Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919.
Tartalomjegyzék
A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919.
1. Bevezetés
1.1. Megjegyzések a dolgozat módszeréről
2. A történelmi körülmények
3. A Vörös Ujság története
3.1. A Vörös Ujság indulása
3.2. A Vörös Ujság március 21-ig
3.3. A Vörös Ujság március 21. után
4. A Vörös Ujság tartalmi elemzése
4.1. Az újság tematikája
Március 21. után
4.2. Két nevezetes lapszám
A március 21-i hatalomátvétel
4.3. A Vörös Ujság és a nemzetközi politika
4.4. A Vörös Ujság véleménye a nemzeti sorskérdésekről
4.5. A Vörös Ujság és a belpolitika
A hatalomátvétel után
A belpolitika tavaszi eseményei
A Vörös Ujság legjelentősebb sajtóvitái
4.6. A Vörös Ujság és a kultúra
A sajtó feladata és résztvevői
5. A Vörös Ujság formai bemutatása
5.1. Minőség, stílus
A korszak nyelve
5.2. Sajtóetika
Cikkaláírások
6. Összegzés
Melléklet
I. A Vörös Ujság azonosított cikkei
Révai József azonosított cikkei az Ifjúkori írások szerint
Révai kétes hitelességű cikkei az Ifjúkori írások szerint
Azonosított cikkek Práger József szerint
A március 18-i (a párizsi kommünre emlékező) 36. szám egyes szerzői
II. Életrajzok
III. Ábrák:
IV. Irodalom, források
Minden oldal

Havasmezői Gergely

[kivonat] [abstract in English] [A teljes cikk letölthető formátumban]

 

A dolgozat a Modern Filológiai Társaság által 2010-ben meghirdetett, Az év szakdolgozata pályázat egyik nyertes munkája.

 

 

 

 

 

 


 

1. Bevezetés

A Vörös Ujság volt az első olyan lap hazánkban, amely lenini kommunistaként határozta meg magát. Ez önmagában is megadta volna a helyét a késői kommunista legendáriumban, a rövid életű Tanácsköztársaság alatti szerepe azonban biztosította azt.

A Vörös Ujság kezdetben a fiatal magyar kommunista párt propagandaeszköze volt; orosz pénzből, konspiratív módszerekkel megindított kis lap. Kihasználva 1918 végének, 1919 elejének kül- és belpolitikai zavarait, a kormányzásba bevont szociáldemokrata párt bizonytalanságát és a lenini kommunista ideológia vonzerejét, mindössze hetek alatt jelentékeny sajtóorgánummá vált. Mivel túlélte a kormányzat fölöttébb erőtlen rendteremtési kísérleteit, 1919 márciusára készen állt a szociáldemokrata-kommunista hatalomátvétel utáni hivatalos pártlap szerepére. A Tanácsköztársaságban a Vörös Ujság az egyesült párton belüli kommunista szárny platformjaként működött, a két pártlap, a kommunista Vörös Ujság és a szociáldemokrata Népszava sajtóvitái végigkísérték a Tanácsköztársaság politikáját.

A Vörös Ujság a szocializmus alatt példaképnek számított, a magyar újságírás egyik minőségi és politikai csúcspontjának. Indulásának napja, december 7. a magyar sajtó napja lett.

 

 

 

 

 


1.1. Megjegyzések a dolgozat módszeréről

A lapból vett idézeteket legtöbbször csak idézőjellel különítem el a szövegben, a hosszabb idézeteket tabulálom. Ezért az idézőjel között lévő szöveg mindig a Vörös Ujság (vagy más jelzett forrás) eredeti szövege. A dőlt betűs idézeteket az eredeti cikkekben is kurzívval szedték (a Vörös Ujság sűrűn élt a tipográfiai kiemelés eszközével), ha másképpen, akkor azt leírom, ha magam elemek ki részleteket, szintén. A szövegeket a megjelenthez képest ugyanúgy idézem, a (gyakori) helyesírási, nyelvhelyességi, központozási és egyéb hibákkal együtt, csak nyilvánvaló (és ritka) nyomdahibákat javítok (pl. szóköz- vagy betűkihagyás). Így a lap címe is Vörös Ujság, nem Újság.

A lapszámok dátumát úgy adom meg, ahogyan az újságon szerepelt. A Vörös Ujság 1919. március 26-tól délutáni lap lévén az akkori szokásnak megfelelően (Agárdi 1981, Práger 1955) másnapi keltezéssel futott, így a lapszámokon szereplő dátum a 40-151. számokban egy nappal  későbbi, mind a megjelenés valódi időpontja. Évszámokat nem adok meg; az újság rövid történetében egyértelmű, hogy a november-december 1918-at, a január-augusztus pedig 1919-et jelent.

 

 

 

 

 


 

2. A történelmi körülmények

Az első világháború végére a vesztes oldalon küzdő Osztrák-Magyar Monarchia teljesen kimerült. Az antant gazdasági blokádot vezetett be a központi hatalmak ellen. Magyarország gazdasági kapcsolatai megszakadtak a német szövetség felmondása, a Monarchia felbomlása és a megszállás miatt, újakat pedig nem alakíthatott ki.

A nyersanyaghiány már a háborúban is egyre fokozódott. Különösen a szén hiánya okozott súlyos gondokat. A közlekedés, az ipar és a lakossági tüzelés mind a széntől függöttek, de a nyersanyaghiányon kívül is megnehezítették a talpraállást a kaotikus körülmények. A közlekedésen anarchia lett úrrá, a milliós katonatömegek haza- és külföldre szállítása miatt szünetelt a civil forgalom. A gyáraknak hirtelen kellett volna átállniuk haditermelésről a békeidő feladataira, de ez még úgy sem sikerülhetett egyik napról a másikra, hogy a kormány messzemenő támogatást nyújtott nekik. A kivonuló tőke, a bizonytalan tulajdonosok, a nyersanyagellátás és a szállítás nehézségei miatt sok gyár leállt. Fokozódott a munkanélküliség, és csak tovább súlyosbították a leszerelt katonatömegek.

Az élelmiszertermelés visszaesett. A kenyérgabona-termés a korábbi éveknek csak a felét érte el, és súlyos hiány mutatkozott más alapvető élelmiszerekben is. A jegyrendszer továbbra is fennmaradt, de gyakran a jegyre járó adagokat sem lehetett biztosítani. Vidéken sok helyütt elrejtették a készleteket, ez csak fokozta a városok éhezését.

A háború utáni nehézségek egyik legszembeötlőbb tünete Budapesten a lakáshiány volt. Hazatérő katonák, vidékről felköltözők, a megszállt területekről menekülők tették elviselhetetlenné a lakásínséget – mivel az építés a háború alatt szünetelt, a fővárosban már a háború vége felé sem lehetett üres lakást találni.

A pénzügyi helyzetet az államháztartás deficitje, az infláció és a háborús adósság jellemezték. A hiány mérséklésére az állam a bankópréshez nyúlt, ami miatt elúszott a lakosság hadikölcsönökbe fektetett pénze. Az új, egy oldalán nyomott, átmeneti szükségpénzként bevezetett „fehérpénzt” a lakosság bizalmatlanul fogadta, és inkább gyűjtötte, rejtegette a régi, Monarchia-beli „kékpénzt”.

Az 1918. októberi őszirózsás forradalom után vegyes polgári demokrata és szociáldemokrata kormány került az ország élére. A Károlyi-, majd a Berinkey-kormány belpolitikailag nem bizonyult stabilnak, az antanthatalmak pedig megalázó módon kezelték őket. Károlyi személyes népszerűsége hetek alatt elolvadt a demokratikus Népköztársaság iránti lelkesedéssel együtt.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt a „munkásosztály” egyetlen hazai képviselője. Kiépített pártszervei és a szakszervezetek nagy befolyást biztosítottak neki a tömegek fölött, ám a párt nem volt egységes. A marxista forradalmi elveket színleg ugyan vallotta, de közben – ezt már kormányra kerülése is mutatja – józan, parlamenti és demokratikus reálpolitikát folytatott. Mialatt a tömegek áradtak a párthoz, a vezetőség három szárnyra szakadt: a polgári demokrácia híveire (pl. Garami Ernő, Weltner Jakab), a centristákra (Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos) és a radikális baloldaliakra (Szántó Béla, Vágó Béla, Pogány József). Az eltérő nézeteket valló csoportok között nem voltak tisztázó viták, a pártegység látszólag fennmaradt.

Oroszországból 1918 október-novemberében szivárogtak haza azok a volt hadifoglyok, akik ottlétük alatt a kommunizmust választották. Maguk mögött tudhatták Lenin eszmei és anyagi támogatását. Kun Béla, aki már Oroszországban is a magyar kommunisták vezérének számított, november 17-én érkezett Budapestre és azonnal sürgetni kezdte egy kommunista párt létrehozását. Három fő csoport egyesült a pártban: a hazatért kommunisták, az MSZDP néhány baloldali radikálisa és más, szintén szélsőbaloldali egyének (pl. Révai József és Lukács György). November 24-én megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja.

A kormány a KMP természetes ellenfelének számított, hiszen a kommunisták a hatalom erőszakos, forradalmi megragadását preferálták, nem a szociáldemokrata módszer szerinti alkotmányos-parlamentáris utat. A KMP a lenini, „bolseviki” elveket igyekezett képviselni, míg a szociáldemokraták a II. Internacionálé ekkorra nemzetközileg is általános gyakorlatát, az „osztályegyüttműködést” és a politikai kompromisszumokat fontosabbnak tartották a régen deklarált forradalmi elveknél.

A szociáldemokrata vezetők és miniszterek hamar felismerték a kommunista veszélyt, ám igen erélytelenül léptek fel vele szemben. Házkutatások, letartóztatások, ellenpropaganda nem állíthatták meg a kommunistákat. Amikor a kormány februárban végre rászánta magát a cselekvésre, s letartóztatta a párt vezetőségét, akkor sem vitte végig következetesen a cselekvést, hanem jókora szabadságot biztosított a foglyoknak. Kun Béláék a börtönből is szervezhették a pártot, és az MSZDP balszárnya már elkezdte az óvatos tárgyalásokat az esetleges egyesülésről.

A szociáldemokrata-kommunista közeledésnek szociáldemokrata részről két fő oka volt. A baloldaliak magukhoz közelebb állónak érezték a forradalmi utat és módszereket, mint a parlamentarizmust, a centristákat pedig az orosz külpolitikai orientációval elérhető előnyök csábították.

A csábítás valóban nagy volt: az ország külpolitikailag elszigetelődött. Bár az antant képviselői mindkét kormánnyal folytattak tárgyalásokat, de jure nem ismerték el őket. November 13-án a Károlyi-kormány aláírt egy katonai konvenciót. A csehek, románok és szerbek folyamatosan megsértették a megállapodást – az antant hallgatólagos beleegyezésével –, miközben igyekeztek hadseregeiket a lehető legjobb pozícióba manőverezni a kezdődő béketárgyalásokig. A magyar állam nem tanúsított katonai ellenállást, viszont a politikusok egyre jobban kiábrándultak a nyugati hatalmakból és az igazságos békébe vetett bizalomból. Kormánykörökben és a közvéleményben is terjedt az a nézet, hogy csak az orosz orientáció segíthet Magyarországon.

Március 20-án megérkezett az ún. Vix-jegyzék. Az elfogadhatatlan követelések miatt a Berinkey-kormány lemondott. Hogy Leninnél kedvező tárgyalási pozícióba kerüljenek, a szociáldemokraták szövetségre léptek a korábban letartóztatott kommunista vezérekkel: Kun Béla feltételei alapján a két párt egyesült. Névleg elfogadták a KMP forradalmi ideológiáját, Kun kapta a legerősebb tárcát, a külügyi népbiztosságot, és a kormány informális feje lett.

A március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság nem forradalom eredményeként jött létre, habár a pártsajtó (és a későbbi szocializmus) úgy értékelte, mint „a tömegek nyomásának” eredményét. Valójában személyek közötti megegyezés volt az elkerülhetetlenség („történelmi szükségszerűség”) leghalványabb jele nélkül. A párt nem is vált egységessé: eleve kialakultak és fennmaradtak benne a kommunista és a szociáldemokrata szárnyak.

A Tanácsköztársaság egyetlen gazdasági vagy szociális problémát sem oldott meg a rendelkezésére álló idő alatt. Inkább növelte azokat az illetéktelen beavatkozásokkal, a rohamos államosításokkal, a bürokrácia növelésével, az elkapkodott intézkedésekkel és az általános zűrzavarral. Szétzúzta a közigazgatást, a közbiztonsági rendszert és a bíráskodást, sok helyütt (főleg vidéken) személyi döntéseken alapuló terror kezdődött. Kun Béláék halogató, orosz segítségre váró taktikája miatt csökkentek Magyaroroszág tárgyalási esélyei az antantnál. Átmeneti – bár abban a pillanatban jelentős lélektani hatással bíró – katonai sikerek után fel kellett adni a Felvidéket, a román hadsereg pedig végül Budapestig nyomult, sőt a Dunántúlra is.

A Tanácsköztársaság augusztus elejéig tartott ki, odáig is csak azért, mert a májusban már intenzíven előretörő román hadsereg ultimátumot kapott Lenintől. A Forradalmi Kormányzótanács augusztus 2-án, a románokkal már Budapest előterében, lemondott és elmenekült.

(A fejezet irodalma: Ormos 2006, Ránki 1984, Gratz 1935. A fejezeten belül nem jeleztem külön a hivatkozásokat.)

 

 

 

 

 


3. A Vörös Ujság története

 


3.1. A Vörös Ujság indulása

A Vörös Ujság nem előzmények nélkül jött létre: az orosz hadifogságban Kun Béla és Szamuely Tibor az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportjának Szociális Forradalom című lapját szerkesztették, de más magyar nyelvű kommunista lapok is megjelentek akkor (Siklós 1963).

A hazaérkező kommunisták, Szántó Béla emlékei szerint, már jóval a párt megalakulása előtt eldöntötték a Vörös Ujság elindítását, sőt a pártot eleve csak a lap indulása után akarták megalakítani. „A »Vörös Ujság« első számának a kéziratai gyorsan együtt voltak, és nagy izgalommal vártuk az első szám megjelenését (…) Nagy volt a meglepetésünk, amikor láttuk, hogy a lap, a Kommunisták Magyarországi Pártjának a lapjaként jelent meg. A lap megjelenésének a ténye olyan mély hatást tett valamennyiünkre és annyira éreztük, hogy ez a pillanat fordulópontot jelent a magyarországi munkásmozgalom és a forradalom további menetére nézve, hogy most már arról kezdtünk tanácskozni, hogy mikor tartsuk meg a párt alakuló ülését. Közülünk senki sem ütközött már meg azon, hogy a párt létezését a »Vörös Ujság« előbb bejelentette, még mielőtt az megalakult volna.” (Szántó 1928: 159).

Egyetlen, a párt és a Vörös Ujság elindulásáról szóló írás sem említi, hogy a lap ilyen hamar, már november 24-e, a KMP alakuló ülése előtt készen lett volna. (Feltehető, hogy nem ismerik Szántó 1928-as írását. Magam csak véletlenül akadtam rá, egyetlen általam olvasott irodalom sem említi forrásként.) Milei György szerint a lap megjelenéséről az alakuló ülésen döntöttek (Milei 1978), Gábor Sándorné azt írja, hogy a lapnak csak december 7-re kellett készen lennie (Gábor 1975). A visszaemlékezések is ellenmondásosak: Hajdu Pál szerint a párt csak az alakuló ülés után látott neki „egy bolsevik tömeglap kiadásának az előkészítéséhez” (Hajdu 1929: 62). Mindenki egyetért azonban a Vörös Ujság jelentőségében. Révai József így emlékszik vissza: „[a KMP megalakítását] azután véglegessé, úgyszólván befejezett ténnyé tette, hogy 1918. december 7-én megjelent a »Vörös Ujság«, a Kommunisták Magyarországi Pártjának lapja” (Révai 1958: 10). Nem meglepő ez a fontosság, hiszen tulajdonképpen a Vörös Ujsággal lépett a párt a nyilvánosság elé (Kende 1975).

A lapalapításkor nem kevés nehézséggel kellett a pártnak szembenéznie. Nyomdát és papírt egyaránt nehéz volt szerezni (papírt azok a sajtóorgánumok kaphattak, melyek 1918. március 31. óta folyamatosan megjelentek: Gábor 1975, Siklós 1963), az engedély Vágó Béla visszaemlékezése szerint szintén probléma volt. (Vágó 1928. Gábor Sándorné és Siklós András szerint a polgári demokratikus forradalom után már nem kellett engedély a lapalapításhoz. Lehet, hogy a visszaemlékezés helyes, csak az abban szereplők éppen rosszul tudták az aktuális szabályokat.) A feketepiaci árak igen magasak lehettek, a Vörös Ujság január 15-én így ír: „hihetetlen uzsoraárakat vagyunk kénytelenek fizetni a Vörös Ujság papirjáért”. Pénzügyi nehézségekről mégsem ír egy visszaemlékezés sem (sőt, Vágó Béla szerint annak a terve is felmerült kezdetben, hogy egy kisebb, eladósodott napilapot egyszerűen megvásárol a párt) – Oroszországból jelentős összegeket hozhattak magukkal a kommunisták.

A Vörös Ujság első szerkesztősége az Ügynök utca 17. szám alatt volt (a mai Kresz Géza utca, XIII. ker.), ahol eredetileg Kun Béla lakott (Gábor 1975).

A lapot egész története során szorosan irányították a KMP vezetői. „Kun Béla, Szamuely Tibor és más vezetők személyesen alakították a lap irányvonalát, konkrét útmutatásokat adtak a cikkek megírásához” (Urbán 1978: 173); „A VU a Kormányzótanács kommunista vezetői, Kun Béla, Szamuely Tibor és mások közvetlen irányítása alatt működött (Kun Béla gyakran foglalkozott a fontosabb írások megszerkesztésével)” (Agárdi 1981: 205). Lengyel József is arról ír visszaemlékezésében, hogy Kun Béla szabta meg a vezércikkek témáját, hagyta jóvá legalább a jelentősebb cikkeket és maga is írt rövidebb ún. „zamjetkákat” (jegyzeteket, Lengyel 1957).

A lap első szerkesztője Vágó Béla volt, a szerkesztőbizottság tagjai rajta kívül Kun Béla, László Jenő, Rudas László. A szerkesztőségben dolgozott még Boross F. László, Hajdu Pál, Lengyel József, Révai József (Siklós 1963), F. Majlát Auguszta szerint Korvin  Ottó is (F. Majlát 1966), és Göndör Ferenc is rendszeresen írt vezércikkeket (Göndör Ferenc: „Ne bántsd a Máczát! Válasz a Vörös Ujságnak.” Népszava 1919. április 17.) Vágó Béla közli néhányuk beosztását is: László Jenő készítette a riportokat, Boross F. László a szerkesztőségi titkár, Hajdu Pál segédtitkár, ő maga technikai szerkesztő és terjesztő. A kiadóhivatalt eleinte Hajdu Pál vezette, majd Szamuely Zoltán, ő a lap egész története alatt megmaradt e posztján (Hajdu 1929).

A lap terjesztéséről annyit tudunk, hogy eleinte – természetesen – nem legális lapterjesztő hálózatokon át történt, hanem szimpatizánsok vagy párttagok végezték a munkát – bár január 21-től a Vörös Ujság 14. számában már hivatásos terjesztőket keres. A 16. szám említi – meglehetős hetvenkedően –, hogy a lapnak Moszkvában is van kiadása.

A Vörös Ujság négy oldalon indult, heti két számmal (szerdán és szombaton). Az első szám már a megjelenése napján elfogyott, újra kellett nyomatni (Hajdu 1929). Példányszámáról Vágó annyit ír, hogy „rövidesen tízezerre emelkedik”, Siklós szerint kezdetben 10-15 ezer lehetett (Siklós 1963).

Hajdu Pál a Vörös Ujság kapcsolatairól is ír a visszaemlékezésében. „A szerkesztőség a »Népkormány« müködéséről, a szocdemek munkájáról kitünöen volt informálva. Egész sereg régi szakszervezeti és volt szocdem pártfunkcionárius állott a rendelkezésünkre. A rendőrségen és a kormányhivatalokban mindenütt voltak »spiclijeink«, ugy hogy igen gyakran a legtitkosabb kormányintézkedésekről tudtunk leleplezést közölni. A csepeli rádióállomáson is volt megbizottunk, aki például az orosz vörös hadsereg helyzetjelentéseit nekünk hamarább adta le, mint a kormánynak. Később a párt külön illegális rádióállomást épitett a Svábhegyen, mely szoros kapcsolatban volt a szerkesztőséggel.” (Hajdu 1929: 61).

 

 

 

 

 


3.2. A Vörös Ujság március 21-ig

December 18-tól a fejlécben a Visegrádi u. 15. szerepel szerkesztőségként; a lakás szűknek bizonyult, s ezért kibérelték a mellette lévő 17. számú háznak azt a helyiségét is, mely egyben Szamuely lakása is volt (Gábor 1975). A lap szerkesztését Vágó szerint „december végén” Szamuely Tibor vette át, azonban Szamuely csak január 3-án érkezett haza Oroszországból, itt tehát Vágó rosszul emlékszik. Január 25-től ez szerepel a fejlécben: „Megjelenik hetente háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton.” Ugyanekkor a példányszám huszonötezerre emelkedik (József 1969), az újság külön cikkben közli: a technikai nehézségek elhárultak, a lap ezentúl rendszeresen megjelenik a déli órákban, rövidesen előfizetést is nyitnak (ez nem történt meg egészen áprilisig), s addig a lap a bizalmiférfiaknál illetve utcai árusoknál kapható.

Az év eleji hónapok valóságos sikertörténetet jelentettek a Vörös Ujság számára: nőtt a lap kiadásainak száma, megjavultak a terjesztés lehetőségei, árat is emelhettek és sokszorosára nőtt a példányszám. Lengyel József így emlékszik vissza: „Az emberek majdnem verekedtek, ha a jó jasszos pesti rikkancshangok elkiáltották: »Itt a vörös… itt a vörös…« Mindazonáltal nem tudom ebből megállapítani, milyen hatása volt a lapnak. Venni mindenki vette, mert puszta megjelenése is szenzáció volt.” (Lengyel 1957: 100.) A párt január végén saját nyomdát vett a Reviczky téren, de február közepére már ennek a kapacitása sem volt elég, „polgári” nyomdákba is ki kellett adni a munkát (Hajdu 1929).

