megkezdődött a beépült területek kiterjedése, valamint a többemeletes lakóházak és középületek, illetve az új funkciójú épületek (pályaudvarok, raktárak, áruházak és gyárak) számának növekedése is. A modern várostervezés eredményeképpen Budapest térszerkezete jelentősen megváltozott: Párizs és Bécs mintájára a hosszú és széles körutak (úgynevezett bulvárok), sugárutak váltak meghatározó városképformáló tényezővé. Ezzel együtt átalakult a városi utca, az utcai köztér jelentése és használata is, illetve megsokszorozódtak a nyilvánosság gyakorlásának színterei. Mindeközben megtörtént a közvilágítás megújítása, a csatornázás, a vízvezeték-hálózat megteremtése, a közutak korszerű burkolása, valamint az egyre növekvő város közlekedésének a megszervezése is (Gyáni 1994: 1057–1059; Vörös 1997: 143–151).

1887-től kezdve egyre nagyobb ütemben fejlődött a budapesti villamoshálózat, míg végül teljesen kiszorította a lóvasutat. A századforduló utáni években az omnibuszforgalom is felélénkült, bár a lóvontatású kocsik elsősorban csak kiránduló, éjszakai színházi, orfeumok és mulatók közötti járatok voltak. A nagyobb távolságok közötti forgalmat, illetve a nagyobb tömegek szállítását a villamoskocsik bonyolították le, de jelentős közlekedési ágazat volt még a vasút is. A közlekedés fejlettségét jelzi, hogy 1896-ban a kontinensen elsőként Budapesten épült meg a földalatti gyorsvasút (Frisnyák 1994: 42–44). Ahogyan a modern közlekedés alapjai, úgy a modern információátadás alapjai is ugyanilyen sebességgel alakultak ki. Az első magyarországi távíróhivatal 1847-ben létesült. A hálózat hossza 1867-ben elérte a 17 ezer, 1914-ben pedig a 170 ezer kilométert. A távbeszélő-hálózat még ennél is gyorsabban épült ki. Az első budapesti telefonközpont 1881-ben nyílt meg, ám a háború kezdetekor már 20 ezer készülék működött. Az eleinte csak híreket továbbító telefonhírmondó pedig először 1893-ban szólalt meg (Gyáni 1995: 85–91; Romsics 2005: 28). A felsoroltak együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy Budapest igazi nagyvárossá fejlődjön, de megteremtették annak a feltételeit is, hogy a fővárosi sajtó soha nem látott virágzásnak induljon, belőle a magyar nyelvű tömegsajtó kinőjön (l. 1. melléklet).

2.1.2. Az üzleti vállalkozásként működő magyar sajtó

Egyre több napilap, hetilap és folyóirat, egyre magasabb példányszámok – ezek jellemzik a kiegyezést követő évtizedek magyar sajtóját, amely elsősorban Budapesten gyarapodott robbanásszerűen. 1861-ben, amikor a Vasárnapi Újság az első évi rendes hírlapkimutatást közölte, összesen 52 hírlap és folyóirat jelent meg magyar nyelven, 1867-ben ezek száma 80-ra emelkedett. 1895-ben, amikor a hazai hírlapokról és folyóiratokról készült összeállítás a Magyar Könyvszemle rendes melléklete lett, összesen 801 sajtótermék volt olvasható az országban, ebből 41 (csak Budapesten 19) politikai napilap, 59 (csak Budapesten 9) politikai hetilap és 235 (csak Budapesten 150) folyóirat (Szinnyei 1896: 1–25). 1905-ben pedig, amikor igazán rohamossá vált a magyar sajtó növekedése, összesen már 1615 magyar nyelvű lap látott napvilágot, köztük 130 (csak Budapesten 44) politikai napilap, 124 (csak Budapesten 24) politikai hetilap és 416 (csak Budapesten 266) folyóirat (Zászló; Kereszty; Horváth 1906: 1–75). Ám nemcsak a lapok száma ugrott elképesztő magasságokba, hanem azok példányszáma is. Egyes lapok több tízezer példányban kerültek piacra, de voltak olyanok is, amelyek még a százezres példányszámot is meghaladták (Buzinkay 2001: 153). Vajon hogyan vált mindez lehetővé?

Az információátadás új találmányai (a távíró és a telefon) révén a 20. század elejére gyökeresen megváltozott a hírközlés módja, a nyomdatechnika új eszközei és eljárásai segítségével pedig a lapelőállítás formái tökéletesedtek. Míg a szedést, vagyis a betűk egymás mellé rakosgatását évszázadokon keresztül kézzel végezték, addig a század elején már valamennyi nyomdában szedőgépeket használtak. Az első modern szedőgép, a Linotype úgynevezett sorszedő, illetve soröntő gép volt, amely sorokat szedett és öntött, a másik fontosabb szedőgéptípus, a Monotype azonban már nem sorokat, hanem betűket szedett és öntött (bár ennek a gépnek az újságnyomtatásban kevesebb szerep jutott). A szedőgépek elterjedésével jelentős mértékben felgyorsult a szedés művelete: míg egy kéziszedő óránként csupán 1500-1600 betűt tudott kiszedni, addig egy gépszedő akár 5-6000 betűt is. A szedés meggyorsításával párhuzamosan a nyomás meggyorsítására is szükség volt. A hengeres körforgó (rotációs) gép feltalálása hatalmas előrelépést jelentett, mert míg a kézisajtóval csupán 1000, addig az olcsón és gyorsan termelő rotációs géppel óránként már 10 000-50 000 példányt lehetett előállítani (Nemes 1948: 107–121). Nem véletlenül mondja tehát Sajó Aladár és Róna Lajos újságíró, hogy a rotációs gép éppen nem világcsoda (Sajó; Róna 1902: 89).

A magyar sajtó nagyarányú fejlődését azonban nemcsak ezeknek a technikai feltételeknek a megvalósulása tette lehetővé, hanem az előző pontban említett tényezők összjátéka is. Mint mondtam, új társadalmi rétegként feltűnt a nagypolgárság, amely hatalmas gazdasági erővel rendelkezett. A legsikeresebb üzletemberek, vállalkozók, vagyis Budapest legnagyobb adófizetői ebből a rétegből kerültek ki (Vörös 1979). Fő üzleti tevékenységük, sikerük alapja pedig éppen a sajtó lett. Bródy Zsigmond, a Légrády testvérek, Miklós Andor, Rákosi Jenő, Wodianer Fülöp – többek között ők voltak a leggazdagabb és legbefolyásosabb laptulajdonosok, vagyis a leghíresebb magyar újságmágnások (Buzinkay 1997: 32; Lengyel 1963). Céljuk az volt, hogy olyan lapot adjanak ki, amely számukra nyereséget hoz. A legnagyobb hasznot csak úgy érhették el, ha olyan lapot adnak közre, amely a lehető legmagasabb példányszámban, a lehető legszélesebb olvasóközönséghez, a tömegekhez szól. Láthattuk, hogy a főváros népességszáma a 20. század elejére jelentősen megnövekedett. A sok-sok ember hamar birtokba vette az újonnan épült körutakat, sugárutakat, valamint a forgalomba állt új közlekedési eszközöket. 1874-ben még alig több mint 11 millió utast szállítottak a budapesti közlekedési eszközök, 1896-ban ez a szám több mint 71 millióra emelkedett, 1905-ben csaknem 105 millióra, 1919-ben pedig közel 354 millióra ugrott (Bencze; Koroknai; Sudár; Szekeres 1987: 362–363).

A népes olvasótábor tehát, amely számára a sajtóvállalkozók lapot akartak kiadni, jelen volt a fővárosi utcán, és – mint láttuk – a magas példányszám előállítását lehetővé tevő technikai feltételek is adva voltak, épp úgy, ahogy a gyors hírközlést biztosító technikai feltételek is, vagyis együtt volt mindaz, ami – Buzinkay Géza szerint – a tömegsajtó megszületéséhez nélkülözhetetlen (Buzinkay 1997: 31). De vajon hogyan vált képessé a sajtó a tömegek meghódítására? Hogyan kelt el a rengeteg kinyomott lappéldány? A válasz rendkívül egyszerű: az egyes lapok, amelyeket főként (vagy kizárólag) az utcán árusítottak, az olvasóközönség érdeklődésének, ízlésének, igényeinek megfelelően készültek, ráadásul csupán egy-két krajcárba kerültek, vagyis szinte mindenki megvehette őket. De hol van itt a haszon? – kérdezhetnénk. A tömegsajtó termékei a bevételeik javarészét már nem elsősorban az előfizetésekből, és nem is az utcán eladott lapszámokból szerezték, hanem a lapban közzétett borsos árú hirdetésekből. Legfőképp tehát a hirdetések hajtották a hasznot az egyes lapoknak, illetve az egyes újságvállalkozóknak, kiváltképp ezek tették nyereséges vállalkozássá a lapkiadást (Nemes 1948: 62–66).

Abban, hogy a sajtó a 20. század elejére üzletté vált, valamennyi szakirodalom egyetért. Nemes György újságíró így fogalmaz: „Az újságkiadás voltaképpen éppen úgy gazdasági vállalkozás, mint akármilyen gyáripari vállalkozás, amely valamilyen fogyasztási cikket készít és hoz forgalomba. (…) Terméke, az újság: fogyasztási jószág. Az újságot megvásárolják, elolvassák, és ezzel elfogyasztják” (Nemes 1948: 39–40). Lakatos Éva szerint a korabeli sajtóval kapcsolatos összes kérdésre csak úgy tudunk hiteles választ adni, ha az üzleti szempontok figyelembevételével közelítünk hozzájuk (Lakatos 1979: 142–143). Az üzleti szellem térhódítása felszabadította a sajtót a politikai pártok közvetlen befolyása alól, és megteremtette az immár üzleti érdekeken alapuló független (politikai) napisajtót – fejti ki Buzinkay Géza (Buzinkay 1993: 76). A sajtóüzlet sikere, illetve az üzleti szempontok előtérbe helyezése a lapkiadásban – ez volt tehát az, ami életre hívta a magyar nyelvű tömegsajtót: a bulvársajtót, illetve a szenzációsajtót. A tömegsajtó azonban nem egyik percről a másikra jött létre, hanem fokozatosan, kisebb-nagyobb lépések egymásutánjából alakult ki. De mi is az a tömegsajtó? Mit jelent a bulvársajtó és a szenzációsajtó?

2.1.3. A tömegsajtó, a bulvársajtó és a szenzációsajtó meghatározása

A tömegsajtó – ahogyan a neve is mutatja, és ahogyan az eddigiekből is kitűnik – azt a laptípust jelöli, amely nagy példányszámban és olcsón, vagyis úgynevezett tömegtermeléssel készül, és amely egy szélesebb olvasóréteghez, vagyis a tömeghez szól. „Az újság tömegfogyasztásra szánt árucikk. Aki nem tud a tömeg szája íze szerint beszélni, aki nem tud annak megfelelő hangot adni, ami a nagy sokadalom lelkében izzik és kavarog, aki a tömeg lélegzetvételét nem tudja megfigyelni, aki nem tartja a közönség ütőerén a kezét, aki nem tudja, hogy a közönség szempontjából mi az érdekes és mi az unalmas, az lehet kitűnő bankár, művész, író vagy akár adóhivatalnok, de szerkesztő vagy kiadó semmi esetre sem” – véli a modern magyar újságkiadás egyik vezéralakja, Illés József (Illés 1930: 32). Ahhoz ugyanis, hogy a megannyi példányban előállított újság minden száma elkeljen, és ezzel együtt a lap hasznot hajtson, tekintettel kell lenni az olvasóközönség érdeklődésére, ízlésére, igényeire és elvárásaira egyaránt.

A bulvársajtó tulajdonképpen a tömegsajtó egyik ágának tekinthető. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a bulvár (régiesen írva boulevard) francia eredetű nemzetközi szó, jelentése körút, illetve széles nagyvárosi út, a bulvársajtó pedig a bulvárlapok, vagyis a nagy példányszámú, szenzációt hajhászó napilapok összessége (Pusztai 2004: 157). Napjaink bulvársajtójára szinte teljes egészében, a 19. század végi, illetve a 20. század eleji laptípusra azonban csak részben illik ez a meghatározás. Az első bulvárlapok valóban nagy példányszámban jelentek meg, ám nem annyira jellemezte őket a szenzációhajhászás, mint későbbi laptársaikat. A századfordulós bulvársajtót – visszakanyarodva a bulvár eredeti jelentéséhez – inkább a következőképpen írhatnánk le: körutakon, sugárutakon, széles nagyvárosi utakon, illetve egyéb forgalmas nagyvárosi helyeken (pl. pályaudvarokon, kávéházakban, villamosokon) árusított laptípus, amelyre már nem vagy csak ritkán lehetett előfizetni. Az egyes lapok attól váltak tehát bulvárlappá, hogy elsősorban az úgynevezett bulvárokon és környékükön terjesztették őket.

A szenzációsajtó ugyancsak a tömegsajtó egyik ága, egészen pontosan a bulvársajtó továbbfejlődése, újabb fejleménye, amelyre már sokkal inkább érvényes a bulvársajtó mai meghatározása. Amellett ugyanis, hogy hihetetlen magas példányszámban nyomták a termékeit, éltető eleme a szenzáció, vagyis a váratlan, feltűnést és izgalmat keltő történés, valamint a szenzációhajhászás, vagyis a szenzációs hírek közlése, illetve az első ránézésre jelentéktelennek tűnő események szenzációvá nagyítása volt. A politikai hírek az egyes szenzációlapokban már egyre inkább háttérbe szorultak, és helyükbe az érdekes, színes vagy botrányos eseményekről szóló hírek léptek. Ám ez a laptípus nemcsak tartalmában, hanem külső megjelenésében is arra törekedett, hogy minél feltűnőbb, minél harsányabb, minél szenzációsabb legyen. A hatalmas címfeliratok, a különleges betűtípusok, az egyedi tördelési módok mind-mind azt a célt szolgálták, hogy felhívják a figyelmet az adott sajtótermék iránt, és vásárlásra bírják az utcán közlekedő embereket.

2.2. Lapterjesztés, lapeladás a tömegsajtó megszületésekor

2.2.1. Az utcai árusítás és a rikkancsok térhódítása

A virágárusok, a hordárok, a pékek, a tejesek, a gesztenyések, a madárárusok, a házalók, a gázlámpa-gyújtogatók vagy épp az éjjeliőrök mind-mind a 20. század eleji budapesti utca jellegzetes alakjai voltak (Vörös 1997: 206–213). Ám az utca képe csak a portékájukat futva és kiabálva kínáló újságárusokkal, vagyis a rikkancsokkal együtt volt teljes, akik először a 19. század végén tűntek fel a városban. Vajon megjelenésük előtt hogyan terjesztették a sajtótermékeket? Kezdetben postakocsival szállították a lapokat az olvasókhoz, majd a 19. elejétől kezdve könyvesboltokban is árusították őket, valamint olvasókörök és kávéházak is előfizettek rájuk. A szabadságharc leverését követő évtizedekben a vasúthálózat gyors kiépülésével lehetőség nyílt a lapok vonatszerelvények általi terjesztésére, de felbukkantak a trafikok és önálló elárusítóhelyek (újságosbódék) is. Noha a terjesztés szabad utcai (számonkénti) árusításának a gondolata már 1848-ban felmerült, ez az ötlet csak évtizedek múlva, az úgynevezett krajcáros lapok, vagyis a tömegsajtó megjelenése után valósult meg. Ahogy azt korábban kifejtettem, ezek a mindössze egy-két krajcárba kerülő, hatalmas példányszámban megjelenő lapok elsősorban az utcán megforduló tömegeket célozták meg, így terjesztésük is az utcán történt. Az árusításukat pedig mozgóárusok, azaz rikkancsok végezték (Lakatos 2004: 95–99).

Ha a nevüket halljuk, függetlenül attól, hogy tudjuk-e kik voltak azok a rikkancsok vagy sem, azonnal magunk elé képzeljük őket. Vajon honnan ez a találó név? Szily Kálmán nyelvész A magyar nyelvújítás szótára című művében azt írja, Kozma Andor költő és újságíró 1900. január 15-én említette neki, hogy újságárus jelentésben ő használta először a rikkancs szót (Szily 1902: 275). A történeti-etimológiai szótár szerint a rikkancs szó, amely vagy játszi kicsinyítő képzővel, vagy pedig a felszólító módú rikkants igealak főnevesülésével (vö. lebbencs, pukkancs) született meg, a 18. század végén még kacsa, illetve pásztor, őr, csősz jelentésben élt a magyar nyelvben, majd a 19. század elején vált használatossá kikiáltó jelentésben. Az újságárus jelentés a szótár tanúsága szerint is a 20. század elején fejlődött ki (Benkő 1967–1984: 416). Amikor ugyanis az 1900-as években ezek az újságot áruló karakterisztikus figurák elárasztották a fővárosi utcát, jellegzetes hangjuk alapján frappánsan rikkancsnak nevezték el őket. A rikkancsok feltűnésükkel egy időben szinte teljesen átformálták az utca képét és szokásrendjét, hiszen a 20. századi viselkedési útmutatókban azt olvassuk, hogy az utcát kizárólag közlekedésre, testi-lelki mozgásra és levegőszívásra illik felhasználni, valamint rajta hangosan beszélgetni és széles gesztusokat tenni nem szabad (Gyáni 1994: 1060). A rikkancsok tevékenységének, illetve a lapok utcai árusításának szabályozása így igen gyakran napirendre került.

A lapterjesztés új formája, az utcai árusítás (francia eredetű kifejezéssel a kolportázs) már a kiegyezést követő évtizedekben kezdett elterjedni, mivel az addig érvényben lévő törvények és rendeletek nagy része – többek között a lapok árusítását tiltó valamennyi rendelet – a hatályát veszítette. Az alkalmilag és szervezetlenül zajló lapterjesztés azonban rendeleti úton történő szabályozást kívánt (Buzinkay 2001: 159). Az 1867. június 25-i 1731. R. számú belügyminiszteri körrendelet kimondta, hogy a sajtótermékekkel való házalás, valamint azoknak az utcán és a nyílt tereken való terjesztése csak hatósági engedéllyel történhet. Engedélyt pedig csak az adott sajtótermék előzetes bemutatása után a törvényhatóság első tisztviselője adhat. (Az 1867. június 25-i 1731. R. sz. belügyminiszteri rendelet tartalmát csupán egy későbbi, szintén a lapok utcai terjesztésével foglalkozó rendelet (az 1897. április 13-i 1608. eln. sz. belügyminiszteri rendelet) hivatkozása alapján ismerjük, az 1867. évi rendelet ugyanis nem található meg sem az 1867-es Magyarországi Rendeletek Tára című kötetben, sem pedig az 1867-es Budapesti Közlöny című lapban, ám mindezen túl az Országgyűlési Könyvtár és a Magyar Országos Levéltár állományából is hiányzik. Nagy valószínűség szerint a rendeletet az idők folyamán kiselejtezték.) Eleinte igen nehéz volt megszerezni a lap utcai árusításához szükséges hatósági engedélyt, ám az 1890-es évektől kezdve ez a jog már valamennyi újonnan induló krajcáros lapot megilletett. Mint mondtam, ezeknek a lapoknak a terjesztésére szerződtették az első rikkancsokat, akiknek a fővárosi utcán való megjelenése ismételt szabályozást tett szükségessé.

Makfalvay Géza országgyűlési képviselő 1897. február 24-én interpellációt intézett az országgyűlésen Perczel Dezső belügyminiszterhez a hírlapok utcai elárusításával, illetve a rikkancsok tevékenységével kapcsolatban, szerinte ugyanis a hangzatos jelszavakat kiáltó hírlapárusok a hírlapirodalom komolyságával és rendeltetésével ellenkező módon árusítják az egyes lapokat, szítják a közönség botrány- és szenzációhajhászó kedvét, ráadásul sértik a közerkölcsöt és a köztisztességet is. „Hiszen egyszer megbabázott polgármesterről, aztán tetten kapott szerelmesekről, azután házasságtörő asszonyról szól az ének, a negyedik napon olyanokról beszélnek, amiket itt reprodukálni nem lehet; tegnap este a szakácsné kedveséről beszéltek. Mindezen dolgokat az utcán tisztességes éltes nőknek éppúgy, mint fiatal serdülő leányoknak végig kell hallgatni férfiak, ismerősök társaságában, úgyhogy maholnap pirulás nélkül ki sem mehetnek az utcára” – fejtette ki véleményét a képviselő (Képviselőházi napló 1896–1901: 217–219). A belügyminiszter többek között ennek az interpellációnak a hatására adta ki a sajtótermékek utcai árusításával kapcsolatos újabb rendeletet.

