Baranyai Mihály

[Kivonat] [Abstract in English] [A teljes cikk letölthető formátumban]

1. A szecessziós stílus „elfogadástörténete”

„Kevés olyan tudományt ismerünk, amelynek alapfogalmai annyira tisztázatlanok, amelyben annyi bizonytalanság és jogosult kétely volna, mint itt” – írja a stílustörténetről Szabó Zoltán (Szabó 1998: 9). Különösképpen igaz ez a szecessziós stílus területére, amelynek a közelmúltig még a létezését sem ismerte el a szakma nagy része. Sokáig csak képző- és iparművészeti alkotások vonatkozásában merült fel a szecessziós megjelölés. A ma ilyen stílusúnak tartott művek keletkezésének korában csak általános művészi világnézet- és stílus-meghatározásként használták, Ady sokat idézett mondata: „Az én szecesszióm a haladás harca a vaskalap ellen” sem az irodalmi szecesszióra, hanem a fennálló társadalmi viszonyokkal való szembenállásra, a kor uralkodó esztétikai értékrendjétől való elfordulásra, az ebben az értelemben vett ’kivonulás’-ra értendő (Kemény 2008: 289).

Bár Halász Gábor már 1939-ben „a tegnap uralkodó stílusá”-nak nevezte, amikor a „díszítőkedv a szobákból átcsapott az épületek falaira, majd a képekre és a szobrokra, végül a költészetre” – tanulmányában Kaffka Margit verséből vett példával jellemezve az irányzat líráját – (Halász 1977), a szecesszió mint szépirodalmi stílustörténeti kategória a hatvanas évekig nem létezett. Diószegi András 1968-as kandidátusi disszertációja, amelyben „a szecessziót az egész korszak (kb. az 1880-as évektől az első világháború végéig tartó időszak) vezető stílusirányzataként, átfogó korstílusként tárgyalta”, sem hozott áttörést, elsősorban a korszak jelentős irodalmárainak – pl. Komlós Aladár, Czine Mihály, Rába György – és Lukács Györgynek az elutasítása miatt (Kemény 2008: 291). A lassú változás a hetvenes években indult el. Noha a Pók Lajos szerkesztésében és előszavával 1972-ben megjelent szecesszió-kötet már érinti, Herczeg Gyula stílustörténete (Herczeg 1975) még nem tárgyalja a szecessziót; Kaffka Margit novelláinak is kizárólag az impresszionista vonásait elemzi, ugyanúgy, mint Murvai Olga az impresszionizmusról 1976-ban megjelent tanulmánykötetben (Murvai 1976). Közben viszont ugyanitt Szabó Zoltán már az impresszionista és a szecessziós stílus kapcsolatait vizsgálja, a munka nehézségét elsősorban abban látva, „hogy az impresszionizmus, de főleg a szecesszió önmagában véve sem tekinthető tüzetesen tanulmányozott, elfogadhatóan jellemzett … stílustörténeti tendenciának” (Szabó 1976: 49).

A szecesszió stílusjegyeinek összegyűjtése, más irányzatoktól (a szerző kifejezésével: stílusfejlődési tendenciáktól) való elhatárolása Szabó Zoltán további tanulmányainak az érdeme, Kis magyar stílustörténetében (1982, 1986), majd 1998-as könyvében már kiérlelt álláspontot fejt ki a szecessziós (elsősorban próza-) írói nyelv sajátosságairól (Szabó 1998). Az 1980-as évek végétől megjelent színvonalas tanulmányok, könyvek, különösen az Arany-alapra arannyal (2002) című, szintén Szabó Zoltán szerkesztette tanulmánykötet jóvoltából az ezredfordulóra az irodalmi, nyelvi szecesszió léte bizonyítottnak tekinthető, ugyanakkor a más stílusokkal, elsősorban az impresszionizmussal való szoros kapcsolata miatt a szecessziós írói nyelv sajátosságai – a mára nagyjából kikristályosodott elemzési szempontok alapján – további kutatásokat igényelnek.

2. A szecessziós szépírói stílus nyelvi jellemzői

A szecessziós stílusjegyek meghatározása két okból nehéz. Egyrészt, mert a szecesszió alapjában véve képző- és iparművészeti, építészeti és bútor- és könyvművészeti irányzat, és „kevésbé kifejletten és emiatt kevésbé megfoghatóan szépirodalmi” (Szabó 1976: 52), másrészt, mert az irodalomban a szecesszió nem önálló stílusként jelentkezett, hanem a századforduló más stílusaival keveredve: „keveredtek benne más irányzatok, különösen a szimbolizmus és az impresszionizmus” (Szathmári 1998).  Ezt még árnyalja, hogy egyes elemzők szerint nyitott, nem homogén stílus, „esztétikája, formavilága […] korántsem olyan zárt, mint az impresszionizmusé vagy az expresszionizmusé”, (Pók 1972: 64.) „az irodalmi szecesszióban korántsem alakult ki olyan specifikus formavilág, mint a képzőművészetekben” (Pók 1972: 95). Többen a szecesszióra (is) jellemző egyéniség-, illetve én-kultusszal magyarázzák, hogy nagyok az eltérések az egyes alkotók stílusai között: „A fő cél tehát: különbözni másoktól, mindenkitől” (Szathmári 1998: 20). „Művész, a te világodat mutasd meg, a te világodat, amely csak a tied, amely senki másé nem volt, és amelyhez nem is lesz hasonló” – idézi Joseph Olbrichot Kispéter András (Kispéter 1989: 39). Véleményem szerint az utóbbi szempont minden stílusnál felvethető; akár van egyéniségkultusz, akár nincs, minden jelentős alkotónak egyéni a stílusa, ezért bármelyik stílusirányzat jellemzői jobban megfigyelhetőek a közepes tehetségű alkotóknál, mint a legnagyobbaknál. (Szabó Zoltán szerint például a szecesszió irányzati sajátosságai Pekár Gyula stílusában sokkal kifejezettebben jelentkeznek, mint Ady, Kaffka vagy Kosztolányi „nagyobb tehetséget kibontakoztató” nyelvkezelésében. [Szabó 1976: 87]).

Mivel az impresszionizmus és a szecesszió stílusjegyei sok ponton egybeesnek (Kemény Gábor a szakirodalomban való „összemosódásukat” is bemutatja [Kemény 2008]), ezért a szecesszió jellemzőit elsősorban az impresszionizmushoz viszonyítva határozhatjuk meg (Kispéter 1989, Szabó 1998, Murvai 2002, Kemény 2008 alapján). Közös nyelvi jellemzőjük a nominalitás, a mellérendelő mondatszerkesztés, a halmozás a szöveg minden szintjén, a lirizált próza (költői képek, különösen a szinekdochék nagy száma), a hiponímia/hiperonímia és a jelzők, különösen a szín- és anyagnévi jelzők jelentős aránya. Emiatt a stilisztikai elemzéskor ezeknek a jellemzőknek a meglétét vizsgálni kell, de önmagukban még nem jelentik a szöveg szecessziós voltát. A szecesszió nyelvi sajátossága a díszítettség. Ez megnyilvánul az érzéki (különösen látási) érzetek, az illúzió, álomszerűség és furcsaság, a művészetek és a természet jelentésköreiből vett díszítő szerepű motívumok alkalmazásában, a díszítő zeneiségben, a díszítő stilizációban és a díszítő hatású, indázó mondatszerkesztésben. Murvai Olga szerint a szecessziós leírás „a szem logikáját” követi, „színpadszerű” elrendezésű, domináló benne a külső értékek „szemrevételezése”, míg az impresszionista a belső, lelki értékekre koncentrál, szervező elve a benyomás, az impresszió önelvűsége, domináló a belső monológ, a reflexió (Murvai 2002).

3. Vizsgálatom tárgya

Mindezen kiindulópontokból vizsgálom Kaffka Margit stílusának szecessziós jegyeit. Mivel első pályaszakaszának novelláit elemezte Szűcsné Turóczy Zsuzsanna (Szűcsné 2002), a háború évei alatt a dekorativitás visszahúzódott a magyar prózastílusból, az „1910-es években a szecesszió feltűnőbb színei elhalványultak” (Szabó 1998: 174), ezért a második pályaszakaszából (’a Nyugat indulásától a világháború kitöréséig’; Szabolcsi 1965: 216), a hazai szecesszió „fénykorát” jelentő időszakból választottam néhány jellegzetes novellát: Csendes válságok (1909), Külön úton (1909), Asszonyok (1910), Süppedő talajon (1911), Fekete karácsony (1913). (Az elemzett művekre Kaffka Margit: Süppedő talajon című novelláskötetéből hivatkozom, a következő jelzéssel: cs = Csendes válságok, k = Külön úton, s = Süppedő talajon, a = Asszonyok, f = Fekete karácsony; a kötet oldalszámaival.)