A siker természetesen nem maradt észrevétlen a kommunistákat ekkor már valós veszélynek tekintő államhatalom (és elsősorban a szociáldemokraták: Ormos 2006) számára sem. Február harmadikán a rendőrség házkutatást tartott a Vörös Ujság szerkesztőségénél, iratokat és felszereléseket foglalt le. Erről a lap így ír a február 6-i 20. számban (ugyanerre a napra két szám is van datálva) a „Nagy Vince betörőbandája a Vörös Ujság szerkesztőségében” című cikkben (Nagy Vince a Károlyi- és a Berinkey-kormány belügyminisztere): „Tizenkét óriási teherautomobilon cipelték el a zsákmányt (…) semmit meg nem számoltak, semmiféle jegyzőkönyvet fel nem vettek (…) százezreket érő nyomtatványokat és irodai felszerelést semmisitettek meg”. Több házkutatás is történt ezekben a hónapokban – a kortárs Déli Hírlap szerint tizenegyszer (Déli Hírlap 1919. március 27., idézi Práger 1955: 26).

Február 20-án a kommunisták felvonulást és demonstrációt szerveztek a Népszava székháza elé. Amikor fegyveres tüntetők be akartak hatolni az épületbe, több rendőr és szociáldemokrata munkás védőr is meghalt. A kormány elhatározta a kommunista vezetők letartóztatását, melyre 22-én került sor (Ormos 2006, korábbi források szerint 21-én: Siklós 1963, Agárdi 1981, Gratz 1935; a Vörös Ujság utolsó száma ekkor a 27., mely február 20-i dátummal jelent meg – ez csütörtöki nap volt, a következő szám 22-én, szombaton lett volna esedékes, ebből tehát nem lehet megállapítani a rendőri akció dátumát). A Vörös Ujság szerkesztőségét lepecsételték, ezért, s mivel a KMP és a Vörös Ujság vezetői ugyanazok voltak, a lap egy időre szünetelt.

A tíz napos pauza alatt a Nagyváradi Vörös Ujság című lap (szerkesztője Jancsó Károly) helyettesítette a budapesti újságot, a források és az irodalom nem értenek egyet abban, hogy csak egy szám erejéig vagy folytatólagosan-e (Rákos 1959, F. Majlát 1966). Hajdu szerint a Nagyváradi Vörös Ujsággal párhuzamosan Budán is megjelent a lap e tíz nap alatt, Lukács György szerkesztésében. A két szerkesztőség nem tudott egymás létéről, majd március elején egyesültek (Hajdu 1929).

Március elsejétől újra megjelent a Vörös Ujság. Az új főszerkesztő Rákos Ferenc lett, e feladattal Szamuely még január második felében bízta meg arra az esetre, ha őt letartóztatnák, azzal együtt, hogy a párt felállította a leendő második, „illegális” Központi Bizottságot is tartalékként (Rákos 1959). A szerkesztőség tagjai: Alpári Gyula, Bolgár Elek, Lukács György, Révai József (Agárdi 1981, Rákos 1959); Gábor Sándorné szerint az illegalitásban lévő Szamuely Tibor is részt vett a lap szerkesztésében (Gábor 1975). Rákos Ferenc visszaemlékezése szerint a fogházban ülő Kun Béla meg volt elégedve a lappal.

 

 

 

 

 


3.3. A Vörös Ujság március 21. után

Március 21-e a szociáldemokrata-kommunista hatalomátvétel dátuma. Másnap (amikor is a lap szerkesztését az illegalitásból visszatért Szamuely vette át: Hajdu 1929) a Vörös Ujság 38. száma plakát- vagy kiáltványszerű címoldallal közli az eseményeket.

A lap 24-én és 25-én nem jelent meg. (Práger 1955 25-ét és 26-át ír szünetként, de téved, mert a 27-re keltezett szám az új dátumozás logikája szerint 26-án délután az utcán kellett legyen. Sőt, Hajdu Pál szerint a lap csak egy napig nem jelent meg és már 25-én délután az utcán volt, de ez sem valószínű, mert akkor sem 27-ére lenne dátumozva.) E két nap alatt a szerkesztőség új helyre költözött: a Budapesti Hírlap helyét foglalta el a VIII. kerületi Rökk Szilárd utca 4. szám alatt. (Hajdu Pál visszaemlékezése szerint már 22-én este itt szerkesztették a lapot: Hajdu 1929.)

A Vörös Ujság mint a Magyarországi Szocialista Párt hivatalos délutáni lapja 26-tól napilappá alakult át, vasárnaponként nem jelent meg. (Práger 1955 és Gábor Sándorné 1975 szerint a Vörös Ujság hétfőnként nem jelent meg, de tévednek: az április 7-i hétfői rendes szám valóban kimaradt a tanácsválasztások miatt – ám aznap került az utcára a Vörös Ujság különkiadása a Bajor Tanácsköztársaságról –, a többi héten viszont vasárnap nem jelent meg a lap és hétfőn igen.) A lap terjedelme nyolc oldalra nőtt. Dátumozása innentől átveszi a korabeli délutáni lapok szokását: egy nappal előredátumozva jelenik meg, tehát a 26-án déltájt utcára került lapon március 27. szerepel dátumként, cikkei 25-én este vagy a 25-26. közötti éjjel, hajnalban vagy reggel íródtak (Agárdi 1981), az augusztus 2–i utolsó lapszámon szereplő dátum augusztus 3.

Fontos röviden kitérnünk a párton belüli egység kérdésére – hogy megvolt-e vagy sem, és hogyan értékelik ebben a Vörös Ujság szerepét a források. Mind Lengyel József, mind pedig, ami fontosabb, Révai József többször is említi visszaemlékezéseiben, hogy a Magyarországi Szocialista Párton belül létezett a „régi kommunisták” öntudatos és a volt szociáldemokratákkal többnyire szembenálló csoportja (mely csoportra ezentúl mint „régi kommunistákra” hivatkozom). Ami a Vörös Ujság elhelyezkedését illeti: az új helyzetben a Vörös Ujság „a kommunistákat leginkább tömörítő szerv”-vé vált (idézi Práger 1955: 23), „a kommunisták a Vörös Ujság, Az Ifjú Proletár és a (…) Internationálé körül tömörültek” (Siklós 1963: 81), „a kommunista sajtó szerepét a Vörös Újság töltötte be” (Gábor 1975: 103). Hajdu Pál is így emlékszik (Hajdu 1929: 65): „A »Népszava« körül tömörültek a szocdemek, a »Vörös Ujság« körül a kommunisták.” Fentebb írtam, hogy a volt KMP vezetői ezután is szoros ellenőrzés alatt tartották a lapot. Tapasztalatom szerint a későbbi (1945 utáni) kommunista irodalom is úgy értékeli a Vörös Ujságot, mint a helytelenül egyesült párton belül a helyes utat követő kommunisták fő bázisát.

Március 23-tól a lap főszerkesztője Jancsó Károly lett (Hajdu 1929), a Nagyváradi Vörös Ujság korábbi szerkesztője. A munkatársak közé volt szociáldemokrata, sőt polgári radikális újságírók is bekerültek, nem számítva a szerkesztőségben a Budapesti Hírlaptól ott maradt „mogorva szolgákat” (Lengyel 1957: 152). A Tanácsköztársaság idején a Vörös Ujság újságírói az alábbiak voltak: Antal Sándor, Aranyossi Pál, Bodó Pál, Boross F. László,  Brachfeld-Bárdos Gyula, Darvas Simon, Diószeghy Tibor, Gábor Emil, Hajdu Pál, Hajnal Jenő, Lengyel József, Lékai-Leitner Miksa, Lőwy Ödön, Nagy Andor, Révai József, Róbert Oszkár, Tölgy László (József 1969). Lengyel József említi még (Lengyel 1957) Gárdos Mariskát, Gárdos Lászlót, és egy „Szakasits, a költő”-t (valószínűleg Szakasits Antal, lásd az életrajzokban). Práger Miklós szerint Révai a „Kommunista kultura” rovat szerkesztője (Práger 1955), Lengyel viszont saját magáról állítja ugyanezt (Lengyel 1955) – se a Révai akkori működéséről szóló Ifjúkori írások nem említi, hogy Révai rovatszerkesztő lett volna, sem maga a szerző a Nagy idők tanúihoz írt előszavában, sem Urbán Károly a Révai-életrajzában. A külpolitikai szerkesztő később Aranyossi Pál lett, nem tudni, mikortól (Antal 1959).

A lap példányszáma a korábbi huszonötezerről száz-százötvenezerre ugrott (Práger 1955), más vélemények szerint háromszáz-háromszázötvenezerre (Siklós 1963, Hajdu 1929, József 1969), az északi hadjárat győzelmeinek napjaiban a négyszázezret is megközelítette (Práger 1955).

Práger Miklós szerint (Práger 1955: 17): „Nagy hátrány volt a kommunisták számára, hogy az egyesült párt reggeli hivatalos lapjaként a Népszava jelent meg, míg a Vörös Ujság kisebb terjedelmű délutáni, majd a déli órákban megjelenő lap volt. Hazai viszonyaink között, de talán nagy általánosságban egyebütt is, a reggel megjelenő lapoknak van nagyobb súlyuk (…) A reggeli lapokat a korai vonatok vitték szerte az országba, míg a délutáni lapok csak a fővárostól nem túl nagy távolságra eső városokba jutottak el a megjelenés napján. A délutáni lapok akkor is lényegében fővárosi helyi lapok voltak (…)”

Április elsejétől a Vörös Ujság előfizetést is nyitott, és felhívta a proletár elvtársakat, hogy minél számosabban rendeljék meg a lapot. Április 7-én a Vörös Ujság rendkívüli kiadást jelentetett meg a Bajor Tanácsköztársaságról. (Ez a lapszám kivételesen a megjelenés napjára van keltezve – az utcára kerülés dátumát a következő lapszámnak „A Vörös Ujság rendkivüli száma” című cikkéből tudjuk. Egyébként érdekes, hogy a Vörös Ujság cikket ír tulajdon előző számának fogadtatásáról.) Április 10-től több számban is felhívja a lap a figyelmet, hogy fiókhivatalt létesített Bécsben (I., Kohlmarkt 7.) Hajdu Pál visszaemlékezése szerint „a »Vörös Ujság« igen erős kapcsolatot tartott fenn a tömegekkel, szerkesztőségét naponta százak keresték fel, munkáslevelek légiója árasztotta el (…)” (Hajdu 1929: 65.) Ugyanakkor megjegyzi, hogy a Népszavának a tömegekkel nemigen volt kapcsolata. Ez, és a két újság ilyetén szembeállítása nem tűnik igaznak; a Vörös Ujság még példányszáma felfutásának ebben az időszakában sem közöl vagy válaszol meg jelentős mennyiségű olvasói levelet – időnként hírt ad a frontról az újságnak érkezett üdvözetekről –, viszont a Népszava minden egyes számában harminc-negyven választ közöl olvasói levelekre külön „Szerkesztöi üzenetek” rovatában.

Jancsó Károlyt május végén főszerkesztőként a Vörös Ujság régi gárdájának tagja, Rudas László váltotta fel (Siklós 1963, Lengyel 1957, Hajdu 1929 – egyik irodalom sem ismeri a pontos dátumot, de Hajdu említi, hogy a váltás akkor történt, amikor Rudas visszatért Moszkvából a III. Kommunista Internacionálé első kongresszusáról). A váltás okáról Lengyel ezt írja: „Jancsó tényleg nem is tudta a Vörös Újságot kellően vezetni, hiányzott hozzá a marxista képzettsége”, Hajdu szintén így ír: „[Jancsónak] nem volt elég teorétikus képzettsége”. (Ide vonatkozóan érdekes, hogy Vágó Béla a Vörös Ujság indulásáról szólva megjegyzi, hogy Rudas volt „közöttünk a legképzettebb marxista” – Vágó 1928: 162).

Június elsejétől a budapestiek nem fizethettek elő a lapra „a papirhiány és egyéb technikai okok miatt” (mint a lap írja); a vidékiek előfizetési lehetősége megmaradt. Június 11-én újabb rendkívüli kiadás jelent meg, ezúttal Clemencau táviratát adta hírül. Július 8-tól a lap papírhiány miatt már csak hat oldalon jelent meg, július 17-től helyszűke miatt kénytelen volt megszüntetni néhány kisebb rovatát. Július 29-től már nincs rotációs papírkészlet, a Vörös Ujság barna csomagolópapíron, ún. szalmapapiroson nyomódik, viszont ismét nyolc oldalon.

A lap utolsó száma augusztus 3-án jelent meg, ekkor már a Forradalmi Kormányzótanács lemondását, a Peidl-kormány megalakulását adja hírül. A Peidl-kormány négy napja alatt a Lőwy Ödön szerkesztette Esti Népszava jelent meg mint a Vörös Ujság utóda, de inkább szociáldemokrata hangnemben (Hajdu 1929). A Bécsben újjáalakult KMP a Rote Fahne mellékleteként eleinte naponta megjelentette a Vörös Ujságot, majd a lap 1920. június 30-án hetilappá alakult át „Proletár” néven (Hajdu 1929).

 

 

 

 

 


4. A Vörös Ujság tartalmi elemzése

 


4.1. Az újság tematikája

Közhely, hogy a média egyik (ha nem a) legerősebb eszköze a tematizálás. Egy kimondottan agitációs jellegű lap, mint a Vörös Ujság, magától értetődően él ezzel az eszközzel.

A fejezetben a Vörös Ujság valamennyi jelentős témáját felsorolom, a későbbiekben gyakran utalok majd vissza rá és az itteni következtetésekre.

Március 21-ig a Vörös Ujság „ideológiai és politikai tárgyú cikkei” (Agárdi 1981 fejezetcíme, jól leírja a szóban forgó cikktípust) a következő témaköröket dolgozzák fel:

  • kapitalizmus: a kapitalizmus fejlődése, kiteljesedése, a szükségszerű háború, a kapitalista termelési mód csődje;
  • demokrácia, parlamentarizmus: a történelem túlhaladta, helyette proletárdiktatúrára van szükség;
  • polgárság és burzsoák: a polgári radikálisok szűk látókörűek, az ellenforradalom már gyülekezik, a kormány a szociáldemokratákkal együtt hagyja szerveződni;
  • wilsonizmus: hazugság, az imperializmus bódítása, a nemzeti önrendelkezés valójában burzsoá önrendelkezés;
  • szociáldemokrácia: a szociáldemokraták árulása, együttműködés a burzsoáziával, a magántulajdon szent a szociáldemokraták szemében, a szociáldemokraták hazafiak és az internacionalizmus elárulói, párthadsereggel militarista pártdiktatúrát akarnak szervezni;
  • szakszervezetek: fel kell őket menteni a szociáldemokrata pártdiktatúra alól;
  • területi integritás: a proletár nem kell sírjon a „hazájáért”, mert valójában nincs hazája, a haza fenntartása csak a piacra vágyó burzsoá érdeke;
  • parasztkérdés: földosztás szükséges megváltás nélkül, a szociáldemokraták földosztó javaslatai a népnyúzó birtokosoknak kedveznek;
  • a magántulajdon megszüntetése, a szervezett és a szervezetlen kisajátítás;
  • teendők: tömegcselekvés szükséges, fel kell fegyverkeznie a proletároknak, valódi munkástanácsokat kell szervezni, meg kell teremteni a gyárak munkásellenőrzését, szét kell szakítani a szociáldemokrata pártot;
  • nemzetközi forradalom: a magyar munkások csak ehhez kapcsolódva győzhetnek, de a hazafiszocialisták elárulják ezt az ügyet is, egyetlen képviselője a III. Internacionálé.

 

Az egyéb cikkekben március 21-ig a következő jelentősebb témák kerülnek szóba:

  • a szociáldemokrata tagságú kormány habozása illetve káros intézkedései: tizenötmillió korona a gyárosoknak karácsonyi segélyre, fegyverszállítás az ellenforradalmi lengyeleknek, a vallásoktatás megtűrése, az ellenforradalom elősegítése, a szabadkereskedelem helyreállítása, bérkérdések stb.;
  • a hazai és a nemzetközi burzsoázia terrorja: Peyer bányaügyi kormánybiztos salgótarjáni vérengzése, a karhatalom tiszadobi rémuralma, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása;
  • kommunistaellenes cselekedetek: statárium, szerkesztőségi házkutatások, szociáldemokrata propaganda, a polgári lapok hazugságai, merénylet a Szamuely-fivérek ellen, a kommunista vezérek letartóztatása, a Népszava torzításai, mulasztásai és hazugságai;
  • a német szociáldemokraták, a berni szociáldemokrata kongresszus;
  • szociáldemokrata-kommunista viták a munkástanácsokban;
  • spontán munkásakciók: gyárfoglalások, a Pesti Hírlap feldúlása, tüntetések;
  • buzdítás a lakás- és házfoglalásokra, a szociáldemokraták és az állam reakciói;
  • reményteli hírek a közelgő forradalomról Európa szinte valamennyi országából;
  • Oroszország hadi sikerei, diplomáciai taktikája, ereje, célzások a várható testvéri segítségre;
  • megemlékezés a párizsi kommünről.

 

E témák által a Vörös Ujság folyamatosan néhány szűk, alaposan bejáratott területre irányíthatta a figyelmet. A legfontosabb ezek közül természetesen a kormányok vétkeinek a listája. A lista a puszta politikai döntésektől (amelyek a marxizmusnak a KMP által képviselt értelmében hibásak) a gazdasági helyzetért való felelősségen át a nép elnyomásáig és a kommunisták „cári stílusú” üldözéséig terjed. Az ellenforradalom (mármint az októberi eseményekhez képest „ellen”) szerveződésének passzív tűrése, ritkábban aktív segítése is szerepel a vádak között (minduntalan ezzel a megjegyzéssel: az ellenforradalmat nem üldözik, bezzeg annál inkább minket, kommunistákat).

A kommunistaellenes cselekedetek említése több célt is szolgál: gyarapítja a fennálló hatalom bűneit, igazolja a kommunisták harcos bátorságát, és persze igyekszik felkelteni az üldözöttel szembeni rokonszenvet. Például a Szamuely fivérek elleni merénylettel kapcsolatban többször is kiemelve írja le a lap az elszenvedett sérüléseket, a börtön embertelen körülményeit; a Vörös Ujság szerkesztőségének feldúlásakor hangsúlyozza az anyagi veszteséget, a munkatársakkal való bánásmódot.

A külföldi polgári és szociáldemokrata kormányok vétkeire ugyanígy felhívja a lap a figyelmet. A legnagyobb hangsúlyt, cikkek egész sorozatát a két német kommunista vezér, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása kapja. A Vörös Ujság kedvencei a „testvérgyilkos” Noske és Scheidemann Németországból: mindketten szociáldemokraták (Philipp Scheidemann a weimari köztársaság első miniszterelnöke, Gustav Noske védelmi miniszter), s amikor a hazai szociáldemokratákat a legerősebben akarja szidalmazni a lap, akkor „magyar Scheidemann”-nak nevezi Garami Ernőt és „magyar Noske”-nek Böhm Vilmost (pl. 31. szám, „Békét akarunk!”).

Több cikk is foglalkozik a francia szocialista Jean Jaurès gyilkosának bírósági felmentésével (valójában elmebetegnek nyilvánításával): a Vörös Ujság felháborodik azon, hogy a munkásmozgalom e nagy alakjának gyilkosa büntetlen marad. A lap álláspontja egyébként, ha komolyan vennénk, érthetetlen lenne, mert Jaurès minden volt, csak épp nem KMP-stílusú kommunista: a forradalom nélküli fejlődésben, a demokráciában és az általános választójogban bízott, és nem hitt a burzsoázia összeomlásában, tehát éppen az a szociáldemokrata volt, akit a Vörös Ujság máskülönben a legjobban gyűlöl (Pipes 2004). A lap álláspontja csak akkor nyer értelmet, ha belátjuk, hogy Jaurès siratásában semmi őszinteség sincs, az ügy hangulatkeltést szolgál.

A sérelmek után a teendők kapják a legtöbb említést. Lakásfoglalások, gyárfoglalások, tüntetések, a munkásszerveződés: lelkesítő hangnemben ír róluk a lap, jóllehet a hírek hitelessége olykor megkérdőjelezhető. (Például a Népszava december 29-i számában állítja, hogy a Vörös Ujság hazudik, amikor azt írja – december 25. –, hogy egy aszódi gyár munkásai testületileg csatlakoztak volna a kommunista párthoz – a Népszava szerint az igazság az, hogy a szervezett, tehát szakszervezeti tag és/vagy szociáldemokrata párttag munkások közül senki sem lépett ki. Erre a Vörös Ujság január 4-én viszontválaszolt az aszódi munkásoktól érkezett, a lap korábbi hírét megerősítő levél közlésével. A Népszava viszont ugyanaznap leszögezte, hogy az aszódi pártszervezet értesítését tartja mérvadónak.)

Az elméleti tárgyú cikkek tematizációja erősen igazodik a mindennapi hírekhez. Ezek a cikkek sokszor a háttérelemzés szerepét töltik be, noha annak megkövetelt tárgyilagosságát nem tartják: a Vörös Ujságban egyetlen ideológiai és politikai írás sem magáért a magyarázatért létezik, hanem buzdít, követel, lejárat vagy vádol, röviden: agitál.

A tematizáció eredménye egyetlen – egyébként banális – megállapításban foglalható össze: a fennálló helyzet tarthatatlan, a változás elkerülhetetlen, az egyetlen forradalmi erő a kommunista párt és mindezt a külföldi példák is alátámasztják. A Vörös Ujság minden ügyessége ellenére meglehetősen egyszerű üzenetet közvetített témafelvetései révén.

 


Március 21. után az addig kevés és egyértelmű célt szolgáló tematizáció hirtelen meg kellett változzon. A hátralévő száztizenhárom lapszám már nem egy szűkebb, forradalmasítandó réteget szólít meg, hanem elvileg a Tanácsköztársaság valamennyi polgárát. A Vörös Ujság e számaiban jól megfigyelhető bizonyos ingadozás kétféle alapmagatartás között. Az egyik a hatalomátvétel előtti időszakhoz hasonlóan agresszív és harcias, ellenállást és osztályharcot hirdet (csak most már nem az állam ellen, hanem a burzsoá és ellenforradalmi elemek, valamint a külföldi imperializmus ellen). A másik békés, megnyugtató, optimista, rendet és építő munkát szorgalmaz.

