Az emlékezetünkben tárolt nagy mennyiségű kommunikációs fragmentumot a végtelen asszociációs mezők,     és a köztük érvényesülő analógiák sokasága hatja át. Az analógiák létezésének a tudata a mnemonikus tárolóban lehetővé teszi az újabb figurák, valamint az ismert kommunikációs fragmentumokban már létező szóalakok új használati feltételeinek és az új szóalakokkal megalkotott új kifejezéseknek a létrehozását is. Az ismert jelenségekből kiindulva, analógiák és prototípusok alapján, minták szerint cselekedve, állandóan bővítjük nyelvi tárunkat. Így az új képződmények hasonlóságot mutatnak azokkal a prototípusokkal, amelyek alapján létrejöttek, és rögzültek az emberi memóriában. Ezért a nyelvi anyagban nagyon sok hasonlóságot, analógiát és szimmetriát találunk. Ezek a tulajdonságok megkönnyítik és ösztönzik az asszociációs folyamatokat, amelyeknek eredménye nyelvi emlékezetünk repertoárjának állandó megújulása és változása. Az asszociációs folyamat azonban mindig több irányú, szétfolyó és szórványos jelenség; nem egy síkon megy végbe, teljesen nem ellenőrizhető, sőt kiszámíthatatlan. Az asszociációs folyamat közbeni új körülmény megjelenése megváltoztathatja az asszociációs gondolat pályáját, és így a gondolat más prototípusok, és más analógiai eljárások hatása alá kerül, amelyek új használatát is meghatározzák. Ezért úgy véljük, a nyelvi anyagban szereplő hasonlóságok, analógiák, szimmetriák és szabályszerűségek annyira nyilvánvalóak számunkra, amennyire felfoghatóak is. Majdnem azonnal észrevesszük azokat, amikor érintkezésbe lépünk a nyelvvel. A nyelvi anyag szabályszerű felépítése szemmel láthatónak tűnik, de amikor ezt a nyilvánvalóságot szeretnénk valóban szabályos (formálizált) leírásban megtestesíteni, igen komoly nehézségekbe ütközünk. Ahhoz, hogy leküzdjük ezeket a nehézségeket, egyre jobban bonyolítjuk, részletezzük, formalizáljuk a leírást, de közben kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy a nyelvi anyag igen komoly része kívül marad az ilyen leíráson és formalizálhatatlan. Ennek a fő oka, úgy véljük, nem abban rejlik, hogy a nyelvhasználók intuíciója sokkal nagyobb általánosító erővel rendelkezik, mint bármely eddig megalkotott lingvisztikai modell, hanem elsősorban abban, hogy a nyelvi intuíció teljesen más alapokon nyugszik, és teljesen más kategóriákban bontakozik ki. A beszélők számára nemcsak az a fontos, hogy a nyelvi anyagban analógiák léteznek, hanem az is, hogy ezeket az analógiákat a többirányúság és nyíltság jellemzi, ami azt jelenti, hogy lehetetlen közös nevezőre hozni őket. Ezért a nyelvi anyagban a minden lehetséges „részleges” szabályszerűség felfedezése mellett a teljes formalizálás elérése lehetetlennek és elérhetetlennek tűnik.