Kaffka Margit a századelő egyik jelentős magyar írója. Világképére a kor általános életérzései voltak hatással, „amelyek közül a szecesszióban különös jelentősége volt a csalódásnak, kiábrándultságnak, és ami ezzel járt, egyrészt az idegességnek, tépelődésnek, másrészt pedig az elidegenítő világból való menekülésnek a szépbe, a művészetbe, az illúziókba és az álomba” (Szabó 1998: 174.). Írásaiban dominál a hanyatló dzsentrivilág ábrázolása. Főszereplői többnyire nők – az általam vizsgált művekben is. Együttérzéssel mutatja be asszony- és lányalakjait, akik szenvednek a társadalom által rájuk kényszerített szerepben; némelyikük vállalja a gyötrelmes önmegvalósítást, mások kitörési kísérletét beletörődő alkalmazkodás követi. Stílusában elsősorban az impresszionizmus és a szecesszió jegyeit fedezhetjük fel.

4. Díszítő motívumok

Szabó Zoltán szerint „az irányzatokra jellemző stiláris sajátosságok és az azokat alakító stíluseszközök szerves egységet alkotnak, amelynek valamilyen domináns eleme, meghatározó erejű szervező elve van. A szecesszió ilyen elve a díszítettség.” (Szabó 1988: 99). A stílus jellegzetes dekorativitása miatt nevezik a szecessziót pejoratívan cikornya- vagy ékítménystílusnak (Szabó 1998). Stílustörténeti alapja a szépségkultusz, a szembefordulás az unottá vált egyszerű, népies stílussal, amit ellentétképpen feltűnően szép, díszes stílussal akartak felváltani (Szabó 1998). A díszítő motívumok elkülöníthető jelentéskörei az érzéki érzetek, az illúziók, az álomszerűség, a művészet és az átlirizált természet és területei.

4.1. Érzéki érzetek

„Az érzéki érzet izgat, mámorossá tesz, felejtet. Igaz, csak felületi hatása van, de így is jó arra, hogy a sivár élet elől menekülő ne gondolkodjék, hogy érzésein erőt tudjon venni, hogy tompítani tudjon” (Kosztolányi Dezső: Álom és ólom, idézi Szabó 1998: 175–176). Kosztolányinál szebben nem lehetne megfogalmazni az érzéki érzetek szerepét, de fontos hangsúlyozni, hogy a szecesszióban ezeknek is díszítő funkciója van.

A szecesszióban a legfontosabb a látási érzetek szerepe, hiszen a külsődleges szemlélő általi leírás elsősorban a látványon keresztül valósulhat meg. A jelzőknek köszönhetően a láttatásban is erős a dekorativitás: a napfény végigdobta széles, elevensárga csíkját (cs133), világos, tiszta hely (cs133), szép és nem mindennapi jelenség (cs141), az alkonyat szétterült már a mezőn, és a városka ablakaiból lámpafények pislogtak feléjük (cs146), nagyon halvány volt (cs153), törökös, virágos zsöllyék (k163), rezgő szivárványcsík (k166), az udvaron nagy piros mályvák tüzeltek, korai hőségben égett már délelőtteken a kert (s287). Természetesen nagyon gyakori a szép jelző, díszítőbb hatású alakjaiban is: mélyen jelentős szépsége (cs148), szépséges (cs153), átszépül (a177). A szecesszió sejtető, illúziókat éreztető világához tartozik a látvány kikapcsolása is: de jó lefeküdni, eloltani a világot (f290).

Nagyon gyakori magának a látásnak, a dolgok, emberek nézésének, illetve a látás eszközének, a szemnek a megjelenítése: Látta a hajnalt bepiroslani (cs127), valami folyó partján látta ülni az asszonyt (cs151), odafigyel, majd szétnéz gyorsan (a181), tanácstalanul nézett körül (a182), bámulva néz (a182), az idegen úr ráncos homlokkal néz végig rajtuk (a183) naponta látott egy derűs, jómódjában gondtalan, vidám nevetésű és jó ruhájú legényembert (f288) egy-egy rebbenésnyire néha összenéztek (f298); a keskeny utca egyforma kis tisztviselői házai szigorú, egyenes ablakaikkal, bezárkózva, télies komolyan néztek vele szemközt (f283); különös, ujjongóan lelkes szemeivel (cs131), nagy, dióbarna szemeit (cs132), mély árkú, szépséges szemei (cs153), felhős szemek (cs154), a szeme nedves volt, meleg sugarú és bánatos (cs155), lassan, súlyosan ereszkednek le a pillák (k157), békülten pihent meg a szeme (k157) az ilyen tekintet babonáz (f299), de előfordul a látás és a szem egy kifejezésben is: látta lassan lecsukódni az asszony szemét (cs154).

Néhány, alakokat leíró, láttató idézet – a szem után leggyakoribbak az archoz, fejhez kapcsolódók. A leírásokban, bár előfordul, de ritka a határozott karakterre utaló (és akkor is elsősorban férfiakról van szó), gyakoribb a jelzők halmozásával a finom, lágyságot éreztető jellemzés: Fiatal, egyenruhás férfi, szikár és elegáns (cs131), az arca is a későn hervadók közül való (cs133), nyúlánk, fehér alsó karja (cs133), puha lábakkal (cs150), gömbölyű arcél, erős, eleven száj (k157), szőke, szikár, jelentékeny külsejű (k163), szép álla (k164), szépen fésült lány (k172),  fakó, gyűrött arcuk (a176), fiatal női bőr (s245), hosszú, művészies haja (s248), félig nyitott ajka gyűrött vonalát a lekonyuló szőke bajusszal (f283), nyurga, fekete legény… a karja úgy emelgeti a vonót, mintha ölelésre tárulna folyton (f299) – utóbbi két leírás az unt férjet és a lángoló ifjú szerelmest állítja mintegy szembe egymással.

Dominánsak a sejtetett, éreztetett látványok, ennek megfelelően a novellák kedvelt időszaka a hajnal és az alkony, a bizonytalan, elmosódó kép: garabonciás szellők átcsatangolták a homályos utcákat (cs127), félhomályban (k158), délután-szürkületben (a176), villódzik fehéren és színjátszón az alkonyat előtt, egyre sugárzóbb a homályban (s245), (egyik nap a másik helyébe) tegnapba-múlt éppolyan üresen, homálylón… jött a másik (f282) (itt az idő érzékeltetésére), a hajnali derengésben mind tisztábban látta (f283), alkonyodott (f285).

A látási érzetekben nagyon nagy a színek szerepe. A novellákban – természetesen szinte mindig jelzői szerepben – előforduló színek: zöld utcaajtó (cs127), tisztafehér napfény (cs128), a teríték ezüstje (cs128), bronz és rezedazöld tapéták (cs129), beezüstözött babacipő (cs130), világosszürke pongyola (cs133), kreol bőr (cs133), sötétbarna haj (cs133), fehér csipke (cs133), fehér alsó karja (cs133), elevensárga napfény (cs133), fehér kályha (cs133,154), szürke szem (cs134), 138 fehér ujjai (cs138), bíborszín arc (cs138), halványzöld rügyezés (cs139), fehér foltok (cs139), fehér kéz (cs140), aranydió (cs143), szürke romfalai (cs145), rezedazöld szoba (cs148), bronzsárga ernyős lámpa (cs148), sötétbarna szem (cs154), hófehér teríték (k157), fehér bőr (k158), hernyószürke (k158), sárga ernyős lámpa (k164), hamvasszürke prém (k166), ködszürke lámpafény (k166), gondolák fekete raja (k170) ormok aranya (k170), vizeskék szem (a176), sötétkék szoknyaránc (a176), fekete-barna emlője (a176), szürke libériás (a177), fehér kötőjén (a177) fehérke tenyere (a180), fehér cicácska (a180), fehér nyál (a181), fényesbarna haj (s226), mélylőkék ég (s227),  szürke fapalánk (s227), zöld redők,  szőnyegek (s227), zöld vendégszoba (s229), fehér függöny (s232), sárga bricska (s233), kék selyemkendő (s237), zöld zsalu, fehér hó, kékre mázolt parasztházak (s240), hófehér szálak a hímzés vásznán (s242), vízszínű tükör (s245), vállai fehérsége (s245), barna bőrű (s247), ősz haj (s247), fehér kezű (s248), elevenpiros szája (s248), lázpiros ajkai (s249), nagyon piros növendékrózsa (s251), szoborfehér nyakszirt (s252), vörhenyes parketblúz (f282), szőke (f283), fehér utca (f283), piros mályvák (f287), fehér vállas kötő (f291), lila fejkendő (f291), kékesszürke homály (f294), lila flanellpongyola (f295), piros rózsák (f298), fekete legény (f299), hadd lássa egészen fehérnek (f303), gyászfekete minden, fekete karácsony (f304). Látható, hogy viszonylag sokféle szín szerepel a művekben, közülük egyértelműen leghangsúlyosabb a fehér. Nagyon gyakori a szürke is, valamint – a később tárgyalandó fémszínek mellett – sokszor fordul elő a zöld, a sárga, a barna, a piros, a lila és a kék, illetve – leginkább a fehér érzelmi kontrasztjaként – a fekete. Feltűnő, hogy Kaffka szereti a variációkat, sokszor a tiszta színek helyett szívesen használ sejtető, elmosódó, helyenként a természetet idéző vagy művészies hatású kategóriákat: szoborfehér, gyászfekete, rezedazöld, halványzöld, világosszürke, hamvasszürke, ködszürke, hernyószürke, kékesszürke, kreol, bronzsárga, bíborszín, vörhenyes, fényesbarna, vizeskék, vízszínű.