A március 21-i felbolydulást követő lapszámok egyre higgadtabbak. A március 22-i szám főoldalon írja: „Forradalmi proletárkormányunk van, forradalmi proletár rend legyen!”, s a következő számokban gyakran előkerül a rendre való intés. „Le a bürokráciával!”, „Tetteket akarunk!” és „Legyen résen a proletariátus” című cikkek  követelik a határozottságot és éberséget. Mégis a megnyugtató hírek dominálnak: országszerte elismerik a proletáruralmat, sorra üdvözlik az egyes vármegyék és vidékek, újabb háborús segélyt kapnak a közalkalmazottak, az antant meghátrál a magyar proletárok előtt, a külföldi munkások pedig köszöntések tömegét küldik az új, magyar szovjet köztársaságnak. Több cikk is foglalkozik a  Tanácsköztársaság szociális és kulturális intézkedéseivel: a tüdőbeteg proletárgyerekek szanatóriumba utalásával, a gyerekek fürdetésével, a színházak köztulajdonba vételével.

A következő hetek lapszámainak témái jórészt három csoportból kerülnek ki. Az egyik a proletárállam építése: a hosszan elhúzódó és végül megoldatlan lakásügy, az új termelési rend szervezése, a direktóriumok hatásköre, rendeletek és intézkedések, tanácsválasztás, hadseregszervezés és toborzás. A másik az elmúlt világ elítélése: érzelemre appelláló cikkek szólnak a volt burzsoák fényűzéséről illetve a proletárok nyomorúságáról. A harmadik az új állam ellenségeinek megbüntetéséről szól, akár egyszerű árdrágítók, akár aktív ellenforradalmárok, akár külföldi imperialisták. Az internacionalista, testvéri üdvözletek közlése folyamatos.

A nyugodt hangvételben az április 4-i szám jelent törést. Két igen jelentős cikk is megjelenik ekkor, mindkettő aktívan vitázó és kimondatlanul, de szociáldemokrata-ellenes: az egyik a „Pogány hadügyi népbiztos lemondott” című vezércikk, a másik a Vörös Ujság történetének egyik nagy sajtóvitáját kiváltó „Tiszta proletárpolitikát” című írás Révai Józseftől.

Április 5. és 9. között több cikkben, főoldalon szerepelnek az antant küldöttével, Smuts tábornokkal folyó tárgyalások és annak kommentárjai. Az eseményeket a Vörös Ujság elégedetten tálalja, véleménye szerint a tárgyalások puszta léte is a proletárdiktatúra erejét és az antant fokozódó gyöngeségét bizonyítja. A tárgyalások kudarcát, szégyenletes befejeződését viszont elhallgatja a lap (Gratz 1935).

Az április 6-7-i számok jelentős részét a közelgő tanácsválasztásokra való felkészítés foglalja el. Április 7-én egy különszám a bajor tanácsköztársaság megalakulását adja hírül.

Áprilisban és májusban állandó téma marad a lakásügy, két vezércikk és tizennégy kisebb írás foglalkozik a proletárok lakáshoz juttatásának kérdésével. A vezércikkek írói Szamuely Tibor (április 15.) és Révai József (április 12.) Április 15-én kezdődik a Vörös Ujság második jelentős sajtóvitája a „kulturellenforradalom”-ról.

Az április 16-i román támadás után elég későn, csak 22-én veszi fel a lap a harcos hangnemet. A vezércikk: „Veszélyben a forradalom!”, a másik főoldali írás a fegyverkezésről szól, következő a „Fegyverkezzék az ország” című – a szám cikkeinek túlnyomó része a hadsereggel illetve hadügyekkel kapcsolatos. Elindul a „Be a Vörös Hadseregbe!” című állandó rovat. E szám után azonban majdnem visszaáll a korábbi békés hangnem, éppen csak megszaporodnak a rendeletek, parancsok és utasítások, állandósul a hadijelentés és a „Be a Vörös Hadseregbe!” általában egész oldalas rovata. Egyre gyakoribbá válnak az olyan cikkek is, amelyek a megszállt területen élők szenvedéseit mutatják be – természetesen mint proletárok szenvedéseit a bojár vagy magyar ellenforradalmi uralom alatt, nem mint magyarok szenvedéseit román uralom alatt.

Április 30. és május 4. között több cikk is foglalkozik a készülő, majd eltelt május elsejei nagy ünneppel. Utána egy darabig többségbe kerülnek a lapban a háborús témák: a hadijelentések, a tudósítások, a toborzás, az elméleti cikkek forradalmi öntudatról, elkerülhetetlen győzelemről, fegyelemről. Minduntalan előkerül a munkásezredek, a vörös katonák lakásigényének elsőbbsége, a vörös katona családjáról való gondoskodás; „az utolsó inget is” oda kell adni a vörös katonának. A külföldi hírek, mint mindig, optimisták: az orosz Vörös Hadsereg győzelmeiről illetve a „fehérek” szorult helyzetéről szólnak, a külföldi munkások támogatásáról, az antant bizonytalanságáról.

Május közepétől lassan visszaáll a Vörös Ujság higgadtabb, a hétköznapi és az építő gondokra koncentráló tematizáltsága. Május 29-30-án két egymást követő vezércikk és két másik, együttesen három oldal terjedelmű cikk is szól a lakosság ellátásának nehézségeiről, az éhezés veszedelméről, a téma későbbi számokban is folytatódik.

Június 13-14-én az országos pártgyűlés a fő téma. Június 15. és 24. között a tanácsok országos gyűlésével foglalkozik a lap, de kevésbé hangsúlyosan, mint a pártgyűléssel tette. Jóval rövidebben tudósít a Vörös Ujság az ifjúmunkások és a nőmunkások kongresszusáról.

A június 24-i ludovikás lázadási kísérlet után július közepéig folyamatos a téma jelenléte a lapban. Hangsúlyos témává válik a rémhírterjesztés, több lapszámban is szól egy vagy több cikk róla. Július 12. és 29. között több cikk is szól a július 21-re várt világsztrájkról, majd az eredményekről (köztük Révai József „Nem dátumokra…” című cikke). A Vörös Ujság optimizmusának utolsó fellángolása ez a néhány írás.

A lap utolsó számai nem adtak hírt a román előrenyomulás konkrétumairól. Az augusztus 3-i 151. szám már a tanácskormány lemondásáról és a Peidl-kormány hivatalba lépéséről szól.

 

 

 

 

 


4.2. Két nevezetes lapszám

A Vörös Ujság legelső, december 7-i száma természeténél fogva programadó szám. Megjelenésével vált befejezett ténnyé a kommunista párt megalakulása, ahogy Révai József írja (Révai 1958).

A vezércikk címe „Osztályharcot!” A cikk külleme eltér az összes többiétől: három hasábja közül két és fél egy soha később nem alkalmazott, nagyobb méretű betűből áll, és a harmadik hasáb közepén vált át az utána végig fennmaradó betűnagyságra. (Úgy vélem, a furcsaság oka nem lehet szándékos elhatározás, mert a cikkben nincs kiemelő funkciója a nagyobb betűméretnek, sőt, éppen az öndefiníció gondolatmenetét vágja ketté a váltás. A visszaemlékezésekben sok szó esik az első szám előállításának nehézségeiről: menet közben kellett nyomdát váltani, majd a második nyomdánál is műszaki problémák jelentkeztek, ráadásul újra is kellett nyomni a számot a nem várt siker miatt – talán ezért a hiba; Hajdu 1929, Lengyel 1957, Vágó 1928.)

A cikk először azt bizonyítja, hogy a kapitalizmus megérett a bukásra erkölcsileg, de gazdaságilag is, mert a termelés menetét képtelen gazdasági eszközökkel fenntartani, „hanem véres osztályháborút kell felidéznie, hogy azt kapitalisztikus alapon tovább folytathassa.” Majd kijelenti, hogy az anarchiába döntött termelés és a barbárságba süllyesztett emberiség számára csak a szocializmus jelent kiutat – „De ki vezesse a proletariátust ebben a harcban?”

„A régi szociáldemokrata pártok szerte a világon társaivá szegődtek a burzsoáziának rablóhadjáratában (…) állandóan rágalmazták és rágalmazzák a »bolsevikieket« (…) egy szavuk sincs, mikor most az ántánt rohamot indit az egyetlen megvalósult proletár köztársaság, Oroszország ellen (…) A magyar munkás is, aki ma a Népszavát olvassa, azt hiheti, hogy polgári lapot tart a kezében (…) nem is sejti, hogy itt a döntő óra, melyben rettentő vajudások közt születik az uj világ, a szocializmus világa, az ő világa, hiszen a Népszava és a magyar szociáldemokrata párt szerint már győzött a forradalom. [Kiemelés betűköz-ritkítással.] Nemcsak a marxizmus kicsufolása ez, nemcsak a munkásság s a parasztszegénység félrevezetése, több ez: a polgárság, sőt a kispolgárság vizeibe való átevezés, az osztályharc meghamisitása, a proletariátus forradalmi harcának, e harc céljainak és energiáinak elhomályositása, lelohasztása.”

A cikk vége a szám egyetlen pozitív öndefiníciója – határozottan érdekes, hogy a kommunisták e sorokat kivéve szinte kizárólag valamely más eszmével vagy gyakorlattal szemben határozzák meg magukat.

Ezért állunk mi, kommunisták, a magyar munkásság elé, hogy őt a szükségszerüen elkövetkező, sőt már itt lévő uj, proletárforradalomra előkészitsük. [Kiemelések ismét ritkítással.] Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztálytudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt s a háboru bünével megfertözött magyar uralkodó osztályoktól, melyekkel összekeritették; szervezni akarjuk őt a harcra s föl akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerüen elhomályositott érzését, amely alapja minden osztályharcnak s mely a magyar proletariátust bekapcsolja majd a nemzetközi proletár forradalomba, odafüzi majd az orosz Szovjet Köztársasághoz éppugy, mint mindenhova, ahol ennek a forradalomnak ki kell még törnie.

Ezt a célunkat minden poklokon keresztül követjük mindaddig, míg a proletárforradalom nem győzött!

Éljen az osztályharc!

Éljen a proletárforradalom!

Éljen az uj, a harmadik, a forradalomra fegyverkező igazi internacionálé!”

A „minden poklokon keresztül” kifejezés jellegzetesen Kun Béláé, ezt és a hasonlókat (poklokon át, stb.) gyakran használja. Ez ugyan nem elég a cikk azonosításához, de azzal a ténnyel együtt, hogy ekkoriban Rudas és ő írták a vezércikkeket (Lengyel 1957) – és az újságindító, programadó vezércikk fontosságával együtt – legalábbis alappal feltételezhető, hogy az „Osztályharcot!” Kun Béla írása.

Az első oldal fennmaradó részét a következő cikk foglalja el: „Miért vagyunk kommunisták?”, „Nikoláj Bucharin” írása. (A Vörös Ujság kezdeteiről szóló források nem említik, hogy a lap első számához cikket kért volna Buharintól. Meglehet, hogy az írás korábbról származik és szerzője tudta nélkül közölte a lap, de az is lehet, hogy Oroszországból e célra hozták magukkal a hazatérők.) A cikk, címe ellenére, csak kisebb részben szól a kommunisták programjáról, nagyobbrészt ez a cikk is a szociáldemokratákat szidalmazza. „Az »istenbéke« lakájszolgálatok a burzsoa állam számára, az imperialista rabloháboru segitése, támogatása, a kapitalisztikus rabság örökkévalóvá tétele (…) A megalkuvó szociáldemokrácia elfelejtette még a szót is: forradalom vagy forradalmi tömegharc. Egy nagyon mérsékelt polgári parlamentáris ellenzéki párt lett belőle, amely csupán és kizárólag a kapitalizmus talaján áll és lojális, »törvényes« fegyvereket használ.” Azért „kommunisták” a kommunisták, mert a szociáldemokrata nevet beszennyezték a szocializmus elárulói, s „mióta minden polgári csirkefogó (…) szociáldemokratáknak nevezik magukat, amikor mindent, amit Marx kidolgozott, elfelejtettek és lábbal tiporják” – akkor ők nem lehetnek szociáldemokraták, „Mi kommunisták vagyunk.”

Mint a tematizációból kiderült, a Vörös Ujság első hónapjait a fennálló kormányzat és különösen a szociáldemokraták elleni harc uralja. A lap legelső vezércikke és a Buharin-cikk igen ügyes írások: úgy adják meg a Vörös Ujság márciusig állandó hangvételét, a szociáldemokraták szapulását, hogy közben a kommunisták öndefinicióját és programját is leírják (már az mellékes, hogy az öndefiníció jobbára negatív, a program pedig – mint a Népszava hamar meg is állapítja, december 11-én – meglehetősen sekélyes).

A két programcikk után, elsőként a Vörös Ujság jelszavai közül, a híres marxi idézet áll a lap alján: „A bölcsészek a világot csak különbözőképen magyarázták, most itt a sor megváltoztatni azt! (Marx)” A lap néhány számon keresztül rendszeresen közöl rövid idézeteket, tömör szólamokat és jelszavakat, olykor nyomdahibákkal együtt ugyanazokat egymás után. A későbbiekben ezek főleg a hatalomátvétel utáni számokra jellemzőek, ahol a rendteremtést igyekezenek szolgálni, egyébként szórványosak.

A „Nem kell alkotmányozó gyülés!” című cikk a Vörös Ujság szarkazmusának mintapéldája.

„Nincs Magyarországon munkás, aki ne volna hive a fennálló társadalmi rendnek, nincsenek felforgató forradalmárok, kommunisták, bolsevikiek. Száz aranyért sem kaphatsz egyet sem ebből a fajtából ebben a szép magyar burzsoá köztársaságban. Az egész ország munkássága kivétel nélkül elégedetten, kéjes gyönyörüséggel veti magát a »népkormány« lábai elé és ugy biztatja Battthyány grófot és Kunfi Zsigmondot, Buza Barnát és Bőhm Vilmost:

– Ölelkezzetek nagybirtokosok, nagytőkések, fiskálisok és kormányszocialisták, miniszter és államtitkár urak! Védjétek meg a rendet, mely biztositja a magántulajdont, a kizsákmányolást; hirdessétek a kizsákmányolók és kizsákmányoltak osztályegyüttmüködésének szükségességét! Pusztuljon, aki forradalmi osztályharcot hirdet: Éljen a rend, a rend!

A szociáldemokrata pártnak a munkástanácsban előterjesztett és elfogadott határozati javaslatáról irván állapitja meg a Népszava december elseji száma, hogy nincs Magyarországon munkás, aki másként, mint »békés uton, alkotmányos módszerekkel és eszközökkel, parlamenti többség megszerzése utján« akarná elérni a célját. Másszóval ez azt jelenti: nem kell a proletárforradalom, a proletárdiktatura; demokrácia az egyedül üdvözitő.

Azt jelenti, hogy a szociáldemokrata párt álláspontja: alkotmányozó gyülés. A világért sem több, mert minden más a demokráciát veszélyezteti. S miközben mint a foglalkozását megunt pap valami sátorosünnepi imádságot, ledaráltak valamit arról is a határozati javaslatban, hogy lesz még egyszer valami kollektiv társadalmi rend a világon, kijelentették, hogy most fődolog ez a rend, ez a gyönyörü, szép, a burzsoá-kizsákmányolást biztositó állami rend.”

(Böhm Vilmos nevének elírása nem egyedi eset, többször is megtörténik.)

A „Sirba a kapitalizmussal” című írás a vezércikk első logikai szakaszát, a kapitalizmus válságát erősíti meg, címéből fakadó módon némi buzdítással az események felgyorsítására. A következő két nagyobb lélegzetű cikk a kormányban részt vevő személyek ellen ír. A „Vasasok figyeljetek!” című írás Garami Ernő szociáldemokrata minisztert támadja azért, mert államtitkárul Méhely Kálmánt vette maga mellé. Méhelyről így ír a cikk:

„nevének már a hallatára ökölbe szorul minden öntudatos vasas keze. A neve fogalommá lett: utálat s gyülölet kisérték. (…) Vasasok, emlékezzetek. Tolonckocsi, fekete lista, kizárás, detektiv-szoba, bérlenyomás, a szervezett munkás üldözése a békében; a háboruban: csendőr-rendőr-uralom, katonai felügyelet, kurtavas, bevonultatása a bizalmiférfiaknak. (…) Ki volt Méhely Kálmán politikai eszményképe? Ki más, mint gróf Tisza István! Melyik lapba szerette Méhely Kálmán elhelyezni a munkások terrorjától bus vezércikkeit, külföldi tapasztalataiból leszürt hazaffy-bánatos tárcáit? Hová máshová, mint a »B. H. «-ba, a magyar imperiálizmusnak, a magyar-osztrák-német zsidó tőkének zsoldos Budapesti Hirlapjába.”

„A kátyuba jutott radikalizmus” pedig a polgári radikálisok, közülük is elsősorban Jászi Oszkár személyeskedő, lekezelő, őket reménytelenül kispolgáriaknak bélyegző kritikája. „A megboldogult Mitteleurópa hajdanvaló apostola, ma franciabarát Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter, a mártirok fénykoszorujával ékeskedve jár radikális diszkeresztényei és zsidai élén. (…) Jászi Oszkár és pártja és egész politikája fogva van a kispolgárság politikájában (…) a radikálisok intelligenciája nem terjed tul a kispolgárság korlátain.”

Az első két számban több zsidóellenes ízű kitétel is olvasható: a fenti első cikkben az egyértelműen negatívumként említett „magyar-német-osztrák zsidó tőke”, ahol a „magyar-német-osztrák” csak pontosító jelzője a „zsidó”-nak, a másodikban a stilisztikailag lefitymáló „zsidai” szó, a következő szám egy cikke szerint – „A nemzetközi forradalom” – a román csapatok szöknek haza leszámolni „bojárjaikkal s zsidó nagybérlőikkel”. A Vörös Ujságra máskülönben nem jellemző a zsidóellenes hangvétel, későbbi számaiban nem szerepelnek efféle kifejezések.

Egy újabb Marx-idézet után „A proletár Oroszország nemzetközi helyzete” című írás következik. Íme, az első lapszám ismét programadó: ugyanazzal az istenítéssel fordul Lenin országa felé, mint a későbbi összes külpolitikai cikk.

„A kormány és a bérkövetelések” című cikk egészen szokatlan a Vörös Ujságon belül: kommentár nélküli híradás egy szakszervezeti értekezletről (miszerint a kormány arra kéri a szakszervezeteket, hogy a jelenlegi súlyos gazdasági helyzetben mérsékeljék a bérköveteléseket). Az írás bizonyára igen későn készült el: az értekezlet december 4-én zajlott le, három napra rá pedig már utcán volt a lap – és mert Szántó Bélától tudjuk, hogy elvileg már jóval ezelőtt készen állt a Vörös Ujság (lásd a lap történetét), feltételezhetjük, hogy ez az írás pótlólag került bele, s talán ezért a szokatlan objektivitás.

Utána ismét Marx-idézet következik. Végül vegyes hírek: munkanélküli famunkások gyűléséről, ifjúmunkások gyűléséről és külföldre indított üdvözleteiről, szociáldemokrata szakszervezeti visszásságokról, és Az Ember című lapnak egy, a kommunistákat védelmező írásáról. Az utolsó oldalt a „Kiadja: a Kommunisták Magyarországi Pártja” szöveg zárja (kiemelés félkövérrel).

Milyen témák és milyen értékelésben vetődtek fel a Vörös Ujság első lapszámában? A leghangsúlyosabb téma, hogy a kapitalizmus válságára a szociáldemokrácia nem jelent megoldást, a konkrét eseményekről szóló írások pedig alátámasztják ezt az elméleti-politikai alapvetést. A felvetett témák és azok hangsúlyai előre jelzik a Vörös Ujság következő számainak témáit: megfelelnek a tematizációról leírtaknak. A programadó első szám olyannak sikerült, amilyennek lennie kellett, kis túlzással élve elmondhatjuk, hogy aki olvasta, az olvasta egyben a Vörös Ujság következő három és fél hónapját is.

 

* * *

 

 

 

 


A március 21-i hatalomátvétel a Vörös Ujságot is készületlenül érte, mint mindenkit. Az eseményekről hírt adó száma csak másnap jelent meg. Ez a március 22-i szám ugyanúgy megadja a lap további életének alaphangját, mint ahogyan az első szám megadta az eddigiekét.

A lapszámot Szamuely Tibor szerkesztette, átvéve a munkát Rákos Ferenctől (lásd a lap történeténél). Szokatlan, vízszintesen osztott, inkább kiáltványszerűen ható címoldallal jelent meg. A fejléc alatt a következők szerepelnek (kövér, nagy méretű betűszedéssel):

„Vasárnap délután 3 órakor a Magyarországi Szocialista Párt az Országház-téren nagy nyilvános gyülést tart.

Forradalmi proletár-kormányunk van, forradalmi proletár rend legyen.

A kisajátitás a proletárkormány feladata, egyéni kisajátitásnak proletárállamban nincs helye.

Éljen a forradalmi proletariátus hatalma!

Éljen a proletárdiktatura!”

A felszólítások súlypontja láthatóan a rendre való intés, ezt a stabilizáló funkciót szolgálják a Vörös Ujság következő lapszámai is. Utánuk a „Proletárok!” című cikk következik: meglehetősen elnagyolt általánosságokkal azt mondja ki, hogy elérkezett az új rend, melyben csak az eszik, aki dolgozik, az ellenszegülőknek pedig jaj lesz. Jóval érdekesebb a következő, a „Mindenkihez!” című írás.

A „Mindenkihez!” részletesen beszámol a történtekről és azok jelentőségéről – mármint kommunista értelmezésben, meglehetős hazug módon. „Magyarország proletariátusa a mai nappal kezébe vesz minden hatalmat” – írja, és ezzel máris elköveti a legnagyobb hamisítást valamennyi közül, mely mondhatni paradigmája lesz a Tanácsköztársaság ön-felfogásának és a későbbi kommunista irodalomnak: hogy forradalom történt, a munkásosztály hódította el a hatalmat a burzsoáziától (holott tudjuk, hogy a valóságban a két párt vezető embereinek szűk körű megállapodása történt meg a tömegek, vagy akár saját párttagságuk bármiféle aktivitása vagy tudomása nélkül). Majd folytatja: „Az országot az összeomlás anarchiájától csak a szocializmus, a kommunizmus megteremtése mentheti meg.” Ebben már benne van, hogy a forradalom azért sikerülhetett egy csapásra, harci események nélkül, mert a többi osztály belátta e lépés szükségességét – a ki nem mondott (ám később annál többet citált) érvet a cikk a külpolitikai helyzet reménytelenségével is alátámasztja.

A következő megállapítás újabb sarokpont a leendő tanácsköztársasági kommunista ideológia számára.

A proletárság diktaturájának döntő alapföltétele a proletárság teljes egysége. Éppen ezért a történelmi szükség parancsára teljes egyesülését mondotta ki a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja. E két párt helyett egyetlen proletárpárt fogadja magába ezután az ország minden dolgozó férfiát és asszonyát: a Magyarországi Szocialista Párt.”

