Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

Az irodalmi modernség egy szervezeti kísérlete – A Vörösmarty Akadémia története és szerepe a 20. század elejének irodalmi életében

Németh Luca Anna

 

[Kivonat] [Abstract in English] [A teljes cikk letölthető formátumban]

Bevezetés

A magyar irodalmi társaságok történetének rendszerező feldolgozása egyelőre gyerekcipőben jár, noha e szervezetek a magyar irodalom- és művelődéstörténet periférikusnak tűnő, valójában azonban tevékeny és jelentős szereplői, így bemutatásuk számos érdekes részlettel gazdagíthatja jelenlegi tudásunkat.

Ezt bizonyítja a 20. század eleji irodalmi modernség, egyben a társadalmi és nemzeti progresszió rövid életű, ám fontos képviselője, a Vörösmarty Akadémia története is, amelynek bemutatására e dolgozat kísérletet tesz. A munkám alapját képező kutatást a Petőfi Irodalmi Múzeumban végeztem, feldolgoztam a Móricz Zsigmond-, illetve egyéb hagyatékokban fellelhető, az Akadémiával kapcsolatos dokumentumokat, valamint felhasználtam a szakirodalom által már publikált anyagokat, írói levelezéseket és memoárokat, továbbá a korszak sajtójának a témára vonatkozó részét.

Az írói monográfiákban és a magyar irodalmat összefoglaló munkákban csak említés szintjén felbukkanó szervezet, a Vörösmarty Akadémia története a história változásainak következtében nem válhatott teljessé, ám a társaság maradandó nyomot hagyott a 20. század elejének irodalmi életében.

 

1. Történeti háttér

Az első világháború vége Európa térképének átrajzolását, Magyarország számára pedig egyszersmind egy nagy álom eltűntét is jelentette: az ezer éve fennálló hatalmas birodalom szétesett. Az országot sújtó gazdasági és társadalmi válság ellenszerét sokáig nem találták. Már az 1918-as esztendőben megkezdődött a kiútkeresés, amely különféle politikai erők hatalomra kerülését eredményezte rendkívül rövid időn belül. Minthogy a történelem és az irodalom egymással mindig is kölcsönhatásban volt, e korszak sem múlt el anélkül, hogy ne hatott volna jelentősen a magyar irodalomtörténetre.

A háborúban tönkrement ország lakóinak szívében egyre erősebb lett a békevágy és a politikai változtatások igénye, így örömmel fogadták a pacifizmust és demokráciát hirdető Károlyi Mihályt. Forradalmi idők következtek, október 24-én létrejött a Nemzeti Tanács, majd nem sokkal később a Károlyi-kormány, amelyre a katasztrofális helyzetben lévő ország stabilitásának megteremtése várt. Novemberben az államforma is megváltozott, kikiáltották a köztársaságot, győzött az őszirózsás forradalom. Bár a lelkesedést gyakran csak illúziók táplálták, a forradalmi lendületnek köszönhetően nemcsak új politikai rendszer alakult ki, hanem intézményesült a modern irodalom is, amelynek képviselői létrehozták a Vörösmarty Akadémiát. Amíg azonban egy 1918-ban életre hívott irodalmi szervezet jogosan tűzhette zászlajára a mindent felülíró pacifizmust, addig egy háborúban vesztes ország kormánya aligha cselekedhetett volna így. A vérontást ellenző írók, költők körében azonban a Károlyi-féle elképzelések szintén népszerűek voltak: a megmenekülés reményét látták ebben a politikában, és közülük csak kevesen ismerték fel, hogy az ország valójában a vesztébe rohant.

A korábbi irodalomtörténet a Vörösmarty Akadémia forradalmiságát és progresszív jellegét hangsúlyozta. Szembeállítva a kor hivatalos irodalmát képviselő társaságokkal a szervezet legfontosabb érdemének azt tartotta, hogy a „haladó írókat” végre az őket megillető helyre, az irodalom élére emelte (Szabolcsi szerk. 1965: 514–5). Ennek az írószövetségnek azonban ennél sokkal több feladat rendeltetett pár hónapos fennállása során. Létrejöttét egy sajátos, szinte kegyelmi pillanatnak, helyzetnek köszönhette: a nemzet változtató és az országot megújító szándéka találkozott az új irodalmat képviselők reform elképzeléseivel.

A Vörösmarty Akadémia nem előzmények nélküli: másfél évtizede alakulóban volt az a kör, amely 1918 végén életre hívta. Az azonban, hogy a modern irodalom intézményesült formát kaphatott, annak a lelkesültségnek és tettrekészségnek is következménye volt, amely egy vesztes ország kétségbeesett lakóiban fellobbant az első világháború utolsó évében.

 

2. Irodalmi társaságok a 20. század elején

A 20. század eleji intézményesült irodalmat a nép-nemzeti esztétikát képviselő szervezetek jelentették. A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagjai a konzervatív írók köréből kerültek ki, noha az irodalmi társaságok alapításuk idején épp a fiatalok és az új törekvések támogatására, vagy a régi, forradalmi elképzelések felélesztésére és továbbéltetésére jöttek létre.

A Kisfaludy Károly körül csoportosuló ifjak köréből kinőtt irodalmi társaság már első szabályzatában kimondta a fiatal írók évenkénti jutalmazását, fő feladatát pedig a nemzeti öntudat és műveltség ápolásában, a műízlés nemesítésében határozta meg (Kéky szerk. 1936: 30, KTalap: 3). Később a fiatalságot támogató szándék háttérbe szorult, a szervezet soraiban pedig a konzervatív irodalom emblematikus személyiségei foglaltak helyet: 1918-ban a Kisfaludy Társaság tagja volt többek között Herczeg Ferenc, Szabolcska Mihály, Rákosi Jenő és testvére, Viktor is, az elnöki tisztséget pedig Beöthy Zsolt töltötte be (Kéky szerk. 1936: 265–73).

Szintén fiatal írók, költők hívták életre a Petőfi Társaságot 1876-ban, elnökül mégis az akkor már 50-es éveiben járó Jókai Mórt választották, ez azonban, a szervezet céljait tekintve, nem meglepő. Jókai Petőfi Sándor egykori barátjaként élő kapcsolatot jelentett a Petőfi-hagyományokkal, amelyek ápolását fontos feladatnak tartották csakúgy, mint a Tízek Társasága eszményének folytatását (Császár–Havas szerk. 1936: 5). Az elnök személye e tekintetben is biztosította a folytonosságot, hiszen Jókai tagja volt a hajdani, fiatal írókból álló csoportnak is.

A Petőfi Társaság első nagygyűlését − ahogyan később látni fogjuk, a Vörösmarty Akadémiához hasonlóan − a névadó születésének napján tartották a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, 1877. január 1-jén. A fiatal írószervezet már az első időkben nagy népszerűségre tett szert, többek között azért is, mert − eltérve az Akadémia és a Kisfaludy Társaság gyakorlatától − nőírókat is felvett tagjai közé, például Kisfaludy Atalát, vagy Beniczkyné Bajza Lenkét (Császár–Havas szerk. 1936: 10). A forradalmiság és a fiatalos lendület azonban lassan tovatűnt, s amikor 1904-ben, Jókai halála után Herczeg Ferencet választották a szervezet elnökévé, a Petőfi Társaság már ugyanolyan konzervatív irodalmi szervezetnek számított, mint a nagy múltú Kisfaludy Társaság.

Az elnök utólag azt írta a kinevezésről, hogy nem kellett volna elvállalnia, mivel nem rendelkezett világos képpel „az irodalmi társaságok feladatairól és hasznáról” (Herczeg 1940: 224). Azt azonban tudta, és már első beszédében kiemelte, hogy a különböző külföldi szellemáramlatok nagy veszélyt jelentenek a nemzeti eszmére és hagyományokra. Nem csoda tehát, hogy évről évre „nagyobbnak és sötétebbnek látta azt a szellemi elfajulást, mely az irodalomban felburjánzott” (Császár–Havas 1936: 19) és keményen bírálta a „külföldieskedő írók nemzetellenes tobzódását” (Császár–Lampérth–Petri szerk. 1926: 31).

Nemsokára beigazolódtak „aggodalmai”: a társaság 1918. november 10-i rendkívüli közgyűlésén reformszándékkal léptek fel a szervezet ifjabb, a modern irodalmi irányzatot képviselő tagjai.

 

3. A Vörösmarty Akadémia megalakulásának közvetlen előzményei

A Petőfi Társaságon belüli nézeteltérések persze nem előzmény nélküliek: a Nyugatmegjelenése és A Holnap antológia óta állandóak voltak a modern magyar irodalom képviselőivel kapcsolatos viták, amelyek nem kerülték el a Petőfi Társaságot sem, ahol irodalmi, világnézeti, generációs és politikai véleménykülönbségre egyaránt találunk példát az első világháború éveiben.

1915 decemberében nagy érdeklődésre tartott számot, amikor a szervezet tagjának jelölték többek között Gyóni Gézát és Babits Mihályt is. Babitsot ekkor Játszottam a kezével című versének hazafiatlannak tartott utolsó sorai miatt jó ideje támadták a sajtóban, így talán ennek is köszönhető, hogy végül a költő kapta a decemberi tagválasztáskor a legkevesebb szavazatot − szám szerint kettőt −, Gyóni Géza viszont másokkal együtt a szervezet tagja lett (Téglás szerk. 1997a: 173–5). Az újságok java része a döntést a hetek óta zajló irodalmi csatározások igazságos ítéleteként, mintegy elégtételként kezelte. Két évvel később azonban, az 1917. december 15-i közgyűlésen Babits neve már Herczeg Ferenc által is ajánlott tagként szerepelt, és ekkor Kosztolányi Dezső, Bíró Lajos, Csathó Kálmán és Surányi Miklós mellett őt is megválasztották (Ú 1917/12/16: 11).

1918 őszén, az őszirózsás forradalom napjaiban szintén belső viták jellemezték a Petőfi Társaságot. Az október 28-án tartott közgyűlésen az aktuális politikai kérdések, valamint a szervezet megreformálásának ügye szinte szakadást idézett elő a konzervatív és a reformer tagok között. Herczeg Ferenc elutasította Palágyi Menyhért indítványát, hogy a Petőfi Társaság csatlakozzék a Nemzeti Tanácshoz, így a felek megegyeztek abban, hogy a Társaság csak üdvözli az új politikai egyesülést, az elnök pedig – aki 1896-tól két cikluson keresztül volt képviselő Tisza István híveként − kijelentette, hogy a legközelebbi közgyűlésen lemond tisztségéről addigi politikai tevékenysége miatt (Téglás szerk. 1997a: 178; V 1918/10/29: 4).

A forradalmi hevület azonban nem csitult, a szervezet két héttel későbbi, november 10-i rendkívüli közgyűlésén pedig felmerült az átalakítás és frissítés igénye; a fiatal írók több helyet követeltek maguknak a Petőfi Társaságban.

Ez volt az a pillanat, amikor az országban tapasztalható kavargás találkozott a különböző irodalmi irányzatok képviselőinek vitájával, és a politikai változásokkal is rokonszenvező modern, fiatalabb nemzedék az irodalmi intézmények terén is erősebben kezdte el hallatni a hangját. A gyűlésen az ifjabbak közül Móricz Zsigmond, Babits Mihály és Peterdi Andor szólalt fel, az idősebbeket Kabos Ede és Palágyi Menyhért képviselte. Hangsúlyozták, hogy a szervezet nem Petőfi szellemében cselekszik, amikor a fiatalabb írótársakat csak vonakodva vagy egyáltalán nem fogadja be. A felszólalók egyike a társaságot üres pohárhoz hasonlította, s fiatal borhoz a „kívül rekedt” írókat, felvetve, hogy ha nem hozzák be kintről a bort, maguk keresnek majd új poharat a meglévőhöz − olvasható a Pesti Hírlap cikkében (Téglás szerk. 1997a: 34−5). Végül hattagú bizottságot jelöltek ki, amelyben mindkét oldal képviseltette magát: Móriczon, Babitson és Kaboson kívül Pekár Gyula, Ferenczi Zoltán és Bársony István is helyet kapott benne. A bizottság feladata az alapszabályok módosításának előkészítése volt, hogy lehetővé váljék új tagok felvétele a fiatal írók soraiból, valamint azok közül, akiket addig mellőztek, hiszen az 1908-as alapszabályok szerint a testület létszáma csak 60 fő lehetett (PTalap 1908). A bizottság hatáskörébe tartozott annak eldöntése is, hogy ki kerülhet majd be a Petőfi Társaságba.

Az elnök lemondását nem fogadták el, ezt egy hozzá kiküldött bizottsággal hozatták tudomására, Herczeg pedig úgy döntött, hogy megmarad tisztségében, valamint maga is az „új magyar írók” tagválasztása mellett foglalt állást (BP 1918/11/12: 8). Érdekes adalék, hogy Móricz nem ment el hozzá a Petőfi Társaság küldötteivel, emiatt másnap, november 11-én levélben kért bocsánatot (Téglás szerk. 1997a: 39). Kiemelte, hogy indítványa nem politikai színezetű, nincs köze Herczeg pártállásához, azonban ismét hangsúlyozta kérését, hogy a társaság tegye lehetővé az új tagok felvételét. Cáfolta a − valószínűleg az ellenzők és a konzervatív, idősebb írók által felvetett − gondolatot, miszerint a létszám bővítésével az irodalmi társaság kaszinóvá degradálódna. Móricz felhívta a figyelmet arra is, hogy veszélyekkel járhat, ha a szervezet elzárkózik az irodalmi élet ismert szereplőitől, hiszen ezzel kiválthatja a nagyközönség ellenszenvét. Azt, hogy a közvéleményt mennyire foglalkoztatták a Petőfi Társaság belharcai, jelzi, hogy a november 10-i rendkívüli közgyűlés eseményeiről a lapok hosszabb-rövidebb, más-más történést kiemelő tudósításokat közöltek, hol higgadt és tárgyilagos hangnemben és címmel (Herczeg Ferenc megmarad a Petőfi Társaság élén, A Petőfi Társaság közgyűlése), hol pedig a történtek forradalmiságát hangsúlyozva és a fiatal írók törekvéseit kiemelve (A Petőfi Társaság forradalma, Forrongás a Petőfi Társaságban) (Téglás szerk. 1997a: 33–8).