A színek díszítmény-jellegét erősíti, hogy gyakran nem határozottan, hanem színhatásukban nevezi meg őket, vagy csak a dolgok színességét érzékelteti: Arcuk átszínesedett (cs127), szivárványos szem (cs134), szivárványfátylas, szürke szem (cs138), arca halványan átpiroslott (cs150), elpirult kissé (cs154), mélyszínű selymek (k164), kipirulva (k165), ködös és könnyű violák (k167), vérharmatosak (k167), fülig pirul (k170), leírhatatlan színű víz (k170), kéklő tavaszi ég (k172), a gondolák orra színesen világított (k174), révületbe vibráló színek (k175), délután-szürkületben (a176), halvány kisfiú (a176), elkékült ajkai (a176), a homloka is átpirosul (a181), telitarka, álomszínes világ (s227), virít a kert (s232), heves színekkel (s246), enyhén pirosló tűzfolt (s251), havas szekérút (s283), elpirosodott (f296).

Nagyon gyakori, hogy nem színek, hanem a sötétség vagy a világosság látvány-érzete jelenik meg: világos, nagy áttört függönyök (cs129), világos fűfoltok (cs134), világos, szép kis ház (cs134), akvarellszerűen világos és derült (k170), világos függönyű (s227), árnyjáték (k166), sötét fal (cs150), sötét szoba (k156), sötétellett a kerti lomb (s256).

Kifejezetten szecessziós jelenség, hogy a látási érzeteket jelölő fogalmak jó része fényes, csillogó jelenség, gyakran nemesfém, helyenként drágakő (Szabó 1998, Szűcsné 2002), mivel ezek esetében a legszembetűnőbb a díszítő, dekorációs szerepük: Megcsillogtatva a teríték ezüstjét (cs128), képe sugárzott a megértő ragaszkodástól (cs129), a ritka törzsek közé nedvesen csillogó fehér foltokat szórt a nap (cs139), szinte provokálóan felragyogó fiatal szépségében (cs141), a bronzsárga ernyős nagy függőlámpa fényes, széles, meleg színű sávban vetődött eléjük (cs148), két gyertya sápadt sugárcsíkja (cs149), tompán sugárzó pillantása (cs150), hosszú, halovány fénypászma (k157), sóhajjal csillogtatta át fehér bőrét a langyos víz fátyolán (k158), lámpafényes tónusai (k158), csillanó selyme (k158), csillanó nézésű (k163), meleg fényű esték (k164), a lámpa fénye áttüzelt (k164), százfényű utcák (k166), sugárszóró esti köd (k167), glóriás legendaálmai (k168), aranyos ragyogású (k168), kupolák és ormok aranya csillog a fényben (k170), gyönyörű napragyogás (k172), hosszú fényuszályt a sötét ragyogású vízen (k174), zöld redőkön át zöld szőnyegekre vetődik megszűrten a nyári fény (s227), a szeme felragyogott (s234), gyöngyházfényű karja (s245), az est fényeiben átrózsállóan (s245), villódzik fehéren és színjátszón az alkonyat előtt, egyre sugárzóbb a homályban (s245), szurtos, vaksi fények (s251), diót aranyoztak (f293), aranyszál (f294), gyertyácskák lobogtak, az aranyháló csillogott (f296). (Bár az utolsó három példa a karácsonyhoz „szükségszerűen” tartozó kellékekről szól, észrevehető, hogy a szükségesnél nagyobb mértékben, szinte tobzódóan használja az aranyszíneket.)

Murvai Olga szerint a szecesszió „szavakkal megragadott vizualitás”, a vizuális világkép „valőr”-jeinek a részletek szépségébe való belesűrítése”, ahol „a vizualitás, a látvány dominál, egyéb érzet ritka” (Murvai 2002: 161–165). Amennyiben elfogadjuk ezt a megközelítést, a hallási, tapintási, szaglási érzetek megjelenítését inkább a novellák impresszionista jegyei közé kell sorolni. Az általam vizsgált művekben a vizuális érzetek mellett az akusztikaiak is meghatározóak, ami alapján (is) elmondható, hogy ezek a novellák az impresszionizmus és a szecesszió jegyeit is tartalmazzák. (Herczeg Gyula is megfigyeli, hogy Kaffka a vizuális mellett „bőven nyújt auditív hatásokat is” [Herczeg 1979: 72]). Mivel a hallási érzetek által kiváltott zeneiség szecessziós jellemzőnek (is) tekinthető (Szabó 1998), továbbá a látásin kívüli (a hallásihoz képest jóval kisebb számban előforduló tapintási és szaglási) érzeteknek is erős a díszítő szerepe, jogosnak tűnik a szecessziós vonások szempontjából is röviden foglalkozni velük.

A nagy számú hallási érzet közül a motívumok költőisége miatt leginkább díszítő hatásúak: kacagós, apró örömhangok ujjongtak (cs132), az oldalak szakadékos, apró árkaiban halkan, csörögve szivárgott a talajvíz (cs139), lábukkal suhogtatva a múlt évi száraz levelet (cs139), elhalt lépteik nesze (cs145), az óra zengő kis ércszava fulladtan vert el valamit (cs150), elszállt egy sóhaj (cs155), visszhangos zengéssel ütődött egyik csepp a másik után (k158), harangszó zümmögése, távoli, körúti lárma zenévé szitált, rezgő hangpora (k156), az ágyacska kongó pléhfalán (k156), ujjongó, üde kis hang (k156), félálmos, puha kacaj (k157), teafőző zümmögött (k164), rézmívesek zengő-bongó sikátorai (k172), szopránhang csavarodott, trillázott, ujjongott ki (k172), tikkadt csendesség (a181), ajtó nyikordult óvatosan (s226), szendergő csend (s226), zsongó csendű (s227), csendítve tisztán … a sziréndal alattomos, forró és megfogó dallamát (s249), esti csend, kolompszó, távoli kutyaugatások (s251), az utcaajtó csengője zajdult (f285), tárogat és zokog a muzsika (f299), búsong a nóta (f299). Az élesebb, erőteljesebb hanghatások ritkán díszítő hatásúak, ilyen funkciója inkább a lágyabb, tompított akusztikai érzeteknek van. Feltűnően nagy számban szerepelnek a vizsgált művekben a csenddel kapcsolatos kifejezések, amikor épp a zajok, hangok hiánya kelt költői, lírai hatást.

A hanghatások gyakran használt eszköze az alliteráció, amely prózai műben hatásos díszítő motívum: húsvét hete volt és hűsen üde reggel (cs128), elébe emberedett (cs132), hála vagy hódolat (cs140), fagyengesztelő februári esték (k166), zöld redőkön át zöld szőnyegekre (s227) bánatos és bátor nézésekkel (f297). Az alliterációkban is lényegesen gyakrabban fordulnak elő magánhangzók, illetve lágy laringálisok és spiránsok, mint a „keményebben” hangzó felpattanó zárhangok.

Nem meglepő, hogy a tapintási érzetek közül a puhaság és melegség érzetei dominálnak: puha hullámok (cs133), puha talaj (cs145), kályha langyos fala (cs154), puhán, hajlékony simulással (cs155), két eleven, meleg karja (k156), gyerekes puhaság (k157), langyos víz (k157), puha vonalú (k163), a takarók puha redői (k165), bársonyos arc (k172), finom bőrű (a177), túlfinom (a178), gyöngéd, selymes, puha (a180), puha hajkefe (s226), pompás meleg ruha (f291), meleg, szöszke haja (f296). Jóval ritkábbak a kellemetlen érzetet keltő motívumok: a víz hideg acéllapja (cs127), hűs éjszakai lég (cs154), kemény tenyér érdes mélye (cs155), forró kabinok (k170), a tenyere – hideg és nedves (s234), forró hajsütővas (s244).