E sorok lefektetik a pártegyesülésről szóló, a Vörös Ujság hasábjain ezentúl kizárólagosan érvényes álláspontot, miszerint a pártegyesülés történelmi szükségszerűség volt és a diktatúra alapfeltétele. Ettől az újság, amíg csak létezik, jottányit sem tér el.

A cikk a következőkben a proletárdiktatúra teendőiről szól (földosztás szövetkezetesítéssel, harc az ellenforradalom ellen, hadseregszervezés stb.), kinyilvánítja „teljes eszmei és lelki közösségét” Oroszországgal, és ír a proletariátusra váró nehéz, verejtékes, küzdelmes útról. A cikket a Magyar Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács írták alá, valódi szerzője nincs feltüntetve. (A cikk falragasz formájában is utcára került, éspedig már 21-én – Bathó 2005 –, a kiáltványon mások vannak kiemelve és mások a hangsúlyok is, mint a cikkben.)

A „Mindenkihez!” után a Forradalmi Kormányzótanács összetételét közli egy cikk, majd két rendelet következik – a Forradalmi Kormányzótanács I. és II. számú rendelete a statáriumról és a szesztilalomról –, mindkét, csupán tizen-valahány soros rendelet után, valószínűleg nyomdahiba miatt, újra ott áll a kormánynévsor 38 sora.

A következő hírrovatban egy lelkesítő felhívás szerepel az ifjúmunkásokhoz, és egy számvetés arról, hogy mennyi hadisarcot kellene fizetni az antantnak („a munkásság legalább 150 évig rabszolgamódra dolgozhatott volna”).

 

Nagyobb lélegzetvételű (másfél hasábos) cikk a „Le a bürokráciával!” A cikk csak arról szól, ami a címe. „A proletárság diktaturája” című írás hasonlóan hosszú, a diktatúra leendő menetét és teendőit veszi sorra. A „Megvalósítjuk a kommunista termelést!” a gyárak irányításának új rendjét vázolja.

E három cikk együtt az új hatalom elvileg legsürgetőbb feladatai próbálja kijelölni. (Egységüket a lap tördelése is kifejezi, mindhárom a 3. oldalon kap helyet és azt teljesen ki is töltik.) A parlament mint munkásosztály-ellenes intézmény után „az erőszakszervezet második, még hatalmasabb erőditménye: a hivatalnokuralom, a bürokrácia” felszámolásának kell következnie, a munkásság megfékezi a kis és nagy rablókat egyaránt, köztulajdonba veszi és munkástanácsokra bízza a gyárakat, majd újjászervezi a termelést (mely, mint az első számból megtudhattuk, a kapitalizmus válsága miatt más, mint szocialista módon újjászervezhetetlen), közben kíméletlenül lesújt az esetleges ellenforradalmárokra. (Viszont érdemes felfigyelni rá, hogy „A proletárság diktaturája” című cikk határozottan büntetlenséget ígér a volt elnyomóknak, amennyiben legalább csöndben maradnak.) S végül: „Ezután oly korszak következik, mely jólétet és teljes szabadságot fog biztositani mindenki számára.”

A negyedik oldalt ismét három cikk tölti ki. „A szabadság birodalma” témája a születendő új kultúra, „Az entente a proletáriátus ellen!” című cikk a Vix-jegyzékről szól és a történteket mint a rá adott választ értékeli. A legérdekesebb „A munkástanács ülése” című írás, mely tudósítást közöl a 21-i pártegyesülésről. Az egyesülés indokaként a következőket nevezi meg: a kormány az antant jegyzéke miatt lemondott, tehát nem következhet más, mint proletárdiktatúra, ennek feltétele a proletárság egységének megteremtése, s így ráadásul hatalmas szövetségest is találnunk: Oroszországot, melynek csapatai „értesülésünk szerint” már közelednek. Az egyesült párt neve ideiglenes, arról véglegesen majd a III. Internacionálé dönt. A lap szerint mindezt „zugó éljenzés és taps”, „viharos éljenzés és taps”, „óriási éljenzés és taps”, „tomboló lelkesedés” fogadta az ülésen.

A lapot, története során először, majdnem teljes impresszum zárja: „Nyomatott az »UJSÁGÜZEM« könyvkiadó- és nyomda r.-t. körforgógépein Budapest, Rökk Szilárd-utca 9. Telefon: Szerkesztőség: 23-51. Nyomda: József 71-15.” Az 1914:XIV. sajtótörvényhez képest a nyomdatulajdonos és a kiadó neve még mindig hiányzik.

 

A Vörös Ujság március 22-i lapszáma figyelemre méltó sajtótermék abból a szempontból, hogy mindössze egy nappal az események után máris teljes és végleges ideológiát kínál a történtekre, s amellett megadja az új állam elvileg követendő programját. Szamuely Tibor irányításával a szerkesztőség jó munkát végzett. Teljesen kimunkálva, végleges érvénnyel szerepel a lap hasábjain a szociáldemokratákkal történt egyesülés ezentúl kanonikus magyarázata, szerepel az alapvető hazugság, a tömegek békés forradalma, és mindezt kellő kontextusba is állítják: egyrészt a belső válság (a termelésé), másrészt a külső válság (a Vix-jegyzék) révén, harmadrészt pedig a nemzetközi proletariátusnak küldött üdvözletekkel és a világforradalomba vetett hittel. „Győz a nemzetközi forradalom.” – állapítja meg a vezércikk, több, mint optimistán: egyenesen fatalista hittel.

Ahogyan az első lapszám összefoglalta a Vörös Ujság valamennyi következő számát március 21-ig, az ellenzéki lét időtartama alatt, úgy a 38. is összefoglalja a lap következő számainak a március 21-i eseményekre, azok jelentőségére és a diktatúra teendőire vonatkozó álláspontját – nem elfelejtve most sem, mint eddig, az eljövendő boldog világ ígéretét.

 

 

 

 

 


4.3. A Vörös Ujság és a nemzetközi politika

Mivel a Vörös Ujság volt Magyarországon az első olyan lap, amely lenini kommunista elvek alapján ítélte meg az aktuális kérdéseket (no és a múlt és a jövő kérdéseit), a legtöbb témában egyedi álláspontot foglalt el. A világháború, a kül- és belpolitika, a területi integritás és a wilsoni elvek: mind olyan témák, melyekben érdemes megvizsgálni a Vörös Ujság véleményét.

A nemzetközi politika terén időrendben haladva a világháború az első téma. A Vörös Ujság a lenini álláspontot képviseli ezzel kapcsolatban. „A kapitalizmust legmélyebb gazdasági érdekei hajtották bele az imperialista rablóhadjáratba” – írja a lap január 21-i számában a „Nincs béke…” című cikk. – „Amig valamikor minden európai nemzet kapitalistái egymást támogatva hóditották meg Khinát, Afrikát, Indiát, Perzsiát, Törökországot, Tuniszt és Algirt, addig az ujabb időkben már azon marakodtak, kié legyen az a kevés még megmaradt nép és terület, amelyet a kapitalizmus még ki nem zsákmányolhatott. (…) csak a naivak és a magukat naivnak tettetők hihették, hogy ez a háboru »ideálokért« folyik, hiszen ennél nyiltabb rablóhadjárat nem folyt még sohasem.”

A marxizmus fő tétele, hogy a gazdaság az alapja mindennek, a civilizáció többi része csak „felépítmény”, a Vörös Ujság pedig ennek megfelelően magyarázza a világháborút: a gazdasági folyamatok miatt determinált történelem a kapitalizmust rákényszerítette a harcra. „(…) a profitéhség (…) ujabb piacokért és tőkeelhelyezési alkalmakért, ujabb nyersanyagforrásokért és olcsóbb munkaerőért uj harcokba sodorta a világot” – írja „A kommunista világrend alapelvei” című cikk a március 2-i számban, – „a tőke valódi anarkisztikus természetének ki kellett derülnie. Igy született meg a legnagyobb bün, a rabló világháboru.”

A nemzeti szempontok, az „ideálok” nem voltak egyebek, mint a kapitalisták szemfényvesztése a proletariátus elbódítására – hiszen (a januári cikk szerint) „A hadseregek, amelyeket a kapitalizmus mozgósit: többségükben proletár hadseregek”. A lap az ellentmondást, hogy az elnyomó burzsoák érdekeiért a proletárok harcoltak egymás ellen, azzal oldja fel, hogy a népet elkábította a nacionalizmus. „Éljen a haza, ez volt a kormányszocialisták jelszava, amikor segitettek vágóhidra terelni a proletárok millióit (…) Milliókat kergetett a halálba, tett rokkantakká, özvegyekké és árvákká a haza.” („Ujjáéled – a haza”, február 15.)

A Vörös Ujság szerint a marxizmus előre látta a világháborút. A december 18-i szám „Meg kell óvni a proletariátus egységét” című cikke a Népszavának válaszolva fejti ki, hogy a marxizmus igenis képes a hiteles történelmi jóslatok megtételére – lám, Marx megírta a műveiben, hogy az egyes államok belső problémái nemzetközivé, világháborúvá fejlődnek majd, és úgy is lett: „az osztályellentétek, melyek előtte nemzetekként kavarták fel a társadalmi életet, világháboruvá csaptak át.” (Ez ellentmondásnak tűnik ahhoz képest, hogy a többi cikk, mely a lenini kommunizmus alapján áll, a háború kirobbanását az imperialista államok egymás közötti versengésével magyarázza: mint láttuk, nem az egyes nemzeteken belüli, hanem nemzetközi okokkal. De hát Marxnak mindig igaza kell legyen…)

A Vörös Ujság szerint az imperialista államok az aktuális külpolitikai helyzetben még mindig mélységesen megosztottak. A békét lehetetlen elérni, ha a kapitalista országok vezetőin múlik. „A kapitalizmus (…) nem változott. Az imperializmus tekintetében ugyanazzal a kapitalizmussal állunk ma, a háboru után, szemben, amelyikkel szemben álltunk a háboru előtt (…) Igy a béke kérdése éppugy nem oldható meg a kapitalista termelő renden belül, mint minden más kérdés. Sem sopánkodás, sem tiltakozó gyülések, sem »területi integritást« védő ligák nem használnak itt, aminthogy könnyek és szólamok sohasem oldanak meg társadalmi kérdéseket. A kapitalizmus csak fegyverrel kezében tárgyal, s akinek kezéből kihullt a fegyver, annak nincsenek érvei sem (…) A béke kérdését csak ugyanaz oldja meg, ami az egész társadalmi és termelő kérdést: a kapitalizmus megdöntése.” („Nincs béke…”, január 21.)

A konkrét külpolitikai eseményeket a Vörös Ujság sajátos, rendkívül naiv szemlélettel kezeli. „(…) a proletárdiktatúra hibáira (…) élesen rávilágít, hogy tudniillik rendkívüli mértékben el volt terjedve az a hit, hogy egy nagy forradalmi hullám elején vagyunk, amely néhány év alatt el fogja árasztani Európát. Olyan illúzióink voltak, hogy rövid idő alatt a kapitalizmus minden maradványát felszámoljuk.” Nem akárki, hanem Lukács György emlékszik így vissza a külpolitikai hurráoptimizmusra (Lukács 1970: 62). Ennek a dolgozatnak nem feladata és nem is lehetősége kitérni e furcsa lelki beállítódás okaira – bizonyára közöttük szerepel 1917-nek a kommunisták számára lelkesítő párhuzama, ismert okai a marxista világforradalmi jóslatok, és talán az egész felfogható úgy is, mint a valójában reménytelen külpolitikai helyzettel, az elszigeteltséggel, legyőzöttséggel, a cseh és román támadásokkal, a gazdasági és diplomáciai blokáddal szemben visszacsapó reakció –, de az eredményei látványosan megmutatkoznak a Vörös Ujság hasábjain. Lukács György igen visszafogottan értékeli „rendkívüli mértékben elterjedt hit”-ként azt a csodaváró tobzódást, amit a kommunista központi lap nyolc hónapon át űzött.

A Vörös Ujság külpolitikai tárgyú cikkei két csoportra oszlanak: Oroszország és minden más. A minden másba beletartozik Európa majd’ valamennyi állama és az USA. Ezekre az államokra nézvést a Vörös Ujság rendszeresen előrejelzi, megjósolja, küszöbön állónak tartja és elkerülhetetlennek bélyegzi a proletárforradalmat. Százötvenegy lapszám mindegyikében (legföljebb egy-két kivétellel) szerepelnek olyan külpolitikai hírek, melyek kapcsán a lap megállapítja, hogy ez és ez az ország már nem kerülheti el a gyorsan bekövetkező forradalmat.

A második szám „A nemzetközi forradalom” című cikke a következőket írja: Zágrábban utcai harcok folynak, a csapatok között nyílt az elégedetlenség, Csehországban az internacionalisták mind hangosabban emelik fel a szavukat, a német bolsevikiek mellett óriási tömegek vonulnak fel, Franciaországban forradalmi jelleget öltenek az éhséglázadások és tömegesen szöknek el a katonák, Olaszországban a cenzúra erősödése azt mutatja, hogy már küszöbön ott is a forradalom, Angliában „Mac Clean” (valószínűleg John Maclean skót marxista vezető ) bolseviki vezérhez százezrek csatlakoznak, és Spanyolországban „ujból erősödik a forradalom”. Az ötödik szám „A világforradalom – él!” című cikke szerint Olaszországban pénzügyi, termelési válság az úr, éhség és munkanélküliség fenyeget, s a kormány már csak a hadseregben bízhat, mely egyre züllik, Párizs ostrom alatt áll, Angliában a kormány szava eltörpül a bolsevik tüntetések mellett, Romániában a hadseregen belül terjed a proletár testvériség. Ugyanebben a számban a „Fejlődik és erősödik a német proletárforradalom” című cikk rendkívüli jelentőségű berlini eseményekről, óriási tömeggyűlésekről, a katonaság bolsevizálódásáról ad hírt. A hatodik számban: Lengyelország a bolsevizmus fészke, a kormány már német katonai segítséget kér, Csehországban „Masaryk és Kramarz imperialista politikájára osztályharccal felel a cseh proletariátus”, Olaszországban a proletariátus már harcol, Franciaországban és Angliában a gazdasági és társadalmi helyzet kétségbeejtő. Kanadában komoly munkásmozgalmak, melyek ellen a katonaság bevetését fontolgatják, Németországban a kommunista mozgalom hatalmasan erősödik.

A Vörös Ujság tudósításai nem teljesen légből kapottak. A világháború után valóban rossz volt a gazdasági és a társadalmi helyzet a győztes államokban is (Johnson 2007). De nem is az egyes hírek, vagy akár egy-egy lapszám külpolitikai hangvétele érdemlik meg a figyelmet, hanem a tény, miszerint a Vörös Ujság nyolc hónapján és százötven lapszámán keresztül ugyanez a hangvétel végig azonos maradt, a forradalomvárás változatlan hőfokon lobogott. Ha csak szó esett más országokról, azokban mindig erősödött a kommunista mozgalom, mindig gyengült a burzsoázia, folyamatosak voltak a tüntetések, az osztályharc, a sztrájkok, és teljességgel elkerülhetetlen a forradalom. A lap hasábjain az antant nagyhatalmai folyton-folyvást összevesztek, katonáik egyre-másra tagadták meg a további harcot (különösen a proletár Magyarország ellen), a béketárgyalások pedig minduntalan a teljes kudarccal fenyegettek. Clemencau várható lemondását, melyet jól értesült forrásból biztosra jövendöl a Vörös Ujság, háromszor olvashatjuk a lapban.

Felmerül a kérdés: vajon a lap írói és szerkesztői mennyire hitték el maguk is, amit írtak, és mennyiben szolgált a külpolitika ilyen irányzata csupán a tömegek befolyásolására? Lukács György fenti idézete és több visszaemlékezés is azt támasztja alá, hogy a csodavárás, a világforradalomba vetett hit valódi hit volt. Práger Miklós is ilyen értelemben kommentálja a jelenséget: „A Vörös Ujság híven tükrözi a magyar kommunistáknak a világforradalom gyors győzelmébe vetett reménységét. (…) Nem volt-e hiba, hogy heteken és hónapokon át táplálták a világforradalom iránti reménységet, ha olykor apró jelenségekből következtettek egyik vagy másik ország gyors forradalmasodására?” (Práger 1955: 34. Bár aztán óvatosan leszereli a kérdésfelvetést azzal, hogy egyrészt Marx és Engels is követtek el hasonló hibákat, másrészt ezek a hibák még mindig ezerszer értékesebbek, mint „a begyepesedett liberalizmusnak az elcsépelt bölcsessége” a forradalmi hiúságokról.)

Ami Oroszországot illeti: olyan naiv és elbizakodott hittel fordul felé az újság, mintha a kommunista vezérek sose jártak volna ott. Oroszországban helyreállt a termelés, teljes a proletáregység, sose látott fokra ért el a kultúra, a hadsereg állandóan győzedelmes – mintha 1917. óta már meg is valósult volna a kommunizmus. Mindjárt az első számban ez szerepel: „A Tanácsköztársaság gazdasági szervezete ma már ott tart, hogy legyürte a háborunak minden átkos örökségét: az éhséget, a termelés felbomlását és a nyersanyagok hiányát.” Holott tudjuk, hogy Oroszországban a hadikommunizmus alatt a termelés még a háborús évekhez képest is drasztikusan visszaesett, a gazdaság katasztrofális állapotban volt, és a tízmilliós nagyságrendű éhhaláltól csak az Egyesült Államok humanitárius segélye mentette meg az országot (Pipes 1997, Johnson 2007).

A katasztrofális helyzetet látniuk kellett a nemrég még moszkvai magyar kommunistáknak is, akik most a Vörös Ujságot írták. A legnyilvánvalóbbnak az tűnik, hogy a Vörös Ujság irányítói egyszerűen a propaganda kedvéért hazudnak a lap hasábjain. De nem lehetetlen, hogy legalább a leírtak egy részét maguk is elhitték. Arthur Koestler így ír, bár két évtizeddel későbbről, de alapvetően ugyanarról a lelki helyzetről: „Megtanultam, hogy mindazt, ami sokkolt, automatikusan »a múlt örökségei« közé számítsam, és mindazt, ami meg tetszett »a jövő csírái« közé.” (Idézi Pipes 2004: 121.) És tudjuk, hogy ugyanebben az időszakban számos nyugat-európai neves értelmiségi is ugyanerre a vak álláspontra helyezkedett – hogy a legismertebb mondást idézzük a Szovjetunióról: „A jövőben jártam – és működik!” (Lincoln Steffens amerikai újságíró, idézi Johnson 2007: 99.)

Mindezzel együtt azonban a Vörös Ujság külpolitikai irányzatát nem lehet másképpen értékelni, mint a józan észt teljességgel nélkülöző önbecsapásként és népámításként, a lap leghiteltelenebb részeként.

 

 

 

 

 


4.4. A Vörös Ujság véleménye a nemzeti sorskérdésekről

Érdemes külön is megvizsgálni a Vörös Ujság véleményét arról a problémáról, amely akkoriban már láthatóan tragédiának ígérkezett: a területi egység felbomlásáról.

A marxista tanok ebben a tárgyban következetesek. Egy-egy ország nemzeti egysége, területi integritása nem számít, mert a proletariátus nemzetközi osztály: az egyetlen követendő elv a proletár internacionalizmus. A hazafias fájdalmat „közönyösen nézheti és nézi is a magyar proletariátus (…) A proletár mindenütt csak proletár. A proletárnak nincs hazája (…) A proletárforradalom, amely minden nemzetiségü burzsoáállamot el fog söpörni, minden nemzetiségü proletárt egy hazában fog egyesiteni (…) A magyar proletariátus, mikor ezt a forradalmat késziti elő, előkésziti vele nem az ország, de a világ területi »integritását«.” („Területi integritás”, december 28.)

Egy anekdota világítja meg, miként vélekedik a Vörös Ujság a hazaf(fy)iasságról (december 21., „A nemzetközi forradalom – él!”):

„Egyik német, félakarásu, féluton megálló, gyávaságba fulladó képviselője a németországi szociáldemokrata pártnak azt mondotta a nemzetközi proletárforradalom egyik vezérének, a mi Liebknecht Károlyunknak: Ha igy folytatja, romba dől Németország. A mi elvtársunk, Liebknecht Károly, a mindig bátor és áldozatkész kommunista, aki kiadta annakidején a jelszót a katonáknak, hogy forditsák fegyvereiket a tisztjeik, a generálisaik ellen, azt felelte a ludbörző hátu úrnak:

Annál jobb!

(Egyébként a „ludbörző” a Vörös Ujság – és Kun Béla – kedvenc jelzőinek egyike, igen gyakran alkalmazza a burzsoák, kapitalisták, esetleg szociáldemokraták jellemzésére.)

 

Ide kapcsolódik az a tétel, miszerint az állam mindig az uralkodó osztály(ok) hatalmi szerve: „minél nagyobb egy ország, annál nagyobb a burzsoázia piaca; minél nagyobb területre terjed ki a burzsoá állam hatalma (…) annál jobban támogathatja a burzsoázia »hasznos«, hasznothajtó és kereső céljait.” (Ezzel kapcsolatban érdemes felfigyelni arra, hogy még a „hazaffy” burzsoákról sem tételezi fel a Vörös Ujság, hogy őszinte hazafiak lennének – ilyet a lap legföljebb a szerinte szellemi nyomorban élő kispolgárságról tud elképzelni. A kapitalisták, a lap szerint, csak az alsóbb osztályok számára tartogatják a nacionalizmust. Valójában ez nagyon is beleillik a marxizmus egész történetén át húzódó tévedésébe: az elmélet sosem vette figyelembe, hogy a hazafias érzés, a patriotizmus vagy nacionalizmus létező eszmék, gyakran minden másnál nagyobb mozgató erővel. A gyakorlat már annál inkább – például Sztálin a II. világháborúban.)

A területi integritás mellékes mivoltát Lenin breszt-litovszki taktikája is alátámasztotta a kommunisták számára. Lenin a különbékében hatalmas területeket adott fel Oroszországból a pillanatnyi túlélés érdekében, s ez a példa helyeslésre talált (természetesen) a magyar kommunisták köreiben is: a „»Perediska«” című cikkben (január 28.) a Vörös Ujság elismerően emlékszik vissza a breszt-litovszki békére.