Az 1897. április 13-i 1608. számú belügyminiszteri körrendelet továbbra is az adott lap előzetes bemutatásához kötötte az utcai árusítás hatósági engedélyének a kiadását, ám kiemelte, hogy az engedély legfeljebb nyolc napra előzetesen is megadható. A rikkancsok személyére vonatkozóan pedig aláhúzta, hogy a lapok utcai árusításával nyomorékokat vagy „másképp megbotránkoztató külsejű egyéneket” és iskolaköteles korú gyerekeket megbízni nem szabad, valamint az árusítással megbízott egyének neveit a helyi rendőri hatóságnál előzetesen be kell jelenteni. Hangsúlyozta továbbá azt is, hogy a rikkancsok a lapban olvasható egyes cikkek címét, illetve az adott lapszám tartalmát nem, csupán a lap címét és árát kiálthatják ki, és portékájukat tolakodó módon nem terjeszthetik. Ha valamely rendelkezésnek az egyes kiadók nem tesznek eleget, az utcai árusítási engedély tőlük azonnal megvonható – fektette le a rendelet (Az 1897. április 13-i 1608. eln. sz. belügyminiszteri rendelet… 1897: 418–419). Mindennek ellenére azonban folyamatosan megszegték a szabályokat, így részben ennek következtében alig egy évtizeddel később ismételt szabályozásra került sor.

Az 1912. augusztus 26-i 136.000. számú belügyminiszteri körrendelet bevezetőjében kifejtette, hogy a sajtótermékek utcai terjesztése immár olyan méreteket öltött, hogy szabályozása tovább nem elodázható. A rendelet szerint ugyanis „a serdülőkorban levő gyermekek mindinkább nagyobb számban foglalkoznak utcai hírlapárusítással, amely címen egész napokat, sőt éjjeleket töltve az utcákon, csavargáshoz, renyheséghez szoknak, és jelentékeny százalékuk az utcán való állandó tartózkodás hatása alatt közbiztonsági szempontból is veszélyes elemmé válik, amit a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények statisztikája elszomorítóan igazol” (Az 1912. augusztus 26-i 136.000. sz. belügyminiszteri rendelet… 1912: 1009). Így a rendelet leszögezte, hogy utcai lapárusítással csak az foglalkozhat, aki az illetékes rendőrhatóságtól úgynevezett elárusítói igazolványt kapott, illetve betöltötte a 18. életévét. Az újságárusoknak karszalagot kell viselniük, és továbbra is tilos a lap címén és árán kívül egyebet kikiáltaniuk, valamint a lapot tolakodó módon kínálniuk. Az adott sajtótermék terjesztéséhez pedig továbbra is hatósági engedély szükséges, ám ez – a lap minden egyes számának bemutatása mellett – legfeljebb három hónapra adható meg (Az 1912. augusztus 26-i 136.000. sz. belügyminiszteri rendelet… 1912: 1010–1016). A következőkben nézzük meg, hogy a szigorú szabályozás mellett valójában hogyan működött a lapterjesztés (l. 2. melléklet)!

2.2.2. Hogyan zajlott az utcai árusítás? Hogyan dolgoztak a rikkancsok?

Nagyjából 3-4000 rikkancs működhetett a fővárosban, akik között öregasszonyok, kisgyermekes anyukák, fiatal férfiak és gyerekek egyaránt előfordultak, de akadtak közöttük féllábúak és tolókocsisok is. Valamennyien a társadalom pereméről kerültek ki, ezért a lapárusítás számukra az elsődleges kenyérkereseti lehetőséget jelentette. (Néhányan a lapárusítást összekötötték a koldulással.) Bérüket az eladott újságpéldányok után kapták, így az ügyesebbek akár egy-két koronát is megkereshettek naponta. Ám voltak olyanok is, akik mesterségükből annyira meggazdagodtak, hogy akár 20-30 ezer koronás évi jövedelemmel is rendelkezhettek. Ezek az úgynevezett főrikkancsok azonban már nem járták az utcákat, hanem ők foglalkoztatták a kisebb rikkancsokat. Több száz példányban felvásárolták az egyes lapokat, és árusításra átadták olyanoknak, akik nem tudták volna előre kifizetni. A hatalmas rikkancssereg a kiadóhivatal előtt vagy az utcán gyülekezett, majd a lap megjelenésekor azonnal ellepte a főváros utcáit. Egyes rikkancsok már jóval előbb szétfutottak a főbb útvonalakon, és egymástól két-háromszáz méterre sorakoztak fel. A legfürgébbek, mihelyt átvették a vezértől a frissen nyomott lapot, szélsebes futásnak eredve minden várakozó társuknál leejtettek egy köteget, amellyel azok továbbszaladtak. Így alig egy órán belül már az egész városban olvashatók voltak a legfrissebb szenzációs hírek (Tomsics 1996: 28–29; Buzinkay 1997: 35–36; Lakatos 2004: 102–103).

Az egyes rikkancsok azonban nemcsak az utcán árusították a lapokat, hanem a kávéházakba is bementek, valamint a villamosokra is felugrottak. „Mint a patkányok, úgy bújnak be a villamoskocsikba, és egy perc alatt végigkérdezik az utasokat, aprópénzt váltanak a kalauznak, aki ezért cserébe megtűri őket a kocsin egy-két állomáson. Van köztük, aki kihasználja ezt a kedvezményt olyanformán, hogy mikor már csak egy-két újságja van, fölugrik a villamosra, és állomásról állomásra viteti magát mindaddig, amíg haza nem ér” – írja Róna Lajos újságíró egy század eleji szaklapban (Róna 1900: 8). Egy-egy rikkancs olyannyira életrevaló volt, hogy neve mindmáig fennmaradt. Csóti Istvánt egyszerűen csak a rikkancskirálynak nevezték. Állítólag ő volt az, aki a rikkancsmesterséget meghonosította Magyarországon, rájött ugyanis, hogy áruját úgy tudja a leggyorsabban eladni, ha hangos szóval hirdeti. Minden nap átfutotta az egyes számokat, kiválasztotta a legizgalmasabb híreket, és azok címét kiabálva árulta portékáját. Lassanként annyi pénzt gyűjtött össze, hogy saját hírlapterjesztő vállalatot alapított. Bakti Gyula egyedülálló módon, verssorokban kínálta lapjait, de saját sorsát is versbe szedte. Nagy Sándor a kávéházakban kapott borravalót összekuporgatva szerzett kisebb vagyont, amiért aztán valószínűleg meg is gyilkolták. Izidor József pedig ugyan félig béna volt, ám kályhával fűtött motoros kocsiján minden egyes nap lapot árult (Lakatos 2004: 103–104). (A Nap című lap rikkancsáról, a híres, rekedt Mukiról a lap bemutatásakor szólok majd bővebben.)

A hónuk alatt hatalmas köteg újsággal villámgyorsan száguldó rikkancsok – a tiltások ellenére – óriási hangerővel kiabálták nemcsak az adott lap címét és árát, hanem az egyes cikkek szenzációs címét és tartalmát is. „Szerette torkában jól meggurguláztatni az r betűket, messzire elnyújtani a mássalhangzókat, külön melódiákat talált ki az egyes újságok címeihez, és kereskedői fontosságánál csak fürgeségének tulajdonított nagyobb jelentőséget, mert olyan szerepe volt neki a város egészségi állapotában, mint a higanycsöppnek a hőmérőben” – emlékezett meg róluk Krúdy Gyula az egyik legismertebb rikkancs, Stahler Nándor halálakor (idézi Tomsics 1996: 29). Mutatja ez az idézet azt is, hogy a rikkancsok fontos társadalmi tényezővé váltak a korban, hiszen nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Budapest világvárossá nője ki magát, ráadásul a tömegsajtó léte is részben tőlük függött. Az 1910-es évekre az újságárusok már szervezett szakmává váltak, érdekvédelmi szaklapot indítottak, szakasztaltársaságot hoztak létre, valamint megalapították a Lapterjesztők Sport Clubját, amelynek futballcsapatai rendszeresen játszottak (Tomsics 1996: 29). A legtöbben elismerték a rikkancsok jelentőségét, és kedvelték ezeket a figurákat, akik színessé és érdekessé tették a 19. század végi, 20. század eleji fővárosi utcákat. Nem véletlen tehát, hogy a rikkancsok alakja a szépirodalom egyes alkotásaiban is feltűnik. Báthory Gábornak a Tolnai Világlapja című képes hetilap hasábjain 1913-ban megjelent verse hű képet fest róluk:

„Fején sapka, félrecsapott,

Cipőjén nem visel sarkot,

Haja fülére lapítva,

Apacsinge széjjelnyitva.

Az utcákat futva járja,

Minden lépten friss pénz várja,

Ez Napot kér, amaz Estet,

A vér arcán rózsát festett” (idézi Tomsics 1996: 28).

 

2.3. Az első bulvárlapok és szenzációlapok Magyarországon

2.3.1. A hazai bulvársajtó előfutára: a Kis Újság

Az alapvető tájékozódást segítő sajtótörténeti kézikönyvek és más sajtótörténeti munkák legtöbbje tárgyalja a magyar nyelvű tömegsajtó megszületésének időszakát (Buzinkay 1993: 75–97; Buzinkay 2001: 152–189; Dersi 1965–1966; Dersi; Szántó 1973; Dezsényi; Nemes 1954: 221–279; Fülöp 1995: 79–83; Horváth 1968: 161–214; Vince 1996), ám olyan munka még nem készült, amely a teljességre törekedve mutatná be ezt a korszakot, illetve a megjelenő lapokat, pedig – mint láttuk – ez az a korszak, amikor a magyar sajtó rendkívüli fejlődésnek indult, és az újonnan megjelenő lapok először váltak képessé óriási tömegek meghódítására. Mivel az átfogó ismertetés szétfeszítené ennek a dolgozatnak a kereteit, csak röviden vázolom a hazai bulvársajtó és szenzációsajtó első jelentős termékeinek legfőbb jellemzőit, feldolgozási szempontokat adva egy majdani összefoglaló munkához. Elsőként azt a lapot kell megemlítenünk, amelyet az egyik legnagyobb magyar újságmágnás, Wodianer Fülöp és fiai indítottak 1887 novemberében Kis Újság címmel. A lap a beköszöntőjében a következő programot fogalmazta meg: „Tetszetős a formája, bő a hírtarisznyája, potom pénz az ára!... Az élet mindennapi nehéz gondja sok-sok ezer embert tart nehéz munkában, akinek kevés idő jut a pihenésre, újságolvasásra és ezért röviden, de alaposan szeretnek értesülve lenni a világ folyásáról. Ez a sok-sok ezer ember vegye kezébe a Kis Újságot. Megtalál benne mindent, amire szüksége van, szíve-kedve szerint” (idézi Dersi; Szántó 1973: 84).

A hetilapokra jellemző kis formátumával, díszes fejlécével és képpel illusztrált borítójával a Kis Újság valóban tetszetős lap volt, ráadásul mindössze 2 krajcárba, azaz 4 fillérbe, később pedig csupán 1 krajcárba, azaz 2 fillérbe került. Az első oldalon látható nagyméretű rajzos illusztráció rendszerint valamilyen aktuális hírhez kapcsolódott. Ilyen címekkel találkozhatott az olvasó: Villamossággal kivégzett elefánt, A tél áldozata, Vihar által ledöntött vonat, A csendőrszurony áldozata, A világ legmagasabb embere, Andrássy Gyula gróf jelölése stb. Ezekből a címekből is látszik, hogy a Kovács Dénes által szerkesztett lap, amely címlapján képes politikai napilapként határozta meg magát, már kiemelten foglalkozott az úgynevezett szenzációs hírekkel, különösképpen pedig a baleseti, bűnügyi hírekkel. Korántsem volt azonban annyira újszerű, mint amennyire későbbi társai azok voltak: a szenzációs hírek közlése mellett politikai nevelőszerepet is be kívánt tölteni, de példányszáma az 1890-es években meg sem tudta közelíteni egy-egy sikeresebb politikai napilap példányszámát (Buzinkay 1997: 37; Buzinkay 2001: 153). Noha a tömegsajtó újabb és újabb termékeinek megjelenésével már maga is valódi bulvárlapként kezdett működni, az előbbiek miatt a Kis Újság csupán a hazai bulvársajtó előfutárának tekinthető.

2.3.2. Az első igazi magyar bulvárlap: az Esti Újság

1896. október 13-án jelent meg Rákosi Jenőnek, a Budapesti Hírlap tulajdonosának és főszerkesztőjének új vállalkozása, az Esti Újság, amelyet valamennyi szakirodalom az első igazi magyar bulvárlapnak nevez (Buzinkay 2001: 161–162; Dersi 1965–1966: 26–27; Dezsényi; Nemes 1954: 212–214; Fülöp 1995: 80). „Ezzel az újsággal – olvasható a lap programjában – naponkint délután 4-5 óra közt a közönség kezébe egy olyan újságot fogunk adni, amilyenhez hasonlót nyomdai kiállítás, zsurnalisztikai földolgozás és olcsóság dolgában csak a nagy világvárosokban találunk. (…) A nagyvárosi ember megkívánja, hogy amikor lapzártakor leteszi szerszámát, becsukja üzletét, hazajön hivatalából, vagy mielőtt elmenne zsúrra, klubba, színházba, mulatságba, röviden tájékoztatva legyen a záródó nap eseményeiről, hogy azután annál nagyobb érdeklődéssel várja reggeli újságja kimerítő jelentéseit. (…) Informálni, értesíteni, ez a tisztán zsurnalisztikai szolgálat lesz a főfeladatunk, akár politikáról legyen szó, akár bármi másról” (Esti Újság 1896: 1). De vajon hogyan tudta megvalósítani programját a lap? Mennyiben tekinthető valóban az első igazi magyar bulvárlapnak?

Rákosi Jenő laptulajdonos-főszerkesztő és Zilahi Simon kiadóhivatali vezető az Esti Újság című lappal Magyarországon elsőként adott ki olyan újságot, amely olcsón, mindössze egy krajcárért megvásárolható volt. Ahogy arra a beköszönő vezércikkben is hivatkoztak, mindketten nemzetközi ismeretekkel rendelkeztek, jól ismerték a krajcáros laptípus francia, német és angol kezdeményezéseit (Lakatos 2004: 51–52). Ám a lap nemcsak azért jelentős, mert ez volt az első – nemzetközi példák alapján megindított – hazai krajcáros lap, hanem azért is, mert ez volt az első olyan újság Magyarországon, amely az előfizetések helyett már az utcai elárusításra épült. „Egy krajcárért, két fillérért adni jó újságot az emberek kezébe a napnak abban a szakában, amikor mindenki az utcán van, volt az új jelszó” – írja Sajó Aladár és Róna Lajos (Sajó; Róna 1902: 111). A Barna Izidor, majd Sajó Aladár által szerkesztett Esti Újság tisztán üzleti vállalkozásként indult, noha Zilahi Simon azt állította, hogy a lap alapításában a könyörület, az irgalmasság érzése vezette: az ajtóján folyamatosan kopogtató szerencsétlenné vált özvegyeknek, árváknak, tehetetlen öregeknek, nyomorékoknak és erős, munkabíró férfiaknak akart segíteni azzal, hogy megteremtette a rikkancsok intézményét (Sajó; Róna 1902: 113–114).

A lapnak igen nagy sikere volt: példányszáma általában 70-80 ezer körül mozgott, de alkalmanként százezer fölé is emelkedett (Buzinkay 2001: 153). Az elmondottak alapján tehát az Esti Újság valóban az első igazi magyar bulvárlapnak tekinthető, ám sok szempontból még kötötte a hagyomány. Noha a mindössze négy oldal terjedelmű lap már kifejezetten hírközlő újság volt, a programjában leírtak ellenére elsősorban csupán politikai híreket közölt, vagyis a szenzációs hírek kevesebb szerephez jutottak benne. (Címlapján egyébként ez a lap is politikai napilapként határozta meg magát.) Négyhasábos tördelésével ugyancsak a hírlapi hagyományokat folytatta, vagyis tipográfiailag sem törekedett újszerűségre, figyelemfelkeltésre, de mindezen túl a harsány címek is hiányoztak belőle. Az Esti Újság tehát sem külső képében, sem pedig tartalmában nem hangsúlyozta az érdekességet, a szenzációt, ám a fentebb említettek miatt kétségkívül fontos állomásnak tekinthető a magyar nyelvű tömegsajtó kibontakozása felé vezető úton (Buzinkay 1997: 39; Dersi 1965–1966: 27).

2.3.3. Közeledés a hazai szenzációsajtó felé: a Friss Újság

Ugyancsak a millennium évében, ám az Esti Újságnál néhány héttel később, 1896. december 5-én indult meg a Friss Újság című lap Habár Mihály szerkesztésében. A beköszöntő vezércikk ekképp hangzott: „Ez az újság azért született és azért fog élni, hogy elolvastassa magát mindenkivel, aki magyarul olvasni tud, és akit hazája sorsa, élete, a világ feltűnő, érdekes történetei érdekelnek. Friss újság a nevünk és a szokásos politikai jelszavakkal mi nem fontoskodunk. Nem vagyunk hatvanhetesek, nem vagyok negyvennyolcasok – friss újság vagyunk. (…) Sok szóval nem fogunk élni, értéktelen nyomaték, léha terefere nem kell nekünk. Kell, hogy mindent megtudjon belőlünk mindenki, amit meg kell tudnia, ami szükséges, érdekes, hasznos vagy furcsa. Azért (…) adjuk olyan áron, amely ugyan pénz már, de még nem érték, egy zsemlyét sem lehet rajta venni. (…) Tietek vagyunk, akiknek látjuk arcaitok nehéz verítékét, és tietek, akik bensőtökben titkon verejtékeztek terhe és visszássága alatt ennek a mai magyar életnek” (Friss Újság 1896: 1).

Épp úgy, ahogy az Esti Újság, ez a lap is egy krajcárba került, valamint utcai árusításra épült. Amíg azonban az Esti Újság délután jelent meg, addig a Friss Újság hajnalban árasztotta el az utcákat. Neve egyrészt a korai megjelenésre, másrészt az újszerű tartalomra utalt. Legfontosabb újítása az volt, amelyet a programjában is megfogalmazott, hogy benne a politikai hírek mellett már nagyobb szerep jutott a szenzációs, főként baleseti, bűnügyi híreknek (noha címlapján a többi laphoz hasonlóan a Friss Újság is politikai napilapként írta körül magát). Címlapján ilyen címeket olvashatunk: Kétszázezer koronás váltóhamisítás, Ezer ember tűzhalála a színházban, Megölte magát a hűtlen feleség miatt, Leleplezések egy leányárvaházról stb. (Az egyes hírekhez általában rajzos illusztrációt is közöltek.) Mindez tetszett a túlnyomórészt egyszerű emberekből álló olvasóközönségnek, amelyet a lap – a program tanúsága szerint – megcélzott. Kedveltségét jelzi az is, hogy a Friss Újság idővel a kétszázezres példányszámot is meghaladta (Buzinkay 2001: 153). A példányszám példátlan megemelkedésében szerepet játszott, hogy a lap esetenként második kiadásban is megjelent, és számos vidéki változata is napvilágot látott (Lakatos 2004: 54–62). Tipográfiailag azonban a Friss Újság sem törekedett szenzációhajhászásra, hiszen négyhasábos tördeléssel, ordító betűk nélkül került ki a nyomdából, így csupán a szenzációsajtó felé vezető út egyik lépésének tekinthető.