A felveendő huszonöt író névsora már összeállt (Téglás szerk. 1997a: 53–4, TÁ lev. 1973: 200), és november 17-én az alapszabályt is módosították, felemelve a rendes tagok számát hetvenre (Téglás szerk. 1997a: 41). Tíz nappal a rendkívüli közgyűlés után azonban Móricz újabb levélben közölte a szervezet elnökével, hogy felmerült az igény egy új irodalmi társaság alapítására, így az akciót befejezettnek tekintik (Téglás szerk. 1997a: 42).

E szervezeti kísérlet lett a Vörösmarty Akadémia, amely az irodalmi modernség intézményesült képviseletét jelentette. Alapításakor – ahogy Oláh Gábor fogalmazott − „a vén Akadémia nem változik, mert nem él. A Kisfaludy Társaság legifjabb tagja is oly öreg, hogy csak a fejét csóválja a nagy reneszánszra. A Petőfi Társaság összezavarodott.” (Oláh 2002: 204)

 

4. A megalakulás körülményei

4.1. Az előkészítő értekezlet

A Vörösmarty Akadémia megalakítását előkészítő értekezletet 1918. november 27-én, szerdán délután négy órakor tartották a Fővárosi Könyvtár földszinti termében. Az erről értesítő meghívót az előkészítő bizottság nevében Schöpflin Aladár küldte szét két nappal az esemény előtt, november 25-én (PIM. M. 100/6168.). Tóth Árpád november 28-án kelt, Nagy Zoltánhoz írott levelében részletes tájékoztatást nyújtott írótársának a találkozón történtekről (TÁ lev. 1973: 200–1).

Beszámolója szerint rajta kívül megjelent Ady Endre, Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Hatvany Lajos, Kassák Lajos, Laczkó Géza, Kosztolányi Dezső, Barta Lajos, valamint Lengyel Menyhért, Schöpflinnek a későbbi alakuló ülésen elhangzott beszédéből pedig tudható, hogy az értekezletre Móricz Zsigmond is elment (PIM. M. 100/6169/1.).
A meghívottak között volt még a Tóth Árpád által „nagyfejű”-nek nevezett Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, a Petőfi Társaság elnöke, Gárdonyi Géza, valamint a „kényesek”: Szomory Dezső, Kemény Simon és Szép Ernő is. A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában található dokumentumok szerint − a később szintén a Vörösmarty Akadémia tagjává választott − Füst Milán is kapott meghívót az eseményre (PIM. V. 4140/541/1.), azonban Tóth Árpád levelében megemlíti, hogy Füst nem ment el az előkészítő értekezletre (TÁ lev. 1973: 203). A meg nem jelenőkről szóló gúnyos sorok arra, hogy ki miért maradt távol, nem adnak választ, kivéve Szép Ernő esetében, aki azért nem jött el, mert „neki saját maga a legjobb irodalmi társaság” (TÁ lev. 1973: 201).

Az értekezleten összeállították a leendő Akadémia harminc tagból álló névsorát. Tóth Árpád leveléből tudható, hogy a meghívottak száma nem érte el a harmincat, a névsort tehát ki kellett egészíteni. Krúdy Gyula taggá választása ellen Kassák tiltakozott, kifogásolta az író egyik Ibsenre vonatkozó megjegyzését, amelyben „őrült norvég patikusnak” nevezte a híres drámaírót (TÁ lev. 1973: 202), valamint követelte az új szervezet céljainak ismertetését
− ezeket Babits foglalta össze röviden. A Ma szerkesztőjét kirohanása miatt többen rendre intették, köztük Ady is (vö. Hatvany 1974: 489, Kassák 1983: 455).

Az ülésen a Vörösmarty Akadémia tisztikaráról is döntöttek: elnökké Ady Endrét, alelnökké Babits Mihályt és Móricz Zsigmondot, főtitkárrá Schöpflin Aladárt, titkárrá pedig Tóth Árpádot választották meg. A titkári tisztségről az utóbbi gúnyosan jegyzi meg, hogy ez csak „másodikleöntésű megtiszteltetés” (TÁ lev. 1973: 203–4), mivel az először jelölt Kosztolányi nem fogadta el a megbízatást.

Ady Endre értekezleten való részvételéről ellentmondásos források állnak rendelkezésre, az azonban bármelyik visszaemlékezés alapján elmondható, hogy Ady utolsó nyilvános szereplése a Vörösmarty Akadémiához kötődik. Kassák Lajos, Tóth Árpád, valamint Ady Lajos emlékeire (Ady 1923: 236–7, Kassák 1983: 454–6, TÁ lev. 1973: 201) alapozva egyértelműnek tűnik, hogy Ady Endre utoljára az előkészítő értekezleten jelent meg és szólalt fel nyilvánosan. (E visszaemlékezésekkel szemben Hatvany Lajos a szervezet megalakulását követő legközelebbi ülést említi Ady utolsó nyilvános szerepléseként (Hatvany 1974: 488), mivel azonban az ülés helyszíneként a Fővárosi Könyvtár földszinti termét jelöli meg, valószínűleg ő is az előkészítő értekezletre gondolt.) Az utóbbi feltevést erősíti meg a Pesti Napló cikke (PN 1918/12/03: 10) is, amely szerint Ady és Kiss József az alakuló ülésen nem jelent meg. A november 27-i előkészítő értekezletre a költő már nagybetegként érkezett, öccse, Lajos kísérte. A tanácskozás ideje alatt jobbára apatikusan bámult a levegőbe, beszéd helyett pedig gyakran artikulálatlan dadogás és hörgés hagyta el a száját (TÁ lev. 1973: 201).

Az elnök üdvözlő beszéde szintén kérdéseket vet fel: Ady Endre összes műveinek kritikai kiadása a nem hiteles szövegek közé sorolja. A megnyitó beszéd ceruzával írt fogalmazványa ugyanis Ady Lajos kézírása, alatta pedig Hatvany megjegyzése olvasható: „Ady Endre megnyitó beszéde a Vörösmarty Akadémiában. Ady Lajos írta. Ady már nem tudta elmondani. Én olvastam felerről a czéduláról.” (Láng 1982: 627) Kassák is utal rá, hogy Ady maga nem mondta el a beszédet, amelyet emlékei szerint az elnökség tagjai fogalmaztak meg négy sorban, arról viszont nem ejt szót, hogy Hatvany tolmácsolta volna az elnök gondolatait (Kassák 1983: 454). A későbbi alakuló ülés jegyzőkönyve (PIM. M. 100/6169/1., lásd még PN 1918/12/03: 10) alapján azonban kijelenthető, hogy a beszéd elhangzott az értekezleten.
A jegyzőkönyvben közölt részlet azonban nem egyezik meg szó szerint a kritikai kiadásban is olvasható megnyitó beszéddel, a jegyzőkönyvben „A ránk szakadt szabadságban és gyászban itt keresünk jövőt az irodalomban” (PIM M. 100/6169/1.) mondat olvasható, szemben a kritikai kiadás szövegével: „A Forradalommal ránkszakadt Szabadságban és Gyászban megbúvunk itt azok, akik hisznek.” (Láng 1982: 156) Ezenkívül eltérések vannak az Ady Lajos könyvében található szöveg (Ady 1923: 237) és a végül lejegyzett sorok között is.
A különbségek azonban nem jelentősek, mindössze lexikai szinten jelentkeznek. Kassák és Ady Lajos emlékei szerint az elnök belekezdett mondandójába, azt azonban nem tudta befejezni (Ady 1923: 237, Kassák 1983: 454), a gondolatok megfogalmazása tehát csak ez után következett, így valószínűsíthető, hogy az ülés pár résztvevője hallhatta a töredezett szavakat, amelyekből később a fogalmazvány született. Az Ady-kritikai kiadás szerint is kijelenthető tehát, hogy a ránk maradt szöveg tartalmilag hű, és az Ady-stílus jellegzetes jegyei – például a nagybetűvel írt főnevek − is megtalálhatók benne.

A források ellentétesen nyilatkoznak a beszéd időpontját illetően is. Figyelembe véve, hogy Ady valószínűleg nem várta meg az ülés végét (TÁ lev. 1973: 204), feltételezhetően nem pontosak Kassák emlékei, miszerint a beszéd ekkor hangzott el, sokkal inkább támaszkodhatunk ez ügyben Ady Lajos és Hatvany Lajos visszaemlékezésére. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy a beteg költő − eredeti szándékai ellenére − szavait nem az ülés kezdetén, hanem az értekezlet közben mondta el (Ady 1923: 236, Hatvany 1974: 489, valamint vö. Láng 1982: 627–32). Ennek ellentmond azonban az alakuló ülés jegyzőkönyve (PIM. M. 100/6169/1.), amely szerint a november 27-i előkészítő értekezletet Ady nyitotta meg.

A Vörösmarty Akadémiát köszöntő szavak egy birodalom szétesésének és egy nagy költő életének utolsó napjaiban hangzottak el, így mindkettőt kifejezték. 1918 őszén Magyarország a hőn áhított szabadsággal együtt a gyászt és a kétségbeesést is megtapasztalhatta. Az új irodalmi szervezetnek tehát − Ady szerint − azok búvóhelyének kellett lennie, akik még hisznek abban, hogy Magyarország nem vész el, hogy joga van az élethez, s így a Vörösmarty Akadémia egyszerre remény és – utalva a névadó legjelentősebb művére − „bátor kiáltás a ››népek hazája, nagyvilághoz‹‹” (Láng 1982: 156).

Talán nemcsak egy széteső ország, hanem egy tűnőben lévő élet utolsó kiáltása, fellobbanó életösztöne is ez a pár sor, amely a búslakodás és önsajnálat helyett történelmi fellebbezésre és tiltakozásra szólít fel.

 

4.2. Az alakuló ülés

Az alakuló ülésről értesítő meghívó (PIM. V. 4140/541/2.) két nappal az előkészítő értekezlet után kelt. Ebben az elnökség nevében Schöpflin Aladár tájékoztatta a meghívottakat, hogy az ülést december elsején, délután öt órakor tartják a Magyar Tudományos Akadémia patkószobájában. Az időpont nem véletlen, hiszen 1800-ban e napon született Vörösmarty Mihály. Az alakuló ülés történéseit két jegyzőkönyv is megörökítette: a helyszínen készült, Schöpflin Aladár kézírásával lejegyzett, Barta Lajos és Kosztolányi Dezső által hitelesített, valamint egy hosszabb, gépelt változat (PIM. M. 100/6169/1–2., valamint Móricz 2002: 175–6).

Ezek szerint az ülésen jelen volt Babits Mihály, Barta Lajos, Füst Milán, Gellért Oszkár, Hatvany Lajos, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Szini Gyula és Tóth Árpád. Az előkészítő értekezleten elnökké választott Ady Endre betegsége miatt távol maradt (József szerk. 1962: 100–3, valamint HL lev. 1985: 135), így az elnöki széket Móricz foglalta el, aki először szomorú kötelezettségének tett eleget: a Vörösmarty Akadémia tagjai az alakuló ülésen máris egy tagtársukra, az ülés napján elhunyt Kaffka Margitra emlékeztek, valamint megbízták Schöpflin Aladárt az elhunyt írónő emlékét őrző, életrajzát és pályáját bemutató könyv elkészítésével, amely azonban végül nem készült el.

Móricz megnyitó beszéde csak a nyomtatott jegyzőkönyvben szerepel, december 3-án a Pesti Hírlapban is megjelent kisebb változtatásokkal, A magyar kultúra él címmel (József szerk. 1962: 98–100). A szöveg szintén az ország aktuális helyzetére reflektál, éppúgy az életben maradást hirdeti, mint Ady korábbi gondolatai, és a nagybeteg költőhöz hasonlóan a helyét átvevő író is Vörösmarty Szózatát idézi, azt sugallva, hogy a nemzethalál víziójával szemben létezik még túlélés és megmenekülés.

1918-ban Móricz is a polgári demokratikus forradalom üdvözlői közt volt. Károlyi békét hirdető politikájában sokan láttak megoldást és reményt arra, hogy az ország kilábaljon a válságból, ehhez pedig nemzeti összefogásra lett volna szükség, amelynek gyökere az a mindig megújuló kultúra, amelynek védelmére az új irodalmi társaság is hivatott. Móricz beszédében szintén megjelenik a kor általános békevágya. A kultúra a barbárság és a háború értékbeli oppozíciójává válik, meghatározva a Vörösmarty Akadémia céljait is. Ezek három pontba szedhetők: nem rendülhet meg a hit a magyarság és az ország jövőjében, e rendületlen hitnek pedig biztosítania kell a magyar kultúra vezető szerepét az országon belüli nemzetiségek kultúrájával szemben, mintegy emlékeztetve őket arra, hogy ez a kultúra az övék is, így nemcsak a magyarság, hanem az ő feladatuk is védeni azt. Az utolsó célkitűzés pedig annak igazolása, hogy a magyar kultúra az európainak szerves része. A társaság tehát mind a nemzeti hagyományokkal, mind pedig az európai eszmékkel közösséget vállalt, és ezt a hitvallást erősítette meg és egészítette ki, hogy a szervezet névadójául Vörösmartyt választották.

A beszéd voltaképpen az irodalom képviselőinek Magyarország akkori helyzetére adott megoldási javaslatát vázolja fel. A javaslat középpontjában a mindenek felett álló és mindent összefogni képes nemzeti kultúra áll, amely egységet teremtve megakadályozhatná az ország szétesését. A történelem furcsa játéka, hogy a nemzetiségeket a magyar kultúra védelmére felszólító szavak éppen azon a napon hangzottak el, amelyen a gyulafehérvári román nemzetgyűlés kimondta a románok által is lakott magyarországi területek egyesülését Romániával, és egyszersmind kijelentette elidegeníthetetlen jogát egész Bánátra (Romsics szerk. 2000: 70–1).

A Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének levelét, amelyben az új irodalmi társaság létrejöttét üdvözölte, Schöpflin Aladár főtitkár olvasta fel az alakuló ülésen. Lovászy Márton kifejezte örömét, hogy a „magyar cultura legtehetségesebb munkásai” (PIM. M. 100/6169/1.) létrehozták egyesülésüket, illetve a kormány pacifista politikáját is belecsempészte írásába, amikor a névválasztással kapcsolatban kiemelte, hogy a háborús magyar irodalomban csak (!) Vörösmarty énekelte meg a háború szörnyűségét és az áldott béke szükségességét. Az üdvözlő levélben a miniszter a felnövekvő új nemzedék szellemi vezetésének feladatát jelölte ki a Vörösmarty Akadémia számára, amelynek tagjait arra kérte, mindig csak az írói tehetséget nézzék. Végül megjegyezte, hogy örülne, ha az új irodalmi egyesülés a „haladó tudománnyal” (PIM. M. 100/6169/1.) is együttműködne.