Csakhogy Leninnek megvolt az a luxusa, ami Kun Béláéknak nem: Oroszországban képes volt uralmon maradni egy törpe kisebbség a kemény diktatúra révén, Magyarországon viszont figyelembe kellett venni a tömegek véleményét is. A hatalomátvétel után a Tanácsköztársaság vezetői rá kellett eszméljenek, hogy Magyarország területi egysége, minden elmélettel szemben, fontos szempont még a „proletariátus” számára is: olyannyira fontos, hogy végül is ez a kérdés juttatta hatalomra a kommunistákat a Vix-jegyzék kiváltotta pániknak köszönhetően. Igaz, a lap ezt hevesen tagadja; a március 28-i számban az „Érettek vagyunk-e a kommunizmusra?” című cikk válaszként íródott a német szociáldemokrata párt lapjának, a Vorwärts-nak azon felvetésére, miszerint Magyarországon nem a gazdasági viszonyok érettsége, hanem a nemzeti elnyomatástól való félelem szülte meg a proletárdiktatúrát – a Vörös Ujság dühösen utasítja vissza ezt a véleményt, miként a későbbi kommunista irodalom is (Ormos 2006).

Az elmélet és a politikai gyakorlat közötti ellentmondást a Vörös Ujság úgy oldja föl, hogy elkezdi védelmezni az ország területi egységét, csakhogy nem nemzeti szempontok, hanem gazdaságiak miatt. A június 20-i számban szerepel a Vörös Ujság valaha megjelent mindössze két ábrája közül az egyik: „Magyarország uj határai a párisi békekonferencia jegyzéke szerint”. (Az ábrán a határok a fel nem tüntetett déli és nyugati határvonal kivételével körülbelül megegyeznek a végleges trianoni rendezéssel, s e formájukban itt kerültek először a hazai közvélemény elé – Gratz 1935. Az itt először bemutatott határok hatalmas sokkot jelentettek, hiszen még a legpesszimistábbak sem számítottak ekkora területcsonkításra.) A Vörös Ujság nem foglalkozik külön cikkben a kérdéssel, csak az éppen ülésező Tanácskongresszus hatodik napján elhangzott felszólalások idézése által – nem véletlenül: a nyílt állásfoglalás dilemmája, hogy ha a Vörös Ujság kikel a határtervek ellen azok érdeme szerint, akkor a nacionalizmus hibájába esik, ha viszont csupán gazdasági érvek alapján ír, akkor a tömeg aligha szét nem szedi a szerkesztőséget felháborodásában.

A Tanácskongresszusnak a lapban közölt felszólalásai egyöntetűen elutasítják a határrendezés e tervét. „Ezek a határok, az a terület, amelyet ezek a határok zárnak be, semmiesetre sem olyan, hogy ezen a területen még a mai forgalmi lehetőségek legteljesebb kihasználása mellett is biztosíthatnók a megélhetést a proletariátus számára” – a Vörös Ujság félkövér, középre szedett kiemeléssel írja le Kun Béla e szavait, ezzel oldva fel a területi integritás elve és gyakorlata közötti ellentétet.

 

A területi integritás kérdéséhez hasonlóan érdemes kitérni a wilsoni nemzeti önrendelkezés elvére is. Mielőtt a politikai vezetők és a szélesebb néptömegek egy része Oroszország felé fordult volna (ami lehetővé tette a kommunista hatalomátvételt), sokan bíztak az amerikai elnök híres pontjaiban, köztük a nemzeti önrendelkezés ígéretében. A wilsonizmus tehát a kommunista elvek és az orosz orientáció komoly ellenfelének bizonyult.

A Vörös Ujság ennek megfelelően számos alkalommal ír a wilsonizmus ellen. Két fő érvet használ. Az egyik, hogy ezeket az elveket a nyugati burzsoák és maga Wilson sem gondolják komolyan. A „Lenin diadala” című cikk (március 23.) ezt írja: „A nemzetközi proletárság legvégzetesebb tévedései közé tartozott az ugynevezett Wilson-kultusz. [A Vörös Ujság tehát elismeri, hogy még saját osztályának, a proletariátusnak a köreiben is tömegek bíztak/bíznak az amerikai elnök szavaiban.] (…) Tudták ugyan, hogy a pacifista eszmék a kizsákmányoláson nyugvó társadalom további fönntartását akarják biztositani. De már azt is nagy eredménynek tartották, hogy Wilson győzelemre fogja segiteni (…) a »népek önrendelkezési jogát« (…) Hogy az egyes szociáldemokrata pártok hátbatámadták az orosz proletárságot, hogy a pacifista eszmékért lemondtak a munkásság teljes fölszabaditásáról, ez mutatja azt a hatalmas varázst, melyet az ugynevezett wilsoni ideálok a munkásság széles rétegeire gyakoroltak.” Majd a cikk leleplezi a „Wilson-féle svindlit”: ha csakugyan békét akartak volna teremteni a párizsi „békecsinálók”, akkor négy hét alatt már megtehették volna, ahelyett azonban „ujabb militarista államokat varázsoltak elő, akiket rászabaditottak békés területekre (…) nagy területeket kebeleztek be idegen impériumokba [E mondatokkal bizonyára a csehszlovák, szerb és román előrenyomulásra (is) utal a cikk.] (…) Ez a frázishős a leggaládabb imperialista politikus.”

A másik fő érv, hogy a nemzeti önrendelkezés akkor sem érne semmit, ha megvalósulna. A december 25-i szám „Burzsoá vagy proletár önrendelkezés?” című cikke leírja, hogy a nemzeti önrendelkezés nem más, mint az adott nemzet burzsoáinak kizsákmányolási monopóliuma arra a területre – mert a nemzet légüres fogalom, nem létezik „magyar” és „angol”, csak magyar burzsoá és angol burzsoá, illetve magyar proletár és angol proletár.

Az utolsó lapszámok idején, amikor már a papír is elfogyott, rovatokat kellett elhagyni és a Vörös Ujságot csomagolópapírra kellett nyomni, a lap tizenegy részes, részenként általában több, mint fél oldalt elfoglaló írást közölt „Szökés – Amerikából” címmel. Az írás nagy részében az amerikai viszonyokkal foglalkozik és hangsúlyosan Wilson-ellenes. Ezt a témát nagyon fontosnak tarthatta a lap szerkesztősége, ha ennyi helyet pazarolt el rá éppen a Tanácsköztársaság haldoklásának idején.

 

 

 

 

 


4.5. A Vörös Ujság és a belpolitika

Míg a külpolitikai optimizmus változatlan hőfokon égett a lap egész történetében, a belpolitikai témák terén az a legfeltűnőbb, hogy a Vörös Ujság szögesen ellentétes stratégiát követett a márciusi hatalomátvétel előtt és után. Az első hónapokban ideológiai alapon ítélt meg minden belföldi politikai eseményt, március 21. után viszont inkább az ideológiát igazította hozzá a Tanácsköztársaság aktuálpolitikájához.

Decembertől márciusig a Vörös Ujság – mint láttuk a tematizációnál – elsősorban a szociáldemokraták elleni harc terepének használta a belpolitikát. Bírálta a kormányt és általa a szociáldemokratákat a munkásoknak nyújtott segélyekkel kapcsolatban, a munkabérekkel kapcsolatban, az ellenforradalommal szembeni gyöngeség miatt, a kommunistákkal szembeni keménység miatt, bírálta az ipar talpraállítását, a földreform-tervet, az elégtelen intézkedéseket a nyersanyag-, élelmiszer-, szén- és egyéb hiányokkal kapcsolatban, és bírálta általában a kormány minden lehetséges intézkedését. A Vörös Ujság belpolitikai témakihasználása a lehető legegyszerűbb volt: minden rossz miatt a kormányzó erőket és a burzsoáziát hibáztatni, és folyamatosan hangoztatni, hogy mennyivel jobb lehetne a helyzet, ha a proletariátus uralkodna. Ahogyan Gratz Gusztáv fogalmaz: „A recept egyszerű volt, ugyanaz, amilyet a forradalmi mozgalmak hirdetői mindég követtek: a felelősséget mindazért, amivel az emberek nem voltak megelégedve, a véletlenül éppen uralmon lévők rosszakaratára kell hárítani, a forradalmi törekvések győzelme esetére pedig minden baj orvoslását és minden kívánság teljesülését kell megígérni.” (Gratz 1935: 80.)

Minden bírálatok kiindulópontja természetesen az volt, hogy a szociáldemokraták nem a marxista elvek alapján cselekszenek, hanem a burzsoázia érdekében. A szociáldemokratákkal szembeni vádak három fő csoportba állnak össze. Az első, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia tettestársai: a szociáldemokraták háborús uszítók voltak (ez tényszerűleg, ha nem is a Vörös Ujság interpretációjában, igaz: a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjai az I. világháború kezdetén kontinens-szerte beálltak a háborút ünneplők sorába – Pipes 2004), ezzel feladták a nemzetközi proletariátus eszméjét, továbbá hatalmi pozícióban vannak a jelenlegi kormányban, márpedig e kormányok a burzsoázia hatalmi szervei. A második érvcsoport, hogy a szociáldemokraták valójában nem marxisták: hibásan, tudatlanul értelmezik a marxizmus tanait, elkábította őket a „parlamenti kretenizmus”, nem értik az eljövendő (világ)forradalom szükségszerűségét. „Reformisták” ahelyett, hogy forradalomra készülnének, beérik szerény, mostanra már túlhaladott célok kitűzésével (általános választójog, bérharc, munkakörülmények javítása, szakszervezetesdi stb.) Csak programjukban, határozataikban tartották meg a marxista elveket, cselekedeteikben ellentmondanak a saját programjuknak is. A harmadik érvcsoport szerint a szociáldemokraták vezetői a munkásosztály személyes árulói: a bársonyszékekért cserébe eladták a testvéreiket.

Kiemelt figyelmet kaptak a salgótarjáni és tiszadobi események, mindkettővel cikkek egész sorozata foglalkozik. A munkásság salgótarjáni és a parasztság tiszadobi szenvedései a Vörös Ujság szerint azt bizonyítják be, hogy a régi, Monarchiabeli feudál-burzsoá hatalomhoz képest semmit sem változott a helyzet a polgári és szociáldemokrata kormánnyal. (Salgótarjánban január 3-án fosztogatás kezdődött, a felelősöket a sajtó a kommunistákban látta, akik előzőleg nagygyűlést tartottak ott. A kormány statáriumot hirdetett a városra, 4-én katonaságot irányított oda. A megtorlásnak a Népszava szerint 16 halálos áldozata volt: Ránki 1984. Tiszadobon a nép kifosztotta a közeli Andrássy-kastélyt – vö. Ormos 2006: valóban történtek vidéki lázongások, amelyek során kastélyokat égettek fel –, s a kirendelt karhatalom – a miskolci Reggeli Ujság és annak nyomán a Vörös Ujság tudósításai szerint – brutális kegyetlenséggel torolta meg a történeteket a falu népén.)

 


A hatalomátvétel után a lap belpolitikai tematikája, mint láttuk, jelentősen kibővül. A Vörös Ujság a legellenzékibb lapból egyszerre a leghivatalosabb lett, az ország (és különösen a főváros) első számú hírforrása.

Nem lehet azt mondani, hogy a lap állandó, szolgai helyesléssel fogadta volna a Forradalmi Kormányzótanács intézkedéseit. A legtöbbször ugyan igaz, hogy a Vörös Ujság inkább az ideológiát szabja át úgy, hogy megfeleljen az eseményeknek (erre jó példa az, ahogyan a szociáldemokratákat kezeli a hatalomátvétel után), de bizonyos kérdésekben képes bírálni a kormány politikáját. A szakszervezetek és a párt elméleti szerepe, a kultúraszervezés, a szakszervezeti tagság és a burzsoáziával szemben folytatandó politika terén a lap képes követelni, tiltakozni és tanácsot adni, legtöbbször a kormánypolitikához képest balról.

A szociáldemokratákhoz való viszony természetesen gyökeresen megváltozott. A Vörös Ujság annak az egyesült pártnak lett a hivatalos lapja, melybe ezentúl az eddig szidalmazott szociáldemokraták is – névleg – ugyanúgy beletartoztak, mint a „régi kommunista” elvtársak, s hiába létezett az egyesült párton belül egy kommunista és egy szociáldemokrata szárny, nyílt csatározások nem folyhattak. Lengyel József panaszosan írja, hogy március 21. után a polémiákat „nagyon szőrmentén kellett lefolytatnunk” (Lengyel 1957: 153).

Az újság a pártegyesülés magyarázatát úgy adja meg, ahogyan az a március 22-i számban szerepelt. Világos, hogy ez a magyarázat sokak szemében hiteltelen volt: a Vörös Ujság több jelentős cikket is kénytelen március 21. kérdésének szentelni. (A legfontosabbak: „Proletáregység”, Révai József, március 27., „Az egyetlen ut", Kunfi Zsigmond, március 28., „Szakitani!”, Kun Béla, április 3., „Tiszta proletárpolitikát”, Révai József, április 4., „A tisztviselő a proletárdiktaturában”, Dienes László, április 5., „Az egység okmányai”, április 23., „Szocializmus vagy kapitalizmus”, május 3.) E cikkekben a lap belátja, hogy a szociáldemokrata harcmodor jogos lehet a munkásmozgalom fejlődésének bizonyos fázisában és elismeri a szociáldemokrácia régmúltbeli érdemeit, amikor még csak az MSZDP vitte a proletárok zászlaját. Abban már ingadozik, hogy 1918 októbere és 1919 márciusa között a helyes úton járt-e a párt, de hangsúlyozza, hogy a szociáldemokraták végül elismerték a kommunisták igazát. A cikkek feltűnően hallgatnak a személyek felelősségéről, tagadják, hogy egyéni elhatározásoknak szerepe lehetne a történtekben, a szükségszerűség és az elvek kényszere talajáról érvelnek.

 


A belpolitika tavaszi eseményei közül az országos pártkongresszus és a ludovikás lázadás kapta a legnagyobb hangsúlyt.

A pártgyűlés június 12-13. között zajlott le. A téma a lap mindkét másnapi számában vezércikk, összes terjedelme tíz oldal. Számos elvi és gyakorlati kérdést megvitattak a két nap alatt, a Vörös Ujság ezekből a párt nevének kérdését emelte ki.

Az egyesült párt március 21-én a Magyarországi Szocialista Párt nevet vette fel azzal, hogy a végleges névről majd a III. Internacionálé dönt. Az Internacionálé azonban nem határozott a kérdésben (alkalmasint Lenin miatt, aki a pártegyesülésben szociáldemokrata manővert gyanított Kun Béla egy 1924-es cikke szerint, idézi Ormos 2006). A névkérdés egy időre a párton belüli kommunista-szociáldemokrata viszony sarokkövévé vált: a kommunisták a „Kommunisták Magyarországi Pártja” név mellett érveltek, a szociáldemokraták a „szocialista” jelző használata mellett.

A Vörös Ujság tudósítását Rudas László főszerkesztő vezércikke vezette be. Gondolatmenete szerint a párt elsősorban nem önálló szerv, hanem a III. Internacionálé nagy nemzetközi pártjának egy nemzeti alszervezete. Ez a nemzetek  fölötti pártegység a leendő, szükségszerű internacionalista proletáregység előrevetülése, s a világmozgalom egységét csakis a „kommunista” megnevezés fejezi ki. A „szocialista” szó túlságosan erőtlen és nem mellesleg túlságosan is hasonlít „a II. Internacionálé proletárgyilkos Scheidemannjai, Noskejai által meggyalázott szociáldemokrata névhez.” (Ez az utolsó érv egyben visszautal a Vörös Ujság első számában közült Buharin-cikkre, noha annál sokkal szelídebb formában.)

A gyűlésen végül kompromisszumos, de a kommunisták számára előnytelenebb megoldás született, a párt neve „Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja” lett. A Vörös Ujság még akkor is közölt egy újabb vezércikket a „kommunista” jelző mellett érvelve, amikor a határozat már megszületett.

Június 24-én a ludovikás növendékek és néhány dunai monitor fellázadt a Tanácsköztársaság ellen. Sikert nem értek el, némi hatástalan lövöldözés után a monitorok elmenekültek, a tisztnövendékeket pedig elfogták. Ám a lázadási kísérlet leverése után – nincs jobb kifejezés rá – kitört a hisztéria a Vörös Ujságon. Egészen július közepéig folyamatosak a letört lázadásról, az ellenforradalom veszélyeiről, a proletárdiktatúra helytállásáról, az ítéletekről és a hősök temetéséről szóló cikkek, a megtalált és közölt ellenforradalmi dokumentumok. Az események valós súlyához képest a lap messze eltúlozza az átélt veszedelmet: maguk a cikkek ugyan nem fújják fel túlságosan a soványka harci eseményeket, ám a téma állandó napirenden tartása gondoskodik arról, hogy a korabeli olvasó sokkal súlyosabbnak értékelje a történteket, mint amilyenek valójában voltak.

 


A belpolitika témái között szólnunk kell a Vörös Ujság legjelentősebb sajtóvitáiról is. „A Vörös Ujság határozott arcéle legerőteljesebben e sajtóviták során közzétett írásokban rajzolódik ki. A (…) vitákat alapvető fontosságuaknak kell tekintenünk, hiszen ezekben az egyesült párt vezetősége és a Forradalmi Kormányzótanács belső ellentétei is tükröződnek” – írja József Farkas (József 1969: 64). Csakugyan, e vitákba több esetben beleavatkoztak az egyesült párt „régi kommunista” vezérei, a vitadöntőnek szánt cikkektől egészen az ellenféllé vált lap betiltásáig.

Sajtóviták már a lap első heteiben is zajlottak, természetesen: a Vörös Ujság polémiába keveredett a Népszavával egy karácsonyi kormánysegély kapcsán, az MSZDP elvei és gyakorlata közötti ellentmondás kapcsán, a proletár- és pártegység témájában és még számos más kérdésben is, de ezek egy-két cikkes, gyorsan elülő viták voltak. A nagyobb szabású sajtóviták március 21. után kezdődtek.

A legjelentősebb ilyen a „Mácza-vita” (irodalma: Lukács 1970, Agárdi 1981, József 1967). Mácza János a Kassák Lajos köré csoportosuló Ma-kör egyik alkotója volt (egy ideig Révai Józseffel együtt), a Tanácsköztársaság idején a Nemzeti Színház segédrendezőjévé nevezték ki. A Ma-kör igényt tartott rá, hogy avantgárd művészetét a proletárdiktatúra hivatalos művészetének ismerjék el, de az illetékes népbiztosság ezt mindig megtagadta. Ennek ellenére sokan tartottak tőle, hogy a diktatúra művelődéspolitikáját Kassákék fogják diktálni.

Az Ember című politikai hetilap április 15-i számában modortalan, agresszív támadást intézett Mácza János és rajta keresztül a Ma ellen. Mellékesen ráfogta Lukács Györgyre, aki akkor a Közoktatásügyi Népbiztosság népbiztoshelyettese volt, hogy ő hozta magával az efféle alakokat „sznob uszályában”, és felkérte a népbiztost, Kunfi Zsigmondot, hogy tegyen rendet a háza táján. Lukács György „régi kommunista”, Kunfi Zsigmond viszont szociáldemokrata: adott volt a helyzet a politikai perpatvarhoz.

A Vörös Ujság másnap válaszolt a „Letörni a kulturellenforradalmat!” című cikkben, mely lehet, hogy Révai József írása (Agárdi 1981 – Révai egyébként személyében is érintve érezhette magát, mint a Ma-kör valamikori alkotója, Kassák egykori rajongója és Lukács György barátja, a vitát feldolgozó irodalom érdekes módon nem említi ezt). A cikk személyeskedő, durva hangnemben támad vissza Az Ember írójára, és kijelenti, hogy a lap politikai ügyet kavart a művészetféltés álcája mögött.

Az Ember szerkesztője, Göndör Ferenc (aki egyben a Népszava újságírója is volt) a Népszava következő számában közölt egy védekező cikket, óvatosan és diplomatikusan. A Vörös Ujság erre még aznap felelt. A cikk ismét „Letörni a kulturellenforradalmat” cím alatt fut, és megállapítottan Révai műve (lásd a dolgozat mellékleteit). Élesen megtámadja Göndör Ferencet, hangsúlyozza az ügy politikai mivoltát, és követeli, hogy az efféle kultúr-ellenforradalmat mihamarabb büntesse meg a Kormányzótanács.

Göndör alighanem elveszthette a fejét (kivált, mert közben a Vörös Lobogó című lap is cikket írt róla, minden eddigit alulmúló sértegetésekkel), és egy egocentrikus védekező cikket írt a Népszavába. Benne szidalmazza „a Vörös Ujság kis neveletlen”-jét és „piszkolódó és zavaros fejű kisded”-ét, az „éretlen ifju”-t, „tacskó”-t, a „nyelvelő kölykök”-et, „amelyik néhány héttel ezelőtt még nyuzó pénzintézetek kis ablakocskái mögött váltóóvatolásokban szorgoskodott” – amiből is legalább az világos, hogy Göndör tudta, ki írta a Vörös Ujság legutóbbi cikkét.

A vitát két dolog tette valóban politikai üggyé. Az egyik, hogy Lukács György és Kunfi Zsigmond tényleg nem szívelték egymást, így Az Ember cikke kényes pontra tapintott. A másik, hogy Göndör Ferencnek védelmet adott Weltner Jakab, a Népszava igen nagy befolyással bíró főszerkesztője, az egyesült párt szociáldemokrata szárnyának egyik legtekintélyesebb alakja. Noha a Kormányzótanács a vita következtében betiltotta Az Embert, a lap Weltner közbenjárására alig egy hónap múlva újraindulhatott.

A sajtóvitát a párt vezetőségének határozata és Lukács György (immár mint közoktatásügyi népbiztos) nyilatkozata zárta le, melyeket a Vörös Ujság és a Népszava is közölt.

 

Szintén Révai József cikke robbantott ki egy, a Mácza-vitánál kisebb és egyoldalúbb, de jelentős témát felvető vitát (irodalom: Révai 1958, Urbán 1978, Práger 1955, Agárdi 1981, Hevesi 1959). A „Tiszta proletárpolitikát!” című cikk a Vörös Ujság április 4-i számában jelent meg. A cikk tiltakozik a pártba befurakodó kispolgárok és burzsoák ellen, és keményebb politikát sürget a párt tisztaságának megőrzésért.

Az írás azért született, mert az egyesült párt átvette az MSZDP gyakorlatát, miszerint aki szakszervezeti tag, az egyben párttag is. A Tanácsköztársaság alatt aztán boldog-boldogtalan szakszervezeteket kezdett alapítani, 1918 végétől 1919 második negyedévéig a szakszervezeti tagok száma megduplázódott, az ipari munkások aránya a felére csökkent.

