Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919. - 4.3. A Vörös Ujság és a nemzetközi politika
Tartalomjegyzék
A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919.
1. Bevezetés
1.1. Megjegyzések a dolgozat módszeréről
2. A történelmi körülmények
3. A Vörös Ujság története
3.1. A Vörös Ujság indulása
3.2. A Vörös Ujság március 21-ig
3.3. A Vörös Ujság március 21. után
4. A Vörös Ujság tartalmi elemzése
4.1. Az újság tematikája
Március 21. után
4.2. Két nevezetes lapszám
A március 21-i hatalomátvétel
4.3. A Vörös Ujság és a nemzetközi politika
4.4. A Vörös Ujság véleménye a nemzeti sorskérdésekről
4.5. A Vörös Ujság és a belpolitika
A hatalomátvétel után
A belpolitika tavaszi eseményei
A Vörös Ujság legjelentősebb sajtóvitái
4.6. A Vörös Ujság és a kultúra
A sajtó feladata és résztvevői
5. A Vörös Ujság formai bemutatása
5.1. Minőség, stílus
A korszak nyelve
5.2. Sajtóetika
Cikkaláírások
6. Összegzés
Melléklet
I. A Vörös Ujság azonosított cikkei
Révai József azonosított cikkei az Ifjúkori írások szerint
Révai kétes hitelességű cikkei az Ifjúkori írások szerint
Azonosított cikkek Práger József szerint
A március 18-i (a párizsi kommünre emlékező) 36. szám egyes szerzői
II. Életrajzok
III. Ábrák:
IV. Irodalom, források
Minden oldal

4.3. A Vörös Ujság és a nemzetközi politika

Mivel a Vörös Ujság volt Magyarországon az első olyan lap, amely lenini kommunista elvek alapján ítélte meg az aktuális kérdéseket (no és a múlt és a jövő kérdéseit), a legtöbb témában egyedi álláspontot foglalt el. A világháború, a kül- és belpolitika, a területi integritás és a wilsoni elvek: mind olyan témák, melyekben érdemes megvizsgálni a Vörös Ujság véleményét.

A nemzetközi politika terén időrendben haladva a világháború az első téma. A Vörös Ujság a lenini álláspontot képviseli ezzel kapcsolatban. „A kapitalizmust legmélyebb gazdasági érdekei hajtották bele az imperialista rablóhadjáratba” – írja a lap január 21-i számában a „Nincs béke…” című cikk. – „Amig valamikor minden európai nemzet kapitalistái egymást támogatva hóditották meg Khinát, Afrikát, Indiát, Perzsiát, Törökországot, Tuniszt és Algirt, addig az ujabb időkben már azon marakodtak, kié legyen az a kevés még megmaradt nép és terület, amelyet a kapitalizmus még ki nem zsákmányolhatott. (…) csak a naivak és a magukat naivnak tettetők hihették, hogy ez a háboru »ideálokért« folyik, hiszen ennél nyiltabb rablóhadjárat nem folyt még sohasem.”

A marxizmus fő tétele, hogy a gazdaság az alapja mindennek, a civilizáció többi része csak „felépítmény”, a Vörös Ujság pedig ennek megfelelően magyarázza a világháborút: a gazdasági folyamatok miatt determinált történelem a kapitalizmust rákényszerítette a harcra. „(…) a profitéhség (…) ujabb piacokért és tőkeelhelyezési alkalmakért, ujabb nyersanyagforrásokért és olcsóbb munkaerőért uj harcokba sodorta a világot” – írja „A kommunista világrend alapelvei” című cikk a március 2-i számban, – „a tőke valódi anarkisztikus természetének ki kellett derülnie. Igy született meg a legnagyobb bün, a rabló világháboru.”

A nemzeti szempontok, az „ideálok” nem voltak egyebek, mint a kapitalisták szemfényvesztése a proletariátus elbódítására – hiszen (a januári cikk szerint) „A hadseregek, amelyeket a kapitalizmus mozgósit: többségükben proletár hadseregek”. A lap az ellentmondást, hogy az elnyomó burzsoák érdekeiért a proletárok harcoltak egymás ellen, azzal oldja fel, hogy a népet elkábította a nacionalizmus. „Éljen a haza, ez volt a kormányszocialisták jelszava, amikor segitettek vágóhidra terelni a proletárok millióit (…) Milliókat kergetett a halálba, tett rokkantakká, özvegyekké és árvákká a haza.” („Ujjáéled – a haza”, február 15.)

