Amikor azt állítjuk, hogy „a nyelv szervezi a gondolatunkat”, hogy „létrehozza emberi valóságunkat”, hogy „tőle függ a világ megértésének a módja”, tudnunk kell, hogy az ilyen megállapításokat: „ a nyelv létrehoz”, „ a nyelv szervezi”, „a nyelvtől függ”, csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha az olyan kérdések kontextusában helyezzük el őket, mint például: a nyelv genezise és funkciói, a nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában és az ember általi használatában, a nyelv kreatív tulajdonságai, a nyelv viszonya a létező szemiotikai rendszerekhez. Az ilyen kérdések interpretációs perspektívát adhatnak ahhoz, hogy a nyelv által alkotott emberi valóságról szóló tézis konkrét tartalmat nyerjen.

A nyelvi létezés feltételei mellett azok a nyelvi elemek, amelyek a metanyelvi reflexióban úgy szerepelnek, mint a nyelvi struktúra elsődleges elemei, elveszítik diszkrét voltukat, stabilitásukat, és „szétolvadnak” az emberi emlékezetben tárolt nyelvi anyag mozgó mezőiben, amelyek a nyelvi tevékenység alapjait képezik. A nyelvhordozó a szóalakot nem önálló morfémákból, illetve a fonémákból álló vagy a disztinktív jegyek mátrixaiból összetevődő képződményt képzeli el. Minden szóalak ismerete a nyelvhasználati szférában gyökerezik, az emlékezetben tárolt nagy mennyiségű kommunikációs fragmentumok összetételében. Ennek a közvetlen ismeretnek a tükrében az olyan vélekedésnek, miszerint a beszélő által ismert önálló szóalakok különféle morfológiai paradigmákat alkotnak, ugyanolyakat, mint a meghatározott, általánosított szabályok alapján összeállított paradigmák, a beszélő szempontjából legfeljebb csak perifériális jelentősége lehet. A beszélő szubjektum tapasztalatában minden szóalak lehorgonyzott, és „beleolvad” a rá jellemző potenciális használati lehetőségek közegébe. A szóalakot nem úgy ismeri, mint valamilyen absztrakt grammatikai formát, amely szabályos strukturális helyet foglal el más formák között, hanem a potenciális kifejezések egész mezőinek részeként. Ennek a mezőnek a terjedelme és kontúrja nyitott és mozgékony, ami azt jelenti, hogy minél nagyobb azoknak a kifejezéseknek a száma, amelyek a beszélő emlékezetében lerakódnak, annál szélesebb körben képződnek azok a potenciális kifejezések is, amelyek a már ismert analógiák alapján jönnek létre. A beszélő maga sem tudja pontosan meghatározni, hogy az emlékezetéből felszínre kerülő kifejezések közül melyek azok, amelyeket előző tapasztalata alapján „valóban” ismer, és melyek a „potenciálisak”, amelyek e tapasztalat analógiájára jöttek létre.

Ha például „a cikkemnek vége” kifejezés morfológiailag és szintaktikailag „helyesnek” mondható, akkor ez nem azért van így, mert előhívásakor én a megfelelő morfológiai és szintaktikai szabályokra orientálódtam, hanem azért, mert ezt a kifejezést én már ismertem, mint olyat; ezen kívül ismerek számtalan más olyan kifejezést is, amelyekben „ugyanazok” a szóalakok vagy ugyanaz a „paradigma” más tagjai szerepelnek, mindegyik közvetlenül és a saját használati szférájában. Csak ennek az elsődleges tudásnak az alapján lehet elképzelni azt, hogy az egyes kifejezések között létezik bizonyos formális hasonlóság, amelyet az általánosított osztályozás vagy szabály formájában lehet megfogalmazni.

Ahogy már többször és több helyen is hangsúlyoztuk, a hosszú ideig tartó nyelvhasználat körülményei között a beszélőnek sokkal gazdaságosabb és praktikusabb az emlékezetében közvetlenül tárolni a nyelvi anyag kész fragmentumait, mint általános formális szabályok alapján a morfológiai paradigma tagjaiként, vagy a szóképzési minták realizációjaként megalkotni. A nyelvi anyag reproduktív használata valószínűleg nem alkalmas a logikai formalizációra. A beszélő tudatában a paradigma tagjai nem stacionáriusak és nem olyan elv szerint rendezett képet alkotnak, mint a leíró grammatikákban. A paradigmát képező különböző szóalakok a használatukkor bekerülnek a különböző nyelvi közegekbe és „szétfolynak” a különböző mnemonikus és asszociációs pályákon, melynek következtében disszociálódnak egymáshoz való viszonylatukban. Az, ami az absztrakt nyelvi rendszer szempontjából „egy alaknak” számít, a nyelvi létezés körülményei között „szétfolyik” a konkrét kifejezések tömegében, közülük mindegyik a saját konkrét használati közegében gyökerezik. Vegyük példaként a következő kifejezéseket, amelyek alakilag szorosan összefüggenek egymással: Mi van velem?, Mi van veled?,  Mi van vele?, Mi van velünk?, Mi van veletek?, Mi van velük? Az első pillantásra ezek a kifejezések egyszerű és világos kapcsolatban vannak egymással, aminek az alapját a személy és a személyes névmás számának a paradigmája képezi. Ezek a kifejezések könnyen olyan benyomást kelthetnek, hogy a beszélőnek, aki ismeri ezt a paradigmát, ahhoz, hogy megkaphassa a szóban forgó kifejezések egész sorát, nincs semmi más tennivalója, csak az absztrakt szintaktikai struktúra megfelelő szimbólumait a megfelelő formákkal behelyettesíteni. Ha viszont részletesebben elemezzük mindegyik kifejezésnek a valódi használatát, akkor láthatjuk, hogy közöttük számos aszimmetrikus reláció lép fel. Az egyik kifejezéstől a másikhoz történő átmenet nem egyszerűen a paradigmatikus variánsok szubsztitúcióját jelenti az invariáns szintaktikai struktúra keretében, mivel minden ilyen behelyettesítés a maga nemében egyedülálló értelmi mezőt hív elő. A Mi van velem? replika retorikai jellegű kérdésnek tekinthető, amelyben a beszélő külső reakciót nem igénylő, önmagáról szóló reflexiót fejez ki. Ennek a replikának „irodalmi” színezete van, de az irodalmi szövegen kívül is, némileg affektív beszéd képét festi. Ez a replika különbözik a többitől értelmi vonatkozásban is, aminek nélkülözhetetlen komponense a csodálkozás, a meglepődés, az ámulat. A beszélő nemcsak minősíti aktuális állapotát, mint szokatlant, hanem emfatikusan meg is erősíti azt, hogy ilyen állapotnak „nem kellene lennie”.  E replika emfatikus jellegét fokozni is lehet, például: [Ah!] Mi van velem? vagy [Istenem!] Mi van velem? ” stb. Ennek az értelemnek az árnyalata az adott kifejezés dallamában is tükröződik, amely inkább felkiáltó, mint kérdő.