Révai cikke nem várt hatással járt: a vita során egyesek az egész értelmiséget kezdték egy kalap alá venni a burzsoáziával és végül is sok üzemben értelmiség-ellenes hangulat alakult ki a mérnökökkel, tisztviselőkkel és egyéb szellemi foglalkozásúakkal szemben. A kérdésben a párt több prominens személyisége is megszólalt: Varga Jenő csillapító cikket írt a Vörös Ujságba („Munkások és tisztviselők”, május 23.), Dienes László viszont egyetértett az értelmiség-ellenes munkásokkal („Munkások és tisztviselők”, május 25.), míg végül Kun Béla és Varga Jenő le nem csillapították a kedélyeket az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetsége május 29-i gyűlésén.

 

A szakszervezetek vitáját harmadjára is Révai indította el (irodalom: Agárdi 1981, Práger 1955, Hajdu 1929). A Vörös Ujság május 24-i és 25-i számában egy-egy vezércikk szól a párt és a szakszervezetek jövőbeli szerepéről, s a cikkek még a kommunista szárny álláspontjánál is baloldalibb nézetet fejtenek ki: a megvalósuló proletárdiktatúrában az „elitcsapat”-jellegű párt szerepe a példamutatás és a nevelés lesz, míg a szakszervezeteké csupán a termelés szigorúan politikamentes megszervezése. Révai egyúttal megkérdőjelezi a szakszervezetek március 21. előtti szerepének fontosságát is.

A Népszava másnapi válaszát maga a fentebb említett Weltner Jakab írta alá. A cikk megvédte a szakszervezetek múltbeli és jövőbeli jelentőségét, és kissé megcsipkedte a fiatal Révait személyesen is. A Szakszervezeti Értesítő május 31-i számában is megjelent egy válasz a szakszervezetek védelmében, majd június 7-én Varga Jenő írt ugyanide egy Révait megtámogató cikket. A frissen újraindult Az Ember nem mulasztotta el, hogy üssön egyet a Vörös Ujságon és Révain, bár a témához érdemben nem szólt hozzá. Viszont ugyanabban a lapszámban Kunfi Zsigmond is felszólalt a szakszervezetek pártján.

A vitát Kun Bélának a párt- és szakszervezetkérdésben május 13. és 22. között megtartott ötrészes előadássorozata zárta le, végül pedig a pártkongresszusnak a tárgyban meghozott – a kommunisták számára kedvezőtlen – állásfoglalása.

 

 

 

 

 


4.6. A Vörös Ujság és a kultúra

A Tanácsköztársaság rövid fennállása alatt igen sokat foglalkozott kulturális kérdésekkel. „Az első hetekben feltűnően nagy volt az értelmiségi támogatók száma, akik a Tanácsköztársaságtól azt várták, hogy segít lebontani a falakat, amelyek oly szűkre szorították össze a magyar szellemi életet, és felelősek voltak a kultúra bizonyos fokú provincializmusáért” – írja Ormos Mária (Ormos 2006: 37). Iskolareform, egyetemi reform, a népművelés kiterjesztése, a műkincsek köztulajdonba vétele és bemutatása, művészeti tanműhelyek létrehozása mellett leszállították a színházak, mozik, kabarék árait, ingyenes esteket szerveztek, kataszterekbe sorolták és anyagilag támogatták az arra érdemesnek látszó művészeket (Ránki 1984). Ezek az intézkedések gyakran korántsem voltak előnyösek a kultúrára nézve – sok kritika érte például az írói katasztert –, de az biztos, hogy a Tanácsköztársaság az egyéb területek közül kiemelkedően fontosnak tartotta megvalósítani a maga kultúrpolitikáját.

Ennek megfelelő súlyt kapott a kultúra kérdése a Vörös Ujságban is. Már a március 27-i számban elindult a „Kommunista kultura” rovat, és fennmaradt a lap egész története során; szerkesztője Lengyel József volt. A rovatban gyakran szerepelt rövidebb-hosszabb elméleti vagy propagandisztikus írás az új kultúráról vagy az állami intézkedésekről. Igen ritkán kritikák is megjelentek (például Pogány József egy színdarabjáról, elismerően). Leggyakoribb tartalma azonban a kulturális programok közlése: színházműsor, moziműsor, estek, előadások, illetve szervezeti hírek. Noha Lengyel így emlékszik vissza: „A kultúra rovatra a papírinség folytán alig maradt hely”, ez valószínűleg inkább azt tükrözi, hogy ő maga több helyet szeretettt volna rovata számára, mert a „Kommunista kultura” rovat még a Tanácsköztársaság vége felé, a papír elfogytával is megkapta a maga fél-egy oldalát.

A Vörös Ujság természetesen elítélte a régi magaskultúrát. Gúnyosan szólt a legtekintélyesebb írókról és más művészekről, a régi oktatást hasznavehetetlennek, sőt butítónak minősítette. Viszont nem alakított ki semmilyen álláspontot sem arról, hogy milyennek kellene lennie a proletariátus kultúrájának. Az alkotómunkához sem járult hozzá: kritikát keveset közöl, verset egyet (Deér Márta „Ne várd, proletár…”című gyönge költeményét január 4-én), egyéb irodalmi mű nem szerepel a Vörös Ujság lapjain.

A vallást a lap nem tartja többnek a kultúra egy részénél. Bár nem mondja ki, de egyetért Marxszal: a vallás a nép ópiuma, arra szolgál, hogy engedelmessé tegye az elnyomott osztályokat, és magától el fog halni – e jóslatnak megfelelően a lap nemigen foglalkozik vele, határozatlan állásponton van. A publicisztikai műfajokban rendszeres a gúnyolódás, viszont egyszer sem fordul elő nyílt, elvszerű támadás. Sőt, több ízben szólítja fel a lap az elvtársakat, hogy a vallás kinek-kinek magánügye, ezért nem szabad nyilvánosan fellépni ellene. A mégis megtörtént eseményeket – amikor egyesek megzavarták a körmeneteket, a miséket, leköpték az Oltáriszentséget – a papság által felbérelt agent provocateur-ök tevékenységének tartja.

 


A sajtó feladatáról és résztvevőiről már határozott álláspontja volt a lapnak (mely teljesen megfelelt Lenin tanításának: József 1969). A Vörös Ujság sajtóerkölcsről, a sajtó feladatáról való felfogását Lukács György fejtette ki június 14-i, „Sajtószabadság és kapitalizmus” című (aláíratlan) cikkében.

„A szociálizmus nyilt vagy alattomos ellenségei szinte kivétel nélkül »a szabadság« védelmének fedezete alól inditják meg támadásaikat ellene” – kezdi a cikk. Majd kifejti, hogy a sajtószabadság egészen mást kell jelentsen, mint amit a kapitalizmus alatt értettek alatta: a kapitalizmus sajtószabadsága álszabadság volt, mert a szellemi munkás csak aközött választhatott, hogy a tőkésnek megfelelő véleményt ír le, vagy nem kap munkát – és ez annyiban is súlyosabb kényszer volt, mint a tőkésnek szintén gazdasági kényszer miatt dolgozó fizikai munkásé, hogy annak nem kellett tönkremenjen a lelke is, megmaradhatott osztályharcosnak, ám a szellemi munkást a véleménynyilvánítás eladása éppen emberi és erkölcsi lényének gyökerében sújtotta.

Vajon akkor miért küzdött a Vörös Ujság a sajtószabadságért március 21. előtt? A lap akkor többször is számon kérte a polgári-szociáldemokrata kormányon a demokratikus elveket, és nem egyszer követelte azt a sajtószabadságot, melyet most elutasít.

Ne tévesszen meg senkit – mondja Lukács –, hogy a kommunizmus a múltban a sajtószabadságért küzdött. Az az osztályharcnak csak egy fázisa volt, amelyen a forradalmi fejlődés immár túllépett. „A szociálista sajtó sohasem ismerte el tudniillik a burzsoázia véleményszabadságát. Minden szociálista ujságiró egy előre meghatározott, elvi, világnézeti szempontból birálta az összes eseményeket. A birálat szabadsága számára csak azt jelentette, hogy könyörtelen élességgel vizsgálta az eseményeket és a cselekvő embereket: vajjon ezeknek az elveknek megfelelnek-e?”

 

Ennek megfelelően a Vörös Ujság a sajtó többi résztvevőjét aszerint értékeli, hogy milyen elvet követnek. Nagyra tartja a kommunista testvérlapokat, ám polgári lapokkal szemben ugyanúgy viselkedik, mint a kispolgársággal: lenézően. Mindent elárul az alábbi idézet:

„Óvás. Polgári lapoknak semmiféle interjut s tudósitást nem adunk. Ha tehát a kapitalista kizsákmányolás ezen csaholó ebei kommunistákkal folytatott beszélgetésekről adnak tudósitást, azt vagy hozzánk nem tartozó egyénektől szerzik be, vagy az ujjukból szopott valótlanságok.” (December 21.)

De Lukács idézett cikke is szól a polgári újságírókról: „Természetes, hogy az egész polgári sajtó a győzelem pillanatában az ő [a proletariátus] szolgálatába szegődött. Hiszen lényegéhez tartozik, hogy mindig annak adja el magát, aki írói ügyességét kellően megfizeti. (…) Kifejti, ha kell, a proletariátus nézeteit – ki fogja fejteni az ellenforradalom esetleges győzelmének pillanatában annak nézeteit is.”

A marxizmus szempontjából nem véletlen, hogy a nevelő kérdésekre ilyen figyelmet összpontosított a Tanácsköztársaság és lapja: „Bizonyos tekintetben az Oroszországban 1917 novemberében Lenin által létrehozott kommunista állam Helvétius modelljére alapozott hatalmas közoktatási kísérlet volt azzal a céllal, hogy olyan, teljesen új embertípust hozzon létre, amelyik mentes minden bűntől, így a kapzsiságtól is”, véli Richard Pipes (Pipes 2004: 17).

 

 

 

 

 


5. A Vörös Ujság formai bemutatása

 


5.1. Minőség, stílus

A Vörös Ujság szövegminősége erősen kifogásolható, gyakran fordulnak elő helyesírási és nyelvhelyességi hibák. (A korszakban természetesen már létezett a korrektor intézménye – Kókay 1994 –, de a Vörös Ujsággal kapcsolatban nem találtam jelét annak, hogy lett volna ilyen tisztség a szerkesztőségben. A helyesírás színvonala és a nyelvhasználat eltérései egyébként is valószínűtlenné teszik, hogy a lap valaha is korrektort alkalmazott volna.) Általános hibaforrásnak mondhatók a következők: szavak egybe- és különírása, tulajdonnevek (akár személy-, akár intézménynevek), idegen szavak (eredeti formájukban vagy magyarosítva), mondatközpontozás. A mondatok sokszor nehézkesek, túlbonyolítottak. Mindezek miatt gyakran érződik magyartalannak a szöveg. (Ami a hibákat illeti: csak olyanokat említek a dolgozatban, melyek nem következhetnek a korabeli helyesírásnak és nyelvhelyességnek a maihoz képesti eltéréseiből. Referenciának a Népszavát és a többi tanulmányozott korabeli lapot használtam, illetve hasznos volt J. Soltész 1969.)

A legjellemzőbb gyöngeségek egyike a mondatszerkesztés. Vesszőhibák, tagmondat-elkülönítési hibák vagy inkább határozatlanságok, értelemzavaró elírások, következetlen központozások sora árulkodik a Vörös Ujság egyik-másik írójának színvonaláról.

Számos szó vagy kifejezés írásmódját illetően a Vörös Ujság szerkesztőségében nem volt egységes álláspont. Az „antant” szót például a következőképpen írja a lap: „ántánt”, „antant”, „entente”, és egyaránt használja fő- és melléknévi értelemben (pl. „az entente imperializmusa” és „entente imperializmus”). Az internacionálét (mind kis, mind nagy kezdőbetűvel írva akár tulajdonnévi, akár köznévi értelemben egyaránt): „internacionale”, „internationale”, „internacionále”, „internationále”, „internacionálé”; az írásmód még a rovatcímek között, vagy az egyes cikkek címe és alcíme között is változhat. A tulajdonnevek közül a különféle párt- és szervezetneveket váltakozva írja kisbetűvel, nagybetűvel vagy kevert módon (pl. előfordul „kommunisták magyarországi pártja”, „Kommunisták Magyarországi Pártja”, „Kommunisták magyarországi pártja”; „Forradalmi Kormányzótanács”, „forradalmi kormányzótanács” is), és ezek az írásmódok korántsem értelemszerűen, a szövegkörnyezetnek megfelelően változnak, inkább véletlenül. A személynevek használata sem egységes: Böhm Vilmost például váltakozva „Böhm”-ként vagy „Bőhm”-ként emlegetik – ámbár szegény Böhm nevét nem egyedül a Vörös Ujság szúrja el, a Munkásmozgalomtörténeti Lexikon 1976-os második, javított kiadása is kétféleképpen írja, Gratz 1935 is –, és Lenin, Buharin, Trockij vagy Rosa Luxemburg nevét is többféle variációban írják (Lenin az aláírásokban mint „Lenin N.” vagy „N. Lenin”  szerepel).

A szövegszínvonal a helyesírási és nyelvhelyességi kérdéseken túl is hullámzó. Akadnak kitűnően megírt, könnyen olvasható cikkek (jellemzően a nevesebb újságírók cikkei – bár szépirodalmi szintre, megítélésem szerint, a lap egyetlen írása sem emelkedik), és akadnak rettenetesen gyönge, jószerével iskolás írások is (különösen a sokszor erőltetett hírfejek között). De mindkettő ritka egyébként, a jellemző a gyöngébb középszer.

Egy tekintetben azonban feltétlenül megáll a lap előttünk. Formálisan szemlélve az igényesebb cikkek gondolatmenetével kapcsolatban – általában – nem vethetünk semmit a Vörös Ujság szemére. Az írások legtöbbnyire logikusak, a gondolati szálak világosak és jól épülnek egymásra, az érvelések formailag helytállók, a terminológia következetes. (Persze ezt a minimumot igazán el is várhatjuk a marxi „tudományos szocializmus” képviselőitől.) Ez különösen a vezércikkek és a nagyobb lélegzetvételű ideológiai-politikai írások esetén szembetűnő – nem véletlenül, hiszen ezeket az újság egész története során a vezető személyiségek írták. Különösen Lukács György cikkeinek látványosan magas a színvonala.

 


„Ha e korszak nyelvét (…) a stílus szempontjából nézzük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a hatáshajhászó boulevard-lap nyelvének és a népámító szónoklat keresztezésének szörnyszülötte. Főjellemvonása a szertelenség, mit a zenében fff-fel, forte-fortissimo-val szokás jelölni.” Bár Tolnai Vilmos 1920-as cikke (Tolnai 1920: 10) nem mentes a közvetlenül átélt események miatti fölháborodás hangjától, ha nem tekintjük e mondatok hangvételét, akkor igazat kell adnunk neki. Ami pedig a korszak nyelvére illik, az a Vörös Ujságra is természetesen ugyanúgy, vagy még inkább igaz. A Vörös Ujság stílusa első ránézésre felismerhetően kommunista: jellemző, hogy nagyon szeret túlozni a leírásokban és nagyon szeret támadni akár az érvelés helyett is. Dogmatikusan magabiztos, logikai érveket érzelmi retorikával kever, nem hajlandó elválasztani a tényközlést a kommentártól. Az olvasót személyében is igyekszik agitálni, és szívesen él szívszorító vagy felháborító leírásokkal.

A Vörös Ujság publicisztikájára nézvést különösen megállja a helyét, amit J. Soltész Katalin a Tanácsköztársaság publicisztikai nyelvéről általában írt – de ebből a szempontból sem különülnek el a vélemény- és tényműfajok. (J. Soltész 1969. Az idézetek nem mind a Vörös Ujságból vannak, mert a hivatkozott tanulmány több sajtóterméket is idéz, de jellemzőek a Vörös Ujságra nézve is.)

Az egyik fő stílustörekvés a pátosz: „Minden proletárban dobbanjon meg osztályos társainak sorsa, a kapitalizmus és a háboru minden nyomoruságaira emlékezzen és ez a visszaemlékezés tegye acélossá öklét, kegyetlenné és öntudatossá osztályharcát.” (Vörös Ujság május 1., „Május elseje” vezércikk, Révai József írása.) A cikkekben valósággal hemzsegnek a felsőfokú jelzők: a legkönyörtelenebb következetesség, a legkíméletlenebb harc, a legkeményebb helytállás, a legélesebb osztályharc, a legaljasabb munkáskizsákmányoló – ezek a jelzők és a hasonlók szinte gyakrabban fordulnak elő fokozott formájukban, mint egyszerű alapfokú melléknévként.

A cikkek gazdagok metaforákban és analógiákban: „a forradalom mozdonya”, Marx mint „a mi nagy apostolunk”. Szívesen használnak alsóbb stílusszinteket: „rothadt társadalom”, „rothadt burzsoázia”, a társadalom „hulla” vagy „majdnem-hulla”, „a kapitalizmus (…) dög.” Általánosan használt eszköz – gyakran a meggyőzés, érvelés helyett alkalmazva – a gúny: erre vonatkozóan a legszebb példa a 4.2. fejezetben idézett „Nem kell alkotmányozó gyülés!” és az 5.2. fejezetben idézett „Cikk a vezércikkről”. Az érzelmi hatáskeltés egyik eszköze a személyes agitatív forma, a gyakori megszólítás egyes vagy (a legtöbbször) többes szám második személyben („Most nyílik meg a világ előttetek.”)

Érdekes párhuzam a mai nyelvvel az alacsonyabb rangú foglalkozások hivataloskodó felértékelése: a cselédből „háztartási munkásnő” lesz, a pincérből „éttermi alkalmazott” (Balogh 1959, Tolnai 1920).

 

A Vörös Ujság az érzelmekre éppúgy igyekezett hatni, mint az értelemre – ha nem jobban. A gúny, a személyes megszólítás és a többi, imént tárgyalt eszközök ezt eléggé mutatják. De még jobb példát adnak a direkt az érzelmek felkavarására szánt cikkek: a Vörös Ujság demagógiájának szempontjából a lap legsikerültebb részeinek nem a marxista elméleti („tudományos”) fejtegetéseket tartom, hanem azokat a riportokat, melyek a proletárok szenvedéseit és uraik dőzsölését mutatják be, a barlanglakásoktól és odúktól a selyemmel-bársonnyal párnázott mellékhelyiségekig.

Persze nem hanyagolható el az ideológiai-politikai írások érzelmi töltete sem. A támadó hozzáállás általános, nagyon gyakoriak a személyeskedések, a gúnyolódások, az erőszakkal való fenyegetőzés, illetve a vitapartner vagy ellenfél érvelésének bizonyítás nélküli, egyszerűen az illető kilétére hivatkozó elvetése. (Persze ez a kommunista ideológia – és ha általánosíthatunk: minden dogmatikus ideológia – jellemző vonása. Ahogy Bertrand Russell megjegyzi: a kommunizmusnak „szokása tárgyilagosan nézve igencsak kétséges témákban harciasan bizonygatni a maga igazát”, idézi Pipes 2004: 20.) A Vörös Ujság többnyire még olyankor is offenzív stílusban ír, ha védekező tartalmú cikket közöl. Az érvelések, mint fentebb írtam, tisztán formális szempontból megállják a helyüket, de tartalmilag természetesen az őket megalapozó marxista dogmáktól, azok igazságtartalmától vagy hamisságától, az adott helyzetre való alkalmazhatóságától függnek, a dogmák terén pedig a lap hajszálnyit sem hajlandó engedni a maga álláspontjából. Így aztán a Vörös Ujság retorikája fölöttébb sikeres és meggyőző nem csak érzelmileg, hanem értelmileg is – feltéve, hogy az olvasó már eleve marxista, mégpedig KMP-módra az.

 

 

 

 

 


5.2. Sajtóetika

Mint elsősorban propagandacélokra szánt lap, a Vörös Ujság már kommunista mivoltától függetlenül sem válhatott volna feddhetetlen, megbízható sajtóorgánummá, propagandalapoknak ez nem természete. De kommunista volta is eleve lehetetlenné teszi a jogállami és demokratikus polgári értelemben vett sajtóetika betartását, hiszen a Vörös Ujság megveti és lenézi a polgári sajtó (ideális értelemben vett) erkölcseit: az objektivitást, a hírek és vélemények elkülönítését, a nézetek egyenrangúságát és megkövetelt vállalását.

Ha egyáltalán szabad ezen a kommunista propagandalapon számonkérni az általa sose vállalt értékeket, az azért van, mert a hatalomátvétel után (de valamelyest előtte is) a tájékoztató, hírközlő, hagyományos napilap szerepét vitte. Ettől a lap szerkesztői még nem tartották magukra nézve kötelezőnek az addig elutasított etikát, de a közönség minden bizonnyal elvárta a hitelességet az ország egyik vezető újságjától, nem lévén más választása. (Hogy nem volt más választásuk, azt úgy értem, hogy a Vörös Ujság volt az államhatalom birtokosainak első számú hírközlő szerve. Fennmaradt és hivatalos lap maradt ugyan a Népszava, és sokáig polgári lapok is működtek, de ha az olvasó az egyesült párt és a Forradalmi Kormányzótanács álláspontjára, terveire, cselekedeteire volt kíváncsi, akkor leginkább a Vörös Ujságot kellett kezébe vennie.)

A sajtóban alapelv, hogy a hírt és a kommentárt világosan el kell különíteni. A Vörös Ujság gyakorlata ennek az elvnek a tökéletes ellentéte. A lap nem hagyatkozott a hírek puszta megválogatására, hanem értékelve közölte őket. Március 21. előtt alig lehet találni olyan hírt, amely önmagában, a tények puszta közlésével állna ott, és bár utána a híreknek a napilap-funkcióval járó jókora megszaporodása lehetetlenné tette az állandó kommentálást, azért az gyakran előfordult így is. (Kivéve a hivatalos szövegükkel közölt hadijelentéseket és egyéb közleményeket, és a külföldi híreket, melyeket gyakran csak egyoldalú válogatásuk tesz manipulatívvá).