2.3.4. Az első igazi magyar szenzációlap: A Nap

1904 novemberében jelent meg először A Nap című lap, amelynek felelős szerkesztője Braun Sándor, főmunkatársa pedig Ábrányi Emil volt. Társaihoz hasonlóan ez a lap is krajcáros újságként indult, hiszen mindössze két krajcárért megvásárolható volt, és elsősorban utcai elárusításra épült. Rikkancsai a lap megjelenésekor, délután 6 órakor lepték el a budapesti utcákat, kiabálva a legfrissebb hírek harsány címét. A lapban már rendszeresen lehetett olvasni szenzációs híreket, köztük számos baleseti, bűnügyi hírt, ám A Nap különlegessége abban állt, hogy a politikát emelte tömegszenzációvá. Címlapján politikai napilapként értelmezte önmagát, és valóban hagyományos politikai napilapba illő cikkeket közölt, de tette ezt hangzatos címekkel, sajátos stílussal, figyelemfelkeltő, szenzációhajhász módon (Buzinkay 1997: 40). Ilyen címek voltak olvashatók az egyes számok címlapjain: Amit akartok, A rend Messiása, Vér, Égszakadás, földindulás, Az ítélet napján, Istenek alkonya, Végvonaglás stb. A háromhasábosra tördelt újság tipográfiailag is szakított a hírlapi hagyományokkal, ordító betűivel, változatos betűtípusaival ugyanis külső megjelenésében is szenzációhajhászásra törekedett. Példányszáma már nem sokkal megjelenése után 60-80 ezerre ugrott, és az idők folyamán fokozatosan emelkedett (Buzinkay 2001: 153). Mindezek miatt joggal nevezhető a szenzációsajtó első hazai képviselőjének. (Az első hazai szenzációlapnak, vagyis A Nap című lapnak a részletesebb bemutatására a dolgozat további részében kerül majd sor.)

2.3.5. A hazai szenzációsajtó kiteljesedése: Az Est

Hatalmas hírverés után 1910. április 16-án látott napvilágot az egyik legnagyobb magyar sajtóvállalkozó, Miklós Andor lapja, Az Est. „Ma délutántól kezdve – olvasható a lap programjában – egy szóval hangosabb a budapesti utca, a rikkancsok rohanó táborában először harsan fel a kiáltás: Az Est. Az utca újságja akarunk lenni, mert az utca mindenkié, az utcán mindenkinek át kell haladni, azon fordul meg minden szomorúság és oda ragyog minden napfény. (…) Ezzel az új hanggal köszönt be Az Est. Ízléses, bátor, szabad és becsületes lesz Az Est. Új színekkel, új formákkal vágunk utat az események áradatában, s mindenütt ott leszünk, ahol szükség van a gyöngeség vagy el nem ismert érdem védelmére, s az álarcos bűnök leleplezésére. Mi mindent odaadunk, amit független, tiszta kezű és nagy emberi ideálokért küzdő újságírók odaadhatnak: szívünket, eszünket, munkánkat – érte cserébe csak a közönség szeretetét kérjük” (Az Est 1910: 3). A lap kiváló üzleti vállalkozás volt, hiszen már megjelenésekor óriási sikert aratott: naponta mintegy 80 ezer példányban kelt el, ám hamarosan a napi kétszázezres példányszámot is elérte, az első világháború közepén pedig megközelítette a félmilliós kiadást (Buzinkay 2001: 153, 184). De vajon mi volt Az Est sikerének titka?

Az olvasók egy meglehetősen szép kiállítású lapot vehettek a kezükbe: Az Est tükre, betűkészlete, tördelési technikája ízléses, dinamikus, mozgalmas és figyelemfelkeltő volt. A lap külső képét, fejlécét, tipográfiáját a neves grafikus, Falus Elek tervezte, ám a lapdíszeket és a plakátokat is jeles művészek készítették. A vonzó külső színes, érdekes, sokoldalú és igényes tartalmat kínált. Noha a címlapon ez a lap is politikai napilapként hirdette magát, benne a politikai hírek szinte teljesen elvesztették kiemelt szerepüket, és helyükre a balesetekről, bűnügyekről, szerencsétlenségekről szóló szenzációs hírek léptek, méghozzá szenzációs tálalásban. A címlapon olvasható egyhasábos vezércikk mellett különösen nagy jelentőséggel bírt az újság közgazdasági rovata, hiszen – mint tudjuk – a lap üzleti vállalkozásként működött. Ám olvashatók voltak a lapban tőzsdei jelentések vagy épp meteorológiai jelentések is, és itt honosodott meg az egész oldalas sportrovat is (Dersi 1965–1966: 28, 32–33).

Miklós Andor a kor legkiválóbb újságíróit alkalmazta, így például Kéri Pált, Adorján Andort, Tarján Vilmost és a leleplezéseiről híressé vált Fényes Lászlót. Ám a jeles riporterek mellett írók és költők művei is feltűntek a lap hasábjain, köztük Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Móricz Zsigmond, Szomory Dezső, Szép Ernő, Herczeg Ferenc, Ambrus Zoltán vagy épp Bródy Sándor írásai is. Az Est továbbá kiterjedt tudósítói és levelezői hálózattal rendelkezett, amelynek tagjai minden fontos eseménynél jelen voltak, minden fontos személyt megkérdeztek. Ám mindezen túl a korszerű technikai felszereltség is nagyban hozzájárult a hírek gyors közvetítéséhez, illetve a lap sikeréhez: Az Est szerkesztőségének három telefonvonala és három írógépe volt, és ennél a lapnál lehetett először gépbe diktálni a szövegeket (Dersi 1965–1966: 30–31; 33–34). Mindezek azt mutatják, hogy Miklós Andor vállalkozása kiemelkedő fontosságúnak tekinthető a magyar sajtó történetében, a hazai szenzációsajtó ugyanis Az Est megjelenésével teljesedett ki, a magyar nyelvű tömegsajtó általa ért el a csúcsra (l. 3. melléklet).

3. Az első igazi magyar szenzációlap: A Nap

3.1. A lap rövid története és főbb jellemzői

Budapest, Budapesti Hírlap, Budapesti Napló, Egyetértés, Esti Újság, Friss Újság, Kis Újság, Magyarország, Pesti Hírlap, Pesti Napló, Új Hírek, Új Lap, Az Újság – csak néhány azon politikai napilapok közül, amelyek a 20. század elején a fővárosban megjelentek (Zászló; Kereszty; Horváth 1906: 1–2). Ugyanekkor, vagyis a magyar sajtó rohamos gyarapodásakor tűnt fel a hazai lappiacon A Nap című napilap is, indulásának időpontja azonban bizonytalan. A sajtótörténeti kézikönyvekben egymásnak ellentmondó adatokkal találkozunk: egyes szerzők szerint a lap 1904-ben látott napvilágot (Buzinkay 2001: 162; Dersi; Szántó 1973: 118; Dezsényi; Nemes 1954: 228), mások viszont azt írják, hogy 1905-ben jelent meg először (Dersi 1965–1966: 27; Fülöp 1995: 81). Vajon mi az igazság? Mikor került ki a nyomdából A Nap legelső száma? Voit Krisztina sajtóadattára szerint a lap első száma 1904. november 2-án jelent meg (Voit 2000: 440). Az adatok a Budapest Főváros Levéltárában található példányokra vonatkoznak, ám – mint kiderült – a levéltár egyáltalán nem őrzi A Nap példányait. Valamennyi magyarországi könyvtárban az 1905-ös évfolyamtól tekinthető meg a lap, noha az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa jelzi a bizonytalan indulást. Az első mikrofilmtekercset befűzve azonban azonnal megoldódik a rejtély: a tekercs elején közlik, hogy a lap 1904-ben indult, ám ez az évfolyam hiányzik. Az 1904-es indulást igazolja az is, hogy az 1905. január 1-jei szám címlapján a 2. évfolyam szerepel, vagyis lennie kellett egy 1904-es 1. évfolyamnak, bár valószínűleg nem teljes évfolyamról, hanem csupán egy-két lapszámról van szó. (A dolog pikantériája, hogy ezen az 1905. január 1-jei számon rosszul nyomták a dátumot, 1905 helyett ugyanis véletlenül 1904-et írtak, a hibát pedig kézírással javították ki.)

A Nap tehát minden bizonnyal 1904-ben indult, és egészen 1922-ig rendszeresen jelentkezett új lapszámokkal, sőt 1916. január 1. és 1917. november 17. között első és második kiadásban is megjelent. (Bár 1917 februárjában néhány napra betiltották.) Indulásakor felelős szerkesztője és kiadója egyaránt Braun Sándor közgazdasági újságíró volt, aki korábban – a lap több munkatársával együtt – ahhoz a szerkesztőségi gárdához tartozott, amely 1896-ban kivált a Pesti Naplóból, majd Vészi József vezetésével megalapította a Budapesti Naplót (Dersi 1965–1966: 2–3). A lap egyik főrészvényese is Braun volt, de a tulajdonosok közé tartozott Czeizler Béla, Mérei Jenő és a Budapest Lapkiadó Rt. is (Voit 2000: 440). A szerkesztőség, a kiadóhivatal és a nyomda a nyolcadik kerületi Rökk Szilárd utca 9. szám alatt kezdte meg a működését, ám a szerkesztőség és a kiadóhivatal később a 12. szám alá költözött. Minden nap délután 6 órakor, később pedig délután 4 órakor jelent meg a lap legújabb száma, amelyet A Nap saját rikkancsai árusítottak a főváros utcáin. (1911-ben azonban rövid időre megvonták tőle az utcai terjesztés engedélyét.) Egy szám ára Budapesten és vidéken kezdetben egyaránt 2 krajcár, azaz 4 fillér volt, az előfizetés egész évre 16 koronába, fél évre 8 koronába, negyedévre 4 koronába, egy hónapra pedig 1 korona 40 fillérbe került. Ám a bevételek legnagyobb része nem az utcán eladott példányszámokból és az előfizetési díjakból származott, hanem a lapban közzétett hirdetésekből.

Mivel A Nap 1904-es első évfolyama hiányzik a hazai könyvtárak és levéltárak állományából, nem ismerhetjük a lap programját sem, amelyet valószínűleg a mutatványszámban vagy az első lapszámban fogalmaztak meg a szerkesztőség egyes tagjai. Magából a lapból azonban tudunk következtetni a beköszönő vezércikk tartalmára, illetve a lap programjára. Az újság címe (A Nap) arra utal, hogy ez az orgánum az adott nap keresztmetszetét kívánja az olvasók elé tárni, vagyis az adott nap legfontosabb eseményeiről, történéseiről akar rövid, ugyanakkor teljes, hiteles és világos áttekintést adni. De vajon milyen szemüvegen keresztül nézte a lap a napot? A korszak egyik legnagyobb feszültségforrása a 67-esek és 48-asok ellentéte volt. A 67-esek pártolták, a 48-asok viszont bírálták a kiegyezést és a dualista rendszer intézményeit. Az 1875 óta kormányzó Szabadelvű Párt a 67-es álláspontot képviselte, az ellentábor viszont, amely főképp a Függetlenségi és 48-as Párt mögött sorakozott fel, a 48-as nézetet hirdette (Romsics 2005: 70–71). A Nap, amely címlapján politikai napilapként határozta meg magát, hasábjain a politikai ellenzék hangján szólalt meg: támadta 67-et, magasztalta 48-at. Egyes vélemények szerint ezt azért tette, mert – üzleti vállalkozásról lévén szó – rájött, hogy ez kecsegtet számára a legnagyobb haszonnal, megcélzott olvasói (az utca emberei) ugyanis főképp az ellenzéki politikával leginkább rokonszenvező kispolgárságból kerültek ki (Dezsényi; Nemes 1954: 229–230).

Noha A Nap politikai napilapként értelmezte önmagát, jelentős mértékben különbözött a hagyományos értelemben vett politikai napilapoktól, politikai jellegű írásaival ugyanis egyenesen tömegszenzációvá avatta a politikát. Ezzel pedig kiváló üzletet csinált, hiszen a szenzációra éhes publikum csak úgy kapkodta a lap egyes példányait. Ám a szenzációsan tálalt politikai cikkek mellett balesetekkel, bűnügyekkel, gazdasági vagy épp közéleti eseményekkel kapcsolatos szenzációs hírek és riportok is rendszeresen olvashatók voltak a lap hasábjain. „A Nap az igazi akciós sajtó megteremtője Magyarországon. Huzavona és hosszabb töprengés nélkül, pillanatok alatt mondta meg véleményét minden közkérdésről, támadott embereket és intézményeket, belenyúlt a korrupció tüzes fészkébe, és leplezett le aljas üzleteket, amelyek a közönség ártalmára voltak. A minisztert ugyanúgy megtámadta, ha működését a közre veszélyesnek tartotta, mint a házmestert, aki szemtelenkedett lakójával, amikor kaput nyitott neki. A Nap előtt nem volt semmi sem zárt és szent” – írja Róna Lajos újságíró, aki maga is a lapnál dolgozott (Róna 1930: 347). De vajon mi mindenről írt még A Nap? Milyen volt a felépítése?

A harsány című, bátor hangú vezércikk, amely rendszerint valamilyen aktuális és jelentős politikai témával foglalkozott, a magyar sajtó hagyományainak megfelelően a lap címlapján szerepelt. A vezércikket követte a Krónika című rovat, amely a legfrissebb és legfontosabb politikai híreket naplószerűen, ugyanakkor a lap véleményét nem rejtve a véka alá közölte. Általában a címlap alján kezdődött a Tárca, méghozzá olyan jeles szerzők tollából, mint például Ábrányi Emil, Holló Márton, Kemény Simon, Krúdy Gyula, Pásztor Árpád vagy épp Thury Zoltán. Külön rovat számolt be rövid hírekben az aktuális hazai politikai helyzetről, majd következtek A Nap című rovat színes, érdekes, izgalmas rövid hírei, egy-egy szenzációs témát azonban önálló cikkben, riportszerűen is feldolgoztak a szerkesztőség tagjai. A legtöbb lapszámban helyet kaptak az alábbi rovatok is: Színház, művészet, Irodalom, Törvényszék és Közgazdaság. A közgazdasági rovat általában a tőzsde híreit szállította, a színházi, művészeti és az irodalmi rovat az érdekességekre helyezte a hangsúlyt, de esetenként kritikákat is megjelentetett, a törvényszéki rovat pedig szintén érdekességeket, szenzációszámba menő ügyeket tárgyalt. A külföldi híreket a Táviratok között lehetett olvasni, ám egy-egy nagy horderejű esemény (pl. az orosz forradalom) önálló cikket követelt magának. A Regény rovatban külföldi folytatásos regényeket és elbeszéléseket közölt a lap, mint például Hall Caine A tékozló fiú vagy épp Fergus Hume Nyomról nyomra című művét. Mindezen túl politikai viccek és karikatúrák (Kürthy György rajzai) is gyakorta feltűntek a lapban, az utolsó oldalakat pedig különféle hirdetések töltötték meg.

A felsorolt rovatok állandóak voltak, bár egy-egy szenzáció időnként kiszorította egyiket-másikat, sőt igazán különleges alkalmakkor, óriási szenzációk nyilvánosságra kerülésekor a lap úgynevezett rendkívüli kiadásokat is közreadott, vagyis mindenről még azon melegében tájékoztatott. Ha valaki valami iránt érdeklődött, az emberek rendre azt felelték: „Ugyan, hagyjon nékem békét! Majd benne lesz A Napban, majd elolvashatja!” – emlékszik vissza Róna Lajos (Róna 1930: 347). Ám a lap nemcsak tartalmában, hanem külső megjelenésében is figyelemfelkeltésre, szenzációhajhászásra törekedett. Háromhasábos tördelése rendhagyónak számít a 20. század eleji magyar sajtó történetében, de az ordító betűk és a változatos betűtípusok használata is újszerű vonásnak tekinthető. Kiemelkedő újítása továbbá, hogy a szerkesztőség egyes munkatársai már aláírták a cikkeket. Braun Sándor mellett olyan neves szerkesztők és újságírók dolgoztak a lapnál, mint Hajdu Miklós, Ábrányi Emil, Nádas Sándor, Kemény Simon, Szép Ernő, Hacsak Géza, Székely Miklós, Szabolcs Bálint, Pásztor Árpád, Föld Aurél, Kónyi József, Kalmár Antal, Gábor Andor, Thury Zoltán, Berkes Imre, Jób Dániel, Lázár Miklós, Herczeg Géza, Róna Lajos, Molnár Jenő, Cholnoky Viktor, Tábori Kornél, Kéri Pál, Lengyel Géza, Fehér Árpád, Bródy Sándor, Lengyel Zoltán és Nagy György (Róna 1930: 348).

Közülük néhányan részt vettek A Nap társlapjainak, a Braun Sándor által alapított és A Nap Újságvállalat által kiadott Fidibusz című vicclapnak és A Hír című napilapnak a szerkesztésében is (l. 4. melléklet). Az 1905-ben induló Fidibusz főszerkesztői posztját Ambrus Zoltán, felelős szerkesztői posztját pedig Heltai Jenő töltötte be, akit később Gábor Andor váltott fel. A hetente megjelenő vicclap többek között Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc és Szép Ernő szellemes írásainak, valamint Garay Ákos, Kóber Leó, Paulini Béla és Pólya Tibor ötletes rajzainak köszönhetően az egyik legszínvonalasabb és legnépszerűbb hazai élclap lett. „Szeretik mindenütt, ahol a jókedvnek, az elmésségnek igazi barátai vannak” – olvasható a lap előfizetési felhívásában (Fidibusz 1907: 11). A Fidibusz furfangosságát mutatja, hogy amikor 1917 és 1919 között megvonták tőle az utcai terjesztés jogát, kijátszva a hatóságokat, Fregoli címmel jelent meg (Lakatos 1979: 153). Ezt követően még egészen 1927-ig fennállt, noha az 1922 és 1924 között megjelent példányai ismeretlenek.

Nem volt azonban ilyen hosszú életű A Hír című szintén utcai árusításra szánt reggeli napilap, amely 1907 augusztusában jelent meg először, ám 1908 februárjában már meg is szűnt, illetve beleolvadt A Napba. A Napra mind tartalmában, mind külső megjelenésében nagyon emlékeztető lapot eleinte maga Braun Sándor szerkesztette, később pedig Berkes Imre kapta ezt a feladatot. Ahogy a lap címe is jelzi, A Hír a legfrissebb és leglényegesebb információkkal szerette volna ellátni az olvasókat, mert – ahogy az első számban található programszerű írás fogalmaz – „minden seregnél nagyobb erővel, minden stratégiai mozdulatnál gyorsabban röpül világgá a legnagyobb földi hatalom, a leggyújtóbb láng – a hír” (A Hír 1907: 10). Noha olyan neves újságírók írták a vezércikkeket, mint Bródy Sándor, Nagy György és Lengyel Zoltán, a lap nem tudott életben maradni, mivel – Róna Lajos szerint – nem a reggel a kolportázssajtó megfelelő megjelenési ideje (Róna 1930: 356). A Hír bukása bizonyos mértékben érintette az egész a vállalatot, és így magát A Napot is. Az addig tündöklő lap veszített fényéből, hiszen olyan jeles munkatársak váltak ki belőle, mint Jób Dániel, Lázár Miklós, Bródy Sándor, Cholnoky Viktor és Nádas Sándor. Ám volt még elég embere ahhoz, hogy tovább működjön (noha az 1910-ben indult napilap, Az Est fokozatosan gyengítette, majd lassanként teljesen elnyomta) (Róna 1930: 356–358, 371–372).

Az 1910-es évektől kezdve sokkal inkább teret nyertek a lap hasábjain a kiáltó címekkel és alcímekkel ellátott szenzációs vagy akként tálalt hírek, riportok, amelyeket saját fotóriportereinek (pl. Bálint Jánosnak) a felvételei illusztráltak. 1914. június 15-től a lap megújult címlappal, tipográfiával, valamint illusztrált melléklettel jelentkezett. Címlapján a vezércikk mellett immár a legfrissebb és legjelentősebb hírek, tudósítások is olvashatók voltak, de fejléce is módosult, továbbá a háromhasábos tördelésről áttért a többi lapnál megszokott négyhasábos tördelésre. „A Nap újítása korszakos szenzációja a modern újságkiadásnak és a hírszolgálat teljességének. Külön e célra gyártott papíron, a nyomdai és grafikai technika újabb készsége révén A Nap képes melléklete olyan illusztrációkban adja Budapest, az ország, a nagyvilág eseményeit, aminőkkel eddig csak a műnyomópapíron előállított drága folyóiratok szolgáltak” – hangzik az illusztrált melléklet beharangozója (A Nap 1914. június 14. 5). A két-három oldalas Képes Nap a fotók mellett képaláírásokat is közölt (l. 5. melléklet). Mindezen túl 1914. július 15-én a lap gyermekdélutánt is szervezett az állatkertben (l. 6. melléklet). Így toborozta a résztvevőket: „Szemkápráztató lesz az a sok csuda, amivel kedveskedünk majd a gyermekeknek. Színpadi mókák, tréfás látványosságok hosszú-hosszú sorozata fogja gyönyörködtetni az ifjú publikumot” (A Nap 1914. július 10. 3).