A levél felolvasása után a megjelenteket Schöpflin a szervezet megalakulásának előzményeiről tájékoztatta. A Vörösmarty Akadémia megalakításának ötlete először Hatvany Lajosban merült fel, ezt Tóth Árpád is megerősíti, noha ő maga nem volt jelen, amikor a Petőfi Társaság számára összeállítandó tagjelölési lista készítésekor felvetődött egy új társaság alapításának gondolata (TÁ lev. 1973: 200). Az alakuló ülésen mondott beszédében Schöpflin a társulás létrejöttének alapjaként a közös irodalmi célokat, a világnézeti rokonságot, valamint az irodalom feladatairól és a nemzethez való viszonyáról alkotott hasonló koncepciót nevezte meg, ismét hangsúlyozva a romba dőlni látszó ország újjáépítésében fontos szerepet kapó kultúra védelmét.

Az instabil, politikai és erkölcsi válságban egyaránt szenvedő ország iránti aggodalom és a tettvágy szervezte tehát egységgé az irodalmi modernség e csoportját, amelynek tagjait − noha nem hirdettek programszerű harcot a konzervatív eszmék és az addig általánosként elfogadott, a korabeli elvárási horizontnak leginkább megfelelő írói alkotásmód ellen − az őket ért támadások már jóval az intézményesülés előtt egybeforrasztották. 1908 óta sokukat gyűjtötte egybe a Nyugat, szervezetileg azonban csak a Vörösmarty Akadémia létrehozásával erősödtek meg. Az intézményesülés tehát nem a kezdete, sokkal inkább csúcspontja és eredménye volt egy régóta jelen levő folyamatnak. Ezt maga Schöpflin is kiemelte, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy ezt az irodalmi társaságot nem önkényesen hozták létre, hanem „az irodalmi fejlődésből úgyszólván magától adódott” (PIM. M. 100/6169/1.). A főtitkár a Vörösmarty Akadémia alapítóit „forradalmi nemzedéknek” (PIM. M. 100/6169/1.) nevezte, ezzel is hangsúlyozva a történelem és az irodalom, főként az újonnan alakult irodalmi társaság szoros kapcsolatát: a Vörösmarty Akadémia létrehozása a kor politikai, történelmi és társadalmi eseményeivel volt összhangban, az általános lelkesedés kifejeződését jelentette az új irodalmi nemzedék részéről.

Az alakuló ülésen több adminisztratív jellegű döntés is született. Babitsot és Móriczot bízták meg az alapszabályok megszövegezésével, valamint Hatvany javaslatára egy négy tagból, a bárón kívül Babitsból, Laczkó Gézából és Schöpflin Aladárból álló bizottságot küldtek ki annak vizsgálatára, hogy a szervezet – az idézett Lovászy-levélnek megfelelően − bevonja-e munkájába a tudomány képviselőit, külön osztályt hozva létre számukra. Az elnökség tagjai és Lengyel Menyhért alkották a társaság munkásságának irányítására alakult bizottságot, a Vörösmarty-kultusz problémájának tanulmányozása pedig Kosztolányi feladata lett. A kéziratos jegyzőkönyv (PIM. M. 100/6169/1.) alapján az alakuló ülés eseményei a következő mozzanatokkal egészíthetők ki: Füst Milánt választották a társulás ügyészévé, a Vörösmarty Akadémia anyagi képviseletével pedig Móricz Zsigmond alelnököt és Schöpflin Aladár főtitkárt bízták meg. A társaság vagyonának kezelésére felkérték a Pesti Hazai Első Takarékpénztárt.

Babits Mihály indítványára megalapították a Vörösmarty-díjat. Az elismerés intéző bizottságát Babits Mihály, Gellért Oszkár, Hatvany Lajos, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Schöpflin Aladár, valamint Szini Gyula alkotta, majd − a Schöpflin által lejegyzett jegyzőkönyv tanúsága szerint − a szervezet jövőjéről folytatott kötetlen beszélgetés után az ülést berekesztették. Az évtizedeken át vezető konzervatív, de akkoriban a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott Budapesti Hírlap cikke (József szerk. 1962: 100–3) szerint az eszmecsere során igen sokféle témáról esett szó: vita folyt a minapi, illetve a napokban, valamint az ami és amely helyes használatáról, szóba került az étlapok és cégérek magyarosítása, az ifjúsági irodalom megreformálása, a tagok kötelező irodalmi végrendelkezése, valamint felmerült egy állandó vacsorabizottság felállításának gondolata is. Noha látható, hogy a társaság nem függetlenítette magát az aktuálpolitikai helyzettől, a magyar irodalom és nyelv iránt elkötelezett tagok közti informális diskurzust – groteszknek tűnő módon – mégis a fent említettekhez hasonló „problémák” alkották. E jelenség pedig gyakran vált a társaságot támadó vélemények alapjává.

A szervezet fogadtatása ugyanis nem volt egyértelműen pozitív. Roboz Imre december 7-i cikkében (ÚN 1918/12/07: 7–8) − amely a jobboldali radikális, később fajvédő Új Nemzedékben jelent meg – túl azon, hogy megkérdőjelezte Hatvany írói tehetségét, felrótta neki, hogy a válságos történelmi pillanatokban épp egy irodalmi társaság szervezésével van elfoglalva. A Figárógúnyosan tárgyalta (Fig. 1918/13: 25–8), hogy a Vörösmarty Akadémia tagjainak nem felelnek meg a már létező társaságok, és inkább „klikkesedés” ez, nem pedig a magyar irodalom képviselőinek széles spektrumát felvonultató szervezet. A szórakoztató hetilap később is minden alkalmat megragadott az irodalmi társaság támadására, december 25-én például közölte a Vörösmarty Akadémiából kimaradt Somlyó Zoltán Némely magyar költőkhöz! című, a szervezet tagjainak ajánlott versét (József szerk. 1962: 800), amely a költő sértettségéről tanúskodik. Ugyanez a szám tartalmaz egy igen gúnyos hangvételű írást is, amely a társaság létrejöttét parodizálja. A cikk egy Karinthy Akadémia nevű fiktív szervezetről szól, amelyet gyermekek alakítottak, s amelynek alakuló ülésére – az akkor négy esztendős − Kosztolányi Ádámot is meghívták, ő azonban szülei betegsége miatt nem tudott részt venni az eseményen (József szerk. 1962: 800).

 

5. A szervezet tagjai

A Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén elhangzott beszédében Schöpflin Aladár, bár nemzedékének forradalmiságát hangsúlyozta, kiemelte, hogy a szervezet, annak ellenére, hogy a Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság konzervativizmusával szemben jött létre, nem zárkózik el az irodalom más generációjától sem. A Nyugat tehetségeszményével rokonítható a főtitkár megállapítása, amely szerint a társaságot az igazi tehetség megbecsülésére kell alapozni, és mivel a cél a magyar irodalom szabad szellemű, az európai színvonalnak megfelelő működése, az Akadémia nem zárkózhat el kategorikusan a régebbi korok alkotóitól (PIM. M. 100/6169/1.). A tagok névsorát szemlélve azonban e célkitűzés nem valósult meg maradéktalanul.

A Vörösmarty Akadémia tagjainak legnagyobb része a Nyugathoz kötődött, a lap prominens szerzői közé tartozott. A társaság alakulásának idején Ignotus a főszerkesztő, Ady Endre és Babits Mihály a folyóirat szerkesztői, Ambrus Zoltán, Gellért Oszkár, Kaffka Margit, Laczkó Géza, Móricz Zsigmond és Schöpflin Aladár pedig főmunkatárs. Feltűnő ugyanakkor, hogy a folyóirat emblematikus figurái közül sokan – például Osvát Ernő − nem kerültek be a szervezetbe. Az 1918-as listán, amelyen a tagjelöltek szerepelnek (PIM. M. 100/6169/2.), olvasható a főmunkatárs, Elek Artúr neve Fenyő Miksáéval és Osvát Ernőével egyetemben – ez utóbbi két név át van húzva. Ez a jelölés azonban nem jelent egyértelmű elutasítást, mivel ugyanitt az elnök Ady Endre, valamint Bródy Sándor, Juhász Gyula és Lengyel Menyhért neve is hasonló módon szerepel, őket azonban a szervezet tagjaivá választották.

Osvát Ernő 1918 végén lépett ki a Nyugattól. Döntésének oka nem tudható biztosan, Schöpflin Aladár sem tett erről említést a szerkesztő munkáját méltató cikkében (Nyug. 1919/I: 3–6), felmerül azonban a lehetőség, hogy Osvát távozása és a Vörösmarty Akadémia megalakulása összefügg.

Az 1918 őszén történt politikai változások hatásai a folyóiratot sem kerülték el. Ignotus Károlyi Mihály megbízásából utazott Svájcba, és a Nyugat főszerkesztője a Károlyi-kormány lemondása után még sokáig nem tért haza. Ugyanezen év decemberében hagyta el a folyóiratot Osvát Ernő, aki főmunkatársként szerepelt a címlapon, bár tényleges szerkesztői tevékenységet is ellátott, hiszen a lényegi kérdésekben ő döntött. Noha távozásának pontos oka nem mondható meg teljes bizonyossággal, a Figáró 1918. december 18-i számának rövid közleménye azt sejteti, hogy megsértődött, amiért nem választották be a Vörösmarty Akadémiába, „amely legalább felerészben Osváth (sic) tanítványaiból alakult” (Fig. 1918/14: 6). A cikk felvetését azonban ő maga cáfolta 1919 januárjában ugyanezen lap hasábjain, jelezve, hogy döntésében sokkal komolyabb dolgok játszottak közre annál, minthogy egy irodalmi társaságot nélküle alapítottak meg (Fig. 1919/1: 3).

Azt, hogy valóban a Vörösmarty Akadémia létrejötte volt-e a kilépés oka, nem tudni biztosan, Osvát sértettségét azonban fokozhatta, hogy írótársai korábbi riválisa és párbajellenfele, Hatvany Lajos mögött sorakoztak fel, amikor egy, a báró által életre hívott irodalmi társaság tagjai lettek (Kosztolánczy 2008: 370). Fráter Zoltán Osvát Ernőről írott monográfiájában azonban kiemeli, hogy ez a tény nem kizárólagos oka a Nyugatból való kilépésnek, sőt, valószínűleg csak meggyorsította azt az elhatározást, amelyet hosszas folyamat előzött meg, és amelyhez az Osvát és Babits közti konfliktusból adódó feszültség is hozzájárult (Fráter 1987: 153–4).

A Nyugat munkatársai a Hatvany által életre hívott csoporthoz csatlakozva logikus döntést hoztak: a Károlyi-kormány hatalomra jutásakor a báró a Nemzeti Tanács tagjaként a politikai centrum közelébe került, így befolyása − mind anyagi, mind politikai szempontból − fontos tényezővé vált, kiváltképp egy új, nagyra törő tervekkel rendelkező írói szervezet létrejöttekor.

Arról, hogy ki érdemes arra, hogy a Vörösmarty Akadémia tagja legyen, gyakran jelentős véleménykülönbségeket legyőzve kellett dönteni. Egymásnak feszült a tehetség és a befolyás, az irodalom és a politika, de akadt példa generációs szembenállásra is. Már ismeretes a Krúdy Gyula elleni kirohanás Kassák részéről, azonban nem csak Krúdy személye váltott ki heves vitát az előkészítő értekezleten, hiszen a jelölések mögött gyakran húzódott meg elfogultság vagy személyes érdek. Hatvany Lajos nem véletlenül ajánlotta Gábor Andort, aki a polgári demokratikus forradalom támogatójaként annak a Nemzeti Tanácsnak tevékenységét segítette, amelynek a báró is tagja volt. Móricz tiltakozása Gábor ellen irodalmi alapokon állt, mivel nem ismerte el a jelölt addigi tevékenységét, az írói foglalkozás lealacsonyodásának tartotta a kabarétréfáival és sanzonjaival népszerűvé vált szerző művészetét (TÁ lev. 1973: 202). Valószínűleg szintén a személyes kötődéseknek köszönhette a jelölést Ady Endre jó barátja, Kabos Ede, Nagy Endre, aki szintén ennek a baráti körnek a tagja volt, illetve Erdős Renée, akinek költészete 1902-es Versek című kötetének megjelenésekor lenyűgözte Adyt (Kádár 2009: 412). Abban azonban nagy egyetértés mutatkozott, hogy őket nem választják be a szervezetbe. A tagválasztás folyamatában némi tekintélyelvűség figyelhető meg. Frissen szerveződő és az aktuális magyar irodalom legjobbjait tömöríteni kívánó társaságként a Vörösmarty Akadémia alakulásakor ügyeltek arra, hogy csak igazán jelentőségteljes, reprezentatív alkotók kerüljenek be a szövetségbe. Ezt a felfogást támasztja alá többek között Tóth Árpád barátjának s egyszersmind jelöltjének, Nagy Zoltánnak elutasítása: az akkoriban Debrecenben tevékenykedő író nem bizonyult sem elég ismertnek, sem elég elismertnek. A másik Tóth-jelölt, Tersánszky Józsi Jenő 1918 decemberében olasz hadifogságban volt, így aligha tudott volna aktívan részt venni a társaság munkájában, értelemszerűen tehát az ő nevét is elvetették. A Móricz által preferált Zempléni Árpád hiába volt már a Petőfi, illetve a Kisfaludy Társaságnak is tagja, szintén az „ismeretlenség” lett a veszte: Tóth Árpád még keresztnevére sem emlékszik pontosan (TÁ lev. 1973: 203). Oláh Gábor személye szintén nem bizonyult elég reprezentatívnak, ő maga pedig valószínűleg még a tagság lehetőségének felmerüléséről sem tudott, mivel naplójában, miután üdvözli az új írói csoport létrejöttét, keserűen jegyzi meg, hogy rá senki sem gondol (Oláh 2002: 204). A Nyugat köréhez tartozó Gellért Oszkár és Szini Gyula érdemesnek találtatott a tagságra, ellentétben a szintén a folyóirat rendszeres szerzőjének számító és az őszirózsás forradalmat támogató Balázs Bélával (Oláh 2002: 203). Az elismertség és a világnézetbeli egyezések felülírhatták a nemzedékbeli differenciákat is: a századfordulón lírájában már városi témákkal foglalkozó, a társaság alapításának idején hetvenötödik évét betöltő Kiss József éppúgy bekerült az Akadémia soraiba, mint a Nyugat első nemzedékére nagy hatást gyakorolt Bródy Sándor, vagy Ambrus Zoltán, aki a korszak új irodalmának képviselői közül a Nemzeti Színház igazgatójaként a legintenzívebb kapcsolatot ápolta a konzervatív irodalmi és művészeti élet egyesületeivel és reprezentánsaival (AZ lev. 1963: 21–2). Az elismertség mellett az írói kör sokszínűségének megteremtése szintén fontos szempont volt, így a társaságban helyet kapott a fővárosi újságíró, Bíró Lajos, valamint a Nyugatban is publikáló, elsősorban a vidéket képviselő Barta Lajos. A tagjelöltek nevét összegyűjtő lista (PIM. M. 100/6169/2.) tanúsága szerint felmerült még többek közt Lesznai Anna, Kóbor Tamás, Mikes Lajos és Várnai Zseni neve is.

