A nyelvi anyag konkrét ismerete nem jelentheti akadályát annak, hogy az újonnan létrejött objektumok használatában ne tudjunk orientálódni. Minden egyes konkrét esetben a beszélő birtokában lévő nyelvi anyaggal kapcsolatban keletkező asszociációk és analógiák képezik a biztosítékát annak, hogy az előre nem prognosztizálható használat az új szituációkban még sokkal sikeresebb lesz, mint ez elvárható lenne az általánosított kodifikált tudástól. Az ilyen rendszert állandóan módosítani és bonyolítani szükséges ahhoz, hogy képes legyen adaptálódni az egyre újabb és soha nem ismételhető feladatokhoz, amelyekkel a beszélőnek az adott kommunikációs térben meg kell birkóznia. Az asszociációs folyamatot jellemző határozatlanság, valamint az asszociációs mezők terjedelme végtelen szélesítésének lehetősége tökéletes összhangban van azzal a számtalan nyitott feladattal, amellyel a beszélő a nyelv használatakor megbirkózni kénytelen. Az új nyelvi fragmentumok folyamatosan és fokozatosan beépülnek a beszélő nyelvi emlékezetébe. A nyelvi fragmentumok felismerése és analogikus profilírozása állandó korrelációban áll egymással. A fragmentumok konfigurációi a beszélő képzeletében minden konkrét analogikus felismerés esetében állandóan változnak. Maga a beszélő sokszor képtelen érzékeltetni azt, hogy az emlékezetében tárolt kifejezés úgy létezik, mint egy régebbi objektum, vagy mint a másodlagos analogikus projekció új szüleménye. Ez valószínűleg azért van így, mert amikor a beszélő igyekszik pontosan meghatározni a nyelvi anyagnak azt a konkrét elemét, amelyre a figyelme összpontosul, ebben az „átélési” folyamatban változik a státusza a nyelvi tapasztalat készletében. A beszélő szubjektum képtelen teljes kontroll alatt tartani a nyelvet. A nyelv használata csak azt jelenti, hogy ő létezhet a nyelvben, mint egy közegben, és különféle cselekvéseket hajthat benne végre annak érdekében, hogy sikeres eredményeket érjen el. Így a nyelvi leírás teljes objektivitásának elérése gyakorlatilag megvalósíthatatlan, tehát ilyen ideális célnak a kitűzése sem tűnik magalapozottnak. Bármilyen nyelvi komponensnek az ismerete elválaszthatatlan a nyelvhasználó mindennapi, intellektuális és emocionális tapasztalatától, amelynek során ezt a tudást megszerezte. Ez a tudás állandósul a különböző szóbeli, képi, tematikus, intonációs, gesztikulációs és más konfigurációkban is, amelyeket nem lehet elkülöníteni a nyelvhasználó személyétől. Így a nyelvi tudás ugyanolyan mértékben egyéni, mint az élettapasztalat. Az adott személy élettapasztalata ugyanúgy, mint a nyelvi tapasztalata, többféle és meghatározhatatlan módon kereszteződik más emberek tapasztalatával, de olyannal, amely bizonyos hasonlóságok következtében biztosítja a többé vagy kevésbé sikeres kommunikációs együttműködést. A nyelvhordozóban tudatosul az, hogy az emlékezetében tárolt egyes elemeknek tisztán egyéni jellege van, más mnemonikus elemek viszont többé-kevésbé meghatározott emberi körre vonatkoznak.

A mindennapi nyelvhasználat lényege nem a rendkívül bonyolult absztrakt rendszerek elsajátításában rejlik, amelyek alapján a beszéd minden szakaszában generatív stratégia értelmében képezhetjük a nyelvi kifejezéseket, hanem abban a különleges képességben, ahogyan az ember intuitív módon bánik a nyelvi anyaggal. A nyelv intuitív használata minden emberi lénynek a konstitutív tulajdonsága, és nem valamilyen szuperprogramja, amely felülmúlja mindazt, amit a nyelv algoritmikus modellálásában eddig sikerült elérni. Az emberi nyelv alapvetően más rendű jelenség, amelyre nem jellemző a felépítési gazdaságosság, a stabilitás, a precizitás vagy a következetesség. A nyelv olyan kapacitással és plaszticitással rendelkezik, amely bármilyen tapasztalati eredményt, valamint bármilyen döntésre váró feladatot is, ezen belül a nyelvi anyaggal való bármilyen játékot vagy intellektuális manipulációt is képes befogadni és rögzíteni. Nem gondoljuk, hogy előfordulhat olyan jelenség, amely ugyan hozzáférhető a tapasztalat számára, de a gondolati munka hatásán kívül maradna.