Noha a szerkesztőség oszlopos tagjainak távozása után olyan kitűnő újságírók és szerkesztők kerültek A Nap kötelékébe, mint Lévai Mihály, Vécsei Miklós, Kerekes Aladár, Lendvai István, Kuszkó Dezső, Nádor Jenő, Balla Ernő, Radnóti József, Apor Dezső és Balassa József, a lap minden igyekezete ellenére sem tudta visszaszerezni régi fényét (Róna 1930: 372–373). Az első világháború alatt még sikerült fenntartania magát, a háború utáni időkben azonban teljesen ellaposodott, még a tipográfiai újítások is hiábavaló erőfeszítésnek bizonyultak (l. 7. melléklet). Ráadásul a lap súlyos anyagi gondokkal küzdött, mutatja ezt az is, hogy az ára néhány krajcárról 1921-ben két, 1922-ben pedig három koronára emelkedett. Braun Sándor 1920-ban bekövetkezett váratlan halála után Molnár Jenő ült a felelős szerkesztői székbe, ám A Nap nem sokkal ezután, egészen pontosan 1922. február 12-én, fennállásának 19. évfolyamában megszűnt. A következőkben A Nap című lap, illetve rajta keresztül az üzleti szempontok szerint működő hazai tömegsajtó legjellemzőbb vonásait mutatom be, különös hangsúlyt fektetve a lap fénykorának felidézésre. Elsődleges forrásaim a lap kiemelt sajtótörténeti és/vagy társadalomtörténeti jelentőséggel bíró évfolyamaiban és lapszámaiban megjelent írások, valamint különféle korabeli dokumentumok lesznek.

3.2. Szenzációhajhászás A Nap hasábjain

3.2.1. Hogyan csinált a lap tömegszenzációt a politikából?

A hazai politikai napilapok javarészt aktuális politikai híreket közöltek, írásaikban napi politikai kérdésekkel foglalkoztak. Nem tett másként A Nap című politikai napilap sem, ám ez a lap abban különbözött elődjeitől és korabeli laptársaitól, hogy hogyan kezelte, illetve hogyan dolgozta fel a napi politikát. Üzleti vállalkozásról lévén szó elsődleges célja a lehető legmagasabb példányszám elérése, a fővárosi utcán közlekedő tömegek megnyerése, vásárlásra ösztönzése volt. Ennek érdekében a tömegek politikai beállítódásának megfelelően kellett politizálnia, vagyis a politikai ellenzék hangján kellett megszólalnia a társadalmi és politikai feszültségekkel teli korban. Ám mindez önmagában még nem lett volna elegendő a sikerhez, hiszen a lap semmiben sem különbözött volna a többi ellenzéki napilaptól. El kellett érnie, hogy a modern nagyvárosi emberek figyelmét felkeltse, tekintetét magára vonja. A lap munkatársai olyan hangzatos és harsány címekkel kezdték ellátni az egyes politikai cikkeket, illetve a címlapon olvasható vezércikkeket, amelyek felcsigázták az emberek érdeklődését, valamint olyan hatalmas betűket és változatos betűtípusokat kezdtek alkalmazni, amelyek már messziről feltűntek a gyanútlan járókelőknek. Úgy adták tehát el a politikai cikkeket, vezércikkeket, illetve általában véve a magyar politikát, mintha az valamiféle szenzáció lett volna. A lap virágkorából válogatott, nagy visszhangot kiváltó vezércikkek segítségével nézzük meg, hogyan működött mindez!

Mint mondtam, a 20. század eleji társadalmi és politikai életet nagyban meghatározta a 67-esek és a 48-asok ellentéte, amely 1904/1905-ben éleződött ki a leginkább. Amikor 1903-ban a kormány a közös hadsereg létszámából a Magyarországra eső hányadot növelni akarta, az ellenzék obstrukcióval, vagyis a szavazás elodázásával válaszolt. Az ellenállás letörésére a király a 67-es politika hű képviselőjét, Tisza Istvánt kérte fel kormányalakításra, aki 1904 novemberében a hírhedt zsebkendőszavazáson annak ellenére is keresztülvitte elképzeléseinek elfogadtatását, hogy az ellenzék hajlott volna a megegyezésre. Ennek következtében Tisza-ellenes koalíció alakult, amely érvénytelennek tekintette az új házszabályokat, és vandál pusztítást rendezett a képviselőházban. Ferenc József 1905 januárjában feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki (Romsics 2005: 71–72). Ebben a válságos időszakban indult meg A Nap című lap, amely jeles szerzők (pl. Ábrányi Emil, Hajdu Miklós, Lengyel Zoltán, Thury Zoltán) tollából származó vezércikkek sorozatában reagált az eseményekre. Ilyen címeket olvashatunk a címlapján: Csak azért is, Romok fölött, Vége!, Választási hadparancs, Amit akartok, Az ígéret földje, A rend Messiása, A magyar néphez, Vér, A gyűlölet, Rákóczi beszél, Égszakadás, földindulás, Az ítélet napján, Választ az ország. Az összes vezércikk közül a leghangosabb A rend Messiása című cikk volt, amelyet minden bizonnyal Ábrányi Emil írt, az ő monogramja olvasható ugyanis az írás végén, ám – érdekes módon – kézzel írva. A szerző utólag írhatta oda nevének kezdőbetűit, amikor úgy döntött, hogy mégis felvállalja a harcos cikket (l. 8. melléklet). „Kemény szíve lehet gróf Tisza Istvánnak, hogy nem sajnálja ezt a szegény országot. Nem sajnálja kitenni olyan kétségbeesett küzdelemnek, olyan bősz dulakodásnak, a pártos szenvedélyek olyan elfajulásának, amilyenhez hasonló még sohasem rázta, tépte a magyar nemzet szervezetét” – olvasható a cikkben (Ábrányi 1905. január 11. 1). Majd a szerző leszögezi, Tisza azért jött, hogy – mint egy Messiás – helyreállítsa a rendet az országban, ám ő maga okozta a felfordulást, így nem maradhat az ország élén (Ábrányi 1905. január 11. 1).

Az 1905-ös választásokon valóban meg is bukott a kormánypárt, A Nap címlapján pedig az egész oldalas vezércikk óriási betűi harsogták: Tisza István bukása (l. 9. melléklet). A vezércikkben a következő súlyos szavak olvashatók: „A nemzet elé lépett Tisza István, hogy ítéletét kérje. És a nemzet kinyújtotta kezét, mellbe lökte a szerencsétlen férfiút, hogy az eltántorodott, visszahanyatlott, lezuhant, magával rántván hosszú sorban a mélységbe mindazokat, akik mögötte álltak. (…) Megtörtént, ami hihetetlennek látszott. Megszűnt, eltűnt a kormánypárt. (…) A szabadelvű párt. A régi többség, amely évtizedek óta intézményesen védett hitbizományképpen élvezte a politikai hatalmat. Sikerült tehát gróf Tisza Istvánnak, amit még ellenségei se mertek remélni. Nemcsak önmagát tette tönkre, hanem pártját is. Megbukott Tisza István. És megbukott a szabadelvű párt. (…) Tisza megkapta tehát az ítéletet a nemzettől. Ő kérte. Ő követelte. Ő provokálta. Most megvan. (…) De erre az ítéletre még más valaki is kíváncsi volt. A király! A legelső magyar ember a trónbeszédben ezt a kérdést intézte a nemzethez: – Mit akartok, magyarok? Szóljatok. Mert én is majd azt akarom. És a nemzet megmondta, ímhol, hogy mit akar” (A Nap 1905. január 28. 1).

Ám a király 1905 júniusában a szabályokkal ellentétben mégsem az ellenzéket kérte fel kormányalakításra, hanem Fejérváry Géza táborszernagyot, a királyi testőrség, azaz a darabontok parancsnokát nevezte ki miniszterelnökké. Az ellenzék ennek hatására nemzeti ellenállást hirdetett, a Monarchia- és királyellenes hangulat ebben az évben a tetőfokára hágott, a 67-esek és a 48-asok konfliktusa pedig összekapcsolódott a munkásság harcaival. A politikai válság éveiben a munkásság számos megmozdulást szervezett a fővárosban, kiemelkedett ezek közül az 1905. szeptember 15-i (pénteki) tömegtüntetés, amelyen vörös szegfűkkel és zászlókkal mintegy 100 ezer munkás vonult a Parlament elé, hogy az általános és titkos választójog bevezetését követelje (Romsics 2005: 72, 78). A Nap címlapján Ábrányi Emil bátor hangú vezércikkét közölte, amelynek címe (A Vörös Péntek) hatalmas betűkkel hirdette az eseményeket (l. 10. melléklet). „Ha ez az országgyűlés így engedi magát tovább hurcoltatni a királyi jogokkal takaródzó császári abszolutizmus járszalagján, ha így fejet hajt a packázó fejedelmi akaratnak, ha ilyen siralmas szerepet játszik Bécs taktikájával szemben és egyik megalázásból a másikba rohan: magára vessen, ha tekintélyén helyrehozhatatlan csorbák esnek, és keserves kiábrándulás vesz erőt a nemzet millióin. A munkát, kenyeret, jogot követelő nép feladata magaslatán áll. Jaj ennek a parlamentnek, ha a nép végre rájön, hogy vezetői nem méltók arra, hogy őket vezessék!” – olvasható a vezércikkben, majd „a nagy nap” eseményeinek a részletes leírása következik (Ábrányi 1905. szeptember 16. 1).

Amikor a nemzeti ellenállás letörése érdekében az uralkodó és kormánya előkészületeket tett a választójog kiszélesítésére és a titkosság bevezetésére, az ellenzék behódolt, a király pedig 1906 tavaszán ellenzéki vezetők kezébe adta a hatalmat. Ám a nemzeti koalíció négy év alatt sem tudta céljait megvalósítani, így Tisza István népszerűsége ismét növekedni kezdett: 1910-től a kormánypárt vezéreként, 1912-től a képviselőház elnökeként, 1913-tól pedig miniszterelnökként tevékenykedett. Az 1911-ben általa beterjesztett új véderőtörvényt azonban az ellenzék ismét nemtetszéssel fogadta, és az obstrukció fegyveréhez nyúlt. 1912. május 23-án (csütörtökön) pedig a munkások általános sztrájkot és tüntetést szerveztek, amelyet „vérvörös csütörtök” néven emlegetnek, mivel a rendőrséggel és a katonasággal való összecsapások következtében négyen meghaltak és rengetegen megsebesültek. (Nem sokkal a tüntetés elfojtása után az obstrukció is letöretett.) (Gyáni 1994: 1071–1074; Romsics 2005: 72–74, 79). A Nap, amelynek politikai jellegű írásai ekkorra már egyre harsányabb és egyre nagyobb címeket kaptak, külön kiadásban (Vérengzés a Váci úton címmel írt cikkében) számolt be a történtekről (l. 11. melléklet). „Lángok csapnak föl a fölgyújtott gyárak felől, tűzoltók rohannak, huszárok és csendőrök rohamra készen állnak a mellékutcákban. A Váci út 33. számú házból rettenetes sikoltozás és puskaropogás hallatszik. A házakat most egyenkint ostromolja a rendőrség, vért szomjazó dühvel” – tudósít részletekbe menően a lap (A Nap 1912. május 12. 1). Ez a cikk kiemelten fontos, mivel már nem pusztán a politikát emeli tömegszenzációvá, hanem egy valóban szenzációszámba menő eseményt közöl, méghozzá annak rendje és módja szerint: óriási szenzációként, a szenzációsajtó jellegzetes eszközeivel, szenzációhajhász módon. Ezzel pedig átvezet minket a következő témánkhoz, a lap hasábjain feltűnő érdekességekhez, szenzációkhoz, szenzációs leleplezésekhez.

3.2.2. Szenzációk, botrányos leleplezések a lapban

Ahhoz, hogy A Nap minél magasabb példányszámban jelenhessen meg, illetve minél szélesebb olvasórétegeket hódíthasson meg, szükség volt arra, hogy a szenzációsan tálalt politikai írásokon túl olyan híreket, riportokat is közöljön, amelyek az utcákat birtokba vevő modern nagyvárosi emberek érdeklődését még inkább felkeltik, kíváncsiságát még jobban fokozzák. Így kaptak helyet hasábjain a színes, érdekes, szórakoztató rövid hírek mellett a baleseteket, bűnügyeket tárgyaló rövid hírek és riportok, valamint a botrányos gazdasági és politikai leleplezések. Az olvasókat csábították az apró különlegességek, mert jót derültek rajtuk, de sokkal inkább vonzották az izgalmas, megdöbbentő vagy épp elborzasztó napi eseményeket feldolgozó írások, mert ezeket olvasva arra gondoltak, hogy egy-egy szörnyűség akár velük vagy a szeretteikkel is megtörténhetett volna. A rikkancsok – utalva arra, hogy A Nap mindenütt ott volt, mindenről és mindenkiről cikket írt – frappánsan így ajánlották a lapot: „Biztos-e Ön abban, nincs-e benn A Napban?” (Lengyel 1963: 67.) Felismerve azt, hogy az emberek olyannyira vevők a szenzációkra, idővel egyre több kiáltó című szenzációs hír és riport jelent meg a lapban, méghozzá egyre nagyobb súllyal, mind jobban szítva ezzel az olvasók szenzációhajhászó kedvét.

Mind hazai, mind pedig külföldi színes, érdekes, szórakoztató rövid hírek olvashatók voltak a lapban, amelyek csattanóra helyezett tömörséggel számoltak be az amerikai kutyahotelekről, a beszélő levelezőlapról, a bagózó londoni fekete gyapjas birkáról, a lelkiismeretes szamárról, a százéves katonáról, a világ legrégibb (több mint négyezer éves) szerelmes leveléről, egy lányról, aki 17 évig aludt vagy épp egy amerikai házaspárról, amelynek 25 gyermeke született. Ám az olvasásról, a divat lélektanáról, az ásításról, az arcráncokról, a női test és haj illatáról, az öregség késleltetéséről, a gyermeki humorról vagy épp a zöld szín jótékony hatásáról szóló legújabb kutatási eredmények is szerepeltek a lapban. Az olvasók értesülhettek továbbá a sírásók és csatornatisztítók bankettjéről, a nemzetközi léghajózás világnapjáról vagy épp a londoni kutyakiállításról is. Mindezen túl megtudhatták, hogy X. Piusz pápa éppen franciául tanul, Vilmos császár kislánya pedig babákat küld a rossz körülmények között élő kislányoknak. Ezek a hírek szórakoztatták az olvasóközönséget, de kíváncsiságát a baleseti, bűnügyi hírek és riportok csigázták fel csak igazán.

A hazai hírlapok már kezdettől fogva közöltek baleseti, bűnügyi híreket, ám az 1880-as évekig ezek súlya, száma és terjedelme egyáltalán nem volt jelentős, ráadásul feldolgozásukban még irodalmi igényesség és nevelő szándék tükröződött. A tömegsajtó kibontakozásakor azonban a magyar hírlapok vezető sajtóműfajává léptek elő a baleseti, bűnügyi hírek, riportok és tudósítások, Budapest nagyvárossá fejlődésével ugyanis megszaporodtak a balesetek és a bűnesetek, ám kiépült a modern közigazgatás rendszere, a rendőrség szervezete is, amely kész volt az esetek felderítésére és a sajtóval való szoros együttműködésre. A baleseti és bűnügyi híreknek a magyar sajtóban való térhódításával nemcsak a riport műfaja született meg, hanem egy új újságíró-egyéniség, a riporter alakja is (Buzinkay 2005: 7–28). A Nap hasábjain minden nap jelentek meg balesetekkel, bűnügyekkel kapcsolatos rövid hírek, az egyes riporterek (pl. Herczeg Géza, Nádas Sándor, Szenes Béla) pedig rendre szállították a balesetekkel, bűnügyekkel kapcsolatos riportokat, amelyeket figyelemfelkeltő címekkel, alcímekkel és közcímekkel láttak el, illetve szenzációhajhász módon adtak el. Minden esetben alaposan utánajártak az éppen aktuális hírnek, felgöngyölítették a szálait, megvillantották a hátterét, megkérdezték az érintetteket, és ez utóbbival az interjú műfaját is meghonosították a magyar sajtóban.

A lapban olvasható baleseti, bűnügyi hírek és riportok többek között széngázmérgezésről, gázoló villamosról, lángoló fatelepről, rablótámadásról, lakásfosztogatásról, gyermekrablásról, többszázezer koronás sikkasztásról, elfogott pénzhamisítókról, rendőröket késelő csavargókról, bűnöző gyermekekről, bűnszövetkezetekről, rejtélyes és brutális gyilkosságokról és öngyilkosságokról szóltak. Megismerhetjük a lapból például az öngyilkos szerelmesek, a csecsemőjét meggyilkoló cselédlány vagy épp a családját kiirtó apa megrázó történetét is. „Vérfagyasztó, bestiálisan borzalmas, húsbavágó, idegbekapó hír” – tudósít a lap az edelényi rablógyilkosságról, amelyben hárman (az edelényi kocsmáros, annak felesége és húga) vesztették életüket (A Nap 1911. augusztus 8. 6–7). A lap több napon keresztül kiemelten foglalkozott a szenzációs bűnténnyel, fényt derítve annak minden apró részletére, drámai mozzanatára. Megtudhatjuk, hogy „az edelényi haramia” nem más, mint egy Regula Antal nevű férfi, aki kezdetben tagadta tettét, ám végül maga számolt be a véres éjszakáról: 200 koronáért mind a három áldozatot saját kezűleg ölte meg, összesen kilenc baltacsapással végzett velük. A gyilkos vallomása mellett elolvashatjuk többek között a főügyésszel készült interjú részleteit, valamint megtekinthetjük a gyilkosság helyszínén készült képeket is (Herczeg 1911. augusztus 9. 6–7).

Ám A Nap riporterei nemcsak a balesetekkel, bűnügyekkel kapcsolatos szenzációs riportok készítésében jeleskedtek, hanem élen jártak a politikával vagy a gazdasági élettel kapcsolatos botrányos ügyek leleplezésében is. Igazi oknyomozó riporterként jártak utána az egyes eseményeknek, bogozták ki a szenzációs esetek szálait, megjelent írásaik pedig óriási felháborodást okoztak a politikai és a gazdasági életben egyaránt. „Mi voltunk azok, akik rámutattunk arra, hogy…” – büszkélkedik a lap egy-egy szenzációs eset nyilvánosságra hozatalakor. A lap tisztességtelen gazdasági ügyleteket fedett fel, korrupt politikusok és más megvesztegethető közéleti személyiségek sötét ügyeiről rántotta le a leplet. Különösen emlékezetes az úgynevezett Lengyel–Polónyi-ügy, amelynek minden mozzanatát lázas érdeklődéssel figyelte az egész ország, Lengyel Zoltán vezércikkíró ugyanis a lap hasábjain buktatta meg Polónyi Géza igazságügyi minisztert (Róna 1930: 374–381). Nádas Sándor leleplezése ugyancsak felrázta a közvéleményt, de visszhangot váltott ki Bécsben és a külföldi sajtóban is. A riporter megszerezte a darabontkormány alkotmányt felfüggesztő manifesztumát, amelyet már épp zúzni készültek, ám egy példányt megkaparintva Nádas azonnal a szerkesztőségbe sietett, hogy világgá kürtölje az óriási szenzációt Róna 1930: 357). Mindebből pedig világosan kitűnik, hogy A Nap valóban egyike volt a szenzációsajtó első hazai képviselőinek, az első igazi magyar szenzációlapoknak.

3.3. A Nap műhelytitkai

3.3.1. Hogyan zajlott a szerkesztőségi munka?

A magyar sajtó rohamos fejlődésével, a hazai tömegsajtó kibontakozásával, illetve a lapkiadás üzletté válásával Budapesten is kialakultak olyan negyedek, amelyekben elsősorban a sajtóval összefüggő intézmények sorakoztak fel. Az egyes lapok tulajdonosai a főbb útvonalak mentén egy-egy épületbe tömörítették a szerkesztőséget, a nyomdát és a kiadóhivatalt, hogy képesek legyenek az esetenként százezres példányszámot is meghaladó sajtótermékek minél gyorsabb előállítására és terjesztésére (Buzinkay 1999: 285; Kútfalvi 1991). Nem tett másként A Nap tulajdonosi köre sem: a lap szerkesztősége, nyomdája és kiadóhivatala egyaránt a nyolcadik kerületi Rökk Szilárd utca 9. szám alatt berendezett kis földszintes újságpalotában kezdte meg a működését, bár – mint mondtam – a szerkesztőség és a kiadóhivatal később a 12. szám alá költözött. A tulajdonos (Mérei Jenő), a szerkesztők (Braun Sándor és Hajdu Miklós) és a munkatársak képviselői (Gábor Andor, Székely Miklós, Róna Lajos és Lukács Gyula) 1912-ben egy kölcsönösen elfogadott szabályzatban rögzítették a közöttük fennálló szolgálati viszonyt, valamint az egyes munkatársak jogait és kötelességeit. Ezt az úgynevezett szolgálati pragmatikát minden olyan személy aláírta, aki újonnan került a lap kötelékébe. De vajon mi mindent rögzítettek a szabályzatot megfogalmazó munkatársak?