A Vörös Ujság szerint a marxizmus előre látta a világháborút. A december 18-i szám „Meg kell óvni a proletariátus egységét” című cikke a Népszavának válaszolva fejti ki, hogy a marxizmus igenis képes a hiteles történelmi jóslatok megtételére – lám, Marx megírta a műveiben, hogy az egyes államok belső problémái nemzetközivé, világháborúvá fejlődnek majd, és úgy is lett: „az osztályellentétek, melyek előtte nemzetekként kavarták fel a társadalmi életet, világháboruvá csaptak át.” (Ez ellentmondásnak tűnik ahhoz képest, hogy a többi cikk, mely a lenini kommunizmus alapján áll, a háború kirobbanását az imperialista államok egymás közötti versengésével magyarázza: mint láttuk, nem az egyes nemzeteken belüli, hanem nemzetközi okokkal. De hát Marxnak mindig igaza kell legyen…)

A Vörös Ujság szerint az imperialista államok az aktuális külpolitikai helyzetben még mindig mélységesen megosztottak. A békét lehetetlen elérni, ha a kapitalista országok vezetőin múlik. „A kapitalizmus (…) nem változott. Az imperializmus tekintetében ugyanazzal a kapitalizmussal állunk ma, a háboru után, szemben, amelyikkel szemben álltunk a háboru előtt (…) Igy a béke kérdése éppugy nem oldható meg a kapitalista termelő renden belül, mint minden más kérdés. Sem sopánkodás, sem tiltakozó gyülések, sem »területi integritást« védő ligák nem használnak itt, aminthogy könnyek és szólamok sohasem oldanak meg társadalmi kérdéseket. A kapitalizmus csak fegyverrel kezében tárgyal, s akinek kezéből kihullt a fegyver, annak nincsenek érvei sem (…) A béke kérdését csak ugyanaz oldja meg, ami az egész társadalmi és termelő kérdést: a kapitalizmus megdöntése.” („Nincs béke…”, január 21.)

A konkrét külpolitikai eseményeket a Vörös Ujság sajátos, rendkívül naiv szemlélettel kezeli. „(…) a proletárdiktatúra hibáira (…) élesen rávilágít, hogy tudniillik rendkívüli mértékben el volt terjedve az a hit, hogy egy nagy forradalmi hullám elején vagyunk, amely néhány év alatt el fogja árasztani Európát. Olyan illúzióink voltak, hogy rövid idő alatt a kapitalizmus minden maradványát felszámoljuk.” Nem akárki, hanem Lukács György emlékszik így vissza a külpolitikai hurráoptimizmusra (Lukács 1970: 62). Ennek a dolgozatnak nem feladata és nem is lehetősége kitérni e furcsa lelki beállítódás okaira – bizonyára közöttük szerepel 1917-nek a kommunisták számára lelkesítő párhuzama, ismert okai a marxista világforradalmi jóslatok, és talán az egész felfogható úgy is, mint a valójában reménytelen külpolitikai helyzettel, az elszigeteltséggel, legyőzöttséggel, a cseh és román támadásokkal, a gazdasági és diplomáciai blokáddal szemben visszacsapó reakció –, de az eredményei látványosan megmutatkoznak a Vörös Ujság hasábjain. Lukács György igen visszafogottan értékeli „rendkívüli mértékben elterjedt hit”-ként azt a csodaváró tobzódást, amit a kommunista központi lap nyolc hónapon át űzött.

A Vörös Ujság külpolitikai tárgyú cikkei két csoportra oszlanak: Oroszország és minden más. A minden másba beletartozik Európa majd’ valamennyi állama és az USA. Ezekre az államokra nézvést a Vörös Ujság rendszeresen előrejelzi, megjósolja, küszöbön állónak tartja és elkerülhetetlennek bélyegzi a proletárforradalmat. Százötvenegy lapszám mindegyikében (legföljebb egy-két kivétellel) szerepelnek olyan külpolitikai hírek, melyek kapcsán a lap megállapítja, hogy ez és ez az ország már nem kerülheti el a gyorsan bekövetkező forradalmat.

A második szám „A nemzetközi forradalom” című cikke a következőket írja: Zágrábban utcai harcok folynak, a csapatok között nyílt az elégedetlenség, Csehországban az internacionalisták mind hangosabban emelik fel a szavukat, a német bolsevikiek mellett óriási tömegek vonulnak fel, Franciaországban forradalmi jelleget öltenek az éhséglázadások és tömegesen szöknek el a katonák, Olaszországban a cenzúra erősödése azt mutatja, hogy már küszöbön ott is a forradalom, Angliában „Mac Clean” (valószínűleg John Maclean skót marxista vezető ) bolseviki vezérhez százezrek csatlakoznak, és Spanyolországban „ujból erősödik a forradalom”. Az ötödik szám „A világforradalom – él!” című cikke szerint Olaszországban pénzügyi, termelési válság az úr, éhség és munkanélküliség fenyeget, s a kormány már csak a hadseregben bízhat, mely egyre züllik, Párizs ostrom alatt áll, Angliában a kormány szava eltörpül a bolsevik tüntetések mellett, Romániában a hadseregen belül terjed a proletár testvériség. Ugyanebben a számban a „Fejlődik és erősödik a német proletárforradalom” című cikk rendkívüli jelentőségű berlini eseményekről, óriási tömeggyűlésekről, a katonaság bolsevizálódásáról ad hírt. A hatodik számban: Lengyelország a bolsevizmus fészke, a kormány már német katonai segítséget kér, Csehországban „Masaryk és Kramarz imperialista politikájára osztályharccal felel a cseh proletariátus”, Olaszországban a proletariátus már harcol, Franciaországban és Angliában a gazdasági és társadalmi helyzet kétségbeejtő. Kanadában komoly munkásmozgalmak, melyek ellen a katonaság bevetését fontolgatják, Németországban a kommunista mozgalom hatalmasan erősödik.

