Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

Ván Benjámin: Szilády Áron élete

Kiskunhalasi Ref. Egyházközség, Szilády Áron Társaság, Thorma János Múzeum; Kiskunhalas, 2012. 288 oldal. Szerk.: Szakál Aurél

 

Bognár Zoltán

[A teljes cikk letölthető formátumban]

Szilády Áron legfontosabb tudományának, a régi magyar irodalom történetének Európában is jól ismert kutatója, Balázs Mihály professzor mondta egy interjúban, hogy a múltunkat csak a maga bonyolultságában érdemes megismernünk. Ezért is éri meg a szokásosnál egy kicsit körültekintőbb figyelmet szentelni a több kiadó gondozásában nemrég Kiskunhalason megjelent Ván Benjámin-féle Szilády-életrajzra.

 

Két szempontból érdemes tekintetet vetni rá: magára a közel 300 oldal terjedelmű, testes munkára és a szerkesztői eljárásra.

Életrajzot sokféle céllal és felfogással ír az ember – általában ez határozza meg a jellegét. Így van ez Ván esetében is, hiszen már maga a téma is számos lehetőséget biztosít, mivel a jeles 19. századi polihisztor, Szilády Áron (1837-1922) sokféle érdeklődése és többirányú tevékenysége szinte maga kínálja fel a különféle megközelítéseket: pap, orientalista, magyar nyelvész, filológus, irodalomtörténész, folyóirat-szerkesztő, politikus, iskolaszervező – bármelyik területet szemléli is az ember, megfelelő nézőpontot és elmélyülési lehetőséget találhat ehhez a gazdag életműhöz.

Ván Benjámin (1892−1985) nem véletlenül nyúlt ehhez a témához, és nem avatatlanul szólalt meg Szilády Áronról. Református lelkész volt ő maga is, mint nagy elődje. Igaz, a papi hivatása többnyire különféle falusi gyülekezetekhez kötötte, de rövidebb ideig szolgált ő Nagykőrösön, Mohácson és tizenöt évig Halason is. Ráadásul ifjúkorában három és fél esztendeig, 1917-től 1921-ig közvetlenül Szilády mellett dolgozott káplánként. Nem egyszerű munkatársi kapcsolatban álltak, hanem talán szerencsésebb lenne nagyon személyes, sőt egyenesen bizalmas, a családi szimpátiát sem nélkülöző viszonyként leírni kapcsolatukat Ván elbeszélése szerint. Ennek az idős tudós részéről az lehetett az alapja, hogy a papi teendők mellett a fiatal, talpraesett káplán jó szervezőnek is bizonyult, jó gazdálkodási képességekkel rendelkezett, és a rendkívül nehéz, háborús körülmények között új színfolt lett az idős emberek között az egyhangú parókiai életben. Ezért a család is megkedvelte, szívesen fogadta és megnyerőnek találta a személyiségét. A fiatalembert pedig egyenesen lenyűgözte az a lehetőség, hogy az általa gyerekkora óta áhítatos tisztelettel csodált, és a rajongásig toluló érzelmekkel imádott nagy tudós közelségébe kerülhetett, sőt, úgy érezhette, Szilády bizalmasává válhatott. Vallomásaiból kiderül, hogy éppen ez hatott rá az egész későbbi életét meghatározó, elementáris erővel, és ez késztette az életrajz megírására is. Nagyon is kézenfekvő ok ez, és hihetők a körülmények is.

Ám eljárását fölöttébb furcsává teszi az a meghökkentő, bizony egy kicsit bizarr nézőpontválasztás, hogy éppen az akadémikus Szilády kitűnő tudományos munkásságáról nem kíván szólni egyetlen szót sem, sőt ezt egyenesen kizárja a tárgykörből, mondván, arról eleget tudnak a tudósok, neki tehát ezzel nincs dolga, az ő feladata inkább az, hogy megrajzolja a „való lelki arcát” (6.). Nehéz pontosabban körülírni, hogy ez lényegében mit is jelent, Ván sem teszi meg, de talán az lehet az értelme, hogy a szerző az élet apróbb eseményeinek megörökítését és elbeszélését tartja feladatának. Főként olyanokét, amelyeknek szem- és fültanúja lehetett, amíg a káplánja volt. Hiszen ezekről az általa megismert titkokról, kedvenc szavával: ezekről az „intimitásokról” a nagyvilág édeskeveset tudhat.