Találomra kiragadott példák: a „Termelőszövetkezeteket alakítanak a kisgazdák” című cikk (május 4.) a hírt, hogy önkéntes termelőszövetkezetek alakulnak Pest megyében, ezzel a szöveggel közli: „A Forradalmi Kormányzótanács (…) a legerélyesebben jelentette ki, hogy senkinek sincs szándékában (…) megröviditeni azokat a kisgazdákat, akik két kezük nehéz munkájával szerezték vagyonkájukat (…) A kommunista-társadalom nem bántja a kisembereket (…) de meggyőző érvekkel világositja föl a föld dolgozó proletárjait arról, hogy (…) szükség van arra, hogy a kisbirtokokat nagyobb termelő szövetkezetbe egyesitsék. Ezt az igazságot a kisgazdák már kezdik belátni.” „Somogyban kommunizáltak” (március 6.): „Hiába minden szép ígéret, miniszteri beszéd, államtitkári látogatás. Azok a parasztok mégis megbizhatatlanok maradnak. (…) Az Eszterházyi, Festetich- és Inkey-uradalmak kizsákmányolt földmunkás proletárai megelégelték a szép szavakat és igéreteket és »kummunizálták« az uradalmakat. Nosza lett nagy ribillió Budapesten (…) a szociáldemokrácia nagyobb dicsőségére jönni fog a statárium is. Statáriummal kormányozni pedig minden szamár tud.” (Ez a „statáriummal kormányozni pedig minden szamár tud” az egyik kedvenc idézetem, és március 21-ig többször is felbukkan a lapban. Aztán a hatalomátvétel után az első kormányrendelet, amit a Vörös Ujság közöl, mindjárt a statárium. Persze, „minden szamár…”)  „Az európai sztrájk arányai” (július 17.): „Mig a békeszédelgők Versaillesben »békéjük« hinárjában vergődnek, öntudatos erővel készülődik fel a francia, olasz és angol munkásság a hatalmas mérkőzésre. Ma már nem kétségesek e harc arányai. Nem kétségesek, mert minden perc tovább viszi a forradalmi felkészülés tüzét. (…) Európa uralkodó-osztályai menthetetlenül elpusztultak. [Kiemelés középre szedett félkövérrel.]” „Menekülnek a patkányok” (április 11.): „A Dunántulról kedves hireket kapunk. A keszthelyi premontrei tanárok, élükön az igazgatóval, testületileg kiléptek a rendből. (…) A patkányok menekülnek a sülyedő hajóról. Az osztályállam a világforradalom vajudásában utolsókat vonaglik (…) A csuhások, akik (…) boldogan szállitották a lelkeket a kapitalizmus molochjának, akik lelkesen támogatták az imperialista rablópolitika minden sötét gazságát, élve azzal a hatalommal, amit a primitiv lelkek fölött gyakoroltak, már látják, hogy vége van a régi jó világnak (…) gyávák és féltik bőrüket.”

A példákból is látszik, hogy a Vörös Ujságban nem a kommentár számít a hír mellékletének, hanem gyakorlatilag a hírek süllyednek le az elmélet, a marxista eszmefuttatások támasztékává. A normális újság felépítése, ahol a hír az első, itt visszájára fordul. Nem is kell hangsúlyozni, hogy ez mekkora vétség a hagyományos sajtóetika ellen: a tények és a kommentárok elkülönítetlensége eleve hiteltelenné tenné a lapot, de a mód, ahogyan ezt véghez viszi, még inkább nyilvánvalóvá teszi megbízhatatlanságát.

 

 


A Vörös Ujságnak a cikkaláírásokkal kapcsolatos álláspontja többszörösen önellentmondásos. (Az aláírásokhoz lásd a Vörös Ujság azonosított cikkeinek listáját.) Első hónapjaiban több alkalommal is kifejti, hogy öntudatos kommunista vállalja a nézetét, még olvasói leveleket is visszautasít amiatt, hogy aláíratlanok: „B. I. Salgótarján. Öntudatos kommunista nem fél a nevének eltitkolásától [sic]. Érdemben ezért nem is válaszolhatunk.” (Vörös Ujság január 23.) Viszont a cikkeket belső (vagy akár hazai) munkatárs egyszer sem írja alá, ebből az időszakból csakis külföldi cikkadók nevei szerepelnek az aláírásokban. Rákos Ferenc a február 21. utáni időszakra vonatkozóan megemlíti visszaemlékezésében, hogy „A cikkeket szerzőik nem írták alá, hogy elkerüljék a rendőri üldözést.” (Rákos 1959: 96.) Ez a mondat igen furcsa – minek kiemelni az aláírások hiányát e néhány hétre, ha egyszer addig sem és azután sem vállalták a cikkeket az íróik?

A hatalomátvétel után nagyjából változatlan maradt a helyzet. Bár néhány cikk alatt már szerepel aláírás, az írások túlnyomó többsége névtelen. 114 lapszám alatt összesen 93 aláírást számoltam meg, ebből 67 származik (belső vagy külső) újságírótól vagy külső cikk-küldőtől, a többi hozzászólás, külföldi szerző cikke vagy hivatalos közlemény. A 67 aláírásból 10 cikkfolytatásé, 7 csak monogram. Tehát 114 lapszámra összesen 50 olyan aláírás jut, amivel a szerző vállalta kilétét – ez annyit tesz, hogy átlagosan még két lapszámra sem jut egy aláírt, névvel vállalt cikk.

Ennek tükrében kimondottan cinikusan hat az az írás, amivel a Vörös Ujság kommentálja a Tanácsköztársaság rendeletét, mely kötelező tette a cikkek aláírását a sajtóban. „Nagy kavarodás támadt erre a sajtó berkeiben. Az évtizedes vezércikkirók egyszerre halálos betegek lettek, irógörcsöt kaptak az elvhü kezek, öreg cikkirók gyorsan átvették a vizállásrovatok szerkesztését. Fiatal, eddig soha felszinre nem került, kezdő embereket tóltak előtérbe, soha nem látott nevektől lettek tarkák a lapok. És ha mégis muszáj volt irni a régieknek: szürke témákon köszörülték szakavatott pennájukat.” (Vörös Ujság május 10., „Cikk a vezércikkről”. Stílszerűen aláíratlan.)

Ezt az írást a Vörös Ujságról szóló későbbi irodalom is szívesen idézi (például Práger 1955). Ugyanakkor az irodalom elfelejti megemlíteni, hogy a Vörös Ujság írójának e gúnyos sorai minden más sajtóterméknél jobban illettek volna a proletárdiktatúra központi lapjára.

A lap történeténél említem, hogy több volt szociáldemokrata illetve polgári radikális újságíró is bekerült a Vörös Ujság szerkesztőségébe. Az aláírások hiányának egyik lehetséges magyarázata, hogy ezek az újságírók talán nem is szívesen adták volna a nevüket a laphoz. Lehet, hogy sejtették, hogy a Tanácsköztársaság nem lesz örök életű, és az utána jövő rezsim nem nézi majd jó szemmel az ő Vörös Ujságbeli cikkeiket.

 

 

 

 

 


 

6. Összegzés

A Vörös Ujság mai értékelésben egyáltalán nem bizonyul a magyar sajtótörténet csúcspontjának, de még kiemelkedőnek sem számítható.

A lap jelentőségét több szempontból is szemügyre vehetjük. Az első a politikai hatásgyakorlás. A szélesebb néptömegekre a Vörös Ujság nem tett a szenzációnál, érdekességnél mélyebb benyomást – mint Lengyel idézett művében áll: „(…) nem tudom ebből megállapítani, milyen hatása volt a lapnak. Venni mindenki vette, mert puszta megjelenése is szenzáció volt.” (Lengyel 1957: 100.) A forradalmasítani kívánt rétegek, az ipari munkásság (és kisebb mértékben a szegényparasztság) körében a kommunisták nem tudtak számottevő sikert elérni, a KMP tömegbázisa márciusban legföljebb ezrekben volt mérhető – szemben a szociáldemokraták százezeres tüntetéseivel (egy ízben éppen a kommunisták ellen: Ormos 2006). Azonban a lap körülbelül huszonötezres példányszámú elterjedtségénél többet mond a tény, hogy e számot három hónap alatt érte el – e szempontból a Vörös Ujság sikeres propagandalapnak bizonyul. S a hazai kommunista mozgalom történetében természetesen igen fontos lépcső.

A lap Tanácsköztársaság alatti politikai jelentősége jóval nagyobb. Eleve a tény, hogy az állampárt hivatalos lapjaként jelent meg, bizonyos sajtótörténeti rangot (és történelmi forrásértéket) ad neki, még fontosabb viszont az az érték, amit a párton belüli kommunista szárny bázisaként képvisel. A szociáldemokratákkal szembeni viszonya és a sajtóviták a Tanácsköztársaság és vezetése sok érdekes vonására rávilágítanak.

Egy újságot irodalmi és erkölcsi értékei alapján is megbecsülhetünk. E tekintetben a Vörös Ujság leszerepelt. Általános írásszínvonala alatta marad a kor átlagának, nyelvhasználata néha kétségbeejtő, a jelek szerint a forma teljes mértékben háttérbe szorult a szerzők számára a tartalomhoz képest. Etikája pedig kérdéses: ha úgy döntünk, hogy számonkérjük rajta a sajtóerkölcsöt, akkor a Vörös Ujság védhetetlen.

A lap tehát inkább a maga korában gyakorolt politikai hatásai miatt jelentős, semmint bármiféle maradandó érték miatt. És még egy szempontból: a második világháború és a rendszerváltás közötti hazai (sajtó-)történetírásban a kommunista legendárium fontos részeként szerepelt. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez a szerepe bizonyult a legmaradandóbbnak.

 

 

 

 


Mellékletek

 

 

 

 


I. A Vörös Ujság azonosított cikkei

 

Aláírt cikkek

(Kivéve: idézetek, előadások és felszólalások, kormány-, párt-, hadseregszervek hivatalos közleményei, diplomáciai táviratok.)

 

Dátum

Cikk címe

Aláírás szövege

12. 07.

Miért vagyunk kommunisták?

Nikoláj Bucharin

01. 15.

A nemzetközi proletariátus vezérei a magyarországi kommunistákhoz (vezércikk)

Lenin N.

Trocki L.

Sztalin I.

Bucharin N.

Szwerdlow J.

01. 18.

Lenin elvtárs cikke a Vörös Ujság számára (I. rész)

01. 21.

Lenin elvtárs cikke a Vörös Ujság számára (II. rész)

01. 23.

Lenin elvtárs cikke a Vörös Ujság számára (III. rész)

N. Lenin

A zuglói elvtársak figyelmébe!

Teich Rózsi

02. 01.

Az első kommunista Internacionálé összehivása (vezércikk)

N. Lenin

L. Trocki

Marhlevszky

Karl Liebknecht (gyászkeretben)

Rosa Luxemburg (gyászkeretben)

Kun Béla

C. Racovski

02. 13.

Szerb proletárok a világ proletárjaihoz

D. Lapcsevics

F. Filipovics

olvasói levél a „Még egyszer Salgótarján” cikkben

Makray Zachár vasgyári munkás

02. 20.

Béke – vagy bolsevizmus (vezércikk)

Bucharin Nikoláj

03. 18.

Oázis

George D. Herron amerikai író

03. 23.

Mindenkihez!

A Magyar Tanácsköztársaság népbiztosainak tanácsa nevében Kun Béla külügyi népbiztos

Lenin üzent…

Lenin

03. 28.

Az egyetlen ut (vezércikk)

Kunfi Zsigmond

Amit kivivtunk és amit már javunkra könyvelhetünk

Lenin N.

03. 29.

Nagy idők

Trockij

03. 30.

Az igazi internationále (vezércikk)

Ágoston Péter

04. 03.

Szakitani! (vezércikk)

Kun Béla

04. 04.

Erőszak

Ágoston Péter

Tiszta proletárpolitikát!

Révai József

04. 05.

A proletárdiktatura a proletárosztály hatalmi szerve (vezércikk)

Kun Béla

hozzászólások a „Tiszta proletárpolitikát!” cikkhez

Magyari Ferenc

Román Imre

Gönyei Gábor

Steif Antal

Szamuely Tibor helyettes népbiztos nyilatkozata

04. 06.

A III. internacionále

Jaques Sadoule, a francia kommunista csoport delegátusa a kommunisták moszkvai kongresszusán

04. 10.

A szocializálás korlátjai (vezércikk)

Varga Jenő

hozzászólás a „Tiszta proletárpolitikát!” cikkhez

a B. E. V. V. budai főmühely összmunkatársai nevében: Keresztes Béla, Schuder (v. Schader?) Zsigmond, Szilágyi András, Sohner István, Bálint József, Pfahler János, Potoczky András, Németz Jeromos, Helyi György, Buzás Gyula, Légrády Bertalan

Diktatura kell!

Uitz Béla

04. 11.

Szocializálás vagy szocializmus (1.)

Anton Pannekoek

04. 12.

Szocializálás vagy szocializmus (2.)

Anton Pannekoek

hozzászólások a „Tiszta proletárpolitikát!” cikkhez

Hochworter Kálmán

Spitzer János

Rubinyi László

Berei Andor

Földes Sándor

Slezák Ferenc

Horváth József

Kovács Antal

Tóth Dániel

04. 13.

A proletárok szükségleteinek biztositása

Rákosi Mátyás

04. 15.

Lakáskeresők (vezércikk)

Szamuely Tibor

04. 16.

Somogy (vezércikk)

Hamburger Jenő

Pártegység - pártpolitika

Rabinovits József

A munkabérek lefoglalásáról

Rónai Zoltán

Forradalmi igazságszolgáltatás

Rákos Ferenc

04. 17.

Óvjuk a proletárállam vagyonát!

Varga Jenő

04. 18.

Felvilágositásul

Lukács György

04. 20.

Mi a forradalmi cselekvés? (vezércikk)

Lukács György

04. 26.

Tiszta proletár-politikát (vezércikk)

Hirossik János

05. 03.

A szakszervezeti munka reorganizálása

Király Albert

05. 04.

Kommunista könyvtárpolitika

Dienes László

05. 06.

hozzászólás „A szakszervezeti munka reorganizálása” cikkhez

Hlaváts Rezső

05. 07.

hozzászólás „A szakszervezeti munka reorganizálása” cikkhez

Földes Sándor

05. 11.

Tiszta proletár munkástanácsokat!

Rabinovits József

05. 15.

Szabad betétek (vezércikk)

Varga Jenő

05. 16.

Külpolitikánk (vezércikk)

Ágoston Péter

05. 20.

A házasság a szocialista társadalomban

Rónai Zoltán

05. 22.

A 6. számu páncélvonaton

(d. t.)

(a címben szerepel: „A Vörös Ujság kiküldött tudósitójától”)

Miskolc visszavétele

(gy. j.)

(a címben szerepel: „A Vörös Ujság kiküldött tudósitójától”)

05. 23.

Munkások és tisztviselők (vezércikk)

Varga Jenő

Landler elvtárs az uj hadsereg szelleméről

D. T.

05. 25.

A szakszervezet a proletárdiktaturában (vezércikk)

Révai József

Munkások és tisztviselők

Dienes László

05. 28.

A tisztviselő-kérdéshez

Rónai Zoltán

05. 31.

A munkásság és a tisztviselő (1.)

Rudas László

06. 01.

A munkásság és a tisztviselő (2.)

Rudas László

06. 04.

A munkásság és a tisztviselő (3.)

Rudas László

06. 05.

Legyen vége az árdrágításnak!

Katz Lipót

06. 06.

A vidéki munkástanácsok és a főváros élelmezése

Rabinovits József

06. 11.

Közélelmezési problémák

Illés Artur

06. 13.

Pártkongresszus

Rudas László

06. 14.

Felszólalás helyett

Bolgár Elek

06. 18.

A termelés fokozása

Lakatos Mihály rézesztergályos

06. 19.

Cári zsarnokság Jugoszláviában

Ilics Nikola

06. 22.

Krimicsau!

(d. t.)

06. 29.

Francia fogságban

Hoffmann Ödön

07. 02.

Testvéri szeretettel

Varga Jenő

A kötelező játékiskola ellen

Pártos Zoltán

07. 03.

Jugoszlávia megelégelte a burzsoáuralmat

Ilics Nikola

07. 06.

Kulturbürokrácia (reagálás a jul. 3-i azonos című cikkre)

Szabados Sándor, a közoktatásügyi népbiztosság állami propagandájának vezetője

07. 08.

Kulturbürokrácia – adatokkal

Lengyel József

07. 11.

Szökés – Amerikából (1.)

Garvay Andor

07. 13.

Szökés – Amerikából (2.)

Garvay Andor

07. 15.

Szökés – Amerikából (3.)

Garvay Andor

Művészek és írók dolgozóhelyisége

Kőrösi Sándor

07. 16.

Szökés – Amerikából (4.)

Garvay Andor

07. 17.

Szökés – Amerikából (5.)

Garvay Andor

07. 18.

Szökés – Amerikából (6.)

Garvay Andor

07. 22.

A lakáskérdés

S. I.

07. 23.

Szökés – Amerikából (7.)

Garvay Andor

07. 24.

A politikai megbizottakról

Davidovits Dénes, a 31. v.-gy.-e. polit. megbizottja

07. 25.

Szökés – Amerikából (8.)

Garvay Andor

07. 27.

Szökés – Amerikából (9.)

Garvay Andor

A svábhegyi festőiskola és a munkások

A Proletár Képzőmüvészeti Tanmühely vezetője Uitz Béla

07. 29.

Az uj világ

Anton Pannekoek

Szökés – Amerikából (10.)

Garvay Andor

Uj Internationale – Komját Aladár versei

h. m.

07. 30.

Egyszerüsitsük a bürokráciát!

Rabinovits József

Büntetni kell

S. I.

A tudományos irodalom fejlesztése

Fogarasi Béla

08. 01.

Büntetni kell-e a közalkalmazottakat?

Lévai Oszkár, a Közalkalmazottak Szövetségének titkára

Szökés – Amerikából (11.)

Garvay Andor

08. 02.

Munka és forradalom

Hevesi Gyula

 

 


Révai József azonosított cikkei az Ifjúkori írások szerint (Agárdi 1981)

 

Megjelenés dátuma

Cikk címe

03. 27.

Új állam (vezércikk)

Proletáregység

Új termelés

03. 29.

Szabó Ervin

04. 02.

Szocializmus és demokrácia. Szabó Ervin hagyatékából

04. 03.

A bankok ellenörzése

04. 04.

Tiszta proletárpolitikát! (aláírt)

04. 12.

Lakáskérdés (vezércikk)

04. 17.

Letörni a kulturellenforradalmat!

04. 27.

Osztályöntudat és fegyelem (vezércikk)

04. 29.

Proletár külpolitika (vezércikk)

04. 30.

Az ellenforradalom földjén (vezércikk)

05. 01.

Május elseje (vezércikk)

05. 24.

A párt a proletárdiktaturában (vezércikk)

05. 25.

A szakszervezet a proletárdiktaturában (vezércikk, aláírt)

05. 29.

A kommunizmus: a termelőeszközök köztulajdona

06. 01.

Bolsevizmus és világbéke (vezércikk)

06. 04.

Burzsoáhadsereg és proletárhadsereg (vezércikk)

06. 05.

A proletárállamok szövetsége (vezércikk)

06. 07.

Levinié (vezércikk)

06. 10.

A párisi konferencia jegyzéke a magyar tanácskormányhoz (vezércikk)

06. 11.

A felszabadult Kassa ünnepe (vezércikk)

06. 20.

A világforradalom útja (vezércikk)

06. 26.

Proletárdiktatura vagy burzsoádiktatura? (vezércikk)

Letörtük az ellenforradalmat

06. 29.

Az egyéni cselekvés és az osztályharc

07. 13.

A nemdolgozók védkötelezettsége

07. 15.

Szociáldemokrata (vezércikk)

07. 20.

Nem dátumokra (vezércikk)

07. 25.

Forradalom Horvátországban (vezércikk)

08. 01.

Ellenforradalom (vezércikk)

08. 02.

Döntő óra

 

 


Révai kétes hitelességű cikkei az Ifjúkori írások szerint

 

Megjelenés dátuma

Cikk címe

03. 19.

Március 15 – március 18

05. 22.

Sovinizmus és proletárdiktatura (vezércikk)

05. 29.

Élelmezési nehézségek (vezércikk)

07. 11.

Tiszta közigazgatást!

 

 


Azonosított cikkek Práger József szerint (Práger 1955. Az itt felsorolt Révai-cikkek közül az Ifjúkori írások többet is téves azonosításnak tart. Vö. a Ifjúkori írások fenti felsorolásával.)

 

Megjelenés dátuma

Cikk címe

Cikk szerzője

04. 25.

Nemzetközi ellenforradalom (vezércikk)

Révai József

04. 27.

Osztályöntudat és fegyelem (vezércikk)

Révai József

04. 30.

Az ellenforradalom földjén (vezércikk)

Révai József

05. 01.

Május elseje (vezércikk)

Révai József

05. 22.

Sovinizmus (vezércikk)

Révai József

05. 29.

Élelmezési nehézségek (vezércikk)

Révai József

05. 30.

Az éhség veszedelme (vezércikk)

Révai József

06. 07.

Levinié (vezércikk)

Révai József

06. 10.

A párisi konferencia jegyzéke a magyar tanácskormányhoz (vezércikk)

Révai József

06. 11.

A felszabadult Kassa ünnepe (vezércikk)

Révai József

06. 15.

A tanácsok országos gyülése (vezércikk)

Révai József

06. 18.

Szlovák Tanácsköztársaság (vezércikk)

Révai József

06. 20.

A világforradalom útja (vezércikk)

Révai József

06. 26.

Proletárdiktatura vagy burzsoádiktatura? (vezércikk)

Révai József

Letörtük az ellenforradalmat

Révai József

06. 29.

Az egyéni cselekvés és az osztályharc

Révai József

07. 06.

A burzsoázia osztályharca

Révai József

07. 11.

Tiszta közigazgatást!

Révai József

07. 15.

Szociáldemokrata (vezércikk)

Révai József

07. 20.

Nem dátumokra (vezércikk)

Révai József

07. 23.

A blokád (vezércikk)

Révai József

07. 25.

Forradalom Horvátországban (vezércikk)

Révai József

08. 01.

Ellenforradalom (vezércikk)

Révai József

08. 02.

Döntő óra

Révai József

06. 06.

Pártütő angyalok (vezércikk)

Rudas László

06. 22.

Proletárpolitika és emberi eszme (vezércikk)

Rudas László

06. 29.

Július 14. (vezércikk)

Rudas László

07. 18.

Történelmi hivatása

Rudas László

06. 07.

Nemzeti hadsereget és keresztény pártot szerveztek Bécsben

Alpári Gyula

07. 10.

Sajtószabadság és kapitalizmus

Lukács György

 

 


A március 18-i (a párizsi kommünre emlékező) 36. szám egyes szerzői Rákos Ferenc visszaemlékezése szerint (Rákos 1959):

 

Emlékezés a párizsi kommünre (vezércikk)

Bolgár Elek

Március 15-18

Révai József

A Párizsi kommün

Rákos Ferenc

A kommün gazdasági intézkedéseiből

Alpári Gyula

 

A cikkből részleteket újraközlő József Farkas 1969 Rákost hibásan említi Rákosi Ferencként, az eredeti cikkben Rákos. Továbbá kiderül Lengyel József visszaemlékezéseiből (Lengyel 1957) és az irodalomból (József 1969), hogy a július 3-i szám „Kulturbürokrácia” című cikke Lengyel József írása.