A gondos válogatás illusztris írói névsort eredményezett, amellyel azonban együtt járt, hogy egyesek meggyőződésük ellenére kerültek a taglistára vagy csupán nevükre volt szükség az induló Vörösmarty Akadémia magas irodalmi minőségének és sokoldalúságának kifejezésére. Kassák Lajos megválasztása például nem titkoltan a széles írói spektrum reprezentálását szolgálta, ezt Hatvany az értekezleten egyértelművé tette: „a jelenlevők közül senki sem híve a ››MÁ‹‹-nak, mégis meghívtuk magunk közé Kassákot is, mivel éppen az a cél, hogy a magyar kultúra minden irányzatának a tehetséges művészei alkossanak egy új, tekintélyes akadémiát.” (TÁ lev. 1973: 202) Az avantgárd fiatal képviselőjének felbukkanása már csak a Babitscsal folytatott 1916-os vitáját figyelembe véve is figyelemre méltó, azonban nem megmagyarázhatatlan: Kassákra mindössze mint névre volt szükség a szervezetben. Hasonló felfogás húzódhatott meg amögött is, hogy a konzervatív Herczeg Ferencet és Gárdonyi Gézát is tagnak jelölték, bár ez utóbbi nem határolódott el élesen sem a nép-nemzeti esztétika képviselőitől, sem pedig a modern alkotóktól. A Petőfi Társaság elnökével együtt azonban később ő is visszautasította a tagságot, ezt Hatvany jegyezte fel egy, a Vörösmarty Akadémiától érkező levél hátoldalára, utalva a világnézeti különbségekre is, valamint megjegyezve, hogy Herczegéknek igazuk volt, az Akadémia hibázott, amikor tagjai közé beválasztotta őket (József szerk. 1962: 911). Noha Hatvany egyértelműen rögzítette Gárdonyi elutasító gesztusát, a róla szóló írói monográfiák csak a tagság tényét említik. A Figáró cikkéből (József szerk. 1962: 800) tudható, hogy Szép Ernő − aki egyébként már az előkészítő értekezleten sem jelent meg − szintén nem kívánt részt venni az Akadémia munkájában, bár neve később − Herczegéhez és Gárdonyiéhoz hasonlóan − felmerült a szervezet egyik nagyszabású vállalkozásának tervezésekor.

A Figáró már említett ellenséges cikke a meg nem választott tagokkal kapcsolatban felrótta az társaságnak, hogy nem lehet pártatlan, vagy irodalompolitikailag független, mivel sok jeles szerzőt kihagyott a névsorból (Fig. 1918/13: 25–8). Az írás elsősorban olyan alkotókat hiányolt a taglistáról – többek közt Nagy Lajost, Kaczér Illést vagy Somlyó Zoltánt−, akik az újság prominens szerzői voltak. Ennek kapcsán érdemes azt is kiemelni, hogy a Vörösmarty Akadémiát a későbbiekben is gyakran támadó lap címoldalán a szervezet több tagja – Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Szini Gyula – is szerkesztőségi tagként szerepelt. A Figáróban közölt írások arról tanúskodnak, hogy a lap munkatársai elsősorban Füst Milán személyét kifogásolták, sosem mulasztották el megemlíteni Füst kereskedelmi tanári végzettségét, még a szerkesztői üzenetekben is kitértek rá egy tehetségtelen munka visszautasításakor: „Ne írjon verset, vagy ha ír, ne küldje hozzánk. Jelentkezzék tagnak a Vörösmarty Akadémiába. Kereskedelmi iskolai tanárok előnyben.” (Fig. 1918/14: 21)

A társaság működésével kapcsolatos pénzügyi adatok vizsgálata során lehetőség nyílik a tagok sajtóízlésének tanulmányozására is. A 1919. február 28-án kelt jegyzék (PIM. M. 100/6171/8.) szerint a szervezet február hónapban összesen 16 korona 52 fillér értékben vásárolt lapokat. Ezek a korabeli sajtó széles keresztmetszetét mutatják be, a bulvársajtót képviselő A Nap és Az Est éppúgy megtalálható a listán, mint a Károlyi politikáját támogató Magyarország, vagy a korábban Tisza mellett álló Az Újság. Többségében azonban a liberális értelmiséghez és polgársághoz kötődő sajtóorgánumok találhatók a jegyzékben, így a Világ, az 1917-től Hatvany kezében lévő Pesti Napló, illetve a Magyar Hírlap neve is olvasható a februárban vásárolt lapok között. A felsorolásban szerepel a Budapesti Hírlap is, amely Rákosi Jenő szerkesztésében sokáig a Tisza-féle politika támogatójának, egyszersmind a Nyugat első számú támadójának számított, 1918 végén és ’19 elején azonban a lap profilja változóban volt. Az újságokból általában legfeljebb két-három darabot vettek, a legtöbbet
− hatot – a közgazdasági és politikai jellegű hírekkel bőségesen szolgáló Pester Lloydból rendelték. A napilapok listájáról elmondható, hogy tükrözi a szervezet és tagjainak világnézetét, valamint nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a Vörösmarty Akadémia prominensei közül sokan kötődtek akár munkatársként, akár tulajdonosként akkor vagy korábban az egyes sajtóorgánumokhoz.

 

6. A társaság működésének alapjai

A Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén Babits Mihály és Móricz Zsigmond kapta feladatul a társaság alapszabályának megszövegezését, ennek megfelelően − és más Móricz-kéziratokkal összehasonlítva − az alapszabály kéziratos lejegyzése Móricztól származik (PIM V. 4140/725/1.), végleges formába pedig később Schöpflin Aladár kérésére a szervezet ügyésze, Füst Milán öntötte (PIM V. 4140/541/4.).

A dokumentum rögzítette a szervezet elsődleges célját, vagyis az állandó ellenőrzést a magyar szépirodalmi élet, művelődés, valamint nevelés fölött. A cél eléréséhez az alapszabály szerint rendkívül sokrétű irodalmi és kritikai tevékenység társul: az Akadémia feladata, hogy az irodalmi életben felmerülő fontosabb kérdésekben állást foglaljon, adományokat gyűjtsön, és ünnepi üléseket tartson. A szervezet könyvkiadást, valamint egy folyóirat alapítását, ehhez kapcsolódóan pedig egy állandó kiadó és szerkesztőbizottság létrehozását is tervezte. Az újonnan létrejövő Vörösmarty Akadémiának tehát már a kezdetekkor igen jelentős kezdeményezései, céljai voltak. A társaság működésére, programjára és tevékenységére vonatkozó szabályok ismertetése előtt érdemes felhívni a figyelmet egy, az Akadémia működésének alapjául szolgáló, ma is működő francia irodalmi szervezetre.

A Budapesti Hírlap december 3-i cikke (József szerk. 1962: 100–3), amely az új irodalmi szervezet létrejöttéről tudósít, megjegyzi, hogy a Vörösmarty Akadémia a francia Goncourt Akadémia mintájára alakult, nevét pedig Babits ajánlotta. A francia irodalmi társaság működési elve és célkitűzései valóban sok tekintetben megegyeznek a Vörösmarty Akadémia alapszabályában foglaltakkal. A Goncourt Akadémia életre hívója az 1896-ban elhunyt francia szerző és kiadó, Edmond de Goncourt volt, aki vagyonát a szervezet alapítására ajánlotta fel. A társaság először 1903-ban osztotta ki éves irodalmi díját, amely eleinte ötezer frank volt, napjainkban azonban csupán egy jelképes, 10 euró értékű csekk (W1). Az elismerést az adott évben publikált legjobbnak tartott regény kapja, amely ifjúságról, merészségről és tehetségről árulkodik. A két szervezet összehasonlításakor fontos szempont, hogy a Goncourt Akadémiát a Francia Tudományos Akadémiával és annak díjaival szemben hozták létre, célként megjelölve a független és „igazi” irodalom reprezentálását a „hivatalos és divatos” (Graham 1935: 9) irodalom ellenében. Különösen hangsúlyos ez a megállapítás, figyelembe véve a magyar irodalmi szervezet létrejöttének előzményeit, vagyis a már vázolt problémát a Petőfi Társaság tagválasztásának kapcsán.

A Vörösmarty Akadémia alapszabályában a francia irodalmi szervezet tevékenységével rokonítható vonások találhatók (PIM. V.4140/725/1.). Már az első pont kimondta, hogy a szervezet szépirodalmi kérdésekben fórum kíván lenni, a későbbiekben pedig rögzítették a társaság által „az akadémia színvonalához és eszméihez rokon és csakis a legszigorúbb ítélkezés szerint legértékesebb irodalmi művek” (PIM. V.4140/725/1. 4. §) számára adományozandó ötezer koronás Vörösmarty-díj odaítélésének feltételeit is. Az elismerést a tervek szerint − a francia szervezet díjához hasonlóan − minden évben a december elsején tartott nyilvános nagygyűlés keretein belül tervezték átadni. Hatvany Lajos anyagi befolyása és segítsége az új szervezet munkájának beindításához máris jelentős volt, hiszen az összeget ő biztosította volna évről évre (PIM. M. 100/6169/1.). Az alapszabály letisztázott, gépelt változatának VI. pontja szerint az elismerést egy hét tagból álló bizottság ajánlata alapján ítélték volna oda az arra érdemesnek.

A Vörösmarty-díj sajátossága volt azonban, hogy csakis akkor adhatták volna ki, ha az adott évi irodalmi termésben akadt olyan mű, amely érdemes a jutalomra, ellenkező esetben nem ítélhették volna oda senkinek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a következő évben több mű díjazása is lehetséges volt, megfelelő minőségű munkák sokasága esetén azonban két vagy három mű díjazását is lehetővé tették. A szervezet tagjai nem részesülhettek volna ebben az elismerésben, ugyanakkor a tervek szerint a későbbiekben a Vörösmarty Akadémia soraiba csak olyan alkotó kerülhetett be, aki már megkapta ezt a díjat. Az első Vörösmarty-díj összegét a december elsejei alakuló ülésen Kaffka Margit fiának neveltetésére ajánlották fel (PIM. M. 100/6169/1.), a gyermek azonban másnap meghalt.

Az társaság rendes, alapító, illetve külsőtagokból állt. A rendes tagokból szerveződött a közgyűlés, amelyen többek között a Vörösmarty-díj várományosának kilétéről, az alapszabályok módosításáról, tagfelvételről és a különböző bizottságok kiküldéséről döntöttek. Alapító tag lehetett bárki, aki a szervezetet legalább ötezer koronával támogatta. A Vörösmarty Akadémia nemzetköziségre, európaiságra való törekvéseit jelzi, hogy az alapszabály szerint választható külső tagnak számított bármely kiváló külföldi író, aki valamilyen kapcsolatban állt magyar irodalmi törekvésekkel. Az 1918-as listán, amely a tervezett tagok névsorát tartalmazza (PIM. M. 100/6169/2.), Kodály Zoltán és Bartók Béla neve szerepel külső tagként.

A tervek szerint a társaság december elsejei nyilvános nagygyűlésén kívül évente legalább még egy nyilvános ülést tartott volna.

A tagok maximális létszámát harminc főben határozták meg, az elnökség pedig − amelynek megbízatását három évre tervezték − az elnökből, két alelnökből, a főtitkárból, a titkárból, valamint a Vörösmarty-kultusz előadójából és a nyilvános ülések rendezőjéből állt. A Budapesti Hírlap már többször idézett cikkének (József szerk. 1962: 100–3) tanúsága szerint a társaság minden tagjának kötelessége lett volna megjelenő könyvében neve alá nyomtatni: a Vörösmarty Akadémia tagja.

A Vörösmarty Akadémia pénzügyeit Haraszthy Lajos író, újságíró kezelte. Feljegyzései pontosan dokumentálják, hogy a szervezet mennyi pénzt költött a meghívók bélyegére, postázására és apróbb kiadásokra (PIM. M. 100/6171/1−33.).

 

7. A Magyar Olvasókönyv és az Ady-kultusz: a Vörösmarty Akadémia tevékenysége

7.1. A megalakulástól Ady haláláig

A Vörösmarty Akadémia a gyász jegyében fogant, hiszen már az alakuló ülésen egy elhunyt tagra, Kaffka Margitra emlékezett a társaság. Három nappal később, december 4-én, Kaffka Margit és kisfiának temetésén Babits a Nyugatszerkesztősége, Móricz pedig már a Vörösmarty Akadémia nevében búcsúztatta az írónőt, akinek síremlékére később a folyóirat gyűjtést indított (Nyug. 1918/II: 863–4). A Vörösmarty Akadémia által e célra felajánlott ötezer korona valószínűleg ugyanaz az összeg − a Vörösmarty-díj összege −, amelyet december elsején még elhunyt írótársuk gyermekének oktatására szántak.

A szervezetet létrehozók lelkesedését és lendületét jelzi, hogy már pár nappal a megalakulás után, december 5-én együtt vacsoráztak a Pannonia étterem különtermében. Az erről szóló meghívó (PIM. V. 4140/541/3) 1918. december 3-án kelt, az elnökség megbízásából a titkár, Tóth Árpád küldte szét. A december 15-i gyűlést a Városi Nyilvános Könyvtár előadótermében tartották, ennek tárgya Molnár Ferenc és más tagok indítványainak megbeszélése volt (PIM. M. 100/6174/1). A drámaíró kezdeményezése lett az alapja a Vörösmarty Akadémia későbbi, első nagy vállalkozásának.