Megállapították többek között, hogy minden munkatárs köteles a lap érdekeit szem előtt tartani, feladatát legjobb tudása szerint végezni, szerkesztőjének engedelmeskedni, a közönséggel tapintatosan, udvariasan viselkedni, a szerkesztőségi titkot megőrizni, valamint a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézetének tagja lenni. Kikötötték továbbá, hogy az adott egyén más napilapnál nem dolgozhat, munkájáért ajándékot vagy jutalmat nem fogadhat el, munkaideje alatt magánügyekkel nem foglalkozhat, valamint a szerkesztőségből kéziratot nem vihet el. Egy-egy munkatárs csak aláírt cikkekért vonható felelősségre, máskülönben a szerkesztőnek kell vállalnia a felelősséget. Leszögezték mindezen túl, hogy az a személy, aki egy éve dolgozik a lapnál, három hét szabadságot kaphat, ám az, aki ennél hosszabb idő óta áll a lap szolgálatában, egy hónap szabadságra jogosult. Kezdetben száz koronát, két éve fennálló munkaviszony után pedig havi kétszáz koronát kap valamennyi munkatárs, ám egy-egy újságíró két évnél régebb óta fennálló munkaviszony után havi hatszáz koronát is megkereshet. Mindenki részesül utazási hozzájárulásban, valamint rendkívüli kiadás készítésekor rendkívüli munkadíjban is (A Nap szerkesztőségének szolgálati pragmatikája 1912: 3–5, 7–12). „Miniszteri osztálytanácsosi fizetéseket adok – szokta Braun Sándor büszkén mondogatni –, az én újságíróim legyenek elegánsak, öltözködjenek jól, lakjanak saját otthonukban vagy mindenesetre príma szállodákban. A Nap munkatársáról ríjon le, ha valahová megy, hogy A Naptól jött” (Róna 1930: 348).

A lap általában 30-35 munkatársat foglalkoztatott a szerkesztőségben. A felelős szerkesztő (Braun Sándor) irányította az egyes munkatársakat, illetve magát a lapot, döntve arról, hogy mi kerülhet bele az adott számba, és mi nem. A helyettes szerkesztő (Hajdu Miklós) osztozott vele a szerkesztési feladatokban, de esetenként maga is írt cikkeket a lapba. Valamennyi rovatnak saját rovatvezetője volt, aki azért felelt, hogy az ő rovatához tartozó mindahány aktuális és jelentős hírt megszerezze. Azzal együtt ugyanis, hogy a 20. század elején a hagyományos értelemben vett politikai napisajtó helyébe a gyors és széles körű hírszolgáltatást előtérbe helyező tömegsajtó lépett, az újságírói munka is gyökeresen megváltozott: az egyes újságírók immár nem irodalmi tevékenységet folytattak, hanem szüntelenül a legfrissebb információk után loholtak (Radó 1909: 10; Sajó; Róna 1902: 122–129; Sipos 2002: 65–67). A lap több kiküldött munkatársat vagy tudósítót alkalmazott, akik eleinte személyesen, majd táviratban és telefonon jelentették az éppen megszerzett aktuális és fontos híreket. Az egyes munkatársak a belpolitikai híreket a képviselőházban, a fővárosi híreket a városházán, a baleseti és bűnügyi híreket a rendőrségen, a törvényszéki híreket a bíróságon, a közgazdasági híreket a tőzsdén, a színházi, művészeti és irodalmi híreket pedig a színházaknál, kulturális központoknál gyűjtötték össze és továbbították a szerkesztőségbe (Nemes 1948: 75–88; Salusinszky 1907: 47–50). Ám a lap nemcsak a fővárosban, hanem vidéken és külföldön is kiterjedt tudósítói és levelezői hálózattal rendelkezett. A külpolitikai hírek egyik része ennek jóvoltából jutott el a laphoz, másik része pedig külföldi sajtótermékek hasábjairól származott, de a színes, érdekes, szórakoztató rövid hírek legtöbbjét is külföldi források szolgáltatták. Mindezen túl az úgynevezett kőnyomatosok is a lap segítségére voltak az egyes hírek beszerzésében, ezek az eleinte kövön nyomott időszaki kiadványok (pl. Budapesti Tudósító, Magyar Távirati Iroda, Magyar Értesítő, Keleti Értesítő, Magyar Híradó, Hírcsarnok, Budapesti Levelező) ugyanis kifejezetten a hírek összegyűjtésére, feldolgozására és az előfizető szerkesztőségekhez való továbbítására vállalkoztak (Lakatos 2000: 464–477).

Délután megjelenő napilapról lévén szó A Nap szerkesztőségének munkatársai főként a reggeli, délelőtti órákban végezték a munkájukat. „A tegnapi lap nem érdekel: lehet, hogy jó volt, lehet, hogy rossz. A mai lapnak kell jónak lennie és a holnapinak. Mindent meg lehet írni, mert a toll a legfinomabb szerszám. De tollal, uraim, és nem meszelővel!” – intette dolgukra siető kollégáit a felelős szerkesztő (Kaczér 1917: 12–13). Ám az egyes munkatársak idővel nemcsak úgy gondolkodtak és írtak, ahogy Braun Sándor tanította, hanem az ő egyéni sajátosságait is magukévá tették: ellesték hanghordozását, lekoppintották öltözködési szokásait. Noha jeles újságírói gárdát nevelt, illetve nagy példányszámban eladott lapot szerkesztett, Braun Sándor teljesítményével soha nem hivalkodott. Aki kevésbé ismerte, különös embernek tartotta, mivel – mintegy saját lapjával való kontrasztként – nyilvános helyeken nem vagy csak ritkán mutatkozott, másokkal nemigen barátkozott, ebédjét is egyedül fogyasztotta el a Pannóniában vagy a Gundelben, ha pedig egy-egy ismerősét látta szembejönni, inkább az út másik oldalára ballagott. Kiválóan szónokolt ugyan, ám ha tehette, nem beszélt, csak hallgatott. Annak ellenére pedig, hogy jó tollú újságíró volt, írásaival a közönség csak hébe-hóba találkozhatott (Kaczér 1917: 13; Róna 1930: 344–347). Amikor a lap 1917-ben egy néhány napos betiltást követően ismét megjelent, egy eldugott helyen Braun Sándor így nyilatkozott: „…szinte imádkozom érte, hogy ne kelljen a nyilvánosság elé lépnem, hogy jó szerkesztő módjára úgy eltűnhessek A Nap hasábjai között, hogy észre se vegyenek. (…) Én magam lényegem szerint elvonuló és diszkrét természet vagyok, aki ha csak kíváncsiság és törődés útján lehetne ismereteket szerezni, a földkerekség legtudatlanabb és legtájékozatlanabb embere volnék” (Braun 1917. február 14. 3).

Braun Sándor tegezte a munkatársakat, de azoknak eszükbe sem jutott volna, hogy a tekintélyes szerkesztőt visszategezzék (Lengyel 1963: 63). A szerkesztőségben ennek ellenére könnyed, ironikus hangnem uralkodott. Braun Sándort munkatársai beretváltnak nevezték, holott a szerkesztőség legtöbb tagjai ugyancsak rendszeresen megborotválkozott. Kalmár Antalt viszont éppen Braun hívta szakállasnak, mivel egyike volt azoknak, akik szakállt viseltek. Szabolcs Bálintot cementnek csúfolták, mondván: írásai olyan szárazok, mint a cement. Hajdu Miklóst hajcsárnak keresztelték el, mivel – kiváltképp lapzártakor – egyre csak hajszolta az embereit. Molnár Jenő pedig a vidéki szemüveg gúnynevet kapta, mivel Szegedről a fővárosba kerülve mindent egy vidéki szemszögéből nézett. Nádas Sándor annyira haragudott rá, hogy ő személy szerint hónaljbajusznak nevezte. Molnárnak nagyon fájt szerinte csinos bajuszának a becsmérlése, így később le is vágatta azt. Nádas egyébként mindenkivel kötekedett, még Gábor Andort is lenézte, mivel mindig pontosan szállította az írásokat, ráadásul kitűnően értett a gyorsíráshoz is. Gábor Andor ellenben azokat vetette meg, akik nem hordtak selyemalsót, de örömmel feleselt bárki mással is, nem úgy, mint Vécsei Miklós, aki akár heteken keresztül elvolt egyetlen szó nélkül. A kisebb-nagyobb összezördülések miatt a szerkesztőségben klikkek alakultak ki, amelyek közül a leghíresebb a Nádas Sándor és Kemény Simon által létrehozott csoport volt (Kaczér 1917: 14, 17; Róna 1930: 348–352).

Nádas Sándor minden reggel belelőtt a plafonba, jelezve ezzel, hogy a munka megkezdődik. A munkatársak egyik része azonnal az asztalához ugrott, másik része pedig rögvest friss hírek után futott, így mindnyájukat csak fizetéskor lehetett együtt látni a szerkesztőségben. Braun Sándor jellegzetes, szürke zsakettjében hol a nyomdában, hol a kiadóhivatalban, hol Hajdu Miklós szobájában, hol pedig abban a zugban tűnt fel, ahol a vezércikkeket írták. Az itt összezsúfolódott munkatársak időként annyira telefüstölték ezt a kis helyiséget, hogy végül kis büdösnek keresztelték el. A szerkesztőségben eleinte nem volt írógép és gépírókisasszony, később azonban ezek is megjelentek. Noha Manci, Biza, Angi és Kató egytől egyig kiválóan ütögették a betűket, László Aladár szerette saját maga gépen írni a cikkeit, épp ezért kapta a legszelídebb gépírókisasszony nevet. Lapzárta körül elképesztő iramban folyt a munka, ha ugyanis valamely hír délután két órakor kapott szárnyra, annak épp úgy benne kellett lennie a lapban, mint annak, amely a kora reggeli órákban jelent meg. Hajdu Miklós ilyenkor volt elemében: hajtotta az embereket, átolvasta a kéziratokat, megadta a fő- és alcímeket. A munka végeztével egyes munkatársak a kis szobában kártyáztak, többnyire makaót játszottak. Nádas és Kemény Kónyi Józsefet fosztogatták, aki rendszerint meztelenre vetkőzött, de minden hónap elsején visszanyerte az elveszített vagyonát. A szerkesztőségben csak Gábor Andornak és Pásztor Árpádnak volt pénze, Pásztor Árpád viszont csak meghatározott időre adott kölcsön, és az adóst bejegyezte a noteszébe. Annak, aki nem fizette vissza időben a tartozását, soha többé egy fillért sem adott. A leginkább Kéri Pál szeretett kölcsönkérni, de ő a munkát is szívesen tolta át másra, ráadásul mindig későn járt be a szerkesztőségbe, épp úgy, ahogy Föld Aurél is (Kaczér 1917: 14–15, 18–19; Róna 1930: 348–352, 361).

Ellenben Hajdu Miklós, aki egyébként Braun Sándorral együtt vált ki a Budapesti Napló gárdájából, már kora reggel elsőként érkezett a szerkesztőségbe, és ő volt az utolsó, aki a nap végén távozott onnan. Megfeszített erővel dolgozott, akár egyedül is képes lett volna a vezércikktől kezdve az utolsó rövid hírig megírni az egész lapot. Mindemellett briliáns címadó volt, így elsősorban neki köszönhetők a lap hasábjain feltűnő hangzatos és harsány címek. Az egyik szeptember elsején a tanévkezdésről íratott vezércikket, ám a szerző nem adott címet az írásának. A nyomdában már türelmetlenül várták a címet, így Hajdu leírta egy szelet papirosra: „Csülökre, apák!” A cikk ugyanis arról szólt, hogy az apáknak tülekedéssel kell kiharcolniuk, hogy gyermekeiket iskolába írathassák. A frappáns cím óriási sikert aratott. A következő év szeptemberében Berkes Imre írta az iskolakezdéssel foglalkozó vezércikket, ám írásának ő sem adott címet. Hajdu ordítozni kezdett, mire Berkes azt monda: „Mi a fene lehetne egy ilyen sablonnak a címe, írj oda, amit akarsz, írd oda, hogy Szeptember elején vagy Szeptember végén, Őszi gond vagy Ködfátyolképek, Vérző szívek vagy Haldokló gyermekek, törődöm is én vele!” A nyomdában ismét toporzékoltak, Hajdunak pedig jobb ötlete nem volt, így megint azt írta a papirosra: „Csülökre, apák!” A címnek újra nagy sikere lett, még a rikkancsok is megjegyezték, hogy régen nem volt ilyen kitűnő cím a lap élén. Egy évvel később Hajdu már rutinosan adta ezt a címet a vezércikknek, ám ekkor levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe, szemrehányást téve a szerkesztőnek, hogy mégis mit képzel, ők talán nem emlékeznek a tavalyi vezércikk címére. Volt nagy nevetés és ugratás a szerkesztőségben, így Hajdu soha többé nem íratott vezércikket a tanévkezdésről (Róna 1930: 350–354).

Nádas Sándor elmés riportjai, ízes tréfái ugyancsak felrázták a közvéleményt. A legemlékezetesebb írása az 1908-as Acélkirály című tréfa volt, amely hetekig szolgáltatott beszédtémát az olvasóknak. Az íróként és újságíróként egyaránt jelentős Bródy Sándort nemcsak a közönség ünnepelte, hanem munkatársai is rajongással vették körül. Herczeg Géza huszonegy éves korában kijelentette, hogy vajon mire viheti ő még az életben, amikor reggel miniszterrel reggelizik, délben bankvezérrel ebédel, este pedig primadonnával sétálgat. Az általában kis szőrös kalapot és nagy színes pamutsálat viselő Herczeg később a lap egyik legjelesebb külföldi tudósítója lett, akinek beszámolóit kíváncsian olvasta mind a közönség, mind pedig a szerkesztőség. A leghumorosabb írások szerzőjét, Szenes Bélát, avagy a híres Szenes embert még vidéken is ismerték, amikor azonban ott járt, legkevesebb száz elmésséget kellett elmondania egy szuszra, mire elhitték, hogy valóban ő az. Szép Ernő kis szatirikus verseket költött, amelyeket gipsziknek neveztek, azt azonban senki sem tudta megmondani, hogy miért. Holló Márton, aki egyébként szintén a Budapesti Napló kötelékéből érkezett a laphoz, garmondot írt, Molnár Jenő viszont nemcsak garmondot, hanem cicerót vagy épp petitet is írt. (Ezek a nyomdászatban a különböző pont magasságú betűket, illetve az azokból álló szöveget jelentik.) Sem Molnár Jenő, sem pedig Hajdu Miklós nem tűrte a magyartalanságokat és a közhelyeket. „A kötet a következőket tartalmazza” – kifogásolta egy alkalommal Hajdu, a szerző pedig azzal védekezett, hogy a bankjegyeken is azt olvasta, ércpénzt tartalmaznak. Hajdu erre kifakadt: „Derék dolog, maga a közös ügyes fogalmazványokon tanul magyar újságstílust!” (Kaczér 1917: 14–16, 19; Róna 1930: 348–349, 356–358.) Az emlékezetes pillanatok felidézését még folytathatnánk, ennyi is elég azonban ahhoz, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a lap szerkesztőségének miliőjébe (l. 12. melléklet).

3.3.2. Hogyan zajlott a nyomdai munka?

Miután A Nap szerkesztőségének birtokába kerültek a legfrissebb hírek, illetve elkészültek az azokat feldolgozó kéziratok és flekkek (a kéziratok szabványos gépelt lapjai), azonnal kezdetét vette a nyomdai munka. A többtízezres példányszám előállításához szükség volt a nyomdatechnika új eszközeinek és eljárásainak, így a kézi szedést felváltó szedőgépeknek, valamint a kézisajtót és a gyorssajtót helyettesítő rotációs gépeknek az alkalmazására. Nem sokkal az első gépek üzembe helyezése után rohamosan megnőtt azok száma, hiszen míg 1906-ban csupán 5 Linotype szedőgépet használtak, addig 1910-ben már 11-et, 1914-ben pedig már 24-et állítottak forgalomba. Ugyanebben az évben, vagyis 1914-ben mindössze 8 nyomógép működött a lap nyomdájában, ám 1918-ban már 16, 1921-ben pedig már 18 (14 amerikai kézisajtó és gyorssajtó, 4 rotációs gép) üzemelt. A gépek számának emelkedésével párhuzamosan a nyomdai alkalmazottak száma is megsokszorozódott. Míg A Nap indulásakor csupán 24 szedő és 2 gépmester vagy nyomó dolgozott a lap nyomdájában, addig 1914-ben már 44 szedő és 5 gépmester vagy nyomó, 1921-ben pedig már 57 szedő és 9 gépmester vagy nyomó végezte a munkáját. 1905-ben egy szedő csupán 30 koronát, egy gépmester vagy nyomó pedig 46 koronát, 1910-ben egy szedő és egy gépmester vagy nyomó egyaránt 55 koronát, 1918-ban viszont egy szedő már 131 koronát, egy gépmester vagy nyomó pedig már 175 koronát keresett havonta. A segédmunkások száma általában 5-10 körül mozgott, a munkásnők száma viszont az idők folyamán 10-20-ra emelkedett. Mindezen túl a nyomda jelképes összegért (havi 1-2 koronáért) néhány tanoncot is foglalkoztatott. Az egyes nyomdai alkalmazottak 9 órát dolgoztak naponta, később azonban 8 és fél órára csökkent a munkaidejük. A nyomdai helyiséget 1905-ben egészségesnek, 1910-ben kevésbé egészségesnek, 1914-ben egészségtelennek nyilvánították, 1918-ban viszont már ismét egészségesnek minősítették (Lerner 1906: 81, 1907: 87, 1911: 91, 105, 1915: 80, 98, 1919: 92; Novitzky 1920–1923: 77).

A nyomdai munka legfontosabb részei a szedés, a tördelés, a sztereotipizálás, a nyomás és az expedíció voltak. A szerkesztőségben elkészült kéziratok és flekkek először a gépszedőkhöz kerültek, akik a szedőgépek írógépféle billentyűzetével kopogtatták ki az adott szöveget, majd a gép sorokká öntötte ki a lenyomott betűket. A forró ólomba öntött anyagot ezután rézlemezekre (úgynevezett hajókra) tették, amelyekről egy kis présen elkészült az első nyers levonat. Ezt a levonatot a korrektoroknak adták át, akik kijavították az esetleges hibákat. (A sorszedő, illetve soröntő gépek nagy hátránya azonban az volt, hogy ha hiba csúszott a szövegbe, akkor az egész sort újra kellett szedni.) Miután a korrektorok elvégezték a feladatukat, a levonat visszakerült a gépszedőkhöz, akik újraszedték a hibás sorokat. (Noha az egyes szövegeket már szedőgépek segítségével szedték, a címeket és a hirdetéseket általában még kézi szedéssel állították össze.) A szedés után következett a tördelés. Miután a lap tördelője megkapta a szerkesztőtől a tükröt, vagyis az egyes cikkek helyét és sorrendjét megszabó utasítást, oldalakba állította össze a kiszedett írásokat. Annak ellenére, hogy a lapot tördelő Grün Náci kis növésű ember volt, nagy tekintélyt vívott ki magának a nyomdában, hisz munkatársai egyszerűen csak tördelőzseninek nevezték (Róna 1930: 350).

