A Humboldt-féle gondolatokat az ún. neohumboldtiánusok fejlesztették tovább, akik főként nyelvi szemantikával foglalkoztak az ún. tartalom grammatikájának keretében. Weisgerber, aki ennek az irányzatnak a fő képviselője volt, azt vallotta, hogy az a tény, hogy a nyelv meghatározott szókinccsel és szintaxissal rendelkezik, azt jelenti, hogy a világ tagolódása tükröződik benne, amely semmiképpen sem a tárgyakban, hanem magában a nyelvben létezik. Szerinte nyelvi közösségeket az anyanyelvben rögzült világról szóló közös kép alkotja, amelyet kizárólag a nyelvi struktúrák, pontosabban, a nyelvi tartalom struktúrái tartalmaznak, amelyek mint a gondolkodás tárgyai rendezik és rendszerezik a külső világot, és továbbítják róla az általánosított tudást. Tehát a nyelv tükrözi a beszélők tapasztalatait, a világ értelmezését és minősítését. A szóban forgó tapasztalatoknak és minősítéseknek a nyelv segítségével történő rögzítése a világ nyelvi képében és ezeknek a nemzet általi továbbadása a következő nemzedékeknek a világnézet alakítását vonja maga után. Weisgerber feltételezte a fogalmak világának létezését, amely világ a tárgyak világával a közvetítő szerepét játszó nyelv segítségével áll kapcsolatban (Mańczyk 1982: 279–81). Weisgerber tanítványa és gondolatainak a folytatója, Gipper szerint a világ nyelvi képe nemcsak a szemantikai tartalomban, hanem a grammatikai és a szintaktikai kategóriákban is megnyilvánul. Azt, hogy a világ nyelvi képe objektívan létezik és ellenőrizhető, Gipper  több példával is igyekezett illusztrálni, pl. a színek szemantikai mezőivel, a rokonsági relációkat bemutató hálóval, a növény- és az állatvilág osztályozásával, minősítésével,  amely különböző a különböző nyelvekben stb. (Gipper 1978; Anusiewicz 2004:  261–91).

A világ nyelvi képéről szóló tézis az amerikai nyelvészetben is az etnolingvisztika keretében, F. Boas, E. Sapir és B. L. Whorf munkáiban fogalmazódott meg. Mint ismeretes, az etnolingvisztika tárgya a nyelv és a kultúra közötti összefüggéseknek, valamint a valóság ember általi észlelési módjainak kutatása. A Sapir-Whorf hipotézis szerint a nyelvtípus annak a kultúrának a típusától függ, amelyben a nyelv keletkezett, de a kultúra típusa összefügg a nyelvtípussal is, amelyben kifejlődött és funkcionál. Ebből a hipotézisből a nyelvi relativizmus ma már általánosan elfogadott elve következik. Whorf szerint a nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem meghatározott világképet is tartalmaz, mivel az ember gondolatvilága szoros kapcsolatban áll a nyelv struktúrájával. Úgy vélte, hogy a nyelv, mint a megismerési folyamatok eredménye, magában foglalja a világképet, és ez a nyelvi világkép egyrészt döntő módon befolyásolja, alakítja és meghatározza a világ ember által történő megismerését, kategorizálását és konceptualizálását, másrészt pedig  azt a módot is, ahogyan ezt a világot megtapasztaljuk és értjük. Ezek a gondolatok ma is élnek, és egyre meghatározóbb tényezővé válnak a mai amerikai nyelvészetben, amelyre, mint tudjuk, manapság a kognitivizmus eszméje erősen rányomja bélyegét. Példaként említhetjük G. Lakoff, M. Johnson, H. Putnam, R. W. Langacker, M. Turner munkáit.