Az újonnan alakult társaság rövid időn belül támogatókra is talált: egy 1918. december 31-i, a Vörösmarty Akadémia nevében kelt levél (PIM. M. 100/6177) megköszöni a Légrády testvéreknek kiadóvállalatuk negyven éves jubileumának alkalmából tett felajánlását, amely tízezer koronával járult hozzá a szervezet működéséhez. Hálából − és az alapszabály tizenhetedik paragrafusával összhangban − a Légrády testvéreket alapító taggá választották, s az évfordulóról megemlékezve kifejezték örömüket, miszerint a fivérek kiadói tevékenysége mindig is a magyar szépirodalom gyarapodását szolgálta. A pénzügyi segítségre szükség is volt, hiszen a Vörösmarty-díjat, valamint a többi tervezett irodalmi díjat is a társaság tőkéjéből kellett kiadni, a vagyonnak pedig szerves részét képezték az alapítványok és adományok. A tervek szerint a szervezet biztos pénzügyi hátteréhez a saját könyvkiadó vállalat bevételei és a folyóirat jövedelmei is hozzájárultak volna (PIM. V. 4140/725/1), mivel azonban a Vörösmarty Akadémia rövid fennállásának idején ezek nem jöttek létre, nem beszélhetünk az e területekről befolyt összegekről.

Móricz Virág könyvében beszámol egy 1919. január 5-én kelt jegyzőkönyvről (Móricz 2002: 176), amely arról tanúskodik, hogy az alelnök, Móricz Zsigmond hatalmas lelkesedéssel vetette magát a szervezői munkába. Kiadójától ezerkoronányi támogatást szerzett a Vörösmarty Akadémiának, valamint levélpapírt és borítékokat vásárolt az irodalmi társaság számára. A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának anyagában még mindig megtalálhatók az A/5-ös méretű papírok, amelyek fejlécén sötétkék betűkkel a szervezet neve szerepel.

Alig egy hónapja létezett a társaság, amikor az új esztendőt már jelentős reményekről és tervekről tanúskodó elhatározásokkal köszöntötte. Egy összefoglaló magyar irodalomtörténeti munka elkészítését tervezték, amelyről Schöpflin Aladár Füst Milánnak küldött, 1919. január 3-án kelt hivatalos értesítője (PIM. V. 4140/541/5.) is tudósít. A főtitkár tagtársának címzett levele beszámol arról, hogy addig, amíg a szervezet nem rendelkezik önálló helyiséggel, a Városi Könyvtár Ázsia-gyűjteményének termét fogja igénybe venni, amely egyszerre funkcionálhat a napi munka és az ülések helyszíneként. A második pont a Vörösmarty Akadémia első nyilvános nagygyűlésének helyét és idejét jelenti be, végül pedig a Pro Memoria, a Magyar Olvasókönyv szerkesztésének munkálatairól és tervezetéről számol be a levél. Ennek a „Magyar Bibliának” létrehozása volt Molnár Ferenc indítványa a december 15-i ülésen (Nyug. 1918/I: 436). Móricz Zsigmond hagyatékában szintén található egy, a könyv szerkesztési terveiről szóló levél (PIM. M. 100/6174/6.), amelyből kiderül, hogy a Füst Milánnak küldött végleges tervezet több változtatás eredménye. Móricz a gépelt értesítőbe maga toldotta be a változtatásokat. Az irodalom történetét a társaság tagjai a gyűlésen különböző korszakokra osztották: az első az „ősi nyomoktól kezdve” Kármán József Uránia című lapjáig, a második az Urániától a kiegyezésig, illetve Mikszáth Kálmán fellépéséig, a harmadik − tervezett utolsó − korszak pedig a kiegyezéstől 1918-ig tartó időszakot ölelte volna fel. Ezeket Móricz egy negyedik szakasszal egészítette ki, a közelmúlt irodalmát kisebb egységekre osztva, így a harmadik időszak a kiegyezéstől a Nyugatig tartó éveket, a negyedik pedig a folyóirat létrejöttétől 1918-ig eltelt idő irodalmát jelentette. A különböző periódusok anyagának átnézésére külön csoportokat alakítottak, részben önkéntes jelentkezés, részben megszavazás útján. A csoportok névsorában is történt változás, ezeket Móricz ceruzás kihúzásai és tollal írt betoldásai rögzítik. A végleges névsor a Füst Milánt tájékoztató értesítőből ismerhető.

A munka során külön munkacsoportok alakultak a próza, illetve a versanyag tanulmányozására. Az első korszak költeményeinek áttekintésével Babitsot, Hatvanyt és Szép Ernőt bízták meg, a prózai alkotások és a népköltészet átnézése pedig – a tagságot később visszautasító − Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Laczkó Géza feladata volt. A második korszak verseit Ady Endrének, Heltai Jenőnek, Kosztolányi Dezsőnek és Juhász Gyulának, prózai anyagát pedig Herczeg Ferencnek, Krúdy Gyulának, Révész Bélának és Schöpflin Aladárnak kellett tanulmányoznia. A Mikszáth fellépésétől a Nyugatmegindulásáig tartó periódus versanyagát Ignotusra, Kiss Józsefre, Kemény Simonra és Tóth Árpádra, a próza átolvasását pedig Ambrus Zoltánra, Bíró Lajosra, Hatvany Lajosra, Barta Lajosra, valamint Szini Gyulára bízták. A negyedik korszak verseit Füst Milánnak és Kassák Lajosnak, prózáját pedig Gellért Oszkárnak és Karinthy Frigyesnek kellett értékelnie. Az ötödik pont a színdarabok vizsgálatát jelöli meg, ez a társaság drámaíróként, illetve színpadi szerzőként tevékenykedő tagjainak, Molnár Ferencnek, Lengyel Menyhértnek és Szomory Dezsőnek feladata volt. A szerkesztéssel kapcsolatos következő ülés időpontjaként január 12-ét határozza meg a főtitkár levele (PIM. V. 4140/541/5.), e gyűlésig az egyes korszakokat vizsgálóknak már egyeztetniük kellett egymással. Azt, hogy a Magyar Olvasókönyv szerkesztési munkálatainak koordinálása Móricz kezében volt, az is jelzi, hogy őt kellett felkeresni, amennyiben valakinek nem felelt meg az az időszak, amelynek tanulmányozására kijelölték.

A Vörösmarty Akadémia első nagy terve tehát egy, a magyar irodalomtörténetet összefoglaló nagyszabású munka elkészítése volt. Babits hét évvel későbbi cikke (Nyug. 1925/I: 436) szerint a Magyar Olvasókönyv létrehozásának célja a magyar irodalom korszakainak összegzésén túl az volt, hogy az ország lakossága olcsón juthasson hozzá a nemzet irodalmát felölelő alkotáshoz.

Az első nyilvános nagygyűlést a tervek szerint Károlyi Mihály miniszterelnök nyitotta volna meg a Nemzeti Színházban. A helyszín kézenfekvőnek tűnik, hiszen az igazgató, Ambrus Zoltán egyben a Vörösmarty Akadémia tagja is volt. Bár a Budapesti Hírlap cikke (József szerk. 1962: 100–3) szerint az eseményre már decemberben sor került volna, a tervezett tényleges dátum 1919. január 19-e volt; az erről tájékoztató levél fogalmazványa olvasható a Móricz-hagyatékban (PIM. M. 100/6173.). Az alelnök a levélben megkérte a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumának államtitkárát, Juhász Nagy Sándort, hogy tájékoztassa a Nemzeti Színház igazgatóságát a Vörösmarty Akadémia délelőtt tizenegytől délután egy óráig tartandó programjáról, hiszen, bár Ambrus Zoltánnal már megegyeztek a helyszínt illetően, az eseményt hivatalosan is adminisztrálni kellett.

A gyűlés időpontjáról és helyszínéről értesítő meghívó (PIM. M. 100/6171/1.) éppúgy január 5-én kelt, mint a piszkozat alapján Juhász Nagynak írott levél (W2).Móricz 1919. január 10-i, Ambrus Zoltánnak írott soraiban hivatkozott is az államtitkár engedélyére, közölte ugyanakkor azt is, hogy „közbe jött (sic) akadályok” miatt a gyűlést nem tudják a kitűzött napon megtartani (AZ lev 1963: 302). Az igazgató válaszlevele (W2) szerint a nehézséget az az új rendelet jelentette, amely kimondta, hogy a Nemzeti Színház délutáni előadásainak fél egykor kell kezdődniük, és az előadások között két órának kell eltelnie. Ezeket a kritériumokat nem tudták volna teljesíteni, ha a színház épületét átengedik a Vörösmarty Akadémiának. Ambrus a nagygyűlés megtartásától azonban természetesen nem zárkózott el, hiszen megkérte a szervezet alelnökét, hogy keressen új, alkalmasabb napot az eseményre.

A rendezvény valószínűleg nem jött létre, noha létezett alternatív időpont, amely azonban a dokumentumok tanúsága szerint még a Nemzeti Színház igazgatójának tájékoztatása előtt szóba került. Haraszthy Lajos a társaság későbbi kiadásait különböző meghívók hátoldalára jegyezte fel, ezek közül az egyik félén a január 19-i dátum szerepel, a másikon azonban 26-a, délelőtt fél egy olvasható (PIM. M. 100/6171/12.). Ezek az írások ugyanazon a napon, január 5-én születtek, elképzelhető tehát, hogy a nyomtatás idején még nem döntötték el, melyik napra tegyék a nagygyűlést.

Az elnök betegségének és Móricz lelkesedésének következtében a Vörösmarty Akadémia központi figurájának az alelnök számított, „az ő asztala volt az iroda, az ő szekrénye a raktár” − írta később lánya, Móricz Virág (Móricz 2002: 176). A visszaemlékezésekből tudható, hogy Ady 1918-19 fordulóján már alig kelt fel az ágyból, a spanyolnátha idején tüdőgyulladással is küzdött. Móricz a betegnél tett utolsó látogatására emlékezve leírta a halállal küzdő költő rettenetes állapotát (Móricz 2002: 179–81). A költő 1919 januárjában negyven fokos lázzal feküdt otthon, felesége és annak nagyanyja ápolta, és bár beszéde alig volt érthető, fontosnak tartotta kifejezni a maga módján, hogy a szervezet legutóbbi gyűlésére épp betegsége miatt nem mehetett el, de „ott volt gondolatban” (Móricz 2002: 180).

Ady Endre 1919. január 27-én, hétfőn halt meg. A gyászjelentést a Vörösmarty Akadémia adta ki, a temetést is a társaság intézte. Az Ignotus feleségének küldött gyászjelentésben (PIM. Any. 3-759.) a Vörösmarty Akadémia „jelenti a magyar irodalom nevében” Ady Endrének, „az új Magyarország költőjé”-nek halálát, és tájékoztatott a temetés időpontjáról, amely 1919. január 29-e, délután két óra. Az események mozgatója és a főszervező ismét Móricz Zsigmond volt, aki már a friss gyász pillanataiban is a legszebb sírhelyet kereste a Kerepesi úti temetőben, majd tárgyalásokat folytatott ez ügyben az alpolgármesterrel, aki végül megadta az engedélyt a temetésre (Móricz 2002: 181). A ravatalt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állították fel, a Vörösmarty Akadémia megbízásából Móricz Zsigmond, a Nyugat nevében Babits Mihály búcsúztatta Adyt. A temetésről szóló korabeli cikkek mind kiemelik, hogy milyen sokan jelentek meg az eseményen, ugyanakkor némelyik tudósítás botrányos szervezést emleget. A Magyar Hírlap névtelen cikkírója szerint a Vörösmarty Akadémia az eseményt „tehetetlenül készítette elő” (József szerk. 1962: 857): a kevés hely és megnyitott kapu miatt az emberek dulakodni kezdtek, a nagy tolongásban sokan lettek rosszul, maga Ady Endre özvegye, valamint a szónokok is csak nehezen jutottak el a gyászszertartás helyszínére. A későn érkező rendőrök már nem tudtak rendet tenni, így eshetett meg, hogy a tömeg egy része a Múzeum emeletére felrohanva leszakította a fekete gyászdrapériát. A cikk írója a felelősséget a Vörösmarty Akadémiára hárítja, mivel az nem gondoskodott megfelelő rendőri jelenlétről. A Világ január 30-i számában jelent meg az irodalmi társaság közleménye, amelyben Móricz Zsigmond a támadásokra reagálva kijelentette, hogy a temetés Ady nagyságához méltó módon, incidensek nélkül folyt le, az eseményen pedig „a mai napok forradalmi láza uralkodott és az általános egyenlőség érzése dörgött” (József szerk. 1962: 367–8). A Magyar Hírlap másnapi számában azonban ismét gúnyos írást, egy, a Vörösmarty Akadémiát támadó viccet közölt, amely szerint a szervezet „még temetni sem tud. Pedig szegények eddig egyebet sem csináltak, csak temettek.” (József szerk. 1962: 857) A Kaffka Margit, valamint Ady Endre halálára tett célzást követi a csattanó: „Ez a Vörösmarty Akadémia lassanként hasonlatos lesz a burgonyanövényhez. Ennek java is a föld alatt fekszik.” (József szerk. 1962: 857)

A rövid idő alatt egyik tagját és elnökét is eltemető szervezet azonban nem, hogy nem szűnt meg, hanem még grandiózusabb feladatokat és célokat tűzött ki maga elé: az 1918. január 31-én kelt meghívó, amely a Vörösmarty Akadémia február 2-i üléséről értesítette a tagokat, tárgyként már „Ady Endre emlékének megörökítésé”-t jelölte meg (PIM. M. 100/6174/2.).
A Vörösmarty-kultusz vállalt felélesztésének helyébe az Ady-kultusz megteremtésének célja lépett.

 

7.2. Ady Endre halálától a társaság megszűnéséig

A temetés napján kelt Budapest főváros tanácsának átirata Ady Endre díszsírhelyéről, amelyben Folkusházy Lajos alpolgármester arról tájékoztatta a Pesti Napló szerkesztőségét és a Vörösmarty Akadémia elnökségét, hogy a költő „jelenlegi nyugvóhelyét ideiglenesnek tekinti” (József szerek. 1962: 743), temetőrendészeti okokból. Móricz Zsigmond azonnal felkereste Folkusházyt, hogy tárgyaljon vele, a február 25-i találkozót követően pedig feljegyezte, hogy a rendelkezés csak abban az esetben érvényes, ha nem sikerül megoldást találni az emlékmű problémájára (Móricz 2002: 182).

A költőhöz méltó szobor készítésének igénye már a temetést követő napokban felmerült, a Tűz szerkesztősége január 30-án lelkesítő cikket közölt, és felhívta Szeged lakosait, hogy adakozzanak az Ady-szobor javára (József szerk. 1962: 368).