Az illatérzet nem külsődleges leírás, hiszen a szagok, még ha nem is reflektál rá a szereplő, mindenképpen az ő belső érzéseit, benyomásait közlik. Ám szecessziós vonás a vizsgált művekben a szaglási érzetek jellege. Az impresszionizmus mindenféle szagot egyformán jelentősnek tart, viszont a szépségkultusz művészetének tartott szecesszióban az illatoknak is kellemeseknek kell lenni. Jó illatok változatos sorozata mellett kellemetlen szagok alig fordulnak elő a novellákban: vízszagú szellők (cs127), parfümillat úszott (cs129), friss, zamatos kávéillat (cs133), szagos, nagy folyó (cs134), illatos ruhája (cs148), a szoba illata (cs148), ázott, nagy barna földek illata (cs154), jólesett beszívni az olajfesték szagát, a falnak fordított vásznakét (k157), magával vigye az asszony illatát (k165), jobbszagú nyavalya (a179), virágszagú ebédlő (a183), illatos ember (a184), meleg illatok (s227), kőrisfák bogárszaga (s227), jó szag van itt (s232), illatozó kert (s245), jószagú szobák (s256), és az ellenpéldák: orvosságszagú ebédlő (s227) – már akinek az orvosságszag kellemetlen, pállott illatú (kabinok) (k170), nehéz parasztszag (s244). A kellemetlen illatok természetesen a novellák szereplőinek kellemetlen életélményeihez kapcsolódnak, és – magától értetődően – mindig a művek női főszereplői érzik, és sohasem ők árasztják ezeket.

Különféle érzéki érzetek összekapcsolása a szinesztézia. Szerepeltetése egyrészt költőibbé, másrészt sűrítettebben érzéklettelivé teszi a műveket: áttetsző, búgó tülökszava (cs127), édes, fehér kezei (cs140), illata párázott (cs148), éles, fájó, boldog villanások (cs150), édes báj (cs154), néma izzású (cs154), rezgő hangpora (k156), üde hang (k156), álomhangon (k156), puha kacaj (k157), halk gyöngyözésű (k157), izmos, mélyenjáró szavai (k162), meleg fényű, halk áhítatú esték (k164), félvak érzése (k167), hangulatárnyalat (k168), jéghideg freskók (k171), szomorú szemek mosolya (k171), meleg kacaj (k175), riadt és tehetetlen pillantások neszelnek rá (a177), meleg csend (s226, s232), kiragyogó órák (s230), forró dallam (s249), harmatnedves szürkület (s250), édes forróság (f302). Bár ezek egy része – ahogy arra Szikszainé Nagy Irma Oláh Örsi Tibor tanulmányát elemezve rámutat (Szikszainé 2003) – valójában álszinesztézia, véleményem szerint indokolt a figyelembe vételük, mivel ugyanolyan stílushatást eredményeznek, mint a valódi szinesztézia.

Az érzéki érzetek nagy szerepe természetesen egybevágó az impresszionizmus stílusával, azonban „van két olyan különbség, amelyet a szecesszió megkülönböztető sajátosságának tekinthetünk. Az első az, hogy az érzéki érzetek az impresszionizmusban a hangulatkifejezés eszközei, a szecesszióban viszont dekoratívvá lényegülnek, feltűnő ékítmények.” (Szabó 1998, 176.) Az ékítmény-jelleg ott a legkifejezettebb, ahol a jelzős szerkezet két tagja között nagy a fogalmi távolság: halvány kisfiú, ködszürke lámpafény, ormok aranya, vízszínű tükör.

A másik különbség, hogy az érzeteket a szecesszió sokszor nem közvetlenül, hanem közvetetten, más fogalmak segítségével jelöli: nagy elérések csillogó garderobja (cs129), az apróra kidolgozott, finom álomszövöttesek (s256), életszínű aktok (k167), gyűrött arcukon a megszokott keserűséglárvával (a176), az est fényeiben átrózsállóan (s245).

4.2. Az illúziókeltés, álomszerűség eszközei

A díszítő motívumok második nagy csoportját az érzettompítás, az illúziókeltés, az álomszerűség stíluseszközei alkotják. Ezek közé tartoznak a meseszerűség és a misztikum, a furcsa, torz, bizarr, kísérteties jelenségei, a képzelet, az álom megjelenítése, a frivolság és az erotika – mind mint a mámorkeltés és a sejtelmesség motívumai (Szabó 1998).

Az érzetek tompítása sokkal inkább szecessziós, mint impresszionista jellemző. Művészi alapja a szecessziós festészet, annak az árnyképszerűen elhalványított körvonalú, majdnem átlátszó ruházatú nőalakjai (Szabó 1976). Az érzettompítás jónéhány (részben korábban már idézett) példájával találkozhatunk Kaffka Margit novelláiban. Eszközei között egyaránt megtaláljuk a látási és a hallási érzetek visszafogottságát, valamint a konkrétan „enyhítő”, mérsékeltséget éreztető kifejezéseket: enyhén langyos volt a kályha porcelánja (cs128), a parázs gyönge izzása (cs128), a reggeli interieur félderűjében (cs129), tompított hangon beszélt (cs130), Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit, és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót (cs133), valami gyöngéd árnyalatával a nesztorkodásnak (cs135), egy árnyalat kedvetlenséggel tette félre a verseit (cs137), téveteg és új érzésekkel e méla, szelíd tavaszban (cs139), gyöngéd és nyugodt szavak (cs140), csendes, okos és szomorú gúnyját (cs142), az ő csendes, lelkes, diszkrét életébe, az ő zajtalan házába (cs148), teáscsészék illata párázott előttük (cs148), a zongora még egyszer összefogta a halálballada tompa, fáradtan szelíd motívumait (cs150), talán mosolygott (cs151), elszállt egy sóhaj (cs155), félálmos, puha kacaj (k157), enyhült sóhaj (k157), sok csinos, apró modorosság (k158), a régi levelek kicsit tiszteske és elvont tónusában (k163), egy naiv félgondolattal (k164), könnyű derűre hangolt enyhe napok (k165), könnyülten sóhajtott (k174), gyenge mosolygás (a176), szőkés bajusza van és hunyorgó, gyönge szeme (s234), az apróra kidolgozott, finom álomszövöttesek, amiken el lehet babrálni egy tétlen, letompított életen át (s256), szép, csendes, szenvedő és szent érzés (f303), lágy sírhatnámos, kincses, szívbeli szerelem (f303).

„Jelentős illúziókeltő szerepe van mindannak, ami a mese, a csodás, a babonás, a fantasztikus, a misztikus vagy a kísérteties, a rémítő világába tartozik” (Szabó 1988: 105). Az elemzett novellák bőségesen nyújtanak ilyen anyagot is. Jellemzők az álomszerűség, a bizonytalanság hangulatképei, de ide tartoznak a rejtett erotika és az elvágyódó nosztalgia megnyilvánulásai is, a magukat a valóságból a képzelet világába álmodó hősöket jellemző motívumok. Mindezek nem elsősorban tartalmuk, hanem a díszítő, dekoratív jellegük miatt válnak a szecesszió stíluseszközeivé: Nem is látta darabonként, csak érezte e négy fal közé zárt intimitást, szelíd harmóniát és lappangó, szinte fájó érdekességet. Arra gondolt, hogy az illatszer különös árnyalata ejti csak káprázatba és elmélyedésbe. (cs131), érzések és álmok raja száll fel (cs134), egészen szűzies és tudatlan (részvét), amilyent rejtélyekkel és szomorúsággal teljes szépség idéz fel bennünk (cs134), gyöngéd és kalandozó álmaiknak vége szakadt (cs140), a régi vár szürke romfalai alatt csendesen hazafelé tartottak (cs145), lebűvölten meredt maga elé (cs149), a két gyertya sápadt sugárcsíkja alakján kereszteződött, szinte átlátszóvá tette, és kiemelte a sötét fal teréből (cs149), az álma szűzies volt és boldogan izgalmas (cs151), összehúzott szemmel erőszakolta azt a félrévületet, mikor csak rezgő szivárványcsíkjait látni a ködszürke lámpafénynek és csak árnyjátéknak a robogó alakokat (k166), oly rejtetten érzéki (k168), csendesen lebegni a hínáros, nyugodt vizek fölött, nem nézni semmit apróra és a legkülönösebb álmokba merülni e nagy kéjes passzivitásban (k171), most érezte valami szunnyadó, rejtett szépségét a múltnak (k172), ha ránehezül itt a gyönyörű magány, e vizek sűrű, nagy melankóliája, ez émelyítően sok szerelem (k174), tört élű, álomlaza vonalak és révületbe vibráló színek (k175), átszépül percre némelyik darabos arc a megadó, lelkies szomorúság elmélyedésében (a177), életüket, ahogy önmaguk előtt is csak ködlő zűrzavar gyerekségük óta (a180), csend és homály volt körülötte (s246), olyankor szándékosan engedte bele magát pihentető álmodásba, szinte időt szabott magának erre, és a napi valóságok satnya képeit alakította, játszotta át heves színekkel, lobogó, különös történetekké (s246), Mennyi megszűrt, ellágyult zajongás! Minden este lehet így ülni – bénultan, feledésbe esetten, kielégülni álomtörténésekkel, álompartnerekkel – holtig tartó magányban (s251), a téren a csorda ment át – úszó, fehér foltok lassú sora, ahogy átrémlik a sötéten (s251), lába öntudatlanul kereste a biztos utat, mintha ismeretlen homályban járna, egyedül, süppedő talajon (s256), (egyik nap a másik helyébe) tegnapba-múlt éppolyan üresen, homálylón… jött a másik (f282). A helyenkénti meseszerűség, álomszerűség mellett a valódi mesék, a csodák világa jellemzően nem jelenik meg ezekben a novellákban, ezt a fogalomkört a Külön úton című művésznovellában hangsúlyos szerepben felbukkanó festménycím idézi fel: Őszi tündértánc (k167).

