Most tegyük zárójelbe a fenti fejtegetést, és tegyük fel azt a talán naivnak tűnő, de egyáltalán nem értelmetlen kérdést: vajon az ókorban léteztek-e baktériumok, gének, naprendszer, tömegvonzás, a föld mágnesessége, oxigén?  A válaszadás erre a kérdésre nem okoz semmilyen gondot, mivel köztudott, hogy csak igen lehet, de a mi tudásunkból, hogy ez mind létezett az ókorban is, egyáltalán nem következik az, hogy mindez létezett az ókori ember világképében is. Tehát azt mondhatjuk, hogy az embertől függetlenül létező objektív jelenségek nem úgy tartoztak az ókori ember világképéhez, ahogyan a mai emberéhez. Természetesen, egyes jelenségeket észleltek akkor is, de másképpen értelmezték, azaz azok másképpen léteztek a számukra, például, másképpen láttak a Napot, a Földet stb. A világképükben nem szerepeltek a baktériumok, a vírusok, az oxigén, a gének stb. annak ellenére, hogy ezek jelen voltak a környezetükben.  Ezzel kapcsolatosan feltehetjük a kérdést, hogy vajon a mi világunkban nem létezhetnek-e olyan jelenségek, amelyek tárgyilag jelen vannak ugyan környezetünkben, de nincsenek megjelenítve a tapasztalatunkban? Milyen alapon tagadhatjuk meg valaminek a jelenlétét, amiről nem is tudjuk, hogy mi is lehet? Más oldalról nézve, milyen alapon ismerhetjük el olyan valaminek a létezését, amit képtelenek vagyunk megtapasztalni, és a létezését megindokolni? Hozzátehetjük azt is, hogy abban, ami körülvesz bennünket, és amit objektív valóságnak tekintünk, nincsen semmi olyan, ami változatlan formában létezne. Sok olyan jelenség, amelyről azt mondhatnánk, hogy a világ kezdete óta létezett, nem létezett az ókorban, azaz nem létezett társadalmi értelemben, noha fizikai értelemben létezett. Más jelenségek viszont, bár léteztek társadalmi értelemben, de másképpen léteztek, mint ma. Tehát világosan el kell különíteni egymástól két különböző kategóriát: „az objektív valóság általában” és „az emberi valóság”. „Az objektív valóság általában” tulajdonképpen fikció, ha elfogadjuk azt, hogy csak az létezik, létezhet, aminek a létezését a megismerő alany objektivizálja, azaz a nyelvben rögzíti. Ha például szeretnénk felvázolni az „általában objektív” képét az olyan jelenségeknek, mint az anyag felépítése, a tömegvonzás, az elektromosság vagy az erkölcs stb., figyelembe kell vennünk mindazt, amit az emberek ezekről a jelenségekről a különböző történeti korszakokban tudtak, illetve azt, amit jelenleg tudnak róluk, és amit tudni fognak azok, akik utánunk jönnek. Ezt nemcsak azért tartjuk fikciónak, mert az ember az „ugyanazt” minden alkalommal másképpen látja, hanem azért is, mert a történelmi dimenzióban az „ugyanaz” soha nem lehet „ugyanaz”. Például az ókori görögök számára a Nap olyan objektumot jelentett, amely az istenek világából való (vö.: Apolló a Nap istene), számunkra viszont egészen mást jelent, de azt, hogy mit fog jelenteni a jövő nemzedékek számára, soha nem fogjuk megtudni. A magyar néphit szerint a föld mozdulatlan, kerek és laposalakú. Néhol viszont úgy tudták, hogy négy sarka is van, és állatok tartják (cethal, bivaly, ökör, medve stb.). Egyébként a Biblia is a földet tartó két állatot említi: Behemótot és Leviathánt (MNépL). A régi indusok például azt gondolták, hogy a Földet négy elefánt tartja, egy még régebbi nép, a babilóniaiak pedig azt hitték, hogy a Föld maga úszik az óceán tetején. Majdnem 500 évvel ezelőtt, amikor nem volt közismert, hogy a Föld gömbölyű, akkor sokán úgy gondolták, hogy a Föld ellentétes oldalán nem élhetnek emberek, hiszen le kellene esniök a Földről. Ma már senki sem kételkedik abban, hogy a Föld gömbölyű. Hogy a Földnek gömbalakja van, az abból is következik, hogy világkörüli utazásokat teszünk (Ogorodnyikov 1950: 4–10). A világ objektivitása számunkra nem adott. Ezt az objektivitást mi saját magunk „fedezzük fel” és saját magunk alkotjuk. Így, a világunkat alkotó tárgyak, amikor fogalmilag elkülönítjük őket a más tárgyaktól, amikor megnevezzük őket, azaz rögzítjük a nyelvben, attól a pillanattól kezdve objektivizálódnak, és úgy léteznek számunkra, mint olyan valami, amit értünk, és amivel számolunk a cselekvéseinkben. Így, a nyelvi megnevezés, azaz a szó tárgyat képez, amely a valódi (fizikális) tárgynak bizonyos metaképe. Másképpen fogalmazva, a nyelv segítségével újabb és újabb objektumokat hozunk létre, amelyek az emberi (mentális) valóság komponenseivé válnak. A mentális valóság a nyelven kívüli fizikális valóságnak a metaképe (Bańczerowski 2008).