A Vörösmarty Akadémia sem tétlenkedett: a február 2-i ülésen megalakították az Ady-szobor bizottságot, amelynek védnökéül Károlyi Mihályt, elnökéül Hock Jánost kérték fel (József szerk. 1962: 434–5), a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnál pedig „Ady-szobor alap” címen folyószámlát hoztak éltre. Terveik szerint a bizottság munkájába minden irodalmi szervezetet be akartak vonni, ezt támasztja alá a Kisfaludy Társasághoz küldött átirat, amely a bizottságban való munkára és az alakuló ülésen való részvételre kéri fel a társaságot (József szerk. 1962: 745). A konzervatív irodalmi szervezet irányába való nyitás nem véletlen: Móriczot 1919. február 5-én a Kisfaludy Társaság tagjává választották, székfoglalójában szintén arra hívta fel a tagokat, hogy támogassák a Vörösmarty Akadémia kezdeményezését (József szerk. 1962: 748–9, Móricz 2002: 183–5). Beszédében Adynak a magyarságot összefogó szerepét hangsúlyozta, valamint felhívta a figyelmet arra, hogy a költő alakja szimbólum kell, hogy legyen az egész magyar nép számára. Elkezdődött tehát az Ady-kultusz tudatos megalapozása.

A Vörösmarty Akadémia által megindított mozgalom csakhamar országossá vált, a program céljait Móricz Zsigmond a Magyarország című lap hasábjain összegezte. Szavai szerint az Ady-szobor megvalósulásának nemzeti ügynek kell lennie; ennek jelei már mutatkoztak is, hiszen több vidéki nagyvárosban kezdtek el Ady-napot szervezni (József szerk. 1962: 434–5).

A szobor ügyében létrehozott bizottság február 9-én tartotta alakuló ülését a Nemzeti Palotában, az eseményen a politikai támogatást Hock János és Károlyi Mihály jelenléte fejezte ki. Móriczot a bizottság ügyvezető alelnökének választották, a tagok között pedig Babits, Schöpflin és Hatvany is szerepelt, akadtak azonban olyan bizottsági tagok is, akik a Vörösmarty Akadémiának nem voltak tagjai. Az ülésen elhatározták, hogy tavasszal az egész országban Ady-napot tartanak (PN 1919/02/11: 5). Létrejött a végrehajtó bizottság is, amely első ülését február 22-én tartotta a képviselőház elnöki szobájában (MZs lev. 1963: 143). A szervezet emlékszobor-bizottságából végül a Vigadó nagytermében március 1-jén országos bizottság alakult, amelynek ügyvezető elnöke Móricz lett (József szerk. 1962: 887).

Másnap különböző sajtóorgánumok közölték a Vörösmarty Akadémia prominens személyiségeinek egy-egy buzdító írását: Szobrot Ady Endrének címmel közölt írást többek között Móricz a Magyarország című lapban, Bíró Lajos a PestiHírlapban, Schöpflin pedig ANapban (vö. József szerk. 1962: 577−82). Az említett írásokat − főként Schöpflin cikkét − Kaczér Illés a Figáró 1919. március 12-i számában támadta Szobrot Schöpflinnek! címmel (Fig. 1919/11: 8–10), a kezdeményezés azonban sikeresnek bizonyult, hiszen a közlemények hatására, valamint Ady egykori titkárának, Steinfeld Nándornak felhívására megindult az adakozás is. A Nemzeti Tanács már február 11-én ezer koronával támogatta az ügyet, és később is érkeztek a folyószámlára kisebb-nagyobb összegek, többek közt a Pesti Hírlaptól, a Pester Lloydtól és a Nyugat szerkesztőségétől is több ízben (PIM. M. 100/6172/1–30.). Szobrot Ady Endrének! címmel a Progressiv Tisztviselők Köre szintén gyűjtést indított. A gyűjtőíven közölt felhívás a proletáriátus képviselőit szólítja meg magasztos hangnemben. Az akció menetét pontos dokumentumok rögzítik (PIM. M. 100/6172/28–29.), amelyeken a gyűjtő és az adományozó neve és tisztsége, valamint az adományozott összeg szerepel. Az íveken magánemberek neve olvasható, ők túlnyomórészt kis összegű felajánlásokat tettek − összesen 217 korona gyűlt össze −, ez is mutatja azonban, hogy a közvélemény számára mennyire fontos volt az Ady-szobor ügye.

A Fáklya című laphoz beérkezett 30 816 koronát a kiadóhivatal Steinfeld Nándornak továbbította. Az adományozók listáján szerepel többek között a Radikális Párt, a Hungária Biztosító, a Budapest-páholy és a Britannia Szálló is (PIM. M. 100/6172/14.).

A kezdeményezés tehát láthatóan nagy népszerűségnek örvendett. Ezt jelzi a Gyöngyösi Állami Főgimnázium VII. osztályának rendezvénye is, amelyről az intézmény igazgatója és az osztály irodalomtanára tájékoztatta Móriczot (PIM. M. 100/6172/5.). A levél arról értesít, hogy a gimnázium VII. osztálya március 11-én küldöttségileg keresi majd fel őt, hogy Beregi Oszkárral és Nagy Endrével együtt egy irodalmi estélyen való szereplésre kérjék fel. Az estélyt a VII. osztály az Ady-szobor javára szerette volna megrendezni. Egy április 19-én kelt levélből tudható, hogy az esemény április 5-én rendben lezajlott, és Móricz is részt vett rajta (PIM. M. 100/6172/11.). 5150 koronát gyűjtöttek, amelyet egy később rendezett mozielőadásból befolyt 500 koronás összeggel együtt a Világcímű laphoz juttattak el. Más iskolák is megmozdultak, a Veres Pálné leány-középiskola például 2761 koronát küldött az Ady-szobor ügyére, ennek nagy részét, 2221 koronát az osztályok gyűjtötték (PIM. M. 100/6172/7.), de a Fáklya által küldött adományozói névsoron szerepel a Mester utcai, a Deák téri, egy jászberényi, illetve egy szolnoki iskola is.

Valószínűleg a február 2-i ülésen hoztak határozatot arról, hogy Hatvany Lajost bízzák meg az Ady-életrajz elkészítésével (Ú 1919/02/4: 6), ezt azonban Füst Milán − feltehetően − Schöpflin Aladárhoz írott levelében ellenezte (FM lev. 2002: 64). Füst felhívta a figyelmet arra, hogy akadnak a Vörösmarty Akadémia soraiban mások is, akik esetleg alkalmasabbak lennének az életrajz megírására, és csalódottságát fejezte ki, mivel szerinte ez a jelenség hasonló a más irodalmi társaságoknál tapasztalható szűklátókörűséghez, amely alapján nagyszabású irodalmi feladatokkal saját „házi bölcseiket” (FM lev. 2002: 64) bízzák meg. Utalt arra is, hogy véleménye nem egyedülálló a szervezeten belül, sokan helytelenítették azt a fajta személyi kultuszt, amely Hatvanyt mint alapító tagot körülvette. Füst levele alapján feltételezhető, hogy ez az eset idézte elő az első jelentős véleménykülönbségeket a szervezeten belül.

A báró a Nyugat 1919. februári Ady-számában jelezte, hogy a Vörösmarty Akadémia Ady-emlékek gyűjtésével bízta meg, és kért mindenkit, aki ismerte a költőt, hogy emlékeit írja le és küldje el az Akadémiának, vagy a folyóirat szerkesztőségének. Emellett közölte azt is, hogy hosszabb tanulmányon dolgozik (Nyug. 1919/I: 320–3). Füst már említett levelében felvetette egy Ady-életrajzra kiírt pályázat ötletét is, amely 1919 februárjának elején meg is valósult, hiszen a szoborbizottság létrehozásán túl a Vörösmarty Akadémia felhívást tett közzé Ady Endre életrajzi adatainak összegyűjtésére is (PIM. V. 85.). Ez tartalmazza egy Ady-múzeum létrehozásának tervét is, amelyben a költő életének tárgyi emlékei is helyet kapnának. Kiemelték az emlékek összegyűjtésének sürgősségét és fontosságát: gyorsan kell cselekedni, amíg a költő közeli ismerőseinek nagy része életben van, és hiteles adatokkal tud szolgálni Ady életéről. A felhívásban húsz kérdés szerepel, amelyek alapján az emlékezőnek többek között számot kellett adnia arról, mikor ismerte meg Ady Endrét és hányszor találkozott vele, verseinek keletkezési körülményeiről mit tud, milyen információi vannak a költő pénzügyeiről, politikai pályájáról és újságírói tevékenységéről, valamint öltözködéséről és szerelmi dolgairól. A gyűjtés során tehát Ady életének apró részleteiről is tudomást akartak szerezni, valamint elsőként korszakolták a biográfiát, öt szakaszt különböztetve meg a gyermek- és ifjúkortól kezdve a debreceni, nagyváradi és párizsi éveken át a Budapesten eltöltött időig. A Vörösmarty Akadémia címére küldött kéziratokat egy nagy „Ady-tár”-ban akarták megőrizni és leltározni, valamint a társaság vállalta volna azt is, hogy azon írásokat, amelyek az adott körülmények között nem volnának publikálhatók, az Országos Levéltárban helyezi el. E terv kapcsán érdemes azt is megjegyezni, hogy 1924-ben és 1925-ben jelent meg Ady-múzeum címmel, Dóczy Jenő és Földessy Gyula által szerkesztve két kötet, vagyis azok a történeti adatgyűjtemények, amelyekben Adyra vonatkozó emlékezéseket közölnek. A szerkesztői programban utalnak a Vörösmarty Akadémia korai kezdeményezésére, azonban kiemelik, hogy több támogatásra számítottak: sokan „hallgattak” Ady-ügyben. Nem említik, hogy a társaság felhívására érkezett emlékezésekből használtak-e fel munkájuk során (Dóczy–Földessy szerk. 1924: 6–9).

AzÚjság cikke (Ú 1919/02/04: 6; lásd még Móricz 2002: 178) szerint a február 2-i ülés tervei között szerepelt még az Ady-érem kiadása, valamint minden olyan könyv megjelentetése, amely Adyról szól. Az Operában ünnepet akartak rendezni a költő tiszteletére, illetve a Vörösmarty-díj mellé létre akartak hozni egy róla elnevezett díjat is, amely szintén ötezer koronás jutalommal járt volna, és csak fiatal költőt díjazhattak volna vele.

Az Ady-kultusz ápolásán túl a kultúra és intézményeinek védelme továbbra is a szervezet fontos feladatai közé tartozott. Ezt példázza Móricz Zsigmond Pogány József kormánybiztosnak címzett levele, amelyben a Néprajzi Múzeum kétségbeejtő helyzetére hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy mivel „főúri vacakokat sohasem lehetett ide bedugni, a régi kormányok kivétel nélkül mindig a legaljasabb módon ellene voltak ennek a gyűjteménynek” (PIM. M. 100/6175.). Az alelnök a Vörösmarty Akadémia nevében az intézményvezető, Seemayer Vilibald kezdeményezésének pártolására kéri a kormánybiztost. Az igazgató a gyűjtemény megmentésének érdekében önálló helyiséget szeretett volna biztosítani a múzeum anyagának, amelyet csak e módon lehetne megmenteni. Amikor tehát minden érték veszélyben volt, az irodalmi szervezet − hűen alapításának egyik hangsúlyos céljához − kiállt a népi kultúra kincseinek védelme mellett.

1919 tavasza ismét sorsfordító eseményeket jelentett Magyarország történetében. Az irodalmi társaság március 9-i ülésének tárgya a meghívó (PIM. V. 4140/541/6.; PIM. M. 100/6174/3.) szerint a következő volt: elnök és alelnök választása, két alapító tag választása, a nagygyűlés kérdése, a Magyar Olvasókönyv munkálatai, Henry Barbusse felhívása, valamint az Ady-szobor bizottságának ügye. Barbusse felhívása vélhetően a francia író, költő által 1919-ben létrehozott Clarté mozgalomhoz kötődik. Barbusse célja a szervezettel az értelmiség nemzetközi összefogásának megteremtése mellett a Gondolat Internacionáléjának létrehozása és a tömegek nevelésének megkezdése volt (lásd még Relinger 1979: 225–35). Az ülésen elnökként valószínűleg Babits neve merült fel, hiszen a Figáró című lap már február 5-i cikkében utalt arra, hogy ő követné Ady Endrét a Vörösmarty Akadémia elnöki székében (Fig. 1919/6: 3), ugyanakkor arra vonatkozó dokumentum, hogy ez valóban felmerült, vagy hogy Babitsot meg is választották, nem áll rendelkezésre. A március 14-én kelt újabb meghívóban (PIM. V. 4140/541/7.) azonban az olvasható, hogy a legutóbbi összejövetelt „részvétlenség miatt” nem lehetett megtartani, ezért a következő gyűlés időpontját március 19-ében határozzák meg, az imént felsorolt programpontokat „döntő jelentőségű”-nek nevezve, valamint egy újabb, az alapszabályok végleges megállapítására vonatkozó ponttal kiegészítve.

 

8. Irodalom és politika a Tanácsköztársaságban − a Vörösmarty Akadémia megszűnése

Arra vonatkozó dokumentum, hogy a március 19-ére tervezett gyűlést valóban megtartották-e, nem áll rendelkezésre, annyi azonban bizonyos, hogy ebben az időszakban az országnak az Ady-kultusz ápolása helyett sokkal inkább a politikai helyzet alakulásával kellett foglalkoznia. Vyx alezredes 20-i jegyzéke újabb jelentős területek elszakítását helyezte kilátásba, a Károlyi-kormány pedig ezt nem fogadta el, így március 21-étől a hatalom a szociáldemokratákkal fuzionáló kommunisták kezébe került: megalakult a Tanácsköztársaság, ez a fordulat pedig lényegesen megváltoztatta az irodalom és a politika viszonyát.

Már másnap létrejött az Írói Tanács Osvát Ernő elnökletével, amelynek tagjai között a Vörösmarty Akadémia is képviseltette magát. Az értekezleten az Írók Tanácsának tagjává választották többek között Kassák Lajost, Révész Bélát és Bíró Lajost, március 23-án pedig Molnár Ferencet, Karinthy Frigyest, Heltai Jenőt és Móricz Zsigmondot is, akik szintén a megszüntetett Vörösmarty Akadémiához kötődtek (József szerk. 1967: 25–6).

Ez az Írói Tanács volt a magja a később a Közoktatásügyi Népbizottság által kinevezett Írói Direktóriumnak, amelynek létrehozása már az irodalmi élet szorosabb ellenőrzését és irányítását jelezte. A szervezet feladata az írók anyagi érdekeinek védelme, valamint azon könyvek kiadása volt, amelyeket az Írói Választmány erre érdemesnek ítélt. Megalakult az úgynevezett Kataszteri Bizottság is, amelynek öt tagja közül kettőnek, Babits Mihálynak és Barta Lajosnak neve a Vörösmarty Akadémiához is fűződött. A bizottság az írók gazdasági ügyeinek rendezésére gyűjtötte kataszterbe a neveket, hogy megállapíthatóvá váljék, kik részesülhetnek állami támogatásban (József szerk. 1967: 1118–23).

