Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919. - 2. A történelmi körülmények
Tartalomjegyzék
A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919.
1. Bevezetés
1.1. Megjegyzések a dolgozat módszeréről
2. A történelmi körülmények
3. A Vörös Ujság története
3.1. A Vörös Ujság indulása
3.2. A Vörös Ujság március 21-ig
3.3. A Vörös Ujság március 21. után
4. A Vörös Ujság tartalmi elemzése
4.1. Az újság tematikája
Március 21. után
4.2. Két nevezetes lapszám
A március 21-i hatalomátvétel
4.3. A Vörös Ujság és a nemzetközi politika
4.4. A Vörös Ujság véleménye a nemzeti sorskérdésekről
4.5. A Vörös Ujság és a belpolitika
A hatalomátvétel után
A belpolitika tavaszi eseményei
A Vörös Ujság legjelentősebb sajtóvitái
4.6. A Vörös Ujság és a kultúra
A sajtó feladata és résztvevői
5. A Vörös Ujság formai bemutatása
5.1. Minőség, stílus
A korszak nyelve
5.2. Sajtóetika
Cikkaláírások
6. Összegzés
Melléklet
I. A Vörös Ujság azonosított cikkei
Révai József azonosított cikkei az Ifjúkori írások szerint
Révai kétes hitelességű cikkei az Ifjúkori írások szerint
Azonosított cikkek Práger József szerint
A március 18-i (a párizsi kommünre emlékező) 36. szám egyes szerzői
II. Életrajzok
III. Ábrák:
IV. Irodalom, források
Minden oldal

 

2. A történelmi körülmények

Az első világháború végére a vesztes oldalon küzdő Osztrák-Magyar Monarchia teljesen kimerült. Az antant gazdasági blokádot vezetett be a központi hatalmak ellen. Magyarország gazdasági kapcsolatai megszakadtak a német szövetség felmondása, a Monarchia felbomlása és a megszállás miatt, újakat pedig nem alakíthatott ki.

A nyersanyaghiány már a háborúban is egyre fokozódott. Különösen a szén hiánya okozott súlyos gondokat. A közlekedés, az ipar és a lakossági tüzelés mind a széntől függöttek, de a nyersanyaghiányon kívül is megnehezítették a talpraállást a kaotikus körülmények. A közlekedésen anarchia lett úrrá, a milliós katonatömegek haza- és külföldre szállítása miatt szünetelt a civil forgalom. A gyáraknak hirtelen kellett volna átállniuk haditermelésről a békeidő feladataira, de ez még úgy sem sikerülhetett egyik napról a másikra, hogy a kormány messzemenő támogatást nyújtott nekik. A kivonuló tőke, a bizonytalan tulajdonosok, a nyersanyagellátás és a szállítás nehézségei miatt sok gyár leállt. Fokozódott a munkanélküliség, és csak tovább súlyosbították a leszerelt katonatömegek.

Az élelmiszertermelés visszaesett. A kenyérgabona-termés a korábbi éveknek csak a felét érte el, és súlyos hiány mutatkozott más alapvető élelmiszerekben is. A jegyrendszer továbbra is fennmaradt, de gyakran a jegyre járó adagokat sem lehetett biztosítani. Vidéken sok helyütt elrejtették a készleteket, ez csak fokozta a városok éhezését.

A háború utáni nehézségek egyik legszembeötlőbb tünete Budapesten a lakáshiány volt. Hazatérő katonák, vidékről felköltözők, a megszállt területekről menekülők tették elviselhetetlenné a lakásínséget – mivel az építés a háború alatt szünetelt, a fővárosban már a háború vége felé sem lehetett üres lakást találni.

A pénzügyi helyzetet az államháztartás deficitje, az infláció és a háborús adósság jellemezték. A hiány mérséklésére az állam a bankópréshez nyúlt, ami miatt elúszott a lakosság hadikölcsönökbe fektetett pénze. Az új, egy oldalán nyomott, átmeneti szükségpénzként bevezetett „fehérpénzt” a lakosság bizalmatlanul fogadta, és inkább gyűjtötte, rejtegette a régi, Monarchia-beli „kékpénzt”.

Az 1918. októberi őszirózsás forradalom után vegyes polgári demokrata és szociáldemokrata kormány került az ország élére. A Károlyi-, majd a Berinkey-kormány belpolitikailag nem bizonyult stabilnak, az antanthatalmak pedig megalázó módon kezelték őket. Károlyi személyes népszerűsége hetek alatt elolvadt a demokratikus Népköztársaság iránti lelkesedéssel együtt.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt a „munkásosztály” egyetlen hazai képviselője. Kiépített pártszervei és a szakszervezetek nagy befolyást biztosítottak neki a tömegek fölött, ám a párt nem volt egységes. A marxista forradalmi elveket színleg ugyan vallotta, de közben – ezt már kormányra kerülése is mutatja – józan, parlamenti és demokratikus reálpolitikát folytatott. Mialatt a tömegek áradtak a párthoz, a vezetőség három szárnyra szakadt: a polgári demokrácia híveire (pl. Garami Ernő, Weltner Jakab), a centristákra (Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos) és a radikális baloldaliakra (Szántó Béla, Vágó Béla, Pogány József). Az eltérő nézeteket valló csoportok között nem voltak tisztázó viták, a pártegység látszólag fennmaradt.