A szecesszió vonzódik a különös, a bizarr, furcsa vagy torz jelenségek, lelkiállapotok iránt. Ennek a motívumai is feltűnnek Kaffka írói nyelvében: a jólneveltség dresszírozott készsége (cs129), szinte vaskosan demonstratív nyíltsága a szerelemnek (cs141), az ember anarchikus függetlensége (cs144), mások burleszk tréfái és trágár bizalmaskodása (cs147), izgága könyvek (cs147), félbarbár idegzete sejtő felviharzásával (cs149), eleven, feszült, vonzó és nyugtalan férfiarc hajolt ki a keretből (cs150), ízetlen, erővel-esett, korcs és éretlen szerelmét, gyerekesen különc életprogramját (cs153), egyre idegesebb magafeledkezéssel gyorsítva lépteit (k156), idegen, torz gondolatok törnek rá (k157), szinte ártatlan volt e gonoszság, aminek mégis a bűntudata lett tán béklyó rajta (k159), furcsa és váratlan ötlet (k162), vad groteszkséggel bukdácsolt vele (k165), az ingyennap rosszindulatú és formátlan vendégei (a176), a nyomorúság anyái (a176), sok ideges gyötrődése (a179), sok nehéz keresztje (a179), furcsa, megrettent, ideges paszivitással (a179), ideges, sírásba csukló erőlködés (a180), rosszbetegség, az úricifráké (a182), Klári vak, mámoros feledséggel élvezte e kiragyogó órákat – sokszor idegesen feszült, sikongó jókedvvel (s230), fura kis kék selyemkendő (s237), volt valami ideges és finom nyughatatlanság rajta (s248).

4.3. A művészetek köreiből vett díszítő motívumok

Az elemzettek közül csak egy novella szereplői művészek, de a művészetekkel kapcsolatos kifejezések majdnem mindegyikben feltűnnek. A szecessziós felfogás szerint „a művészet az öröm forrása, az élet vigasza” (Pók 1972: 55). Az esztétikum, a művészi szépség kultusza és az alkotóművészek képzőművészeti tárgyú műveltsége magától értetődően kapcsolja be az irodalom, a képző- és zeneművészetek szakkifejezéseit, valamint művészeti leírásokat az irodalmi alkotásokba.

Szép számban szerepelnek a novellákban általánosan a művészet, művészlét fogalomköréhez kapcsolódó kifejezések: megihlette a romlatlan, fiatal lényét (cs140), ideális elvontság (cs147), motívum (cs150), pompa (cs151), póz (cs153), szimbólum (k158), művészember (k160), művészösszejövetel (k160), műterme (k161), esztétikája (k162), művészet (k163), elit-ízlés (k163), artisztikum (k164), talentum (k167), kritikus (k167), szimbolizmusa (k167), esztétikus pátosz (k168), művészvacsorákon (k170), műterem-bolondságok (k171), precíz vagy nyers teljességű forma (k172), hosszú, művészies haja (s248), művészképű (s248); irodalmi kifejezések: halálballada (cs150), poétás (cs153), író (k161), novellák, regények (k162), misztériumjáték (k168), novellatéma (k168), elpoézisezte (f300); képzőművészeti kifejezések: tónus (k158, k166), ecsetvonás (k158), fest (k159), tárlat (k160), erős kontúrú (k167), akt (k167), lágy tónusok (k167), festői pillanat (k168), képrámák (k168) akvarellszerűen világos (k170); zenei kifejezések: diszharmonikus (az arctól különvált életet élő szem) (cs134), melódiakerülő modorában (cs136), valami diszharmónia (cs141), zeneértő (cs149), muzsika (cs149), lágyan, piano (cs149), melódia (cs149), áthangolódott (cs150), zongora (cs150), akkord (cs151), zümmögi (k156), egy szó hangárnyalatán (k164), dallam (s249), operett (s249), sziréndal (s249), bosztonütem (s250); sőt lakberendezési fogalmak is: a reggeli interieur félderűjében (cs129), enteriőr (k158).

Hosszabb, akár mondatnyi terjedelmű, művészetek ihlette szövegegységeket is olvashatunk, ezeknél még kifejezettebb a stilisztikai díszítő funkció: Párnák, egyszínű, sima selyemből, egy darab régi brokát, diszkréten tarka japán ellenző, néhány szoborvázlat agyagból vagy sima, rámás tollrajzok. (cs131) Újfajta poémák voltak, a fiatal forradalmárok érdekesen nyers, melódiakerülő modorában, egy-egy gondolat merész, rusztikus odagördítésével, egy-egy szó szokatlan oldalvilágításával. (cs136) A ritka törzsek közé nedvesen csillogó fehér foltokat szórt a nap. (cs139) kényszerítette, hogy lassú, taktusos lépésben együtt haladjanak (cs141). Az anyja hangolta úgy, hogy undorodjék a szerelem útszéli szurrogátumaitól (cs147). Szép vonalú, gyöngéd leányválla utánalendült az ütemsoroknak (cs149). harangszó zümmögése, távoli, körúti lárma zenévé szitált, rezgő hangpora (k156), konokul egyforma ütemben torlódott mindegyik nap a másik helyébe (f282).

A művészetek világának sajátos, a korra és így az irányzatra is jellemző eleme a keleti kultúra iránti vonzódás, amely egyesíti a szépség- és művészetkultuszt a titokzatosság, az egzotikum iránti rajongással. A kelet világa is díszítőmotívummá válik, változatos (görög, török, egyiptomi, bizánci, és elsősorban japán) példáit olvashatjuk az elemzett novellákban is: diszkréten tarka japán ellenző (cs131), japán csészék (cs133), ültek a törökös, virágos zsöllyéken (k163), füstölőt éget (k165), görögös hajviseletével (k166), furcsa, bizantinus melltű (k171), vasból öntött kis szfinx (k172).

A példák igazolják, hogy Kaffka Margit a művészeti kifejezéseket kiváló esztétikai érzékkel építette be műveibe, ezeket is stílusának fontos alkotóelemeivé téve. Természetesen a legtöbb művészeti kifejezés a művészi témájú novellában szerepel, de a többiben is találtam ilyeneket, az általam elemzettek közül csak az Asszonyokból hiányzik ez a fogalomkör, amely (amellett, hogy rövidebb terjedelmű), naturalistább témaválasztású a többinél.

4.4. A stilizált természet

A szecesszió művészetét áthatja a természet utáni nosztalgia. A természet, amely az elvágyódás, a menekülés, a ’szecesszió’ harmadik lehetőségét nyújtja az álmok világa és a művészet mellett, nem a maga valóságában jelenik meg az irodalmi alkotásokban. A szecessziós alkotó „előszeretettel használja fel képalkotásában a természet jelenségeit, de nem a maguk természetes voltában, hanem a képzőművészekhez hasonlóan átstilizálja a természetet is” (Kispéter 1989: 46). Jellegzetesek a dísznövények (például orchidea), a halálvágyhoz társuló krizantém. A természet megjelenítése gyakran emberi tulajdonságokhoz kapcsolódik, ahogy a szecesszió rajzain is, az ember és a természet egymásba fonódik (Szabó 1998).