Balázs Béla április 19-én ismertette a Tanácsköztársaság irodalomra és kultúrára vonatkozó elképzeléseit (József szerk. 1967: 199–201). Kiemelte, hogy az irodalmi életben tapasztalható centralizáció tulajdonképpen ideiglenes, mégpedig az átmeneti időszak jellege miatt: a politikának erőteljesebb hatással kell lennie az irodalomra a kezdetekkor. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a népbiztosság célja és feladata az alkotói szabadság fenntartása, ezt a szabadságot biztosítja majd az írókból alakult szakszervezet. Ennek összeállítása Balázs szerint nem politikai és nem is esztétikai szempontok alapján történt, csakis a tehetséget tartották szem előtt, és azt, hogy amatőr, illetve nem amatőr íróról van-e szó.

A kataszterbe végül 550 író neve került, belőlük jött létre május 18-án az Írók Szakszervezete, amely azonban az alakuló ülés után nem ült össze többet (József szerk. 1967: 1118–23). Feltűnő, hogy a Vörösmarty Akadémia tagjai az új rendszerben is fontos pozíciókban voltak jelen: Bíró Lajos elnök mellett többek között Babits és Révész Béla volt az alelnök, a szervezet végrehajtó bizottságában pedig helyet kapott Móricz, Schöpflin, Kassák és Szini Gyula is.

Az irodalmi ügyosztály proletárdiktatúra idején kifejtett tevékenységéről szóló 1919. októberi jelentés az irodalmi szervezetek ügyére is kitér: „Az irodalmi társaságok: mint a Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság, a Vörösmarty Akadémia a diktatúra alatt stagnálnak” (József szerk. 1967: 1123), mivel működésükhöz a népbiztosság nem nyújtott anyagi fedezetet, feladatkörüket pedig átvették az irodalmi élet központosított szervei, így meg is szűntek.

A Vörösmarty Akadémia rövid története a Tanácsköztársasággal tehát véget ért, érdemes azonban tanulmányozni az Írói Direktórium névsorát: a tíz főből álló szervezetből heten az egykori Akadémia tagjai voltak, a Direktóriumhoz kapcsolódó választmány névjegyzékében pedig szintén sok olyan név található, amely már a megszűnt irodalmi társaság soraiban is felbukkant: a választmány tagja többek között Füst Milán, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár és Tóth Árpád is (József szerk. 1967: 336). A Vörösmarty Akadémia megalakulását és működését övező lelkesedés megmaradt a Tanácsköztársaság kikiáltásának idején: az egykori tagok közül többen üdvözölték a proletárdiktatúrát, az újabb politikai rendszertől várták a valódi társadalmi változásokat, így hát kezdetben kedvvel és reménnyel vettek részt a központosított irodalmi szervezetek tevékenységében. Feltehetően ezzel magyarázható, hogy nem tiltakoztak hevesen az Akadémia − és más irodalmi társaságok − elsorvasztása ellen. Az új irodalmat képviselő alkotók szervezeti erősödése tehát folyamatosnak tetszett, az intézményesülés első próbálkozását a Tanácsköztársaság idején több olyan irodalmi szervezet létrejötte követte, amelyben modern írók is tömörültek.

A kommün bukásával természetesen az Írói Direktórium is megszűnt, a Vörösmarty Akadémia újjáalakítására azonban várni kellett, a szervezet életében − Babits Mihály szavaival élve − „tetszhalott” (Nyug. 1925/I: 434) évek következtek. Bár az Akadémia tevékenysége szünetelt − a megszűnésére vonatkozó hivatalos dokumentum valószínűleg nem létezik −, folyószámláját csak 1920. december 31-ével zárták le (PIM. M. 100/6171/33.), illetve megmaradt az Ady-alap folyószámla is, amelyre a Tanácsköztársaság idején, sőt, még az után is érkeztek kisebb-nagyobb összegek. Ezt még később, 1922. június 30-án szüntették meg. Az erről értesítő július 1-jei kivonat szerint a lezáráskor 38 560 korona volt a számlán, a címzettnél pedig ez állt: „Vörösmarty Akadémia, Nagyságos Móricz Zsigmond elnök úr” (PIM. M. 100/6172/30.), noha Móricz hivatalosan nem volt a társaság elnöke, csak az országos szoborbizottságé. A Pesti Hazai Első Takarékpénztár értesítőivel összhangban Móricz Virág is megjegyzi, hogy a társaság „halódó évei azzal teltek, hogy pénzt gyűjtött az Ady síremlékére.” (Móricz 2002: 185) A pénzügyeket intéző Haraszthy Lajos is vett fel pénzt a szervezettől még 1919 szeptemberében is: tiszteletdíja három hónapra ezerötszáz korona volt, de villamosbérletének árát is rendszeresen a társaság utalta ki neki PIM. M. 100/6171/15–32.).

Beck Ö. Fülöp 1925-ben vázlatot készített az Ady-sír fölé tervezett emlékműről (Nyug. 1925/III: 95), később pedig pályázatot írtak ki a síremlék elkészítésére, amelyről Elek Artúr tudósított a Nyugatban (Nyug. 1928/I: 331–4). A felhívásra száznál is többen jelentkeztek, közülük hat művészt – többek között Csorba Gézát, Sztankó Gyulát és Becket − hívtak meg egy második, szűkebb pályázatra. Noha Elek a szoborpályázatról írt cikkében hangsúlyozta, hogy véleménye szerint Beck Ö. Fülöp terveinek megvalósítása − és az új pályázatra küldés helyett a megbízás − lett volna kívánatos, az emlékművet mégis Csorba Géza készíthette el: 1930. március 23-án leplezték le alkotását (Nyug. 1930/I: 665–6).

Addig is más módokon teremtettek a költőnek méltó nyughelyet: Móricz 1919. november 25-i feljegyzése szerint halottak napján hófehér krizantémokkal díszítette a sírt, amely „mint egy fehér máglya, égett és sikoltott” (PIM. M. 100/6172/22.).

 

9. Kísérlet az újraindításra

A Nyugat 1925. május 2-i számában olvasható Babits Mihály A Vörösmarty Akadémiáról című cikke (Nyug. 1925/I: 433–7), amelyben a szerkesztő egy újból felmerülő igényről ír, arról, hogy a folyóirathoz köthető alkotók köréből irodalmi testület jöjjön létre. Az, hogy a szervezet ügyét Babits vette újból kézbe, nem véletlen, hiszen Ady halála után az ő neve merült fel az elnöki tisztség betöltésének kapcsán. A modern írók intézményesülésének gondolata nem volt új, és Babits szerint a körülmények sem változtak, mivel a létező konzervatív irodalmi társaságok bénítólag hatottak az írók alkotói tevékenységére, így hét év után ismét kimondatott: „társaságra van szükség a társaságok ellen.” (Nyug. 1925/I: 433) E tekintetben a modern irodalom képviselői valóban nem tapasztalhattak változást, sőt, az új politikai rendszerben a konzervatív irodalmi szervezetek ismét megerősödhettek. Lényeges azonban megemlíteni azokat a jelenségeket, amelyek miatt az újjáalakításkor tapasztalható szellemi légkör mégis eltért az 1918-astól. A háború véget ért, Magyarországnak pedig addig nem tapasztalt helyzettel kellett szembenéznie: területének kétharmadát elvesztette, és milliók rekedtek az anyaország határain kívül. Ilyen körülmények között tehát már nem a pacifizmus eszméjét, sokkal inkább a kultúra és a nemzeti hagyományok összetartó erejét volt hivatott kifejezni Vörösmarty alakja a társaság nevében. Az intézményesülést sürgetővé tehette az is, hogy 1923-ban létrejött a Nyugat riválisának szánt sajtóorgánum, a Napkelet, amelynek nem titkolt célja volt a konzervatív irodalom és eszme újbóli megerősítése a modern törekvésekkel szemben.

Mivel a Vörösmarty Akadémia megszűnése előtt Ady Endre emlékének megőrzésével foglalkozott legintenzívebben, felmerült egy Ady-társaság alapításának gondolata is, ám ez végül szükségtelennek mutatkozott. Az irodalmi szervezet egykori tagjai az egyesület megszűntével sem távolodtak el egymástól, az újraszervezésre épp az összetartásban rejlő erő, valamint az első elnök személye szolgált alapul. Az, hogy az 1918-ban alakult egyesülés első embere Ady volt, nyilvánvalóvá tette, hogy az irodalmi társaságok közül a Vörösmarty Akadémiának van a legtöbb közé a nagy költőhöz. Babits írásában kiemelte, hogy Ady „személyes ügyének tekintette az új Akadémiát” (Nyug. 1925/I: 434), és mivel utolsó, nyilvánosság előtti szereplése épp a társaság megalakítását előkészítő értekezleten volt, így a szervezetet ismét életre hívó alkotók voltaképpen a költő „irodalmi végrendeletének végrehajtói.” (Nyug. 1925/I. 434)

Babits szerint ideje volt, hogy a tetszhalott éveket a tettrekészség váltsa fel. A Nyugat-cikkben, valamint A Reggeli című lapnak az újjáalakuló értekezlet után adott Babits-nyilatkozatban (Téglás szerk. 1997b: 148) felsorolt elképzelések nem sokban különböztek az 1918-as alapszabályban, illetve az alakuló ülésen lefektetett céloktól: változatlanul fontos volt a tagok pártatlansága, a magyar irodalom bekapcsolása az európai kulturális életbe, pályadíjak útján új irodalmi kritika teremtése, valamint a nagyközönség irodalmi ízlésének formálása a nyilvános üléseknek köszönhetően.

A szervezet újjáalakítását, csakúgy, mint 1918-as létrejöttét, nem fogadta osztatlan lelkesedés. A Magyarságban megjelent cikk (Magy. 1925/06/07: 11) kimondottan támadó jellegű, agresszívnak és kérkedőnek tartotta Babits írását. A kritika világnézeti alapú, szerzője egyszersmind hevesen támadta a Nyugat író körének „ál-liberalizmusát” és „a magyar faji lélektől idegen” (Magy. 1925/06/07: 11) szellemiségét, gúnyosan jegyezve meg, hogy az Akadémiának nem lesz nagy jövője, hiszen az egykori forradalmárok is megöregedtek. Az írás szerint a régi társaság a „nemzetgyilkos októberi forradalom irodalmi fiókja” (Magy. 1925/06/07: 11) volt, inkább vörös, mint Vörösmarty Akadémia. E kritikában is tetten érhetők azok a megváltozott politikai körülmények, amelyek ismét szükségessé tették a modern irodalom szervezeti megerősödését.

A támadásokra az Akadémia a Nyugatban reagált (Nyug. 1925/II: 100). A közleményben hangsúlyozták, hogy a politika nem képezi részét az újjáalakult társaságnak, amelynek célja és elvei tisztán irodalmiak. Ezt emelte ki Schöpflin Aladár is (Nyug 1925/II: 3–5), aki szerint a Vörösmarty Akadémiának még megalakulása idején sem volt politikai színezete, hiszen a Magyar Olvasókönyv munkálataival, valamint az alapszabályok tisztázásával voltak elfoglalva. Fontosnak tartotta megjegyezni azt is, hogy a tagokat ért támadások sem irodalmi alapúak, ezzel is bizonyítva, hogy az Akadémia soraiban valóban a magyar irodalom legkiválóbbjai foglalnak helyet.

A szervezet működésének újraindítását szorgalmazó Babits-cikkre hivatkozott az 1925. május 20-án kelt meghívó is (PIM. V. 4140/541/8.), amelyben a társaság egykori tagjait Schöpflin Aladár főtitkár a május 23-án, este 9 órakor a Pálffy étterem különtermében tartandó baráti vacsoráról értesítette. Az összejövetel tárgya a Vörösmarty Akadémia tevékenységének felújítása volt.

Az első értekezletre június 14-én, a Margitszigeti Nagyszálloda különtermében került sor, itt vitatták meg az alapszabályokat (PIM. V. 4140/541/9.). Az eseményen Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond nem vett részt (Téglás szerk. 1997b: 146). Az addigi működési tervezetek tanulmányozására háromtagú bizottságot jelöltek ki, amely Füst Milánból, Nagy Zoltánból és Kosztolányi Dezsőből állt. Az általuk készített jelentésből (PIM. V. 4140/725/6.) tudható, hogy az új alapszabály (PIM. V. 4140/725/4.) létrehozásakor rövidségre törekedtek, ezzel is a szervezet életképességét akarták elősegíteni. Fő szempontjuk a rugalmasság és a határozottság volt, az alapítók szellemiségét is figyelembe véve. Meghagyták a harmincfős létszámkorlátot, a tisztségviselők számát azonban az elnökön kívül egy titkárra, valamint három végrehajtó bizottsági tagra redukálták. Javasolták, hogy a tagság életfogytig tartson, továbbá, hogy senkit ne lehessen megfosztani tagságától közéleti vagy politikai szereplése miatt. Ez a pont valószínűleg az Tanácsköztársaság bukása után az irodalmi társaságoknál bekövetkezett „tisztogatásokra” és politikai vizsgálatokra reflektált, amelyeknek áldozatául esett többek között Móricz Zsigmond is, akit a kommün alatti tevékenysége és anyagi támogatottsága miatt zártak ki a Kisfaludy Társaságból, 1920. február 21-én pedig a Petőfi Társaságbeli tagságától is megfosztották Babitscsal egyetemben (Serf 2009: 37–8).

Az új alapszabály-tervezetnek a végrehajtó bizottság felállításáról és tagjairól, valamint az elnök helyettesítéséről szóló pontja azonban vitákat eredményezett a június 14-i ülésen, hiszen két nappal később az új működési szabályok kidolgozására létrehozott bizottság tagja, Füst Milán levélben kérte Babits elnézését és ígérte, hogy ezeket, az őt „irritáló” pontokat megváltoztatják (FM lev. 2002: 140–1). A június 22-i válaszlevelében a sértett fél hangsúlyozta, hogy támogatja az új alapszabály elveit, és maga is bocsánatot kért túlzott érzékenysége miatt PIM. V. 4140/178/4.). Az aggályos pontokat valószínűleg valóban átalakították, hiszen egy másik tervezet aljára Füst Milán a következő kiegészítéseket írta: a végrehajtó bizottság öt helyett hat tagból áll, mivel tagja az alelnök is, aki egyszersmind az elnök helyettese; bármely tisztségről való lemondás csak az elnökhöz intézett levél útján lehetséges; az alapszabály megváltoztatásához pedig húsz tag szavazata szükséges PIM. V. 4140/725/5.).