A Vörös Ujság tudósításai nem teljesen légből kapottak. A világháború után valóban rossz volt a gazdasági és a társadalmi helyzet a győztes államokban is (Johnson 2007). De nem is az egyes hírek, vagy akár egy-egy lapszám külpolitikai hangvétele érdemlik meg a figyelmet, hanem a tény, miszerint a Vörös Ujság nyolc hónapján és százötven lapszámán keresztül ugyanez a hangvétel végig azonos maradt, a forradalomvárás változatlan hőfokon lobogott. Ha csak szó esett más országokról, azokban mindig erősödött a kommunista mozgalom, mindig gyengült a burzsoázia, folyamatosak voltak a tüntetések, az osztályharc, a sztrájkok, és teljességgel elkerülhetetlen a forradalom. A lap hasábjain az antant nagyhatalmai folyton-folyvást összevesztek, katonáik egyre-másra tagadták meg a további harcot (különösen a proletár Magyarország ellen), a béketárgyalások pedig minduntalan a teljes kudarccal fenyegettek. Clemencau várható lemondását, melyet jól értesült forrásból biztosra jövendöl a Vörös Ujság, háromszor olvashatjuk a lapban.

Felmerül a kérdés: vajon a lap írói és szerkesztői mennyire hitték el maguk is, amit írtak, és mennyiben szolgált a külpolitika ilyen irányzata csupán a tömegek befolyásolására? Lukács György fenti idézete és több visszaemlékezés is azt támasztja alá, hogy a csodavárás, a világforradalomba vetett hit valódi hit volt. Práger Miklós is ilyen értelemben kommentálja a jelenséget: „A Vörös Ujság híven tükrözi a magyar kommunistáknak a világforradalom gyors győzelmébe vetett reménységét. (…) Nem volt-e hiba, hogy heteken és hónapokon át táplálták a világforradalom iránti reménységet, ha olykor apró jelenségekből következtettek egyik vagy másik ország gyors forradalmasodására?” (Práger 1955: 34. Bár aztán óvatosan leszereli a kérdésfelvetést azzal, hogy egyrészt Marx és Engels is követtek el hasonló hibákat, másrészt ezek a hibák még mindig ezerszer értékesebbek, mint „a begyepesedett liberalizmusnak az elcsépelt bölcsessége” a forradalmi hiúságokról.)

Ami Oroszországot illeti: olyan naiv és elbizakodott hittel fordul felé az újság, mintha a kommunista vezérek sose jártak volna ott. Oroszországban helyreállt a termelés, teljes a proletáregység, sose látott fokra ért el a kultúra, a hadsereg állandóan győzedelmes – mintha 1917. óta már meg is valósult volna a kommunizmus. Mindjárt az első számban ez szerepel: „A Tanácsköztársaság gazdasági szervezete ma már ott tart, hogy legyürte a háborunak minden átkos örökségét: az éhséget, a termelés felbomlását és a nyersanyagok hiányát.” Holott tudjuk, hogy Oroszországban a hadikommunizmus alatt a termelés még a háborús évekhez képest is drasztikusan visszaesett, a gazdaság katasztrofális állapotban volt, és a tízmilliós nagyságrendű éhhaláltól csak az Egyesült Államok humanitárius segélye mentette meg az országot (Pipes 1997, Johnson 2007).

A katasztrofális helyzetet látniuk kellett a nemrég még moszkvai magyar kommunistáknak is, akik most a Vörös Ujságot írták. A legnyilvánvalóbbnak az tűnik, hogy a Vörös Ujság irányítói egyszerűen a propaganda kedvéért hazudnak a lap hasábjain. De nem lehetetlen, hogy legalább a leírtak egy részét maguk is elhitték. Arthur Koestler így ír, bár két évtizeddel későbbről, de alapvetően ugyanarról a lelki helyzetről: „Megtanultam, hogy mindazt, ami sokkolt, automatikusan »a múlt örökségei« közé számítsam, és mindazt, ami meg tetszett »a jövő csírái« közé.” (Idézi Pipes 2004: 121.) És tudjuk, hogy ugyanebben az időszakban számos nyugat-európai neves értelmiségi is ugyanerre a vak álláspontra helyezkedett – hogy a legismertebb mondást idézzük a Szovjetunióról: „A jövőben jártam – és működik!” (Lincoln Steffens amerikai újságíró, idézi Johnson 2007: 99.)

Mindezzel együtt azonban a Vörös Ujság külpolitikai irányzatát nem lehet másképpen értékelni, mint a józan észt teljességgel nélkülöző önbecsapásként és népámításként, a lap leghiteltelenebb részeként.