Kaffka Margitnál is megtalálhatók a természetet idéző, díszítő hatású motívumok. A stilizált természeti képek mellett megfigyelhetők a valós természet költői szépségű leírásai: Egy félig nyitott ablakszárnyon hűs éjszakai lég szállongott be hozzájuk – messze elterülő, ázott, nagy barna földek illatával tele. (cs154) Ahogy Szűcsné Turóczy Zsuzsanna is megállapította, „a természet legtöbbször nem művi, mint a szecesszió más íróinál, hanem üde, élő, eleven” (Szűcsné 2002: 288). Alakjai gyakran romantikus körülmények között, de a valódi természetet látják maguk körül, a leírásokban inkább a költői képek halmozása játszik díszítő szerepet. A legelső hajó hozta őket, mikor a folyóparti gátak áttetsző, búgó tülökszava végigrezgett a Dunán, és vízszagú, nagy garabonciás szellők nekilódulva átcsatangolták a homályos utcákat. (cs127) – Az idézett mondat szinte összegzése a szecessziósnak tekinthető díszítő motívumoknak, ahogy a következő is: Puha talajra jutottak, és elhalt a lépteik nesze. A fasudarak közt már homály húzódott el – kikerültek a gyér, mogyorós erdőaljba, s a régi vár szürke romfalai alatt csendesen hazafelé tartottak. (cs145) További példák a lírai, dekoratív természetábrázolásra: kinn, szabad ég alatt, mindig zavartalanabb volt és teljesebb a rokonérzésük k166 álnokul tavaszos, fagyengesztelő februári estéken (k166), ezer foszlányra szaggatott holdfény és örvényes hullámjáték a leírhatatlan színű, örök csodájú vízen (k170), ifjú szerelmesek bújtak össze a nagy tavaszban (k174), nyári napszállat porában, fehér hóba takartan, cuppogós tavaszi sárban (s240), az udvaron nagy piros mályvák tüzeltek, korai hőségben égett már délelőtteken a kert (s287).

Az emberi tulajdonságok és a természet összekapcsolódásával létrejött díszítő motívumokra is találunk szép példákat az elemzett novellákban: gondolatok hernyószürke rajzása (k158), szimbólumok után, amik könnyedén, virágegyszerűen támadtak elő (k159), arcukon a megszokott keserűséglárvával (a176), kész volna feleselni, mint a hű ugató kutya (a180), a férfi már úgy tapadt a sarkához, mint a bojtorján (s240), (érezte … pillantását) A kezén. – Elkapta és szerette volna letörölni titkon, mintha valami állat – egy kutya – nyalt volna végig rajta hideg nedvességgel. (s244) Lusta, szép nőstényvadak busa és királyi morcossága nézett elő a homályba árnyékolt nagy szemekből. (s246) A teste kivirult az első gyermek után, mint egy szagos, virágos bokor. (f286) a forró gyűlölködés szinte körülfolyja, mint a láva, és elszigeteli őket (a180) – Ez utóbbi idézet a szecesszió egy másik jellemző sajátossága, az indázó motívumok irodalmi ábrázolása irányába is mutató jelenség.

5. Díszítő stilizáció

„A szecesszió legáltalánosabb, legjellegzetesebb stílustechnikája a stilizáció” (Szabó 1998: 179). Annyira alapvető, hogy már a legkorábbi elemzők is hangsúlyozzák: „A szecesszió a valóság stilizálásának igényével jött” (Halász 1977: 493), és minden szecesszió-tanulmány kitér rá. Szathmári István a ’stilizál’ igének három idevágó jelentését sorolja fel: 1. díszítő célzattal általánosítva, a lényegi vonásokat jelezve ábrázol; 2. bizonyos jellegzetes szavakat, amelyeknek a jelentése alapvető a mű szempontjából, az író megismétel; 3. a megismételt szavak mélyebb és elvontabb, allegorikus, illetve szimbolikus jelentést vesznek fel. (Szathmári 1998: 22.) Ez az eljárás a szecessziót a kor impresszionizmus melletti másik nagy stílusával, a szimbolizmussal rokonítja, illetve kapcsolja össze.

A stilizáció arra is alkalmas, „hogy segítségével a szecessziót még világosabban el tudjuk különíteni a korábbi, ugyancsak dekoratív jellegű irányzatoktól. [...] A szecesszió ezeket a díszítőelemeket egy új esztétikai elv szerint, egy új stílustechnikának alárendelve hasznosította: alapvonásaira egyszerűsítette őket. […] szóhasználati díszítő motívumait pedig egy lényeget jelző közös jelentésre egyszerűsítették, és valamennyiüket egységesítő összhangba foglalták. Eszerint a stilizáció a díszítő szók fölött álló, szerepeltetésük módját megszabó első számú szecessziós sajátosság” (Szabó 1976: 79).

Az első pályaszakasz műveit vizsgáló Szűcsné Turóczy Zsuzsanna megállapítása szerint „Kaffka Margitnál csak kisebb szövegrészeket fog át a stilizáció és ritkán fordul elő”. (Szűcsné 2002: 296.) Magam ugyanerre a következtetésre jutottam a második pályaszakasz itt elemzett novellái kapcsán. A stilizáció Kaffkánál leginkább az azonos, vagy azonos fogalomkörbe tartozó kifejezések stilizáló hatású ismétlésében jelenik meg: suttogott, mesélt és dalolt nekem (cs143), az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig (cs148), szorongó, áhítatos, félig naiv és félig epedő fiatal arc (cs154), a nyílt erkély-ablakon gyönyörű és kész női szopránhang csavarodott, trillázott, ujjongott ki (k172), csenevész, hibás testű, levéznult kis boldogtalanjaik (a176), zöld redőkön át zöld szőnyegekre vetődik megszűrten a nyári fény (s227), tavaly ilyenkorra, harmadéve ilyenkorra (s284).

Előfordul, hogy valamivel terjedelmesebb szövegegységeken vonul végig egy ismétlődő, szövegszervező erejű kifejezés: Félig leborult szemhéjai és a mély gyűrűk sötéten alárajzolt fátyolfoltjai mögül különös, tompán sugárzó pillantása feléjük szállt néha. E két csodálatos, okos és erős sebzett-szarvas szem. E titokszerű és fájdalmat okozó szemek! Melyikükre néz vajon? (cs150) Ilyenkor a férfi erőlködött odakinn a hűsítő éjszakában, hogy felidézze és magával vigye az asszony illatát, finom nyaka ívét vagy a tekintetét; ilyenkor elfeledt régi érzéseire gondolt és az egyszerű teljes magától-lettségre néha egy-egy futó, közönséges szenvedélyben is; és idegesen vont vállat: „Öregebb lettem, ennyi az egész!” … És ilyenkor az asszony sokáig nézett még bizonytalan, töprengő szemmel a kályhatűzbe (k165). ó, az ő tizenöt évét fogja folytatni itten. Néha szinte belerémült. Így van! Majd folytatja a barátkozást a doktornéval, aki szolgai szeretettel húz hozzájuk, mert egyszerű családból való; folytatja a gyűlölködést a gőgös uradalmiakkal; (s240)

A Fekete karácsony egyik részletében az arany szín ismétlődése (diót aranyoztak, aranyszál, aranyháló) idézi szimbolikusan is a karácsony hangulatát, kontrasztot teremtve a főszereplő gyászos, „sötét” hangulatával.

Az üvegvirág jellegzetesen szecessziós motívum, így a stilizáció szemantikai funkciójaként értelmezhető, amikor az anya féltett gyermekét, e túlfinom, de szinte tökéletes alkatú kis üvegvirágot (a178) metaforával nevezi meg (vö. Szűcsné 2002: 296).

6. Indázó szerkezetek

Az indázás (másképp hullámzás vagy kígyózás) a szecesszió egyik legsajátosabb jegye a különféle művészeti ágakban. Annyira alapvető, hogy Szabó Zoltán felvetése szerint a rocaille – rokokó mintájára a szecesszió irányzatának elnevezése akár „az indázás művészete” is lehetne (Szabó 2002: 264).

Az indázás a szépírói nyelvben három módon jelenik meg (Szabó 1976, 1988, 1998, 2002 és Szathmári 1998 alapján): egyrészt, a korábban már tárgyaltakhoz hasonló módon, díszítő hatású, valamilyen módon az indázásra utaló kifejezésekben – ezzel kétszeresen is alátámasztva szecessziós jellegét, hiszen a díszítő motívumok kiterjedt alkalmazása és maga az indázó motívum is a szecesszió lényegi jegye –, másrészt hullámzó mozgásokat tartalmazó jelenetekben, leírásokban, harmadrészt indázó mondatszerkezetekben. Mindháromra sok példát találunk Kaffka Margit elemzett novelláiban.