A Margitszigeten tartott ülésen határoztak az ideiglenes tisztikarról is, ennek értelmében a megfelelő tisztségeket ugyanazok töltötték be, mint 1918-ban. Az időközben elhunyt öt tag – Ady Endre, Bródy Sándor, Kaffka Margit, Kiss József, Gárdonyi Géza − helyére újakat választottak: Elek Artúrt, Nagy Lajost, Nagy Zoltánt, Osvát Ernőt és Tersánszky Józsi Jenőt (Nyug. 1925/II: 100.). Ők azok, akik szinte kivétel nélkül minden fennmaradt tagajánló cédulán (PIM. V. 4140/715/1–10.) szerepelnek, így felvételüket viszonylagos egyetértés övezhette. Nevük már az alapításkor is felmerült, a Nyugat induló második nemzedékének fiataljai közül tehát senki sem került az Akadémia közelébe. Az új névsorból hiányzik Kassák Lajos neve. Ő 1920 óta Bécsben tartózkodott, és csak 1926-ban tért haza, vagyis a szervezet újjáalakításának idején sem volt Magyarországon, feltehetőleg ezért maradt ki a lajstromból, amelyen ugyanakkor szerepelt Fenyő Miksa, akinek neve 1918-ban még csak lehetséges tagként merült fel. 1925-ös megválasztásában szerepet játszhatott pénzügyi befolyása, amellyel a Gyáriparosok Országos Szövetségének ügyvezető igazgatójaként rendelkezett. A fennmaradt tagajánló cédulákból tudható az is, hogy a szervezet soraiba jelölték a fiatal Földi Mihályt, Kárpáti Aurélt és Szabó Dezsőt is.

A Vörösmarty Akadémia újjászervezésének idején a Nyugat és a társaság kapcsolata szorosabbá vált, konkretizálódott: a június 14-i ülésen született döntés arról, hogy az Akadémia három-háromfős bíráló bizottságot küld ki a folyóirat novella-, illetve kritikaitanulmány-pályázatára. Az előbbit Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső és Osvát Ernő alkotta, utóbbi Babits és Schöpflin mellett a kritikai írások elbírálásában is részt vett. A pályázatot a folyóirat augusztus 1-jei számában közölték (Nyug. 1925/II: 1–2). A pályadíjak összege tíz-tíz millió korona volt, a beküldés határidejeként pedig október 25-ét jelölték meg. A felhívásban az olvasható, hogy a bírálók a Vörösmarty Akadémia soraiból kerülnek ki, valamint az Akadémia szabályainak értelmében a szervezet tagjai nem lehetnek díjazottak. Később Babits lemondott a tanulmányokat bíráló bizottsági tagságáról, mivel sok pályamű foglalkozott az ő munkásságával, helyére Fenyő Miksa került (Nyug. 1925/III: 483).

Az eredményről a decemberi szám (Nyug. 1925/III: 485–8) értesített: a 272 beküldött pályázat közül a bizottság Németh László Horváthné meghal című novelláját ítélte a legjobbnak. Január elsején a Nyugat még közölte a tanulmánypályázat eredményét (Nyug. 1926/I: 14–5), ezt követően azonban a Vörösmarty Akadémia tevékenységéről nem érkezett hír. A társaság tehát ismét elhalt, nem is éledt fel többé. Talán hiányzott az a mindent elsöprő lelkesedés, amely 1918-ban életre hívta.

 

10. Összegzés

Noha a Vörösmarty Akadémia újjászervezésére tett kísérlet sikertelennek bizonyult, és történetét a história rövidre szabta, ez nem lehet ok arra, hogy a szervezet neve és munkája feledésbe merüljön. A társaság az irodalmi modernség első kísérlete volt az intézményesülésre a magyar történelem olyan időszakában, amelyben a kultúra védelme egyszersmind a háborúval való szembenállást is jelentette.

Bár az egyesülésnek fennállása idején elsősorban szomorú kötelességeinek kellett eleget tennie az elhunyt tagok temetésének megszervezésével, nagyra törő irodalomszervezői tervekben sem volt hiány: a Pro Memoria című reprezentatív antológia az addigi magyar irodalomtörténet rendszerező összefoglalását kívánta volna megadni. Az a politikai környezet és lelkesültség azonban, amely 1918 végén a szervezet megalakulását segítette, csakhamar a szuverén működést megakadályozó tényezővé módosult, így a Vörösmarty Akadémia tevékenysége nem teljesedhetett ki.

A társaság irodalom- és művelődéstörténeti jelentősége azonban túlmutat működésének rövid idején: megalakulásához köthető Ady Endre utolsó nyilvános szereplése, és fontossága megkérdőjelezhetetlen a máig ható Ady-kultusz megteremtésében és ápolásában is. Az újjászervezési kísérletnek köszönhetően pedig elmondható, hogy e szervezet tagjai felfedezték fel a későbbi irodalmi élet egyik meghatározó alakját, Németh Lászlót.

 

Források

Az eredeti megjelenési helyük szerint felhasznált, korabeli újságcikkek

BP 1918/11/12: 8. = Forrongás a Petőfi Társaságban

Fig. 1918/13: 25–8. = Vörösmarty-Akadémia (sic)

Fig. 1918/14: 21. = Szerkesztői üzenetek

Fig. 1919/1: 3. = Osvát Ernő nyilatkozata

Fig. 1919/11: 8–10. = Szobrot Schöpflinnek!

Fig. 1919/6: 3. = [Ady Endre utódja…]

Magy. 1925/06/07: 11. = A Vörösmarty Akadémia

MH 1918/11/12: 7. = A Petőfi Társaság közgyűlése

Nyug. 1918/II: 863–4. = A Nyugat hírei

Nyug. 1919/I: 3 – 6. = Schöpflin Aladár: Osvát Ernő

Nyug. 1919/I: 320–3. = Hatvany Lajos: Ady-levelek

Nyug. 1925/I: 436. = Babits Mihály: A Vörösmarty Akadémiáról

Nyug. 1925/II: 100. = A Vörösmarty Akadémia Közleményei

Nyug. 1925/II: 1–2. = A Nyugat 20 milliós pályázata

Nyug. 1925/II: 3–5. = Schöpflin Aladár: A Vörösmarty Akadémiáról

Nyug. 1925/III: 483. = A Nyugat hírei

Nyug. 1925/III: 485–8. = A Nyugat novellapályázata

Nyug. 1926/I: 14–5. = A Nyugat tanulmánypályázata

Nyug. 1926/I: 434. = Babits Mihály: A Vörösmarty Akadémiáról

Nyug. 1928/I: 331–4. = Elek Artúr: Ady síremléke

Nyug. 1930/I: 665–6. = Kárpáti Aurél: Ady Endre síremléke

PN 1918/12/03: 10. = A Vörösmarty Akadémia megalakulása

PN 1919/02/11: 5. = Ady Endre szobráért

Ú 1917=12/16: 11. = A Petőfi Társaság közgyűlése

Ú 1919/02/04: 6. = Szobrot Ady Endrének

ÚN 1918/12/07: 7–8. = Roboz Imre: Hatvany Lajos akadémiája

V 1918/10/29: 4. = A Petőfi Társaság köszönti a Nemzeti Tanácsot

V 1918/11/12: 13. = A Petőfi Társaság forradalma

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának felhasznált dokumentumai

PIM. Any. 3-759. = Ady-gyászjelentés

PIM. M. 100/1891/1–4. = Schöpflin Aladár – Móricz Zsigmondnak

PIM. M. 100/6168. = Schöpflin Aladár értesítője a Vörösmarty Akadémia alakuló üléséről – Bp. 1918. nov. 25.

PIM. M. 100/6169/1–2. = A Vörösmarty Akadémia alakuló ülésének jegyzőkönyve – Budapesten 1918. december 1-jén

PIM. M. 100/6171/1–33. = [A Vörösmarty Akadémia működésével kapcsolatos jegyzékek, nyugták, számlák] – Budapest, 1919. január 24. – 1920. december 31.

PIM. M. 100/6172/1–30. = Az Ady-szobor alapdokumentumai – Budapest, 1919. február 10. – Budapest, 1922. augusztus 1. és k.n.

PIM. M. 100/6173. = [Móricz Zsigmond] – Juhász Nagy Sándornak

PIM. M. 100/6174/1–6. = Vörösmarty Akadémia – [Móricz Zsigmondnak] – Budapest, 1918. december 12. – Budapest, 1925. június 10. és [k.n.]

PIM. M. 100/6175. = [Móricz Zsigmond] – Pogány Józsefnek [1919]

PIM. M. 100/6177 = Vörösmarty Akadémia a Légrády testvéreknek – Budapest, 1918. december 31.

PIM. V. 3195/475–479 = Schöpflin Aladár – Gellért Oszkárnak – 1909. július 9. – 1945. június 1. és k.n.

PIM. V. 4140/178/1−9. = Babits Mihály Füst Milánnak, Fogaras, 1910. jan. 7. − Bp., 1927. márc. 2. és k.n.

PIM. V. 4140/541/1–10 = [Vörösmarty Akadémia] – [Füst Milánnak] – Budapest, 1918. november 25. – Budapest, 1925. június 10.

PIM. V. 4140/715/1–10. = A Vörösmarty Akadémia tagajánlásai [1925?]

PIM. V. 4140/725/1–8. = [A Vörösmarty Akadémia alapszabályai és alapszabály-tervezetei]- kelt Budapesten, 1918. december 1-jén; 1925. június és [k.n.]

PIM. V. 85. = A Vörösmarty Akadémia fölhívása Ady Endre életrajzi adatainak összegyűjtésére

 

Világhálós források

W1 = http://www.academie-goncourt.fr/?rubrique=1229172131 (utolsó megtekintés: 2011. február 23.)

W2 = http://www.hunbook.hu/index.php?op=news&id=689 (utolsó megtekintés: 2011. április 25. A tartalom már nem elérhető.)

 

Szakirodalom

Ady Lajos 1923: Ady Endre. Budapest: Amicus. 236−8.

AZ lev. 1963 = Fallenbüchl Zoltánkiad. és jegyzetek 1963: Ambrus Zoltán levelezése. Budapest: Akadémiai Kiadó. 5−24., 302.

Bessie, Graham 1935: Famous Literary Prizes and Their Winners. New York: R. R. Bowker Co. 9–11.

Császár Elemér; Havas István szerk. 1936:  A Petőfi-Társaság hatvan éve a magyar irodalom szolgálatában. Budapest: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet.

Császár Elemér; Lampérth Géza; Petri Mór szerk. 1926. A Petőfi Társaság ötven esztendeje 1876−1926. Budapest: Petőfi Társaság.

Dóczy Jenős; Földessy Gyula 1924: Ady-múzeum. Budapest: Athenaeum Kiadó. 6−9.

FM lev. 2002 = Szilágyi Judit kiad. 2002: Füst Milán összegyűjtött levelei. Budapest: Fekete Sas Kiadó.

Fráter Zoltán 1987: Osvát Ernő élete és halála. Budapest: Magvető Kiadó. 153−5.

Hatvany Lajos 1974: Ady: Cikkek, emlékezések, levelek. Budapest: Szépirodalmi Kiadó. 441−605.

Herczeg Ferenc 1940: Herczeg Ferenc emlékezései II. Budapest: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet.

HL lev. 1985: Hatvany Lajosné; Rozsics István kiad. 1985: Hatvany Lajos levelei. Budapest: Szépirodalmi Kiadó.

József Farkas szerk. 1962: „Mindenki ujakra készül…” (sic) II. A polgári forradalom publicisztikája és irodalmi élete. Budapest: Akadémiai Kiadó.

József Farkas szerk. 1967: „Mindenki ujakra készül…” (sic) IV. A Tanácsköztársaság publicisztikája és irodalmi élete. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kádár Judit 2009: A „zseniális poétalány”: Erdős Renée szubverzív lírájáról In: Varga Virág; Zsávolya Zoltán szerk.: Nő, tükör, írás: Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról. Budapest: Ráció Kiadó. 410−421.

Kassák Lajos, Egy ember élete, Bp., Magvető Kiadó, 1983, II. kötet, 309−674.

Kéky Lajos szerk. 1936: A százéves Kisfaludy-Társaság (1836−1936). Budapest: Franklin Társulat.

Kosztolánczy Tibor 2008: „Voltunk már királyok Bergengóciában”: Osvát Ernő, Babits Mihály és Kassák Lajos 1918−19-ben In: Nédli Balázs; Pienták Attila; Sipos Lajosszerk. Közelítések… Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján. h. n. : Savaria University Press. 369−83.

KTalap = 1906: A Kisfaludy-Társaság (sic) alapszabályai és ügyrendje Budapest: Franklin Társulat.

Láng József kiad. 1982: Ady Endre összes prózai művei. Újságcikkek, tanulmányok. Budapest: Akadémiai Kiadó. 156., 627–32.

Móricz Virág 2002: Apám regénye. Budapest: Osiris Kiadó.

MZs lev. 1963: F. Csanak Dóra kiad. 1963: Móricz Zsigmond levelezése. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Oláh Gábor 2002: Naplók. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó. 204−5.

Relinger, Jean 1979: Barbusse, a Clarté mozgalom és az értelmiség (1919−1926). In: Literatura, 2−3. sz. 225−35.

Romsics Ignác szerk. 2000: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999, I. Budapest: Osiris Kiadó. 63−120.

Serf András 2009: Tollfosztás: Írók meghurcolása a Tanácsköztársaság után. In: HVG 30. sz. 37−8.

Szabolcsi Miklós szerk. 1965: A magyar irodalom története V. A magyar irodalom 1905-től 1919-ig. Budapest: Akadémiai Kiadó.

TÁ lev. 1973= Kocztur Gizella; Kardos László kiad. 1973: Tóth Árpád összes művei V. Budapest: Akadémiai Kiadó. 199−205.

Téglás János szerk. 1997a: Babits és a Petőfi Társaság. Budapest: Tótfalusi Tannyomda.

Téglás János szerk. 1997b: Babits Mihály„Itt a halk és komoly beszéd ideje”. Interjúk, nyilatkozatok, vallomások. Celldömölk: Pauz–Westermann.

 

 

Lektorálta: Nyomárkay István