A tördelést az úgynevezett sztereotipizálás követte, amelynek során kemény kartonlapba préselték az adott oldal képét, vagyis úgynevezett matricát készítettek az egyes betördelt oldalakból, majd a matricáról forrón olvasztott ólomból félkörben hajlított lemezeket öntöttek. Ezeket a lemezeket a körforgó (rotációs) gép hengerein helyezték el, majd a gépmester meghúzta a gép fogantyúját, és ezzel kezdetét vette a nyomás művelete. A tömegsajtó nagy példányszámban megjelenő termékeinek olcsó előállításához általában lángkoromból és kencéből (a lenolaj és a gyantaolaj keverékéből) készült fekete festéket, valamint fából készült, több ezer méter hosszú tekercselt papírt használtak. A rotációs gép a megfelelő előkészületek után óriási robajlással, fülsiketítő visítással indult meg, majd nagy sebességgel és hatalmas mennyiségben ontotta magából az ívekre felvágott és megfelelően összehajtogatott újságpéldányokat, amelyek ezután az úgynevezett expedícióba kerültek. Itt még egyszer behajtották az egyes lapszámokat, rájuk ragasztották a címszalagokat, valamint előkészítették őket az újságolvasókhoz való továbbításra, vagyis a terjesztésre. A nyomdai munka ezzel ért véget (Nemes 1948: 53–55, 99–137, 148–158; Salusinszky 1907: 50–51).

3.3.3. Hogyan zajlott a kiadóhivatali munka?

Azért, hogy a lap nyereséges vállalkozásként működhessen, vagyis a lehető legmagasabb példányszámban jelenhessen meg, illetve a lehető legszélesebb olvasóközönséghez juthasson el, elsősorban a kiadóvállalat felelt, amelynek legfontosabb feladatai közé az előfizetés, a terjesztés és a hirdetés megszervezése tartozott. Noha a lap bevételeinek legnagyobb része a benne közzétett hirdetésekből származott, nem voltak elhanyagolhatók az előfizetésekből és az utcán eladott példányokból származó bevételek sem, hiszen főképp ezek adtak visszajelzést a lap olvasottságáról. A fővárosi előfizetőkhöz lapkihordókkal, a vidéki előfizetőkhöz pedig postán keresztül továbbították az egyes lapszámokat, amelyekben rendszeresen közöltek előfizetési felhívásokat. Ezekben új előfizetésre vagy régi előfizetésük megújítására kérték az olvasókat, nem egyszer olyan kedvező ajánlatokat téve nekik, mint például a következő felhívásban: „Mielőtt elutazik, fizessen elő A Napra! Előfizetőinknek, bárhová utaznak is, utána küldjük lapunkat minden utánfizetés nélkül, még akkor is, ha tartózkodási helyüket többször változtatják” (A Nap 1914. július 26. 3). Ám annak érdekében, hogy minél több állandó olvasót toborozzanak, a kiadóhivatal munkatársai újévkor zsebnaptárt is ajándékoztak az előfizetőknek. A naptár díszes külső borítóján boldog új évet kívántak az olvasóknak, belső borítóján pedig a lap egy-egy szerzőjének írását közölték. Amellett pedig, hogy benne a névnapokat is feltüntették, a bevételek és a kiadások feljegyzésére is hagytak helyet (A Nap naptára 1919).

A lap dohánytőzsdékben és újságbódékban is kapható volt, utcai árusítását pedig saját rikkancsai végezték, akik A Nap újságpalotája előtt gyülekezve várták, hogy mikor kerül ki a nyomdából a friss lapszám, mikor rohanhatnak ki vele a nyüzsgő fővárosi utcákra. A forgalmasabb útvonalakon száguldozva, hónuk alatt vaskos nyaláb újsággal, elferdült szájjal és rekedt hangon kiáltozták: „Eneep!” (Kaczér 1917: 11.) Ifjak és öregek, vézna lánykák és idősebb asszonyok, teltszájú sihederek és szemtelen iskolakerülők, vágott képű fickók és féllábú koldusok, fogatlan banyák és friss mosolyú primadonnák egyaránt akadtak közöttük (Róna 1930: 344). A lap leghíresebb rikkancsa azonban a micisapkás, nagy szemű, rekedt hangú Muki volt, akit az egész város jól ismert, bár az igazi nevét senkinek sem mondta meg. A hatalmas köteg újsággal rövid idő alatt átviharzott a pesti utcákon, megsemmisítő pillantást vetve azokra a törzsvásárlókra, akiknek már lap volt a kezükben. Ha valami nagyobb „szenzi” (pl. politikai botrány, gyilkosság) volt egy lapban – mesélte lelkesen –, egy nap alatt akár több száz példányt is el lehetett adni. A Nap valódi rikkancsszervezetet állított fel, úgynevezett stafétarikkancsokat működtetett, akik egyik utcasaroktól a másikig rohantak, másodpercek alatt széthordva és elárusítva az összes példányt. Muki szerint Braun Sándor arany ember volt, méghozzá nemcsak azért, mert jól megfizette a rikkancsokat, hanem azért is, mert egy kis pénzt mindig odanyomott azoknak, akik éhesek vagy mezítlábasok voltak. Mivel Muki igazi sportembernek tartotta magát, ő volt az, aki Braun Sándorral és Stahler Nándorral együtt 1913-ban megalapította a Lapterjesztők Sport Clubját, amelynek atlétikai osztályát személyesen vezette. A lapárusítással azonban ezután sem hagyott fel, egészen addig, amíg a lába bírta, vagyis közel harminc évig rótta a fővárosi utcákat (A Reggel 1932. január 4. 9).

Mivel az előfizetésekből és az utcai árusításból származó bevételek nem tudták volna teljes egészében fedezni az újság kiadásait (a szerkesztőség díjazását, a rikkancsok béreit, a nyomda költségeit stb.), a tömegsajtó valamennyi termékéhez hasonlóan ebben a lapban is elszaporodtak a hirdetések, amelyek azonban nemcsak a lap fennmaradását, hanem annak jövedelmezőségét is biztosították. A hirdetések elburjánzása teremtette ugyanis meg annak a feltételeit, hogy a lapot hatalmas példányszámban nyomják, illetve óriási tömegeknek rendkívül olcsón (fillérekért) árusítsák. Ám nemcsak a lapnak, hanem az egyes hirdetőknek is megérte hirdetéseket közzétenni, hiszen éppen a lap nagy példányszáma és olcsó ára volt a garanciája annak, hogy a hirdetés célba talál, vagyis a lehető legszélesebb olvasóközönséghez jut el (Nemes 1948: 16–21, 62–74). De vajon mi tette lehetővé a hirdetések gyors fejlődését és központi tényezővé válását? Noha az 1850-es évektől már rendszeresen jelentek meg hirdetések a magyar sajtóban, ezek elterjedését gátolta az úgynevezett hirdetési bélyegadó, amelyet az 1850. szeptemberi 6-i császári rendelet írt elő. A hirdetések közléséért fizetendő illetéket csak az 1900. június 4-én kelt és 1900. június 30-án érvénybe lépett X. törvénycikk törölte el (Újságkiadók Lapja 1900: 2–3). A századfordulótól kezdve ennek köszönhetően vált rohamossá a magyar sajtóban közölt hirdetések számának és jelentőségének növekedése (Buzinkay 2001: 155–157; Nemes 1948: 11–12; Szabó 1997: 71–76).

A Nap hasábjain közzétett hirdetések kisebb része a szövegek között elszórtan, nagyobb része pedig a szövegektől különválasztva, az utolsó oldalakon helyezkedett el. Az egyes hirdetések általában 4-5 oldalnyi helyet foglaltak el, esetenként azonban az is előfordult, hogy akár 15-20 oldalon keresztül csak hirdetésekkel találkozhattak az olvasók, vagyis a hirdetések terjedelme időnként meghaladta a lap szövegrészének terjedelmét. A kiadóhivatal hirdetésszervező munkáját elsősorban a hirdetőirodák és a dohánytőzsdék segítették, amelyek meghatározott díj fejében vállalták az egyes hirdetések felvételét és a laphoz való továbbítását. Amíg azonban a hirdetőirodák rendszerint a nagyobb vállalkozók hirdetéseit vették át, addig a dohánytőzsdék sokkal inkább a kisebb vállalkozók és a magánszemélyek hirdetéseinek begyűjtésével foglalkoztak (Nemes 1948: 14, 92–96). A nagyobb vállalkozók hirdetései valamilyen áru megvásárlására vagy szolgáltatás igénybevételére ösztönző reklámok formájában, a kisebb vállalkozók és a magánszemélyek hirdetései pedig külön rubrikában közölt, kisbetűvel írt apróhirdetések formájában jelentek meg a lapban. (A Nyílttér című rovat azokat a hirdetéseket tartalmazta, amelyekért a kiadóhivatal nem vállalt felelősséget.)

Jellemző, hogy míg egyes hirdetések (főképp a reklámok) több egymást követő lapszámban is olvashatók voltak, addig mások (kiváltképp az apróhirdetések) csupán egy-egy lapszámban tűntek fel. Az apróhirdetések közzététele esetén egy szó kezdetben 4 fillérbe, vastag betűvel írva pedig 8 fillérbe került, később azonban már kétszer ennyit kellett érte fizetni. Amennyiben az adott apróhirdetés déli 12 óráig beérkezett a kiadóhivatalba, még aznap megjelentették a lapban, ám leszögezték, hogy ha eredeti formájában valamilyen oknál fogva nem közölhető, a kiadóhivatal munkatársai megváltoztathatják a szövegét. A nagyobb vállalkozók reklámjai mind külső megjelenésükben, mind pedig megfogalmazásukban az olvasók figyelmének felkeltésére törekedtek. Elsősorban a kiáltó betűk, a változatos betűtípusok, a szemléletes illusztrációk, a frappáns szlogenek és az ötletes szövegek segítségével igyekezték az adott áru megvásárlására vagy épp az adott szolgáltatás igénybevételére bírni az újságolvasó közönséget, de igen elterjedt gyakorlat volt az ingyenes árjegyzék vagy az ingyenes termékminta küldése, valamint a köszönőlevelek bemutatása is. De vajon mi mindent hirdettek a lapban? (l. 13. melléklet)

Az áruhirdetések legnagyobb hányada különféle gyógyszerkészítményeket és szépítőszereket ajánlott, amelyek valamennyi betegségre és problémára megoldást nyújtottak, legyen az akár a fejfájás, a nátha, a kábultság, az aranyér, a végbélfájdalom, a viszketés, a kiütés, a pattanás, a szeplő, a májfolt, a ránc, a kis mell, a soványság, a kövérség, az őszülés vagy épp a kopaszodás. A csodaszereket kínáló hirdetések között a leghíresebbek Erényi Béla gyógyszerész helyenként egész oldalt is betöltő reklámjai voltak, amelyekben az általa irányított Diana gyógyszertár termékeit, vagyis a Diana sósborszeszt, hajszeszt, krémet, szappant, pirosítót, púdert és parfümöt népszerűsítette, nem ritkán a termékeket kipróbáló elégedett vásárlók véleményét is mellékelve. Jelentős arányban képviseltették magukat az áruhirdetések között a különféle használati tárgyakat hirdető reklámok is. Ezek nemcsak ruhadarabokat (kosztümöket, aljakat, harisnyákat, cipőket, kalapokat), órákat és ékszereket, hangszereket (zongorákat, orgonákat, harmóniumokat, cimbalmokat, hegedűket), pipákat és szivarszipkákat kínálták, hanem olyan különlegességeket is, mint például a fonográf, a gramofon, az írógép, a szobavécé, a varrógép, a revolver, a zseblámpa vagy épp a villámhárító. Ezekhez a reklámokhoz hasonló arányban kaptak helyet az áruhirdetések között azok a hirdetések, amelyek a könyv- és lapkiadáshoz kapcsolódtak. Az olvasók értesülhettek arról, ha egy-egy új lap (pl. Háztartás, Magyar Lányok, Az Én Újságom) megindult, illetve egy-egy új könyv (pl. Klasszikus Regénytár, A világ történelme, A technika vívmányai) megjelent. Az áruhirdetések legkisebb hányadát az élelmiszerhirdetések tették ki, bár ezek között is többnyire csak élvezeti cikkeket (pezsgőt, sört, szivart) reklámozó hirdetések bukkantak fel.

A lapban megjelenő hirdetések bizonyos áruk megvásárlása mellett különféle szolgáltatások igénybevételére is buzdítottak. Népszerűsítették többek között a kávéházak, vendéglők és mulatók ajánlatát, kitűzték a színházak (Magyar Királyi Operaház, Nemzeti Színház, Népszínház, Uránia Színház, Várszínház, Vígszínház, Király Színház, Magyar Színház) műsorát, ismertették a közlekedési eszközök járatait, bemutatták az egyes gyógyintézetek szolgáltatásait. Voltak, akik hirdetésükben kölcsönt kínáltak, mások pályázatokat, álláshirdetéseket (pl. mosónő, irodaszolga, raktári alkalmazott, varrónő) tettek közzé, megint mások fényképkészítést, házasságközvetítést vagy épp poloskairtást vállaltak. Ám az eddigieken túl azok a hirdetések is helyet kaptak a lapban, amelyekben a feladók elveszett legyezőjüket vagy rég nem látott kedvesüket keresték, netán gyermeküket akarták örökbe adni. Mindebből pedig világosan kitűnik, hogy igen sok és sokféle hirdetés jelent meg a magas példányszámú lapban, meghozva a kívánt hasznot nemcsak az egyes hirdetőknek, hanem magának a lapkiadó vállalatnak is.

3.4. A lapot ért legsúlyosabb szankció: a kobzás

Az 1910-es években A Nap című lap már közel százezres példányszámban került ki a nyomdából (Buzinkay 2001: 153). Hasábjain egyre inkább teret hódítottak a hatalmas betűkkel szedett, harsány címekkel ellátott szenzációk, botrányos leleplezések, amelyek azonban amellett, hogy a nagyszámú olvasóközönség érdeklődését felkeltették, a politikai hatalom birtokosainak a figyelmét is magukra vonták. 1911-ben a magyar hatóságok királysértéssel vádolták és lefoglalták a lap egyik számát, majd az orgánum utcai és pályaudvarokon való terjesztését rövid időre betiltották. Az úgynevezett kobzás a lehető legsúlyosabb szankció volt egy olyan lap életében, amely kifejezetten az utcai elárusításra, vagyis a kolportázsra épült. A hatóságok nem véletlenül éltek éppen ezzel a lehetőséggel: az éles hangú ellenzéki sajtó kordában tartásának leghatékonyabb eszközét látták benne. Az a lap ugyanis, amely példányainak legnagyobb részét az utcán értékesítette, az utcai terjesztés engedélyének megvonását követően egyáltalán nem vagy csak nehezen juthatott el olvasóihoz, és ennek következtében bevételeinek jelentős hányadától esett el, vagyis léte került veszélybe (Lakatos 2004: 101). A Nap elkobzása, illetve terjesztésének betiltása nagy visszhangot váltott ki mind a sajtó világában, mind a politikai életben, mind pedig az olvasók körében, de maga a lap is több napon keresztül kiemelten foglalkozott a történtekkel.

A Nap 1911. augusztus 20-i számának címlapján ordító betűk hirdették, hogy merénylet történt a lap ellen: a vizsgálóbíró lefoglalta a lap 1911. augusztus 19-i számát, majd a polgármester megvonta az utcai elárusítás jogát (l. 14. melléklet). A lap közölte a fővárosi büntetőtörvényszék vizsgálóbírójának végzését, amelyből kiderült, hogy az elkobzás a Véres emlékek című vezércikk és az Elmaradt esemény című tréfa miatt történt, mivel ezekben az írásokban királysértést véltek felfedezni. (A lap 1911. augusztus 19-i lefoglalt számát nem mellékelhetem, mivel ez a szám hiányzik a lap ma megtekinthető példányai közül.) Nem sokkal a végzés kézhezvétele után a rendőrség azonnal munkához látott: este fél 8-kor autókkal, fiákerekkel, konflisokkal özönlötték el a fővárosi utcákat, a kávéházakban a vendégek kezéből szedték ki a példányokat, a trafikokba külön őrjárattal vonultak be, a szerkesztőségben, a nyomdában és a kiadóhivatalban pedig minden ott maradt példányt felkutattak, bár ekkorra a közönség már rég elolvasta a lapot. A vizsgálóbírói végzés mellett a lap a polgármester határozatát is közzétette, amelyben a törvényhatóság első tisztviselője kimondta, hogy A Nap utcai árusítását az 1911. augusztus 20-i számtól kezdve betiltja, illetve utcai árusításának engedélyét, amelyet egyébként éppen egy nappal előtte hosszabbított meg, visszavonja, mivel nem tartja méltónak a lapot az utcán való terjesztésre. A közönség ennek hallatára telefonon ostromolta az újságházat, így A Nap piros betűs plakátokon, majd ezerszámra kiosztott röpcédulákon adta hírül a történeteket, kiemelve, hogy az előfizetőknek és a megrendelőknek ezután is kézbesítik a lapot, a dohánytőzsdék és más lapárusító helyek pedig korábban és nagyobb példányszámban kapnak belőle. A lap az események hátterét kutatva határozottan foglalt állást: szerinte nem azért történt a kobzás és a kolportázs megvonása, mert az említett írások valóban királysértők voltak, hanem azért, mert A Nap túl hevesen támadta a kormányt és a miniszterelnököt. Ám kijelentette, hogy az intézkedésekkel nem a lapot fojtották meg, mert az igazságot megfojtani nem lehet, hanem a sajtószabadságot verték arcul (A Nap 1911. augusztus 20. 1–3).

Hasonlóan vélekedett Rónai Zoltán ügyvéd is, aki a Huszadik Század hasábjain kifejtette, hogy a magyar sajtó és sajtószabadság elleni támadást gondos előkészületek után, az ország törvényhatósága segítségével és felelősségével maga a miniszterelnök intézte (Rónai 1911: 202–203). A képviselőházban Batthyány Tivadar ellenzéki képviselő augusztus 21-én sürgős interpellációt terjesztett elő Khuen-Héderváry Károly miniszterelnökhöz a sajtószabadság megsértése miatt. A jobboldal zúgolódását és a baloldal helyeslését kiváltva elmondta, hogy az intézkedés minden bizonnyal tervszerűen zajlott, méghozzá annak érdekében, hogy az 1848. évi XVIII. törvénycikkben biztosított sajtószabadságot eltiporják, a lap terjesztésének betiltásakor ugyanis a polgármester a cenzúra eszközéhez nyúlt. A miniszterelnök azonban aláhúzta, hogy a polgármester helyesen járt el, mivel a sajtótermékek utcai elárusítását szabályozó rendelet alapján cselekedett, cenzúráról pedig szó sincs, hiszen a lap továbbra is leírhat bármit, csak épp az utcán nem terjeszthető (Képviselőházi napló. 1910–1915: 423–434). A kolportázs kérdésével egy század eleji szaklapban Marton Sándor, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének jogtanácsosa is foglalkozott. Hangsúlyozta, hogy a kolportázs jogi alapjai az 1848. évi sajtótörvényben vannak lefektetve, ez a törvény ugyanis (noha a kolportázs 1848-ban még ismeretlen fogalmáról nem beszél) kimondja, hogy gondolatait a sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti. Ennek értelmében a hatóságoknak nincs joguk arra, hogy az egyes sajtótermékek terjesztését bármilyen okból megakadályozzák (Az 1848. évi XVIII. törvénycikk 1896: 238; Marton 1911: 1–2).

A kobzás és a kolportázs megvonásának hírére a magyar sajtó egésze felszisszent. Valamennyi fővárosi és vidéki sajtótermék (pl. Az Est, A Polgár, Az Újság, Budapest, Egyetértés, Magyar Hírlap, Magyarország, Népszava, Pesti Hírlap, Új Hírek, Aradi Újság, Debreceni Reggeli Újság, Szegedi Napló) elítélte az intézkedéseket, hasábjain tiltakozott a szankciók ellen, az egyes orgánumok véleményét pedig A Nap 1911. augusztus 22-i számában maga is közzétette (A Nap 1911. augusztus 22. 2–3). Nem sokkal az események után összeült a Budapesti Újságírók Egyesületének választmánya, hogy az elkobzás és a kolportázsengedély megvonása ügyében állást foglaljon. Majd az egyesület küldöttsége (Herczeg Ferenc, Purjesz Lajos és Márkus Miksa) felkereste a miniszterelnököt, hogy ismertesse az egyesület véleményét: a tagok felháborítónak és jogtalannak tartják a lap utcai terjesztésének betiltását. A miniszterelnök azonban kijelentette, hogy a kolportázsengedély nem jog, hanem csupán kedvezmény. Miután az egyesület tagjai a miniszterelnöknél tett látogatást követően a bizottság jelentését meghallgatták, még inkább feldühödtek, Herczeg Ferenc elnök pedig a kudarc miatt lemondott tisztségéről. Később az újságíró-egyesület választmánya rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen elhatározták, hogy mindent megtesznek a sajtószabadság törvényes biztosítása érdekében, valamint a szakma valamennyi képviselőjének részvételével országos újságírógyűlést hívnak össze. Az újságírókhoz hasonlóan az újságkiadók is felemelték szavukat, a Magyar Újságkiadók Országos Szövetsége Illés József főtitkár elnökletével és Lukács Gyula (A Nap újságírója) részvételével tartott rendkívüli értekezleten mondta ki, hogy törvénybe ütközőnek látja a terjesztés jogának megvonását, és követeli a sajtótermékek szabad utcai árusításának törvényes biztosítását (A Nap 1911. augusztus 22. 5, augusztus 23. 2, 4; Marton 1911: 4–6).