Indázásra utaló minden olyan kifejezés, amely valamilyen hullámzó, csavarodó, tekeredő, fodrozódó vagy ilyen hatást felidéző jelenséget (dolgot vagy cselekvést) ábrázol, dekoratív hatással: Oválrajzos profilja (cs133), bő, puha hullámok (cs133),  ruhája fodrai (cs148), az élet hullámverései (cs149), selyempárna fodrain babrált (cs149), finom nyaka ívét (k165), a takarók puha redői (k165), lenge vonaljáték (k167), pergamen fejléc indás virágai (k168), hínáros, nyugodt vizek (k171), keskeny, boltozott sikátor ívei (k172), (hang) csavarodott (k172), kerengve (k174), tört élű, álomlaza vonalak (k175), laza hullámokat sütött a hajából (s244), hálóköntöse fodra (f304).

Hullámzó mozgásokat tartalmazó kifejezések, mondatok: mélyen jelentős szépsége, különös szemei, hullámos, egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája (cs148), hullámszerűen egyre feljebb-feljebb tört a fiú bensejében a zokogás vágya (cs150), valami tompa kelletlenséget érzett, arcáig szökő, gyors vérhullámot (s229). A következő példában hosszabb szövegrészt fog át a hullámzó mozgás (bár hajóutat ír le, ahol a hullámzás nem dekoráció, a szövegben a hullámzásra utaló kifejezések mégis tekinthetők az indázás stilizált formáinak): Ezer foszlányra szaggatott holdfény és örvényes hullámjáték a leírhatatlan színű, örök csodájú vizen: és benn a hajóban szörnyű ingás, testet-lelket összerázó, gyűlöletes. Az asszony tűrhetetlennek találta a pállott illatú, forró kabinok szűkösségét … utóbb fenn, a fedélzeten töltötte az éjszakát … Itt legalább kevésbé érte a gyötrő hintázás (k170).

„Az indázás fő stílusformáját a hullámzó vonalú mondat és szövegszerkezetek alkotják” (Szabó 2002: 273). Többen (Szabó Zoltán, Bencze Lóránt) a mondatszerkesztés indázó jellegét tekintik a szépirodalom leginkább szecessziós sajátosságának, mivel a hullámzó, kígyózó, indázó vonal a legismertebb sajátossága a szecessziónak. „A zömében mellérendelő mondatrészek kígyózó szerkezete sorjázása a képzőművészetben oly jellegzetes stilizált, tekeredő növényi indákra, kígyózó görbe vonalakra emlékeztetnek” (Kispéter 1989: 47). Az indázó mondat- és szövegszerkezeteknek több változata van. Szabó Zoltán szerint ezeket tüzetesebben még nem vizsgálták, de 2002-es tanulmányában felállítja az indázás egy lehetséges tipológiáját (Szabó 2002). Rendszerezése alapján ezekből a típusokból mutatok be néhányat.

Mindegyik indázó mondat- és szövegszerkezet közös sajátossága, hogy belső szelvényekre, szakaszokra, ívekre bomlik. Az első típus mellérendelő szerkezetekből álló felsorolás, gyakori sajátossága a jelzőhalmozás: A verandaszerű, üveges ebédlőben | enyhén langyos volt a kályha porcelánja,| és a parázs gyönge izzása | kellemesen lehelte be a szobát. (cs128) Ó, a sok csinos, apró modorosság, | az ő lámpafényes tónusai, | tetszetős enteriőrök csillanó selyme, vánkos és virág, | a jobb átlagízléshez udvarias bájjal simulók. (k158) Szemben ültek a törökös, virágos zsöllyéken, | és valami ünnepi, kedvesen szándékos felhangoltság érzett meg rajtuk; | a szavaikon, a megjelenésük, mosolyuk, ruháik gondján; | és mindegyikük jóleső biztossága, | hogy a másikat sem érte csalódás (k165).

Ebben a típusban az ívek belső tagolódásuk alapján különülnek el, amelyek főleg akkor feltűnőek, ha ez a belső tagolódás eltérő: Egyszerre megint eszébe jutott az asszony, | mélyen jelentős szépsége, | különös szemei, | hullámos, egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája – | az az egész csodálatos bűvkör, | mely előtte és utána szállt | könnyű és illatos ruhája fodrainak –, | minden, amit nem értett, és hódolva csodált rajta – | az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig. (cs148) És itt a nagy, meleg nyári csend – | falusi csend, mint régen, | virít a kert – | verbénák, bazsalikomok –, | alig libeg az ablak fehér függönye – | jó szag van itt, tisztaság – | egy légy zümmög, és alszik mindenki – | most már minden nyáron (s232).

A második típus jellemzője, hogy az indázó ívek tagolódásának a határai hangsúlyosak; ezek lehetnek azonos szavak vagy szinonimák, illetve azonos szófajú szavak: Majd folytatja a barátkozást a doktornéval, aki szolgai szeretettel húz hozzájuk, mert egyszerű családból való; | folytatja a gyűlölködést a gőgös uradalmiakkal (s240); Vigyázni, félni, függni tőle – | öltözni, erőlködni, igazodni e nő kedve szerint, | hogy kiérdemelje, | hogy el ne veszítse! (s241).

Az alábbi két példamondatban megfigyelhető a második mellett a harmadik típus fő jellemzője is, ami a váltakozó, növekvő hosszúságú indák, ívek sorozata: Dolgozni, | tudni a mesterséget, | becsületesnek lenni a pénzzel! (s241) Azért, hogy eljött, | hogy remény és szó nélkül, állhatatosan, tisztelettel, | csak bánatos és bátor nézésekkel, | szíve fiatalos teliségével már régóta érti és szánja és szereti őt (f297).

Fokozottan keltik a hullámzás érzetét az olyan mondatok, amelyekben a kibővülő indasor többször újrakezdődik, egy, többszörösen összetett mondaton belül több „hullámmozgást” indítva: Szép, hosszú, havas tél jött, | meleg fényű, halk áhítatú esték, | mikor lassú hő áradt a búbos cserépkályha körül, || teafőző zümmögött, | és a nagy, sárga ernyős lámpa fénye áttüzelt | az asszony mélyszínű, puha selymein, | formái rejtett és gyöngéd elevenségén. (k164) Hogy azért mégis – | mikor majdnem kettőbe törött – | nem lehetett egyéb választás, egyéb vágy, | mint hogy agyonszólva, kipellengérezve, vezekelni-kötelesen – || akárhogy, | de visszakerülhessen ide, | mert ez mégis az ő háza, az ő férfia volt | és a kisgyereke itt a bölcsőben (f289). Az indázás hullámszerű kibővülésének érzetét itt a szabályszerűséget sejtető módon növekvő szótagszámú (4, 6, 8) állapothatározók sora is erősíti.

A hallási érzetek nagyfokú zeneisége és az alliterációk mellett az indázó szerkezetek akusztikai hatása is hozzájárul a szecessziós szövegek díszítő zeneiségéhez.

7. Szecessziós állókép

Több tanulmány foglalkozik Kaffka Margit prózájának szövegszerkesztési sajátosságaival, megállapítva, hogy stílusára a nominalitás, a leíró és reflektív előadásmód jellemző. A névszói jelleget erősítendő gyakran használ igéből képzett főnevet vagy igenevet (dinnye cipelésében, szaladva), illetve melléknévi eredetű elvont főneveket (fülledt unalma) (Herczeg 1979) Raisz Rózsa Petelei-, Krúdy- és Kaffka-novellák mondatszerkezeti jellemzőit (a kapcsolások számát, a mondatok mélységi mutatóit) összehasonlítva állapítja meg: „Kaffka Margit dekoratív mondatformálására a hosszú mondatok, hosszú bekezdések, a sok mellérendelő forma kedvelése jellemző”, ahol a szereplők párbeszéde kevéssé töri meg a folyamatos szöveget (Raisz 1989: 328, 337). A mellérendelés uralkodó szerepét az alárendeléshez képest, valamint a jelzők és egyéb mondatrészek halmozását egyaránt tekinthetjük impresszionista és szecessziós vonásnak a művekben. „A háttér nagyobb jelentőséget nyer, mint a cselekmény, […] a tájleírás tényszerűségét kiszorítják a vizuális (nemritkán akusztikai elemeket is tartalmazó) képek. […] A cselekmény, a helyszín, az idő elhomályosulása egyúttal azt is jelenti, hogy a leírások és a reflexiók uralják a novella szerkezetét, néha addig elmenően, hogy „átveszik” a tulajdonképpeni cselekmény, helyszín és idő szerkezetbeli szerepét, és önálló elemként, a szerkezet részeként tarthatók számon” (Murvai 1976: 94).