Oroszországból 1918 október-novemberében szivárogtak haza azok a volt hadifoglyok, akik ottlétük alatt a kommunizmust választották. Maguk mögött tudhatták Lenin eszmei és anyagi támogatását. Kun Béla, aki már Oroszországban is a magyar kommunisták vezérének számított, november 17-én érkezett Budapestre és azonnal sürgetni kezdte egy kommunista párt létrehozását. Három fő csoport egyesült a pártban: a hazatért kommunisták, az MSZDP néhány baloldali radikálisa és más, szintén szélsőbaloldali egyének (pl. Révai József és Lukács György). November 24-én megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja.

A kormány a KMP természetes ellenfelének számított, hiszen a kommunisták a hatalom erőszakos, forradalmi megragadását preferálták, nem a szociáldemokrata módszer szerinti alkotmányos-parlamentáris utat. A KMP a lenini, „bolseviki” elveket igyekezett képviselni, míg a szociáldemokraták a II. Internacionálé ekkorra nemzetközileg is általános gyakorlatát, az „osztályegyüttműködést” és a politikai kompromisszumokat fontosabbnak tartották a régen deklarált forradalmi elveknél.

A szociáldemokrata vezetők és miniszterek hamar felismerték a kommunista veszélyt, ám igen erélytelenül léptek fel vele szemben. Házkutatások, letartóztatások, ellenpropaganda nem állíthatták meg a kommunistákat. Amikor a kormány februárban végre rászánta magát a cselekvésre, s letartóztatta a párt vezetőségét, akkor sem vitte végig következetesen a cselekvést, hanem jókora szabadságot biztosított a foglyoknak. Kun Béláék a börtönből is szervezhették a pártot, és az MSZDP balszárnya már elkezdte az óvatos tárgyalásokat az esetleges egyesülésről.

A szociáldemokrata-kommunista közeledésnek szociáldemokrata részről két fő oka volt. A baloldaliak magukhoz közelebb állónak érezték a forradalmi utat és módszereket, mint a parlamentarizmust, a centristákat pedig az orosz külpolitikai orientációval elérhető előnyök csábították.

A csábítás valóban nagy volt: az ország külpolitikailag elszigetelődött. Bár az antant képviselői mindkét kormánnyal folytattak tárgyalásokat, de jure nem ismerték el őket. November 13-án a Károlyi-kormány aláírt egy katonai konvenciót. A csehek, románok és szerbek folyamatosan megsértették a megállapodást – az antant hallgatólagos beleegyezésével –, miközben igyekeztek hadseregeiket a lehető legjobb pozícióba manőverezni a kezdődő béketárgyalásokig. A magyar állam nem tanúsított katonai ellenállást, viszont a politikusok egyre jobban kiábrándultak a nyugati hatalmakból és az igazságos békébe vetett bizalomból. Kormánykörökben és a közvéleményben is terjedt az a nézet, hogy csak az orosz orientáció segíthet Magyarországon.

Március 20-án megérkezett az ún. Vix-jegyzék. Az elfogadhatatlan követelések miatt a Berinkey-kormány lemondott. Hogy Leninnél kedvező tárgyalási pozícióba kerüljenek, a szociáldemokraták szövetségre léptek a korábban letartóztatott kommunista vezérekkel: Kun Béla feltételei alapján a két párt egyesült. Névleg elfogadták a KMP forradalmi ideológiáját, Kun kapta a legerősebb tárcát, a külügyi népbiztosságot, és a kormány informális feje lett.

A március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság nem forradalom eredményeként jött létre, habár a pártsajtó (és a későbbi szocializmus) úgy értékelte, mint „a tömegek nyomásának” eredményét. Valójában személyek közötti megegyezés volt az elkerülhetetlenség („történelmi szükségszerűség”) leghalványabb jele nélkül. A párt nem is vált egységessé: eleve kialakultak és fennmaradtak benne a kommunista és a szociáldemokrata szárnyak.

A Tanácsköztársaság egyetlen gazdasági vagy szociális problémát sem oldott meg a rendelkezésére álló idő alatt. Inkább növelte azokat az illetéktelen beavatkozásokkal, a rohamos államosításokkal, a bürokrácia növelésével, az elkapkodott intézkedésekkel és az általános zűrzavarral. Szétzúzta a közigazgatást, a közbiztonsági rendszert és a bíráskodást, sok helyütt (főleg vidéken) személyi döntéseken alapuló terror kezdődött. Kun Béláék halogató, orosz segítségre váró taktikája miatt csökkentek Magyaroroszág tárgyalási esélyei az antantnál. Átmeneti – bár abban a pillanatban jelentős lélektani hatással bíró – katonai sikerek után fel kellett adni a Felvidéket, a román hadsereg pedig végül Budapestig nyomult, sőt a Dunántúlra is.

A Tanácsköztársaság augusztus elejéig tartott ki, odáig is csak azért, mert a májusban már intenzíven előretörő román hadsereg ultimátumot kapott Lenintől. A Forradalmi Kormányzótanács augusztus 2-án, a románokkal már Budapest előterében, lemondott és elmenekült.

(A fejezet irodalma: Ormos 2006, Ránki 1984, Gratz 1935. A fejezeten belül nem jeleztem külön a hivatkozásokat.)