 

 

 

 


II. Életrajzok

 

A Vörös Ujság szerkesztőségi tagjainak életrajzai, kivéve a közismerteket (Kun Béla, Szamuely Tibor, Lukács György, Révai József). Az életrajzok forrása a Magyar életrajzi lexikon: Kenyeres 2001. Azokat közlöm, amelyeket ebben megtaláltam.

 

Alpári Gyula (1882–1944)

1902-től az ifjúmunkás mozgalom résztvevője, később vezetője. Újságíró és szerkesztő (Ifjúmunkás, Szociáldemokrata, Leipziger Volkszeitung). 1910-ben kizárják a szociáldemokrata pártból, a párt baloldali ellenzékének lesz tagja. Megalakulásakor csatlakozik a KMP-hez. A párt vezetőinek letartóztatása után az illegális Központi Bizottság tagja. A Tanácsköztársaság idején külügyi népbiztoshelyettes, Kun Béla munkatársa, a külföldi sajtótájékoztatás egyik irányítója. 1919 őszétől részt vesz Csehszlovákia Kommunista Pártjának megszervezésében. Több országban is illegálisan tevékenykedik. 1921-től 1932-ig Berlinben az Internationale Presse Korrespondenz, Bázelben, Párizsban a Rundschau c. lap szerkesztője. 1940-ben Párizsban, ahol kommunista újságíróiskolát is szervez, a Gestapo letartóztatja. 1944-ben a sachsenhauseni koncentrációs táborban meggyilkolják.

A Vörös Ujság második szerkesztőségének tagja. Ismert cikkei: „A kommün gazdasági intézkedéseiből” (március 18.), „Nemzeti hadsereget és keresztény pártot szerveztek Bécsben” (június 6.)

 

Antal Sándor (1882–1944)

1904-ben Nagyváradon kezdi meg újságírói pályáját. Később öt évig él Németországban és Skandináviában. Stockholmban szobrászként dolgozik. Hazatérve Nagyváradra Ady Endre baráti köréhez tartozik. A Nagyváradi Napló, majd a Váradi Hét szerkesztője. A Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrál, itt él 1921-től 1940-ig. Főszerkesztője a Nemzeti Kisebbségek és szerkesztője a pozsonyi Népújság c. lapoknak. Több szépirodalmi és publicisztikai munkája jelenik meg. Fordít svédből, főleg Selma Lagerlöf regényeit. 1944-ben elhurcolják.

A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság újságírója. Ismert cikke nincs.

 

Aranyossi Pál (1887–1962)

A szociáldemokrata sajtó, a Nagyváradi Napló, Pesti Napló, a Világ munkatársa. 1918-ban a KMP tagja. 1920-tól Olaszországban, Ausztriában, Svédországban, Németországban, majd Párizsban tevékenykedik. A l’Humanité-ben és a Regards-ban jelennek meg cikkei, az utóbbinak felelős szerkesztője is. Bölöni Györggyel közösen alapítják a Monde kiadó magyar részlegét. 1941-ben hazatért és részt vesz az MKP illegális munkájában. 1945 után a Szabadság szerkesztőségében, majd két évig a Jövendő szerkesztőjeként dolgozik. 1947-től 1950-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MUOSZ) főtitkára, nyugdíjba vonulása előtt a prágai Telepress szerkesztője.

A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság újságírója, majd külpolitikai szerkesztője. Ismert cikke nincs.

 

Bolgár Elek (1883–1955)

1906-tól a Huszadik Század munkatársa. Dolgozik a Jövő, a Munka Szemléje, a Budapesti Hírlap számára is. 1907-től 1911-ig az USA-ban és Svájcban dolgozik a szocialista sajtóban. Az USA-ban a Népakarat c. munkáslapot szerkeszti. 1910-ben Bernben a filozófia doktorává avatják. Hazatérése (1911) után rendszeresen cikkeket ír főként szociológiai kérdésekről a Huszadik Századba, a Szocializmusba stb. Támogatja az SZDP baloldali ellenzékét, majd 1918-tól a KMP soraiba áll. A Tanácsköztársaság kikiáltása után bécsi követ, majd a külügyi népbiztosságon Kun Béla helyettese. A Tanácsköztársaság kormánya egyetemi tanárrá nevezi ki, a Történelmi Materializmus Kutatóintézetének igazgatója. A Tanácsköztársaság megdöntése után emigrál, 1922-től Bécsben és Berlinben részt vesz a mozgalomban. 1937-től a Szovjetunióban mint a rosztovi egyetem tanára egyetemes történeti, főként diplomáciatörténeti kérdéseket tanulmányoz. 1944-ben a szovjet hadsereg kötelékében tér haza. 1945 után egyetemi tanár és külügyi államtitkár, prágai, később londoni követ, majd ismét egyetemi tanár.

A Vörös Ujság második szerkesztőségének tagja. Ismert cikkei: „Emlékezés a párizsi kommünre” (március 18.), „Felszólalás helyett” (június 13.)

 

Darvas Simon (1892–1969)

Hallgató korában csatlakozott a Galilei Körhöz, melynek 1915-ben elnöke, 1918-ban titkára. Ő szervezi meg a Galilei Kör előadássorozatait. Újságírói pályáját a Független Magyarországnál kezdi, majd a Világ és a Szabadgondolat munkatársa. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe, majd Romániába emigrál. 1921–22-ben Kolozsvárt a Keleti Újság szerkesztésében vesz részt. Később átveszi a Pallas lapkiadó vállalatot, hálózatát Erdélyben kiépíti, majd néhány évre visszakerül Budapestre az Est-lapokhoz. 1938-ban a nácizmus elől Londonba emigrál. Itt a Híradó c. lapot, az Angliai Magyar Zsidók Egyesületének hivatalos értesítőjét szerkeszti.

A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság újságírója. Ismert cikke nincs.

 

Gárdos Mária (1885–1973)

Alapítója, majd vezetőségi tagja a Kereskedelmi Alkalmazottak és Magántisztviselők Szakegyletének. 1900-ban belép az MSZDP-be. A Nők Asztaltársasága, majd 1903-ban a Magyarországi Munkásnők Egyesülete egyik megalapítója, az 1905-ben induló Nőmunkás c. lap belső szerkesztője. A Tanácsköztársaság idején az 500-as Tanács, a Népgazdasági Tanács, a Szellemi Termékek Országos Tanácsának tagja. Bécsi, részben prágai emigrációban folytatja az újságírást és az előadásokat; írásai a hazai pártlapokban is megjelennek. Vezető szerepet játszik a Világosság-csoport munkájában. 1932-ben hazatér, az MSZDP propagandabizottságának tagja. 1935-ben izgatásért egyévi börtönbüntetésre ítélik. Szabadulása után a szakszervezeti mozgalomban működik. A II. világháború idején internálják. 1945-ben az MKP tagja, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége alapítója, az Asszonyok c. lap szerkesztő bizottságának tagja, a Szövetkezeti Élet főszerkesztője.

A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság egyik szerkesztője. Ismert cikke nincs.

 

Hajdu Pál (1896–1937)

Egyetemi hallgatóként a Galilei Kör tagja. 1914-ben belép az MSZDP-be. 1918-ban bekapcsolódik az antimilitarista mozgalomba. A KMP alapító tagja. Cikkei jelennek meg az Ifjú Proletárban. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg zászlóaljparancsnoka. Forradalmi tevékenységéért tízévi fegyházra ítélik (1920.), két év múlva a fogolycsereegyezmény keretében a Szovjetunióba került. A Marx–Engels–Lenin Intézetben végez tudományos munkát, 1929-től a moszkvai Sarló és Kalapács c. folyóirat szerkesztőségében felelős szerkesztő és szerkesztőbizottsági tag. A moszkvai rádió magyar adásait vezeti. 1937-től további sorsa ismeretlen.

A Vörös Ujság szerkesztőségének tagja. Ismert cikke nincs.

 

Hajnal Jenő (1889–1977)

1912-ben megszervezi az első újságírósztrájkot. Az I. világháború alatt a Déli Hírlap, majd a Világ munkatársa. Az Ember c. lapban 1918 októberében Lékai János Tisza-ellenes merényletéről írt riportja országos szenzációt kelt. Az őszirózsás forradalom idején a Nemzeti Tanács őt bízza meg a posta ellenőrzésével. A Tanácsköztársaság után Bécsbe emigrál. Az Ember és a Bécsi Magyar Újság munkatársa. Osztrákországi levelek c. cikksorozatában és Hamburgerné c. könyvében gyilkos iróniával leplezi le a fehér terrort. A harmincas években Párizsba megy, majd 1940-ben New Yorkba költözik. Ott él haláláig, és különféle baloldali emigráns lapoknak dolgozik.

A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság újságírója. Ismert cikke nincs.

 

Jancsó Károly (1875–1926)

1908–09-ben Újpesten az MSZDP titkára. Cikkei jelennek meg a fővárosi lapokban. A KMP alapító tagja. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatják, de román segítséggel kiszabadul, Romániába emigrál. Bukarestben él, polgári lapok munkatársa haláláig.

A Nagyváradi Vörös Ujság, majd a Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság főszerkesztője május végéig. Ismert cikke nincs.

 

Korvin  Ottó (1894–1919)

Mint a fővárosi Fabank tisztviselője bekapcsolódik a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete baloldali csoportjának munkájába, eljár Szabó Ervin előadásaira, részt vesz a háború alatti első munkástüntetésen. Szervezi a galileistákat, majd irányítja az illegális, antimilitarista munkát. Részt vesz a KMP megalakításában és a Központi Bizottság tagja lesz. 1919 februárjában letartóztatják. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a belügyi népbiztosság politikai osztályának a vezetője, megszervezi a tanácsállam védelmi apparátusát. A Tanácsok Országos Gyűlésén a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagjává választják. A Tanácsköztársaság bukása után Budapesten marad, hogy megszervezze az illegális KMP-t, de rövid időn belül rendőrkézre kerül. A Margit körúti fogházban heteken át kínozzák. Nyolc társával együtt halálra ítélik és kivégzik.

A Vörös Ujság első szerkesztőségének tagja. Ismert cikke nincs.

 

László Jenő (1878–1919)

Jogász korában belép az SZDP-be. A Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének és a fuvaros-szakszervezetnek az ügyésze, állandó védője a választójogi harcban letartóztatott és bíróság elé állított szocialistáknak. 1907-ben a Népszavában megjelent cikksorozatában támadja a vármegyei dzsentri közigazgatást. 1907-től az Alpári Gyula vezette baloldali csoporthoz csatlakozik. Az októberi polgári demokratikus forradalom után részt vesz a KMP megalakításában, első központi bizottságának tagja és a párt ügyésze. 1919 februárjában letartóztatják. A Tanácsköztársaság idején a forradalmi törvényszékek politikai biztosa. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatják és heteken át kínozzák. A gyorsított tanács halálra ítéli és kivégezteti.

A Vörös Ujság első szerkesztőségének tagja. Ismert cikke nincs.

 

Lengyel József (1896–1975)

Író, költő, József Attila-díjas (1957), Kossuth-díjas (1963). 1916-ban Kassák Lajos A Tett, majd Ma című folyóiratának munkatársa. 1918 elején György Mátyás, Komját Aladár és Révai József társaságában kiválik a Ma köréből. Az orosz forradalom hatására Korvin Ottóval és Sallai Imrével együtt tagja lesz Szabó Ervin antimilitarista csoportjának. A KMP alapító tagja. 1919 februárjában letartóztatják. A Tanácsköztársaság idején az Ifjú Proletár szerkesztője. Ausztriába emigrál, egy időre internálják. 1920-tól Bécsben él, pártmunkát végez. Világnézeti válságba került, kilép a pártból, külföldi magyar lapokba dolgozik. 1924-ben visszalép a pártba, a Rote Fahne c. újság külpolitikai munkatársa. 1927-től Berlinben él, a Vörös Szakszervezeti Internacionálé munkatársa, a Der drohende Krieg, majd a Film und Volk c. lap szerkesztője, a Welt am Abend külpolitikai rovatvezetője, a Prometheus filmvállalat munkatársa. 1930-ban Moszkvába költözik. A Vörös Szakszervezeti Internacionálé referense, a Sozialökonomische Rundschau, majd a Sarló és Kalapács munkatársa. 1932-ben Kun Béla előszavával jelenik meg Visegrádi utca c. regénye. 1938-ban letartóztatják, koholt vádak alapján elítélik, 1947 végén szabadul. 1949-ben Szibériába száműzik, 1955-ben rehabilitálják, ezután Budapestre költözik. A továbbiakban íróként tevékenykedik.

Kezdettől a Vörös Ujság szerkesztőségének tagja, a Tanácsköztársaság alatt a „Kommunista kultura” rovat szerkesztője. Ismert cikkei: Kulturbürokrácia (július 2.), Kulturbürokrácia – adatokkal (július 8.)

 

Nagy Andor (1884–1943)

Fiatalon belép a Nagyváradi Napló szerkesztőségébe. 1910-ben a Pesti Tükör munkatársa, majd átkerül a Világ szerkesztőségébe. 1914-ben bevonul. Az I. világháború után egy ideig újra a Világ munkatársa. 1919 őszén letartóztatják, 1920-ban Bécsbe emigrál és belép a Jövő c. napilap szerkesztőségébe. Rövid jugoszláviai tartózkodás után 1926-ban hazatér, az Esti Kurir szerkesztője lesz.

A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság újságírója. Ismert cikke nincs.

 

Rákos Ferenc (1893–1963)

1910-től részt vesz az SZDP munkájában. Végigharcolja az I. világháborút. 1918 őszén a kispesti Munkástanács egyik elnöke. Belép a KMP-be, tagja lesz a Központi Bizottságnak. A proletárdiktatúra idején a Budapesti Forradalmi Törvényszék, majd a Katonai Forradalmi Törvényszék elnöke. A diktatúra bukása után Ausztriába menekül, internálják 1921-ig, majd Prágában és Bécsben újságíró. 1925–1946 között a Szovjetunióban dolgozik, 1938–1946 között internálótáborban van. 1948-ban térhet haza, irodalmi munkából él, majd az Új Magyar Könyvkiadó igazgatója, a Legfőbb Ügyészség Politikai Főosztályának vezetője.

A Vörös Ujság szerkesztője 1918 februárjától március 21-ig. Ismert cikkei: A Párizsi kommün (március 18.), A forradalmi igazságszolgáltatás (április 16.)

 

Rudas László (1885–1950)

Az MTA rendes tagja (1949), Kossuth-díjas (1949). 1904-ben a baloldali diákok Művelődési Köréhez tartozik. 1905-ben a Népszava munkatársa, innen ellenzéki magatartása miatt eltávolítják. A KMP egyik alapítója, a Központi Bizottság tagja. Részt vesz Moszkvában a III. Kommunista Internacionálé alakuló kongresszusán. A tanácshatalom bukása után emigrációba kényszerül. Bécsben részt vesz a KMP újjászervezésének munkájában. 1922-ben a Szovjetunióba költözik. A Marx-Engels-Lenin Intézet munkatársa, elnyeri a tudományok doktora fokozatot. 1945-ben hazatér, az MKP Központi Pártiskolájának igazgatója, a Közgazdaságtudományi Egyetem tanára és rektora, országgyűlési képviselő. Lefordítja Marx, Engels, Lenin több művét.

Kezdettől a Vörös Ujság szerkesztőségének tagja, májustól a lap főszerkesztője. Ismert cikkei: A munkásság és a tisztviselő (május 31. – június 4.), Pártkongresszus (június 13.), Pártütő angyalok (június 6.), Proletárpolitika és emberi eszme (június 22.), Július 14. (június 19.), Történelmi hivatása (július 18.)

 

Szakasits Antal (1893–1981)

1907-től vesz részt a munkásmozgalomban. 1910-től az MSZDP tagja, 1911-ben belép a nyomdász szakszervezetbe. 1911-ben megszervezi az első ifjúmunkás sztrájkot. Az 1919. évi kommunista uralom idején a kommunista párttitkárság ill. különböző lapok munkatársa. A proletárdiktatúra bukása után feleségével Bécsbe emigrál, ahol megalapítják a Népszava Könyvkereskedés fiókját. 1922-ben hazatér, és a Szakszervezeti Tanács munkatársa és a szociáldemokrata ifjúsági mozgalom egyik vezetője lesz. Szerkeszti az Ifjúmunkás, majd a Munkásifjúság c. lapokat. 1945-49-ben iparügyi államtitkár, 1949-50-ben az Országos Nyugdíjintézet elnöke. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatják, elítélik és bebörtönzik. 1956-ban rehabilitálják.

A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság újságírója. Ismert cikke nincs.

 

Vágó Béla (1881–1939)

1905 után a szociáldemokrata baloldal egyik vezetője, a Népszava munkatársa. 1906-ban az SZDP debreceni, majd kecskeméti szervezetének titkára. 1914-től a Magánalkalmazottak Szakszervezetében dolgozik. Szoros kapcsolatban áll Szabó Ervinnel. Az I. világháború idején az antimilitartista mozgalom egyik vezetője. A Károlyi- és a Berinkey-kormány idején a budapesti Munkástanács kommunista frakciójának vezetője, a Tanácsköztársaság idején az egyik belügyi népbiztos, majd a Vörös Hadsereg I. hadtestének parancsnoka. A tanácshatalom bukása után emigrációban Bécsben, Berlinben, majd 1933 után a Szovjetunióban dolgozik. Egy ideig a Sarló és Kalapács c. lap szerkesztője. 1939-ben koholt vádak alapján letartóztatják és elítélik.

A Vörös Ujság első szerkesztője. Ismert cikke nincs.

 

 

 


III. Ábrák: mutatványok az 1. és a 38. lapszámból

 

HG_abra1

 

 

HG_abra2

 

HG_abra3

 

HG_abra4

 

HG_abra5

HG_abra6

HG_abra7

HG_abra8

 

 

 


IV. Irodalom, források

Agárdi Péter, F. Majlát Auguszta (szerk.) 1981: Révai József: Ifjúkori írások. Budapest.

Antal Gábor 1959: Vallomások 1919-ről. A Tanácsköztársaság sajtójáról beszél a Vörös Újság külpolitikai szerkesztője. In: Magyar Nemzet 1959. febr. 13.

Balogh Lajos 1959: A Tanácsköztársaság nyelvéről. In: Magyar Nyelv 1959. 391.

Bathó Gábor 2005: Államfői testületek, kollektív államfők Magyarországon a XIX–XX. században. In: Seminarium (az ELTE ÁJK elektronikus folyóirata) 2005. Online elérhető: http://www.ajk.elte.hu/ [utoljára ellenőrizve: 2008. 03. 22.]

Erényi Tibor 1962: A Vörös Ujság. In: Magyar Sajtó 1962. 187–189.

F. Majlát Auguszta (szerk.) 1966: Révai József: Válogatott történelmi írások. I–II. kötet. Budapest.

Gábor Sándorné 1975: A Vörös Újság. In: Vass Henrik, Sipos Péter (szerk.): Küzdelmes évszázad. Fejezetek a magyar munkásmozgalom történetéből. Budapest. 101–103.

Gratz Gusztáv 1935: A forradalmak kora. Magyarország története 19181920. Budapest. (Repr. 1992 Budapest.)

Hajdu Pál 1929: A kommunista sajtó a Tanácsköztársaság előtt és alatt. In: Uj Március 1929. (márciusi különszám 60–65.)

J. Soltész Katalin 1969: A Tanácsköztársaság publicisztikájának stílusa. In: Király Péter (szerk.): A nyelvtudomány a haladásért. Tanulmánykötet a Tanácsköztársaság 50. évfordulója alkalmából. Budapest.

Johnson, Paul 2007: A modern kor. A XX. század igazi arca. Budapest.

József Farkas 1969: A Magyar Tanácsköztársaság sajtója. Budapest.

József Farkas (szerk.) 1967: „Mindenki ujakra készül…”. Az 1918/19-es forradalmak irodalma (szöveggyűjtemény). Budapest.

Kende János 1975: A Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulása. In: Vass Henrik, Sipos Péter (szerk.): Küzdelmes évszázad. Fejezetek a magyar munkásmozgalom történetéből. Budapest. 77–79.

Kenyeres Ágnes (szerk.) 2001: Magyar életrajzi lexikon: 10001990. Budapest. Online elérhető: http://mek.oszk.hu/00300/00355/# [utoljára ellenőrizve: 2008. 04. 01.]

Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi Gábor 1994: A magyar sajtó története. Budapest.

Lengyel József 1957: Visegrádi utca. Budapest.

Lukács György 1970: Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Budapest.

Milei György 1978: A KMP megalakulásának történelmi körülményei. In: Társadalmi Szemle 1978. 11. sz. 14–24.

 

Népszava. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, majd a Magyarországi Szocialista Párt, majd a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártjának lapja. 1918–1919.

Ormos Mária 2006: Magyarország a két világháború korában. Debrecen.

Pipes, Richard 2004: A kommunizmus. Budapest.

Pipes, Richard 1997: Az orosz forradalom története. Budapest.

Práger Miklós 1955: A Magyar Tanácsköztársaság sajtójáról. In: Magyar Munkásmozgalmi Intézet Értesítője 1955. 2. sz. 13–37.

Rákos Ferenc 1959: A KMP második (illegális) Központi Bizottságának munkájáról. In: Társadalmi Szemle 1959. február.

Ránki György (szerk.) 1984: Magyarország története 19181919, 19191945. I. köt. (Magyarország története tíz kötetben 8/1.) Budapest.

Révai József 1958: Negyven év távlatából. In: Lányi Ernőné (szerk.): Nagy idők tanúi emlékeznek: 19181919. Budapest.

Siklós András 1963: A magyarországi sajtó a forradalmak időszakában 1918–1919. In: Magyar Könyvszemle 1963. 73–85.

Szántó Béla 1928: Hogyan alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja? In: Új Március 1928. 159–160.

Tolnai Vilmos 1920: A proletár-diktatúra nyelvéről. In: Magyar Nyelv 1920. 9.

Urbán Károly 1978: Révai József [1898–1959]. In: Párttörténeti Közlemények 1978. 3. sz. 173–174.

Vágó Béla 1928: A Vörös Újság első számáról. In: Új Március 1928. 161-162. Újraközölve (elhallgatott apró szövegváltoztatással) Történelmi Szemle 1968. 205–207.

Vörös Ujság. A Kommunisták Magyarországi Pártja, majd a Magyarországi Szocialista Párt, majd a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártjának lapja. 1918–1919.