A lapot árusító rikkancsok, akik a Rökk Szilárd utcai újságpalota előtt a történtek ellenére is tömött sorokban várták a friss példányok megjelenését, ugyancsak felhördültek. „A szombaton kiadott polgármesteri rendelet, mely A Nap utcai árusítását megtiltja, minket sújtott a legérzékenyebben, mert a mindennapi kenyerünktől fosztott meg bennünket. (…) Ez ellen a merénylet ellen nekünk erélyesen síkra kell szállnunk” – fogalmazta meg az újságárusok közös gyűlésének felhívása (idézi: A Nap 1911. augusztus 22. 4). (Egyes ellenzéki képviselők elhatározták, hogy ők maguk fogják árusítani a lapot a főváros utcáin, hogy a bevételeket a munka nélkül maradt rikkancsoknak adhassák majd.) (A Nap 1911. augusztus 22. 5.) Az újságárusok gyűlésére a lap udvarában került sor, ahol mintegy háromezer rikkancs jelent meg, köztük idős asszonyok, családapák, gyermekek és nyomorékok. Miután Groszmann Antal megnyitotta a gyűlést, Csupor Ferenc lépett az emelvényre: „Azok, akik egy tollvonással kiütötték háromezer ember kezéből a kenyeret, nem törődnek ezrek jajongó nyomorával. A Nap volt a kenyér, a többi lap, amit árusítunk, csak a só és paprika a puszta kenyérhez” (A Nap 1911. augusztus 24. 3). A beszédet éljenzés követte, majd Fekete László, a gyűlés jegyzője felolvasta a határozati javaslatot, amelyben tiltakoztak a lap utcai árusításának betiltása ellen, és kijelentették, hogy A Nap kolportázsengedélyének megújítása érdekében Ráth Endre országgyűlési képviselő vezetésével küldöttséget küldenek a polgármesterhez. A rikkancsok bizottságát végül az alpolgármester fogadta, akinek többek között Csupor Ferenc mondta el, mi járatban vannak: „Nem pillanatnyi segély, nem alamizsna kell nekünk. Adják vissza A Nap kolportázsjogát!” (A Nap 1911. augusztus 24. 3–4.)

Ám nemcsak a rikkancsok, hanem az olvasók is a lap mellé álltak: az újságházban folyamatosan csengett a telefon, sürgönyök kihordói váltották egymást, olvasói levelek százai érkeztek a laphoz. „Tisztelt Szerkesztőség! Azon ne is tessék csodálkozni, hogy az önök lapja a legjobb lap Budapesten” – írta az egyik olvasó, aki arra kérte a kiadó munkatársait, küldjék el a lapot saját lakására, mert nem bírja nélkülözni azt (A Nap 1911. augusztus 22. 5). Volt, aki verset költött, mások ötleteket adtak a hatóságok kijátszására. „A Nap megjelenésekor a szokott rikkancsok által az összes utcákon kiabáltatnám: A Nap a trafikokban kapható! Ezt a kolportázst nem tilthatja be a polgármester!” – ajánlotta egy orvos (A Nap 1911. augusztus 24. 3). Az egyik fővárosi olvasó pedig elmesélte, hogy a minap egy rikkancsfiú ugrott fel a vágtató villamosra, kezében megannyi lap példányával. Egy idősebb férfi egy koronát ajánlott A Napért, mire a gyerek felemelte a kezét, de nem az újsághoz, hanem az orrához nyúlt. Szamárfület mutatott, majd hozzátette: „Ezt, ni, detektív bácsi!” Azzal el is tűnt, az utasok összemosolyogtak, az idősebb férfi pedig a legközelebbi megállóban sietve szállt le (A Nap 1911. augusztus 27. 2). Mindezen túl többen tüntetni kezdtek a lap lefoglalása, illetve utcai terjesztésének betiltása ellen (A Nap 1911. augusztus 22. 11).

Az országos felháborodást azonban még inkább tetézte, hogy a lapot 1911. augusztus 21-én este a pályaudvarokról is kitiltották. A Nap augusztus 23-i számában hozta nyilvánosságra a Magyar Államvasutak igazgatóságának az Általános Beszerzési és Szállítási Részvénytársasághoz eljuttatott rendeletét, amelyben mindenféle indoklás nélkül közölték, hogy a kereskedelemügyi minisztérium a lap árusítási engedélyét a pályaudvarok területéről is megvonta (A Nap 1911. augusztus 23. 2–3). A képviselőházban egyes ellenzéki képviselők augusztus 22-én engedélyt kértek arra, hogy napirend előtt szólalhassanak fel az intézkedésekkel kapcsolatban, ám Berzeviczy Albert elnök – arra hivatkozva, hogy a tárgy inkább interpellációt kíván – megtagadta az engedélyt, ellenben zárt ülést rendelt el, mivel húsznál több képviselő kérte azt. Az augusztus 23-i zárt ülésen Ábrahám Dezső, az augusztus 24-i zárt ülésen pedig Győrffy Gyula ellenzéki képviselő terjesztett elő sürgős interpellációt a miniszterelnökhöz és a kereskedelemügyi miniszterhez, amelyben továbbra is a lap elkobzásával és terjesztésének betiltásával foglalkoztak (Képviselőházi napló 1910–1915: 435–436, 439–444, 448–453). Ekkorra A Nap kék betűs plakátjai is elárasztották a fővárosi utcákat, hirdetve mindenekelőtt azt, hogy noha az utcákról és a pályaudvarokról kitiltották, a lap a legtöbb lapárusító helyen és könyvkereskedésben kapható (A Nap 1911. augusztus 26. 4). Az 1911. augusztus 25-i szám címlapján azonban már a kiáltó betűk arról értesítették a közönséget, hogy bár a vezércikket még vizsgálják, az ügyészség úgy döntött, hogy mégsem történt királysértés a lap hasábjain (A Nap 1911. augusztus 25. 1). Így hamarosan újra szétfuthattak a rikkancsok a város forgalmasabb útvonalain, kezükben a lap még nyomdafestéktől nedves, frissen megjelent példányaival.

3.5. A Nap az első világháborúban

A 20. század elején rohamosan fejlődő magyar sajtó egyes termékei az első világháború kitörésekor érték el a legmagasabb példányszámot, 1914 nyarán ugyanis az embereket érdekelték a háborúval kapcsolatos legújabb hírek és a haditudósítások, a magyar lakosság legnagyobb része lelkesedéssel fogadta a háborút. Az embereknek a háborúhoz való hozzáállása természetesen visszahatott a sajtóra, amely – különösen a tömegsajtó megszületésekor – a tömegek igényeinek a kiszolgálására törekedett, ám az egyes lapok maguk is táplálták az emberek információéhségét, maguk is befolyásolták a tömegek háborúhoz fűződő érzelmeit. A háború megindulásakor valamennyi hazai sajtótermék egyértelműen a háború mellett foglalt állást, hasábjaikról általában a háború szükséges és igazságos voltának elismerése, a győzelembe vetett megrendíthetetlen hit, a király és a kormány iránti feltétlen bizalom tükröződött. A sajtónak a háborúról alkotott véleményét (és így a lakosságnak a háborúval szemben tanúsított magatartását) azonban nagyban meghatározta a háború megindítását szorgalmazó kormány politikája (Mucsi 1984: 192–193, 195–196; Romsics 2005: 104, 107). 1914 áprilisában új sajtótörvényt léptettek életbe, amely az 1848-as sajtótörvényhez képest több ponton is megszorításokat tartalmazott. 1914 júliusában pedig hatályba lépett az 1912. évi LXIII. törvénycikk, amely a háború esetére szóló rendkívüli intézkedéseket tartalmazta, vagyis háború idején kivételes hatalommal ruházta fel a kormányt, lehetővé téve számára, hogy elrendelje a sajtó előzetes ellenőrzését, a cenzúrát. Ha a Hadi Felügyeleti Bizottság sajtóalbizottsága a hadviselés érdekeit sértő közleményt vélt felfedezni egy lapban, akár annak megjelenését és terjesztését is megtilthatta. Az egyes lapok tehát nemcsak vagy nem elsősorban meggyőződésük szerint, hanem sokkal inkább a fentiek figyelembevételével közelítettek a háborúhoz (Az 1912. évi LXIII. törvénycikk… 1913: 691–693, 700–701; Az 1914. évi XIV. törvénycikk a sajtóról 1915: 60–107; Buzinkay 2001: 188–189; Mucsi 1984: 194–195).

A Nap kezdetben ugyancsak a Szerbia elleni megtorló háború mellett állt. Hasábjain az addig megszokott szenzációk, botrányos leleplezések egyre inkább háttérbe szorultak, helyükbe pedig a háborúval kapcsolatos legfrissebb hírek és riportok, illetve a haditudósítások léptek. A csökkentett terjedelmű lapban megjelent közlemények nagy része a hadügyminisztérium sajtóosztályától, valamint a legnagyobb hazai és külföldi hírügynökségektől (pl. MTI, Reuter, Havas, Wolff) származott. A hivatalosan engedélyezett információk mellett azonban a lap rendszeresen közölte az egyes kiküldött munkatársak vagy tudósítók (pl. Farkas István, Herczeg Géza, Lévai Mihály) táviratait és telefonjelentéseit, valamint a legnagyobb külföldi (pl. angol, francia, német) lapok értesüléseit is. A lap példányszáma már a háború előtt is meghaladta a százezret (Buzinkay 2001: 153), ám a legtöbb példány a háború kitörésekor kelt el – erősítette meg a lap leghíresebb rikkancsa (A Reggel 1932: 9). Noha a háború kezdetén kíváncsi olvasók tömegei zúdultak az egyes lapok felé, A Nap sajátos üzleti fogásokkal igyekezett példányszámát még magasabbra emelni. Munkatársai hatalmas betűkkel és különleges betűtípusokkal szedett, hangzatos és harsány címekkel láttak el valamennyi háborús hírt, riportot és tudósítást, továbbá folyamatosan jelentettek meg úgynevezett rendkívüli kiadásokat, egy nap akár többet is. Minden idők legnagyobb szenzációjaként tálalták tehát az amúgy is szenzációszámba menő eseményt, és ezzel még inkább fokozták a közönség kíváncsiságát, érdeklődését az első világháború iránt.

Az 1914. június 28-i szarajevói merénylet, amely az osztrák–magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd és felesége életét kioltotta, az egész világon szenzációt keltett (Romsics 2005: 104). Meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és a feleségét! – hirdette A Nap óriási betűkkel szedett egyoldalas rendkívüli kiadása. Noha a „rettenetes, megrázó erejű szenzáció” részletei még hiányoztak, a lap – a számtalan variáció miatt – pontatlanul, de szinte azonnal (már délután három órakor) hírt adott a délelőtt történt merényletről. A lap munkatársai autóik ablakára ragasztották a merényletről értesítő plakátokat, és úgy járták a várost, az emberek pedig addig szaladtak a kocsik mellett, amíg el nem olvasták a kifüggesztett írásokat. Ha egy-egy kávéháznál megálltak, a villamosok utasai leszálltak, és a kávéházak közepére nyomulva olvasták a plakátokat. „Mégis A Nap hozta ki elsőnek a hírt!” – mondogatták elismerően az egyes olvasók (A Nap 1914. június 28. 3). Az este megjelenő többoldalas második rendkívüli kiadás Meggyilkolták a trónörököst és a feleségét címmel nemcsak a merénylet hiteles hírét közölte, hanem részletesen is beszámolt a történtekről és a fejleményekről, a további rendkívüli kiadásokban pedig a merénylet újabb szenzációs részleteire és következményeire derült fény (l. 15. melléklet). Miután a merénylet híre szárnyra kapott, a lap tudósítója azonnal a helyszínre sietett, hogy további izgalmas részleteket világíthasson meg: megszerezte az egyes szemtanúk vallomásait, interjút készített a tragédia hírét a királynak megvivő testőrrel. Ám az érdekes beszélgetés mellett az a távirat is olvasható volt a lapban, amelyet közvetlenül a meggyilkolása előtt maga a trónörökös küldött gyermekeinek. Az egyes írásokat a lap kiküldött munkatársa által készített képek színesítették: az olvasók nemcsak a meggyilkolt házaspárról láthattak felvételeket, hanem többek között a merénylet helyszínéről is (A Nap 1914. június 29–30).

A szarajevói merénylet utáni egy hónap A Nap hasábjain is a háborús készülődés jegyében telt, ám amikor 1914. július végétől felgyorsultak az események, a lap ismét sorra jelentette meg a rendkívüli kiadásokat. Ezekben többek között tudtul adta, hogy Szerbia visszautasította a Monarchia követeléseit, közzétette a mozgósítási hirdetményeket, bejelentette, hogy először szólaltak meg a fegyverek, nyilvánosságra hozta a Szerbiának küldött hadüzentet, tájékoztatott arról, hogy éppen mely országok léptek hadba, illetve hírt adott a harctéren történt legfrissebb eseményekről, újabb és újabb fordulatokról (l. 16. melléklet). Az aktuális háborús hírek közlése mellett azonban a lap arról sem feledkezett meg beszámolni, hogy a magyar lakosság legnagyobb része mekkora lelkesedéssel, ujjongással fogadta a háború megindulásának hírét (A Nap 1914. július 27. 1–2). Mindezen túl felhívásokat is közölt, amelyekben a katonák támogatására, illetve a hadba vonulók családjának a megsegítésére buzdította az olvasókat (A Nap 1914. augusztus 5. 2, 1917. május 19. 3). Herczeg Géza, a lap haditudósítója 1914. augusztus 6-án a többi hazai lap haditudósítójával együtt indult el Bécsbe, hogy onnan egyenesen a harctérre menjen (A Nap 1914. augusztus 8. 7). „A vonat lassan kirobog egy kisebb állomásról. Egy fiatal parasztmenyecske kisbabát tart a karján és zokog. Nem könnyezik, nem sír, nem is zokog. Zakatol a keble, fuldoklik, úgy sír, pedig a vonaton senkije sincs. Csak a mi vonatunkról eszébe jutott az ura” – mesélt Herczeg Géza az utazás során szerzett élményeiről, kiemelve, hogy az ilyen momentumok teszik különlegessé a magyar haditudósításokat (Herczeg 1914: 3), amelyek azonban Elek Artúr író, kritikus szerint túlzottan irodalmi jellegűek (Elek 1915: 88–92). A lapban a háború megindulásától kezdve rendszeresen lehetett olvasni a sajtó főhadiszállásáról küldött haditudósításokat, amelyekben a lap tudósítója a fronton történt legfrissebb és leglényesebb eseményekről számolt be.

A háború ideje alatt A Nap valamennyi számában többnyire csak háborús híreket, riportokat és tudósításokat közölt, ám a harc elhúzódása és ennek súlyos következményei miatt – a tömegek növekvő elégedetlenségének, háborúellenes hangulatának megfelelően – hasábjain egyre inkább teret nyertek a háborúellenes megnyilatkozások, illetve a hadviselés érdekeit sértő közlemények. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elszaporodtak benne a kisebb-nagyobb fehér foltok, amelyek a cenzúrázott írások helyét jelölték, nem egyszer „mai vezércikkünk közlését a cenzúra nem engedélyezte” vagy „itt a cenzúra 15 sort törölt” megjegyzésekkel ellátva. A lapot 1917. február 8-i számának címlapján megjelent cikke miatt be is tiltották, kifogásolva azt a módot, ahogyan a lap az országházban lövöldöző részeg katona történetét ismertette (l. 17. melléklet). Az egyes hazai sajtótermékek (pl. Az Est, Az Újság, Budapest, Esti Újság, Magyarország, Népszava, Pesti Hírlap, Pesti Napló, Világ) azonban ezúttal is a lap mellé álltak, hasábjaikon emeltek szót a lap beszüntetése ellen. Rákosi Jenő, az Otthon Írók és Hírlapírók Körének elnöke pedig Tisza Istvánnak küldött levelében kérte a tilalom feloldását. Noha a miniszterelnök jogosnak tartotta a lap betiltását, mert szerinte a lap úgy számolt be a képviselőházban történtekről, mintha merényletet követtek volna el ellene és a házelnök ellen, válaszában megígérte, hogy közbenjár az illetékeseknél a lap beszüntetésének hatályon kívül helyezése érdekében. A lap végül 1917. február 14-én jelenhetett meg újra, beszámolva a néhány napos betiltás minden egyes részletéről (A Nap 1917. február 14. 1–6). Bár a cenzúra intézménye a háború végére megszűnt, nemcsak a lap gyengült meg, hanem általában a magyar sajtó is összezsugorodott, olvasóközönsége és hirdetői köre megcsappant, vagyis már tudott tovább nyereséges üzleti vállalkozásként működni (Buzinkay 2001: 189).

3.6. A lap megszűnése és az ahhoz vezető utak

Noha A Nap egészen 1922-ig többé-kevésbé rendszeresen jelentkezett új lapszámokkal, megszűnését fennállásának közel két évtizede alatt számos apró mozzanat készítette elő. A Hír című társlap válságba jutásával az 1904-ben induló lap ereje már 1908-ban megfogyatkozott: az addig uralkodó jókedv és lelkesedés alábbhagyott, a szerkesztőség szilárd tömbje meglazult, kiváltak a lap kötelékéből az egyes oszlopos tagok. Ám az elbukott társlap egyes munkatársainak szerződtetésével A Nap gárdája ismét teljes lett, így a lap továbbra is megjelenhetett, régi fényét azonban sohasem tudta visszanyerni, bár olvasottsága a folyamatos szenzációhajhászás miatt nem csökkent, hanem inkább emelkedett. 1910. április 15-én azonban Miklós Andor megindította Az Est című lapot, amelynek sikere lassanként túlszárnyalta A Nap sikerét. Amikor Braun Sándor Az Est első példányát kezébe vette, elmosolyodott, majd hangos nevetésben tört ki: „Nini! Menetrendújság!” Megpillantva ugyanis a délután induló gyorsvonatoknak a lapban közzétett menetrendjét, a szerkesztő nem is nézte tovább a lapot, mivel lehetetlennek tartotta, hogy ez a kiadvány legyen a konkurencia (Róna 1930: 356, 362, 371–372). „Braun Sándor majdnem egy évtizedig makacsolta bele magát ebbe a konok nemtörődömségbe és végzetes tévedésbe, s nem vette észre, hogy lapja lassan pusztul, bénul és sorvad, s mindjobban veszít abból a vonzó erejéből, mely valamikor döntő hatalommá tette a budapesti utcán” – véli Róna Lajos újságíró (Róna 1930: 372).

Hamarosan a szerkesztőség nagy része elhagyta a lapot, amely – az új munkatársak minden erőfeszítése ellenére – ezután még inkább legyengült, sokkal haloványabb, sótlanabb lett. Az első világháború ideje alatt még sikerült magát a felszínen tartania, sőt a példányszáma is megemelkedett, hiszen különféle üzleti trükkökkel csalogatta magához a háború iránt egyébként is érdeklődő olvasótömegeket. Az egyes üzleti fortélyok bevetése mellett leginkább az tartotta benne a lelket, hogy az egyes lapok közül elsőként tette közzé a hadieseményeket ismertető hivatalos közleményt, az úgynevezett Höfer-jelentést. A háború utáni időkben azonban teljesen elsekélyesedett, bénultan és szárnyaszegetten állt az új események előtt, vagyis „elesett a világháborúban” – fogalmaz Róna Lajos (Róna 1930: 372–373). Ráadásul 1920. január 20-án tüdőgyulladásban hirtelen meghalt Braun Sándor, a lap alapítója és szerkesztője, avagy a magyar újságírás úttörő mestere, ahogy a Kozma utcai zsidó temetőben található sírjának felirata nevezi. A felelős szerkesztői feladatokat Molnár Jenő vette át, aki azonban nem sokáig tudta finanszírozni az akkor már egyáltalán nem nyereséges vállalkozásként működő lapot. A Nap ugyanis ekkorra nemcsak hogy teljesen ellaposodott, hanem még súlyos anyagi nehézségekkel is küzdött. A benne elhelyezett hirdetések száma jelentősen megcsappant, terjedelme mindössze néhány oldalnyira csökkent, példányonkénti ára és előfizetési díja pedig az egekbe szökött.

