Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919. - 4.5. A Vörös Ujság és a belpolitika
Tartalomjegyzék
A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919.
1. Bevezetés
1.1. Megjegyzések a dolgozat módszeréről
2. A történelmi körülmények
3. A Vörös Ujság története
3.1. A Vörös Ujság indulása
3.2. A Vörös Ujság március 21-ig
3.3. A Vörös Ujság március 21. után
4. A Vörös Ujság tartalmi elemzése
4.1. Az újság tematikája
Március 21. után
4.2. Két nevezetes lapszám
A március 21-i hatalomátvétel
4.3. A Vörös Ujság és a nemzetközi politika
4.4. A Vörös Ujság véleménye a nemzeti sorskérdésekről
4.5. A Vörös Ujság és a belpolitika
A hatalomátvétel után
A belpolitika tavaszi eseményei
A Vörös Ujság legjelentősebb sajtóvitái
4.6. A Vörös Ujság és a kultúra
A sajtó feladata és résztvevői
5. A Vörös Ujság formai bemutatása
5.1. Minőség, stílus
A korszak nyelve
5.2. Sajtóetika
Cikkaláírások
6. Összegzés
Melléklet
I. A Vörös Ujság azonosított cikkei
Révai József azonosított cikkei az Ifjúkori írások szerint
Révai kétes hitelességű cikkei az Ifjúkori írások szerint
Azonosított cikkek Práger József szerint
A március 18-i (a párizsi kommünre emlékező) 36. szám egyes szerzői
II. Életrajzok
III. Ábrák:
IV. Irodalom, források
Minden oldal

4.5. A Vörös Ujság és a belpolitika

Míg a külpolitikai optimizmus változatlan hőfokon égett a lap egész történetében, a belpolitikai témák terén az a legfeltűnőbb, hogy a Vörös Ujság szögesen ellentétes stratégiát követett a márciusi hatalomátvétel előtt és után. Az első hónapokban ideológiai alapon ítélt meg minden belföldi politikai eseményt, március 21. után viszont inkább az ideológiát igazította hozzá a Tanácsköztársaság aktuálpolitikájához.

Decembertől márciusig a Vörös Ujság – mint láttuk a tematizációnál – elsősorban a szociáldemokraták elleni harc terepének használta a belpolitikát. Bírálta a kormányt és általa a szociáldemokratákat a munkásoknak nyújtott segélyekkel kapcsolatban, a munkabérekkel kapcsolatban, az ellenforradalommal szembeni gyöngeség miatt, a kommunistákkal szembeni keménység miatt, bírálta az ipar talpraállítását, a földreform-tervet, az elégtelen intézkedéseket a nyersanyag-, élelmiszer-, szén- és egyéb hiányokkal kapcsolatban, és bírálta általában a kormány minden lehetséges intézkedését. A Vörös Ujság belpolitikai témakihasználása a lehető legegyszerűbb volt: minden rossz miatt a kormányzó erőket és a burzsoáziát hibáztatni, és folyamatosan hangoztatni, hogy mennyivel jobb lehetne a helyzet, ha a proletariátus uralkodna. Ahogyan Gratz Gusztáv fogalmaz: „A recept egyszerű volt, ugyanaz, amilyet a forradalmi mozgalmak hirdetői mindég követtek: a felelősséget mindazért, amivel az emberek nem voltak megelégedve, a véletlenül éppen uralmon lévők rosszakaratára kell hárítani, a forradalmi törekvések győzelme esetére pedig minden baj orvoslását és minden kívánság teljesülését kell megígérni.” (Gratz 1935: 80.)

Minden bírálatok kiindulópontja természetesen az volt, hogy a szociáldemokraták nem a marxista elvek alapján cselekszenek, hanem a burzsoázia érdekében. A szociáldemokratákkal szembeni vádak három fő csoportba állnak össze. Az első, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia tettestársai: a szociáldemokraták háborús uszítók voltak (ez tényszerűleg, ha nem is a Vörös Ujság interpretációjában, igaz: a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjai az I. világháború kezdetén kontinens-szerte beálltak a háborút ünneplők sorába – Pipes 2004), ezzel feladták a nemzetközi proletariátus eszméjét, továbbá hatalmi pozícióban vannak a jelenlegi kormányban, márpedig e kormányok a burzsoázia hatalmi szervei. A második érvcsoport, hogy a szociáldemokraták valójában nem marxisták: hibásan, tudatlanul értelmezik a marxizmus tanait, elkábította őket a „parlamenti kretenizmus”, nem értik az eljövendő (világ)forradalom szükségszerűségét. „Reformisták” ahelyett, hogy forradalomra készülnének, beérik szerény, mostanra már túlhaladott célok kitűzésével (általános választójog, bérharc, munkakörülmények javítása, szakszervezetesdi stb.) Csak programjukban, határozataikban tartották meg a marxista elveket, cselekedeteikben ellentmondanak a saját programjuknak is. A harmadik érvcsoport szerint a szociáldemokraták vezetői a munkásosztály személyes árulói: a bársonyszékekért cserébe eladták a testvéreiket.

Kiemelt figyelmet kaptak a salgótarjáni és tiszadobi események, mindkettővel cikkek egész sorozata foglalkozik. A munkásság salgótarjáni és a parasztság tiszadobi szenvedései a Vörös Ujság szerint azt bizonyítják be, hogy a régi, Monarchiabeli feudál-burzsoá hatalomhoz képest semmit sem változott a helyzet a polgári és szociáldemokrata kormánnyal. (Salgótarjánban január 3-án fosztogatás kezdődött, a felelősöket a sajtó a kommunistákban látta, akik előzőleg nagygyűlést tartottak ott. A kormány statáriumot hirdetett a városra, 4-én katonaságot irányított oda. A megtorlásnak a Népszava szerint 16 halálos áldozata volt: Ránki 1984. Tiszadobon a nép kifosztotta a közeli Andrássy-kastélyt – vö. Ormos 2006: valóban történtek vidéki lázongások, amelyek során kastélyokat égettek fel –, s a kirendelt karhatalom – a miskolci Reggeli Ujság és annak nyomán a Vörös Ujság tudósításai szerint – brutális kegyetlenséggel torolta meg a történeteket a falu népén.)