A feljebb felvázolt két abszolutizáló álláspont között helyezkedik el a harmadik, amely hangsúlyozván a gondolat és a nyelv egységét, nem determinista módon értelmezi a nyelv értelemalkotó szerepét. Amikor beszélünk, a még nem kifejezett gondolatot kifejezetté tesszük. A beszéd, a nyelvhasználat olyan cselekvés, amely arra irányul, hogy megtaláljuk a gondolat kifejezésének megfelelő nyelvi formát. A beszélő a memóriájában kész állapotban tárolt kommunikációs fragmentumok óriási mennyiségével rendelkezik, amelyek összetételében rokon szóalakok is szerepelnek (Bańczerowski 2008: 25–56). A köztük meglévő számos kölcsönös összefüggés, egymásra való rárakodás, átszövés, kontamináció, az analógiák sűrű hálóját képezi. Az új gondolat csak az emberi memóriában tárolt kommunikációs fragmentumok alapján alakulhat ki. Minden gondolat, amelyet a beszélő ki kíván fejezni, már születésekor aktiválja a megfelelő kognitív mezőket, tartományokat, és ezeken belül aktualizálja azokat a profilokat, amelyek konkrétan körvonalazzák a gondolat képét. Ennek a folyamatnak a végeredménye tulajdonképpen egy kompromisszum aközött, hogy a beszélő mit szándékozott közölni, és mit sikeredett neki megalkotni, mint végső produktumot (Lemke 1991: 35). A gondolat megszületése az emberi memóriában széles körben mozgásba hozza az asszociációs mezők egész hálóját, amelyekből a beszélő igyekszik kiválasztani azokat az elemeket, amelyek egymáshoz legjobban illeszthetők, legjobban tudnak egységbe tömörülni, integrálódni és a kimeneten létrehozni a végleges nyelvi formájában megtestesült, megfelelő képet. Érdemes hozzátenni, hogy a nyelvi anyagon kívül nem létezhet semmilyen gondolat sem, mivel az a nyelvben van kódolva, rögzülve. Ez fordítva is igaz. A foszlányos és eleve defektív eseteket kivéve, a nyelvi anyag sem létezhet a gondolat nélkül. Viszont az is igaz, ahogy azt az értelem nélküli olvasás és hallgatás is azt mutatja, hogy a nyelvi anyag összekomponálása magától is végbe mehet, a megértésére irányuló beállítódás nélkül, de az ilyen anyag nem rögzülhet az emberi tudatban.

A beszélő nyelvi tevékenysége minden pillanatában igyekszik egy értelmes egészbe integrálni az előhívott benyomások, visszaemlékezések és asszociációk áramlatait ahhoz, hogy az, amit ő közlésnek szán, olyan képként jelenjen meg előtte, amely belsőleg elégséges mértékben egységes, és megfelel a közlés céljának, valamint a kommunikációs tér sajátosságainak is (Bańczerowski 2009: 43–8).  Ennek megfelelően történik meg a nyelvi anyag kiválasztása és szerkesztése is. A szóban forgó közeg központját képező gondolat azonban állandóan változtatja a kontúrját, és ennek megfelelően változnak azok a feltételek is, amelyekben az értelmi fókuszálás és integrálás folyamata végbe megy. A beszélő minden következő beszédaktus alkalmával némileg más nyelvi világban találja magát. Az újabb benyomások és asszociációk rárakódnak a régebbiekre, összeolvadnak az újabb modifikációkban, és ezzel megváltoztatják annak a gondolati közegnek az alakját, amelyben a nyelvi tevékenység folyik. Az értelmi – gondolati folyamat soha nem a semmiből keletkezik, és soha sem a semmiből bontakozik ki. Ezt a folyamatot mindig az a beszélő tudatában aktualizálódó nyelvi anyag idézi elő, amelyből a beszélő igyekszik létrehozni a megnyilatkozást, vagy amelyet igyekszik felismerni és felfogni. Amikor a nyelvi anyag valamilyen eleme kiváltja az új gondolatot, akkor ez a gondolat a különböző irányú pályákon futva aktiválja a különböző asszociációs mezőket, és visszatérve a kiinduló nyelvi szövethez, rávetíti a hozzátapadt asszociációkat. Ennek eredményeként a kiinduló értelmi képnek az átértelmezése megy végbe, amely azután új impulzusként ösztönözheti a gondolatot új asszociációs lépések megtételére, amelynek az eredménye egy újabb átértelmezés lehet stb. Amikor egy szépirodalmi művet olvasunk, a gondolatunk mozgása függetlenül attól, hogy milyen végtelen asszociációs mezőkön vándorol, igen nagy számú asszociációt, reminiszcenciát képes előidézni, amelyek az adott mű és szerzője jellemzésével kapcsolatosak. Minden, amit útja közben „fedezett fel”, csak egy szempontból érdekel bennünket, nevezetesen abból, hogyan viszonyul az adott szöveghez. Mindazt, amit a gondolatunk „talált”, csak akkor éljük át, amikor ez beolvad abba a nyelvi műbe, amelyet észlelünk, és amely ezt a folyamatot előhívta.