1922. január 24-i lapszámában arról panaszkodott, hogy az utcai árusításból és az előfizetési díjakból származó jövedelmek már az egyes lapok fenntartására sem elegendők, ezért a vállalkozások a csőd elkerülése érdekében kénytelenek az újságok árát megemelni. „Az újság előállításához szükséges nyomdai anyagok árainak és a munkabéreknek szünetet nem ismerő egyre rohamosabb emelkedése olyan válságba sodorta a magyar sajtót, aminőbe még az utóbbi esztendők sok kritikus gazdasági periódusában sem volt példa. (…) Ha valami csoda nem történik, a magyar sajtóra katasztrofális összeomlás vár” – vetítette előre a lap (A Nap 1922. január 24. 3). 1922. február 9-i száma váratlanul nem jelent meg, február 10-i számában azonban zavartalanul adta tudtul: „A Nap tegnapi száma a papírbeszerzés és papírszállítás nehézségei miatt, rajtunk kívül eső okokból, nem jelenhetett meg. Rendkívüli áldozatok árán sikerült elhárítanunk a technikai nehézségeket, és – olvasótáborunk nyilván teljes megnyugvására – A Nap zavartalan megjelenését biztosítanunk. Lapunk tegnapi elmaradásáért, amely – ismételjük – csupán technikai okokon múlt, a közönség szíves elnézését kérjük, és egyúttal hálásan köszönjük azt a tömeges, megható érdeklődést, amellyel olvasóink elhalmoztak” (A Nap 1922. február 10. 4). Ám a közönség hiába várta, 1922. február 12-i lapszáma után A Nap többé sohasem tűnt fel a fővárosi utcákon. Évekig pislákolt, míg végül 1922-ben kialudt. Hasábjain elsőként a Bécsi Magyar Újság méltatta az első igazi magyar szenzációlapot ((e.) 1922: 4).

 

4. Összegzés

A tömegsajtó megszületésének időszaka mindezidáig nem kapott jelentőségének megfelelő figyelmet a hazai sajtótörténeti kutatásokban, holott kiemelkedően fontos feladat annak a folyamatnak a felvázolása, amelynek során a magyar nyelvű sajtó tömegek meghódítására vált képessé. Dolgozatom célja többek között az volt, hogy bebizonyítsam, a téma valóban érdemes a figyelemre. Elsőként arra igyekeztem rávilágítani, hogy Budapest nagyvárossá fejlődésével párhuzamosan a 20. század eleji fővárosi magyar sajtó is rohamos növekedésnek indult, belőle az üzleti szempontokat előtérbe helyező tömegsajtó (bulvársajtó, szenzációsajtó) kifejlődött. A leghíresebb magyar újságmágnások olyan lapokat adtak ki, amelyek nyereséges üzleti vállalkozásként működtek, vagyis széles olvasórétegeknek szóltak, magas példányszámban jelentek meg, és mindössze néhány krajcárért megvásárolhatók voltak, a bennük közzétett hirdetéseknek köszönhetően azonban nagy hasznot hajtottak. A tömegsajtó megszületésével együtt kialakult a lapterjesztés új formája is: a sajtótermékeket már nem elsősorban előfizetés útján juttatták el az olvasókhoz, hanem rikkancsokat alkalmaztak, akik a főváros utcáin futva és kiabálva árusították az egyes lapszámokat.

A tömegsajtó első jeles hazai képviselői (Kis Újság, Esti Újság, Friss Újság, A Nap, Az Est) közül A Nap (1904–1922) című ellenzéki napilappal foglalkoztam részletesebben. A Braun Sándor közgazdasági újságíró által alapított és szerkesztett lap az üzleti szempontoknak megfelelően működött: krajcáros újságként került ki a nyomdából, az utcán megforduló hatalmas tömegeknek készült, vagyis az utcai (számonkénti) elárusításra és a rikkancsok tevékenységére épült, hirdetésekből tartotta fenn magát, példányszáma pedig nem sokkal megindulása után többtízezres magasságokba emelkedett. Noha címlapján politikai napilapként határozta meg magát, jelentős mértékben különbözött a hagyományos politikai napilapoktól, politikai jellegű írásait ugyanis óriási betűkkel és különleges betűtípusokkal szedett harsány címekkel látta el, illetve szenzációhajhász módon dolgozta fel, vagyis tömegszenzációvá avatta magát a politikát. Ám a háromhasábosra tördelt lapban a politikai cikkek mellett egyre inkább teret nyertek a színes, érdekes, szórakoztató rövid hírek, a baleseteket, bűnügyeket tárgyaló írások, valamint a politikával vagy a gazdasági élettel kapcsolatos botrányos leleplezések, vagyis éltető eleme a szenzáció volt.

Az üzleti szempontok szerint működő tömegsajtó valamennyi termékéhez hasonlóan ebben a lapban is a gyors és széles körű hírszolgáltatás került előtérbe: a szerkesztőség egyes tagjai (a riporterek) folyamatosan újabb és újabb akciók után futottak, hozzájárulva ahhoz, hogy a riport és az interjú műfaja a magyar újságírásban is meghonosodjon. A lap nyomdájában üzembe helyezett szedőgépeknek és rotációs gépeknek köszönhetően pedig lehetőség nyílt arra, hogy a legfrissebb szenzációkat harsogó sajtóterméket a lehető legszélesebb olvasórétegeknek, a lehető legmagasabb példányszámban állítsák elő. Azért azonban, hogy a nagyvárosi utcán nyüzsgő tömegeknek szóló, többtízezer példányban nyomott orgánum valóban hasznot hajtó üzleti vállalkozásként működjön, elsősorban a kiadóvállalat felelt, az itt dolgozó munkatársak feladatai közé ugyanis kiváltképp az előfizetés, az utcai árusítás és a hirdetés megszervezése tartozott. Az üzleti szempontoknak a 20. század eleji lapkiadásban való térnyerésére nemcsak a lap 1911-ben történt elkobzása (egyik számának lefoglalása, terjesztésének betiltása), hanem a lapnak a háborúban tanúsított magatartása is rávilágít, de jól szemlélteti ezt magának a lapnak a megszűnése is.

A Nap nélkül nem volt teljes a nap se Pesten, se Magyarországon. Mozgást, talán örökös rohamot jelentett ez az újság az unalom ellen, hogy az soha el ne terpeszkedhessen a világvárosban. Olyan elnyomhatatlan hanggal jött, mint akár a nagyvárosi lárma. (…) A Nap a növekvő világvárosnak oly szükséges volt, mint a levegő” – írja Krúdy Gyula 1933-ban Rezeda Kázmér szép élete című művében (Krúdy 1977: 123). Noha a mozgalmas fővárosi utcának, a rohanó tömegeknek készülő lap valóban a magyar újságírás fordulópontjának, az első igazi magyar szenzációlapnak tekinthető, alig esik róla szó a magyar sajtótörténetben. Az egyes sajtótörténeti kézikönyvek és más sajtótörténeti jellegű munkák csupán említésszerűen foglalkoznak vele, korszerű és átfogó bemutatása tehát eddig még nem készült el. Dolgozatomban igyekeztem felhívni a figyelmet a lap jelentőségére a sajtótörténeti kutatások szempontjából, a leírtak azonban csupán egy nagyobb lélegzetvételű munka kezdeti szakaszát jelentik. Kutatnivaló még akad bőven, méghozzá nemcsak A Nap című lappal kapcsolatban, hanem a tömegsajtó első hazai képviselőivel kapcsolatban is. Bízom azonban abban, hogy munkám kiindulópontként szolgálhat majd a további vizsgálódások számára.

 

 

 

Források

A Hír 1907.

A Nap 1905, 1907–1908, 1911–1912, 1914, 1916–1917, 1921–1922.

Az Est 1910.

Esti Újság 1896, 1905.

Fidibusz 1907.

Friss Újság 1896, 1904.

Kis Újság 1905.

 

Hivatkozott források

Ábrányi Emil: A rend Messiása. In: A Nap, 1905. január 11. 1.

Ábrányi Emil: A Vörös Péntek. In: A Nap, 1905. szeptember 16.

A friss újság. In: Friss Újság, 1896. december 5. 1.

A Hír. In: A Hír, 1907. augusztus 28. 10.

A Nap, 1911. augusztus 22–27.

A Nap, 1914. június 14. 5.

A Nap, 1914. június 29–30.

A Nap, 1914. július 26. 1. rendkívüli kiadás. 3.

A Nap, 1914. július 27. 1–2.

A Nap, 1914. augusztus 5. 2.

A Nap gyermekdélutánja az állatkertben. In: A Nap, 1914. július 10. 3.

A Nap, 1917. február 14. 1–6.

A Nap, 1917. május 19. 3.

A Nap, 1922. február 10. 4.

A Nap a harctéren. In: A Nap, 1914. augusztus 8. 7.

A sajtó válsága. In: A Nap, 1922. január 24. 3.

Az Est. In: Az Est, 1910. április 16. 3.

Braun Sándor: A Nap. In: A Nap, 1917. február 14. 3.

Előfizetési felhívás. In: Fidibusz, 1907. január 4. 11.

Esti Újság. In: Esti Újság, 1896. október 13. 1.

Hármas rablógyilkosság. In: A Nap, 1911. augusztus 8. 6–7.

Herczeg Géza: Az edelényi halálcsárda. In: A Nap, 1911. augusztus 9. 6–7.

Herczeg Géza: A harctérre. In: A Nap, 1914. augusztus 21. 3.

Huszonöt éve rikkancs a Váci utca híres, rekedt Mukija. In: A Reggel, 1932. január 4. 9.

Meggyilkolták a trónörököst és a feleségét. In: A Nap, 1914. június 28. 2. rendkívüli kiadás. 3.

Merénylet A Nap ellen. In: A Nap, 1911. augusztus 20. 1–3.

Tisza István bukása. In: A Nap, 1905. január 28. 1.

Vérengzés a Váci úton. In: A Nap, 1912. május 12. 1.

 

 

Képek, másolatok forrásai

Budapesti Újságírók Egyesülete: jubiláris almanach. Budapest. 1917.

Gerő András; Jalsovszky Katalin; Tomsics Emőke 1996: Volt egyszer egy Magyarország: a századvég és a századelő világa. Budapest: Balassi Kiadó.

Jalsovszky Katalin; Tomsics Emőke 1992: A tegnap világa: magyarországi városok a századfordulón írásban és képben. Budapest: Officina Nova.

Jalsovszky Katalin; Tomsics Emőke 1996: Császári Bécs, királyi Budapest: fotográfiák a századforduló idejéből. Budapest: Képzőművészeti Kiadó.

Magyar Digitális Képkönyvtár: www.kepkonyvtar.hu (Utoljára ellenőrizve: 2011. április 11.).

Magyar Elektronikus Könyvtár: www.mek.niif.hu (Utoljára ellenőrizve: 2011. április 11.).

Országos Széchényi Könyvtár: Arcképkatalógus, Mikrofilmtár.

Tomsics Emőke 1996: A pesti utca hangja: a rikkancs. In: História, 8. 28–29.

 

Irodalom

Az 1848. évi XVIII. törvénycikk (Sajtótörvény). In: Magyar Törvénytár: 1836–1868. évi törvénycikkek. Budapest: Franklin Társulat. 1896. 238–243.

Az 1897. április 13-i 1608. eln. sz. belügyminiszteri rendelet a hírlapok utcai elárusításának szabályozása tárgyában. In: Magyarországi Rendeletek Tára. I. Budapest: Az Országos Törvénytár szerkesztősége. 1897. 418–419.

Az 1900. évi X. törvénycikk a naptárak, hirdetmények, hírlapi beiktatások, külföldi hírlapok és időszaki lapok bélyegkötelezettségének megszüntetéséről. In: Újságkiadók Lapja, 1900. július 1. 2. 2–3.

Az 1912. augusztus 26-i 136.000. sz. belügyminiszteri rendelet a sajtótermékeknek házaló vagy utcai terjesztéséről. In: Magyarországi Rendeletek Tára. II. Budapest: Magyar Királyi Belügyminisztérium. 1912. 1008–1016.

Az 1912. évi LXIII. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről. In: Magyar Törvénytár: 1912. évi törvénycikkek. Budapest: Franklin Társulat. 1913. 691–710.

Az 1914. évi XIV. törvénycikk a sajtóról. In: Magyar Törvénytár: 1914. évi törvénycikkek. Budapest: Franklin Társulat. 1915. 60–107.

Bencze Géza; Koroknai Ákos; Sudár Kornélia; Szekeres József (szerk.) 1987: A főváros tömegközlekedésének másfél évszázada (A reformkortól 1919-ig). I. Budapest: Budapesti Közlekedési Vállalat. 362–363.

Kókay György; Windisch Éva (szerk.) 1997: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1970. V. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1984: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó.

József Farkas (szerk.) 1972: A magyar sajtótörténet irodalmának válogatott bibliográfiája 1705–1945. Budapest: Magyar Újságírók Országos Szövetsége.

A Nap naptára. Budapest. 1919.

A Nap szerkesztőségének szolgálati pragmatikája. Budapest. 1912.

Buzinkay Géza 1993: Kis magyar sajtótörténet. Budapest: Haza és Haladás Alapítvány. 75–97.

Buzinkay Géza 1997: Bulvárlapok a pesti utcán. In: Budapesti Negyed, 2–3. 31–44.

Buzinkay Géza 1997: A budapesti sajtónegyed kialakulása. In: Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából. XXVIII. Budapest. 285–293.

Buzinkay Géza 2001: A tömegsajtó felemelkedése, 1890–1918. In: Kókay György; Buzinkay Géza; Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Budapest: Sajtóház Lap- és Könyvkiadó Kft. 152–189.

Buzinkay Géza 2005: A bűnügyi hír, a riporter és a rendőr. In: Budapesti Negyed, 1–2. 7–28.

Dersi Tamás 1965–1966: Sajtótörténet: A Budapesti Naplótól Az Estig (1896–1914). Kézirat.

Dersi Tamás; Szántó Tibor 1973: A magyar sajtó képeskönyve. Budapest: Magyar Újságírók Országos Szövetsége; Kossuth Könyvkiadó.

Dezsényi Béla; Nemes György 1954: A magyar sajtó 250 éve. I. Budapest: Művelt Nép Könyvkiadó.

Elek Artúr 1915: Haditudósítás. In: Nyugat, 2. 88–92.

Frisnyák Zsuzsa 1994: Közlekedés a századfordulón. In: História, 5–6. 42–44.

Fülöp Géza 1995: Sajtótörténet, sajtóismeret. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 79–83.

Gyáni Gábor 1994: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón. In: Századok, 6. 1057–1077.

Gyáni Gábor 1995: Hétköznapi Budapest: Nagyvárosi élet a századfordulón. Budapest: Városháza.

Horváth Zoltán 1968: A nagyvárosi magyar sajtó története. In: Irodalom és történelem. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 161–214.

Illés József 1930: Nyilvánosság. Budapest.

Kaczér Illés 1917: A Nap. In: Budapesti Újságírók Egyesülete: jubiláris almanach. Budapest. 11–19.

Képviselőházi napló 1896–1901. IV. 217–219.

Képviselőházi napló 1910–1915. X. 423–453.

Krúdy Gyula 1977: Rezeda Kázmér szép élete. Regény a szép Budapestről. In: Utazások a vörös postakocsin. II. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 7–160.

Kútfalvi Oszkár 1991: Újságpaloták. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Lakatos Éva 1979: A lapkiadás mint üzlet. In: Magyar Könyvszemle, 2. 140–163.

Lakatos Éva 2000: Sajtószolgák – a kőnyomatosok. In: Magyar Könyvszemle, 4. 464–477.

Lakatos Éva 2004: A példányszám növelésének új útjai a XIX. és a XX. század fordulóján: A Friss Újság és a Reggeli Újság példája. In: Sikersajtó a századfordulón: Sajtótörténeti megközelítések. Budapest: Balassi Kiadó. 51–65.

Lakatos Éva 2004: A postakürttől a rikkancsokig: A számonkénti (utcai) lapterjesztés forradalma. In: Sikersajtó a századfordulón: Sajtótörténeti megközelítések. Budapest: Balassi Kiadó. 95–112.

Lengyel Géza 1963: Magyar újságmágnások. (Irodalomtörténeti Füzetek. 41.) Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kenyeres Ágnes (főszerk.) 1967–1994: Magyar életrajzi lexikon. I–IV. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Pusztai Ferenc (főszerk.) 2004: Magyar értelmező kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Marton Sándor 1911: A kolportázs. In: Újságkiadók Lapja, 119–121. 1–7.

Mucsi Ferenc1984: Sajtó, cenzúra Magyarországon az első világháború idején. In: Történelmi Szemle, 1–2. 192–202.

Nemes György 1948: A sajtó műhelytitkai. Budapest.

Lerner Dezső (szerk.) 1906: Nyomdász évkönyv és útikalauz. VIII. Budapest: Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete.

Lerner Dezső (szerk.) 1907: Nyomdász évkönyv és útikalauz. IX. Budapest: Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete.

Lerner Dezső (szerk.) 1911: Nyomdász évkönyv és útikalauz. XIII. Budapest: Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete.

Lerner Dezső (szerk.) 1915: Nyomdász évkönyv és útikalauz. XVII. Budapest: Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete.

Lerner Dezső (szerk.) 1919: Nyomdász évkönyv és útikalauz. XXI. Budapest: Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete.

Novitzky N. László (szerk.) 1920–1923: Nyomdász évkönyv és útikalauz. XXII. Budapest: Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egyesülete.

Hanák Péter (szerk.) 1992: Polgári lakáskultúra a századfordulón (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. 10.). Budapest: MTA Történettudományi Intézete.

Radó Sámuel 1909: Hírlapírók iskolája. Budapest: Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata.

Romsics Ignác 2005: Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris Kiadó. 13–149.

Róna Lajos 1900: A rikkancs. In: Újságkiadók Lapja, 3. 8–9.

Róna Lajos 1930: Harminc év az újságíró-pályán: Békében, háborúban, forradalomban. II. Budapest: A szerző kiadása. 342–381.

Rónai Zoltán 1911: Sajtószabadság. In: Huszadik Század, 9. 202–206.

Sajó Aladár; Róna Lajos 1902: Az újság: Újságírás – újságkiadás. Budapest.

Salusinszky Imre 1907: Hogyan készül az újság? In: Gara József (szerk.): Harminc év 1877–1907: A Budapest jubileumi albuma. Budapest. 46–55.

Sipos Balázs 2002: Irodalom és újságírás viszonya a 20. század első felében Magyarországon. In: Médiakutató, 9. 65–77.

Szabó Dániel 1997: Hirdetési kultúra a századfordulón. In: Budapesti Negyed, 2–3. 71–100.

Szily Kálmán 1902: A magyar nyelvújítás szótára: A kedveltebb képzők és képzésmódok jegyzékével. Budapest: Hornyánszky Viktor kiadása. 275.

Szinnyei József 1896: A hazai hírlapirodalom 1895-ben: Melléklet a Magyar Könyvszemle 1896. évi folyamához. In: Magyar Könyvszemle, 1. 1–25.

Tomsics Emőke 1996: A pesti utca hangja: a rikkancs. In: História, 8. 28–29.

Vince Mátyás 1996: Szenzáció: A XX. század a magyar napisajtó címlapjainak tükrében 1900–1990. Budapest: Gazdasági Média Kiadó.

Voit Krisztina 2000: A budapesti sajtó adattára 1873–1950. Budapest: Argumentum Kiadó.

Vörös Károly 1979: Budapest legnagyobb adófizetői 1873–1917. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Vörös Károly 1997: Főváros születik. In: Hétköznapok a polgári Magyarországon (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok. 22.). Budapest: MTA Történettudományi Intézete. 143–170.

Vörös Károly 1997: Pesti emberek 100 évvel ezelőtt. In: Hétköznapok a polgári Magyarországon. (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok. 22.). Budapest: MTA Történettudományi Intézete. 206–213.

Zászló János; Kereszty István; Horváth Ignác 1906: A hazai hírlapirodalom 1905-ben: Melléklet a Magyar Könyvszemle 1906. évi folyamához. In: Magyar Könyvszemle, 1. 1–75.

(e.): Megszűnt A Nap. In: Bécsi Magyar Újság, 1922. február 15. 4.

 

 

Mellékletek