A „Mi van veled?” kifejezés egészen más jellegű. Olyan kommunikációs térben  funkcionál, ahol élő, közvetlen kontaktus valósul meg a vevővel, és elsősorban az adó közvetlen reakcióját fejezi ki a vevő fizikai vagy emocionális állapotára nézve. Az ilyen kérdés azt mutatja, hogy az adó és a vevő közötti korábbi kontaktusban olyan valami történt, ami nyugtalanságot keltett, és emiatt magyarázat szükségeltetik. A szóban forgó replika célja megszüntetni ezt az inadekvát szituációt, és helyreállítani az emocionális kontaktust.

A „Mi van vele?” kérdés a beszédpartnernek az előző replikára történő reakcióját fejezi ki, és így fenntartja vele a dialógust, nem törekedvén a társalgási téma és az emocionális szféra megváltoztatására úgy, mint a „Mi van veled?” kifejezés esetében. Például: Van valami híred  X-ről? – Sajnos nincs, mi van vele? vagy Nézd meg, hogy néz ki  X! – Istenem, mi van vele? stb. A „Mi van vele?” kifejezés a különböző szóbővítést igényel, ami kapcsolatot teremt az előző dialógussal és ösztönzi a beszédpartnert  a válaszadásra: [És] mi van vele?, [Mondd!] mi van vele?, [Na] mi van vele? stb. A „Mi van veled?” kifejezés más jellegű olyan szóbővítést kíván, amely fokozza az emfatikus jelleget. Meg kell jegyezni, hogy a fentebb tárgyalt replikák használatában megfigyelhető prozódiai elemek (hanglejtés, emocionális hangszín stb.) különbözősége azt eredményezi, hogy a beszélők emlékezetében fonikus képük is lényegesen különbözik.

A „Mi van velünk?” kérdés a mindennapi nyelvhasználat szempontjából furcsának tűnik, és ritkán lehet olyan kontextust találni, amelyben szabályosan szerepelhet.

Ahogy a fentiekből láthatjuk, a személyes névmás „személy – szám” paradigmája a különböző használati szférákban szétfolyik, az értelem különböző komponensei e szférák mindegyikében egyedi módon alkotnak egységet. Ha megfigyelnénk, hogy az általunk tárgyalt paradigma hogyan szerepelt az emlékezetünkben tárolt kommunikációs fragmentumok összetételében (például: veled /vele/ veletek/ velük maradok; ő mindig velem/ veled/ vele/ velünk/ veletek/ velük veszekszik, stb.), akkor bizonyára észrevehetnénk, hogy a tagjaik közötti viszony minden esetben különbözni fog egymástól. Itt nem a morfológiai variánsok egyöntetű behelyettesítéséről van szó, hanem a kommunikációs szituáció és a potenciális csatornák különböző és minden esetben megismételhetetlen módon történő átváltásáról és kibontakozásáról.

Valaki azt mondhatná, hogy előfordulnak olyan esetek, amikor bizonyos formával először találkozunk, vagy egyszerűen újakat képezünk, amelyek nyilvánvaló „innovációt” jelentenek, de nem hibázunk sem morfológiai képzésük, sem pedig szintaktikai használatuk tekintetében akkor sem, ha a tárgyi jelentésük nem mindig világos. Vajon nem jelenti-e ez azt, hogy az ember olyan absztrakt szabályrendszerrel rendelkezik, amely lehetővé teszi a paradigmák megalkotását, valamint olyan absztrakt invariáns grammatikai kategóriákkal, amelyek segítséget nyújtanak ahhoz, hogy függetlenül az előző tapasztalattól orientálódni tudjunk a nyelvi anyagban?  Vajon ez nem azt bizonyítja-e, hogy a szóalakok grammatikai tulajdonságainak ismerete nem függ az ilyen tapasztalattól, és absztrakt, univerzális jellege van? Erre azt a választ adhatjuk, hogy mennyiségi vonatkozásban az ilyen esetek előfordulása mindennapi nyelvi tevékenységünkben minimális, minőségük tekintetében viszont használatuk a beszélő részéről rendkívüli nyelvi erőfeszítést igényel, ami többek között a szokatlan kifejezés analitikus szegmentálását vonhatja maga után. Ilyenkor a beszélő előhívja a rendelkezésére álló információt, vagy spontán megfigyeléseire támaszkodik, amelyek a nyelvi anyagban előforduló hasonlóságok és ismétlődések felfedezésére irányulnak. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ilyen kivételes esetek nem képezhetnek kritériumot tevékenységünk megítélésére a nyelvi létezésünk körülményei közepette. Úgy tűnik, hogy a fentebb említett analitikus eljárás sem szerepelhet tiszta formájában, mivel állandóan olyan konkrét analógiai előzményekre támaszkodik, amelyek mintát szolgáltatnak az ismeretlen vagy szokatlan formák elsajátítására. Másképpen fogalmazva, a beszélő ilyenkor elsősorban az emlékezetében fogja keresni az általa ismert mintát, amelyre rávetíti az ismeretlen jelenséget, és nem fog absztrakt sémákra támaszkodni, amelyekről esetleg nincs is tudomása.