Murvai Olga 2002-ben megjelent tanulmányában az impresszionista és szecessziós vonások elkülönítésére tesz kísérletet, a leírást alapvetően szecessziós, a reflexiót impresszionista jellemzőként azonosítva. Elemzése alapján a nézőre tett benyomások összességéből kirajzolódó, az asszociáció logikáját követő impresszionista portré mellett a szecessziós leírás „a szem logikáját” követő, részletező, mellérendelő felsorolás, amelyben jellemzően nincsenek (különösen cselekvő) igék, forikus elemeket csak elvétve találunk, tipikus a határozott névelő, a mondatok kapcsolási viszonyaira az aszündeton jellemző. A szecessziós elbeszélői technikájú író külső, fizikai portrét, színpadszerű beállítású, vizuális elemekből megrajzolt állóképet alkot (Murvai 2002). Bár megközelítésmódjának szakirodalmi megítélése ellentmondásos – Kemény Gábor meggyőzőnek tartja (Kemény 2008), Szikszainé Nagy Irma inkább erős fenntartásait hangoztatja vele kapcsolatban (Szikszainé 2003) –, mégis egy lehetőséget kínál a nagyon hasonló stíluseszközöket használó impresszionizmus és szecesszió elhatárolására. Kaffka Margit általam elemzett novelláit ebből a szempontból végignézve az látható, hogy míg tisztán impresszionista leírások találhatók bennük, a Murvai Olga modellje szerint szecessziósként meghatározhatók nem, viszont vannak nagyobb részben szecessziós vonásokat mutatók. (A rövidebb, egy-két sornyi leírásokat ebből a szempontból irrelevánsnak tekintem, hiszen azok nem elegendők egy teljes, fényképszerű portré megrajzolására.)

Két, részben szecessziósnak minősíthető portré: Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok, fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsó karja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt, oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. (cs133) Hátrább lökte a forgótükör lapját, és vízszínű síkjában egyszerre állva végiglátta egész magát. Szinte meglepte most ez; – a nyaka, vállai fehérsége a nyitott ablak esti fényeiben átrózsállóan, elevenen; a gyöngyházfényű két karcsú karja, ahogy ívelőn feje fölé emelte, utána-nyújtva sugár és teli, hajlós derekát, amíg keblei kirajzolódtak az ing csipkeáttörésén. (s245)

Az alapvetően külső portrét adó leírásokban jellemző a mellérendelő felsorolás, a jelzők halmozása, a színpadszerű elrendezés, nem hangsúlyos a reflexió, azonban egyik portré sem igazán „állókép”. Egyik kép sem statikus, az elsőben a húzott és a tejeskanna után nyúlt, a másodikban a feje fölé emelte, utánanyújtva kifejezések keltik a „mozgókép” hatását. Az első nem tartalmaz reflexiót, a másodikban a meglepte szó a tükör előtt álló nő önreflexiója. Forikus elemeket és a mondatokat összekapcsoló kötőszavakat is találunk, valamint a döntően vizuális érzetek mellett az elsőben megjelenik a tapintási érzet is. A statikus leírás tehát nem tartozik a Kaffka Margit által kedvelt írói eljárások közé.

8. Összegzés

A tárgyalt szövegek vizsgálata azt igazolja, hogy Kaffka Margit középső pályaszakaszának novelláiban megtalálhatóak, részben meghatározóak a szecessziós stílusjegyek. Írói nyelvhasználatára feltűnően jellemző a díszítő elemek kedvelése, a dekoratív jelzők, az díszítő hatású érzéki érzetek, a különös, bizarr motívumok, a művészetek és a misztikus Kelet világából vett képek használata. Gyakran él a lírai költészet eszközeivel (alliterációk, szinesztéziák) prózai írásaiban is, szívesen alkalmazza a zeneiséget keltő akusztikai hatásokat, hullámzó, indázó mondatszerkezeteket, amelyek jóvoltából novelláinak nyelve erősen költői, lírai lesz. Ugyanakkor kevésbé él a stilizáció és az állóképszerű, statikus leírás lehetőségével, valamint novelláira nem egyforma mértékben jellemzőek a szecessziós vonások. Talán tendenciaszerű, hogy míg a korábbi, 1909-ben írt művek (Csendes válságok, Külön úton) szinte burjánzóan dekoratív nyelvezetűek, a későbbi, 1911-ben, illetve 1913-ban írtakban (Süppedő talajon, Fekete karácsony) kevésbé hangsúlyos a díszítettség, a szecessziós vonások inkább egyes részletek, mint az egész mű meghatározó stílusjegyei. (Ennek a lehetséges tendenciának az igazolása további vizsgálatokat igényelne.) Külön figyelemre méltó az 1910-es Asszonyok, amelyben a dekadens polgári világ ütközik a mélyszegénységben élőkével. Itt jól megfigyelhető, hogy a szecessziós stílusjegyek főleg a jómódú polgárasszonyhoz és környezetéhez (a megérkező „lovag”, a dajka) kapcsolódnak, Kaffka így az írói nyelv eszközeivel is érzékeltetni tudja, hogy a szépség kultusza, a kifinomult esztétikum milyen távol áll a mindennapi létfenntartás gondjaival terhelt társadalmi rétegektől – a szecessziós nyelv így a társadalomábrázolás eszközévé is válik.

A huszadik század elején az impresszionizmus, a szimbolizmus és a szecesszió a képzőművészetek felől indulva egyszerre hatott az irodalomra. Így van ez Kaffka Margitnál is, akinek a műveiben nem lehet, de nem is érdemes megpróbálni szétválasztani a szecessziós és impresszionista jegyeket, hiszen azok együtt alakították írói stílusát. Hogy mit jelent számára az irodalmi nyelv szecessziója, azt minden szövegelemzésnél szebben foglalják össze saját szavai a Külön úton című novellából: A nyelv aranyos ragyogású és fakó, aprózó; mint egy régi pergamen fejléc indás virágai. – Ilyen tehát a szecessziós stílus Kaffka Margit novelláiban.

Forrás:

Kaffka Margit 1978: Süppedő talajon. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Irodalom:

Halász Gábor 1977: Vázlat a szecesszióról. In: Halász Gábor: Válogatott tanulmányok, Budapest: Magvető Kiadó. 493–501.

Herczeg Gyula 1979: A modern magyar próza stílusformái. Budapest: Tankönyvkiadó.

Kemény Gábor 2008: A Nyugat jelentősége a magyar szépirodalomi stílus kiteljesedésében. In: Magyar Nyelvőr, 2008/3. 279–302.

Kispéter András 1989: Az irodalmi és a nyelvi szecesszió néhány kérdése In: Fábián Pál – Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről, Budapest: Tankönyvkiadó. 36–48.

Murvai Olga 1976: Szövegszerkezet és stílusforma Kaffka Margit novelláiban. In: Szabó Zoltán (szerk.): Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 89–139.

Murvai Olga 2002: Szecesszió – álló kép vagy mozgó kép? In: Szabó Zoltán (szerk.): „Arany-alapra arannyal”. Tanulmányok a magyar irodalmi szecesszió stílusáról. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 148–167.

Pók Lajos 1972: A szecesszió. Budapest: Gondolat Kiadó.

Raisz Rózsa 1989: Mondatszerkezeti jellemzők gyakorisági vizsgálata Petelei-, Kaffka- és Krúdy-novellákban. In: Fábián Pál – Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről. Budapest: Tankönyvkiadó. 317–338.

Szabó Zoltán 1976: Impresszionizmus és szecesszió a századforduló prózájában. In: Szabó Zoltán (szerk.): Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 49–88.

Szabó Zoltán 1988: A szecesszió főbb stiláris sajátosságai Hortensia Papadat-Bengescu és Kaffka Margit prózájában. In: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1988/2. 99–110.

Szabó Zoltán 1998: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Budapest: Corvina Kiadó.

Szabó Zoltán 2002: Az indázás stílusformái. In: Szabó Zoltán (szerk.): „Arany-alapra arany-nyal” Tanulmányok a magyar irodalmi szecesszió stílusáról. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 264–282.

Szabolcsi Miklós 1965: A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szathmári István 1998: Stíluselemzés és stílusirányzat. In: Szathmári István (szerk.): Stilisztika és gyakorlat. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 15–32.

Szikszainé Nagy Irma 2003: „Arany-alapra arannyal”. Tanulmányok a magyar irodalmi szecesszió stílusáról. Szerk.: Szabó Zoltán. In: Magyar Nyelvőr, 2003/1. 113–120.

Szűcsné Turóczy Zsuzsanna 2002: A szecesszió főbb stiláris sajátosságai Kaffka Margit pró-zájában. In: Szabó Zoltán (szerk.): „Arany-alapra arannyal”. Tanulmányok a magyar irodalmi szecesszió stílusáról, Budapest: Tinta Könyvkiadó. 283–304.

Lektorálta: Nyomárkay István