A korábban feltett kérdésekkel kapcsolatban, amelyek az emberi valóság nyelvi jellegéről szóló tézis empirikus realitásának bizonyítására, valamint azokra a tényezőkre vonatkoztak, amelyek meghatározzák a nyelv természetét, a második, szociokulturális álláspont, Chomsky koncepciójával ellentétben, a nyelv létrejöttében az ember társadalmi és kultúrkörnyezetének szerepét hangsúlyozza. Itt sincs azonban egységes álláspont, amely elsősorban a társadalmilag megalkotott nyelvnek az egyénre kifejtett hatás különböző értelmezésében nyilvánul meg (Bobryk 1983: 10).

Nagyon gyakran találkozunk olyan fajta megfogalmazásokkal, mint például: „a nyelv befolyásolja az emberi gondolkodást”, „világképünk a nyelvünktől függ”, „a nyelv rendezi az emberi valóságot” stb. Ezek tükrében fel lehet tenni a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is jelent az, hogy a nyelv alkotja az emberi valóságot, milyen módon befolyásolja a világ ember általi észlelését, milyen hatást gyakorol az emberre, és hogyan rendezi a gondolkodásunkat?  Mint ismeretes, a világ nyelvi képének problematikájával foglalkozó tudósok (Humboldttól kezdve a mai kognitivistákig) azt a nézetet vallják, hogy a nyelv ráerőlteti használóira saját kategóriáit, struktúráit, és ily módon determinálja az emberi gondolkodást, a világnézet kialakítását. Ezt a tézist Wittgenstein a következő módon fogalmazta meg: a nyelvem határai egyben a világom határai is. Tehát ebben az értelemben a valóság az ember számára csak a nyelvnek köszönhetően adott, és csak a nyelven, valamint a nyelvhasználókon keresztül észlelhető, tapasztalható. Így az objektív valóság a megismerés határain kívülre esik, mivel csak a nyelv által alkotott világ létezik, és az ember nem lépheti át  „a nyelv határait”, mert mögöttük már semmi sem létezik. A Herder, valamint Kant és Hegel filozófiai nézeteit követő W. von Humboldt szerint a nyelv világnézet. Nem azért, mert határaik egybeesnek, hanem azért, mert a valóságnak a nyelv segítségével történő átalakítása következtében a szellem felfoghatja a világ egységét (Humboldt 1907: 179–80). Úgy vélte, hogy a nyelvészeti kutatások legfontosabb célja abban rejlik, hogy felfedezzék a nyelvi részvételt a képzetek kialakításában. Az a gondolat, hogy a nyelv a valóságot emberi világgá alakítja, Humboldtnál összekapcsolódik azzal a módszertanilag termékeny tézissel, hogy a nyelvet dinamikájában, genetikailag és nemcsak kész, merev alkotásként kell vizsgálni (Humboldt 1907: 119–25). Humboldt szerint a gondolat és a szó közötti kölcsönös összefüggés világossá teszi, hogy a nyelv tulajdonképpen nemcsak a már megismert igazságok kifejezésének az eszköze, hanem annál sokkal több, nevezetesen olyan eszköz, amely elősegíti eddig meg nem ismert igazságok felfedezését is. Nézete szerint a nyelvek közötti különbözőség nem a hangok és a jelek különféleségében, hanem a világnézetek különbözőségében rejlik, amelyek minden nyelvtudományi kutatás végső célját meghatározzák, mivel minden természetes nyelv csak a rá jellemző világnézetet tükrözi. Ezért a Humboldt-féle elméletet Weltanschauung-elméletnek szokás nevezni a tudományban. Humboldtnál a nyelv az adott nemzet szellemének sajátos kifejezője, amely a nyelv belső formájában (innere Sprachform) nyilvánul meg. Így a nyelven keresztül manifesztálódik a nemzet szellemének egyik eleme, nevezetesen a világnézet.