Talán már ebből a felvetésből is kitetszik, hogy az életrajzírás kényes dolog. Főként akkor, ha a szerző – amint mondja – a kellő időben elkészített jegyzetek híján kénytelen a memóriájára hagyatkozni, s az emlékezetébe vésődött vonásokat rajzolgatja Sziládyról, ezeket erősíti meg olyasféle kontúrként, amely megadja a karakter egészének jellegét. Tehát a bevallott célja nem is egyszerűen hűvös tárgyilagosságot tartó, mérlegelő biográfia megírása, hanem inkább memoár, amelyben kötelezően helye van a személyesség legkülönfélébb árnyalatainak, akár elfogultságnak, akár ellenszenvnek. Hiszen ezt a jellegzetes, a 17. század óta különösen népszerű írásbeli irodalmi formát szándékosan a szubjektív világlátás jellemzi, noha történetileg hiteles eseményekről, körülményekről vagy személyekről szól. Ezért gyakran több, a valóságnak jobban megfelelő információt közvetít magáról a szerzőről, mint a benne foglalt témákról. De még a megidézett valóságot is célszerű kettős dimenzióban szemlélni valahogy olyasformán, ahogyan azt már a régi auktorok is tették: szigorúan elkülönítve egymástól a históriát és a fabulát, azaz a történeti hitelességet és a fikciót. Erre egyébként maga a mesélőkedvű szerző is külön felhívja a figyelmet az előszóban, amikor azt hangsúlyozza, hogy mondát/mítoszt teremt Szilády Áron köré, aki megítélése szerint emberfölötti nagyság, akit az eszménnyé emelt héroszokhoz kíván hasonlóvá tenni. Kimondottan ez a célja. Aztán mégsem csupán ez lesz a „visszaemlékezéseiből”. Ván Benjámin ugyanis még egy réteggel megbonyolítja, betetőzi a dolgozatát: az említetteken túl önéletrajzot is ír egyúttal.

Másként fogalmazva: legalább három szintje és három nagyobb témaköre látszik a szövegnek. Az első a címből kiindulva maga a Szilády-életrajz. Ez a kronologikus rendben tárgyalt réteg képezi a történeti nézőpontot: különféle adatokból helyenként akkurátusan, máskor igen elnagyoltan összeszedegetett szint. A benne felhasznált dokumentumok miatt ez viszonylag objektív hatást kelt. Ehhez fűződik a szerzői fantázia segítségével is kiegészített kommentárok és visszaemlékezések szintje, amely jellegéből adódóan is csak erősen szubjektív lehet. Harmadikként a szerzői önarckép kínálkozik, amelyben szintén a mindent átható, gyakran szenvedélyes hangon megszólaló személyes ítéletalkotás jellemzi az eljárást.

Természetesen ezek a szintek ilyen markánsan nem különülnek el, hanem át- meg átszövik egymást, sajátos elegyet alkotnak, és a megírás különféle időpontjai szerint módosuló írói célkitűzéseknek megfelelően kapnak hangsúlyt.

Ván visszaemlékezéseit idős korában, nyugdíjasan, szanki, falusi magányában kezdte el írni. Nem siette el a munkát, négy évig bíbelődött vele. Időnként megszakította, félretette, újrakezdte, javítgatta, de egy-egy részét lendületesen, összefogottan vetette papírra. Annak ellenére, hogy helyenként kisebb átfedések akadnak benne, látszik rajta a jól átgondolt, megtervezett szövegalkotási igény és biztonságos formálás, ami kétségtelenül meglévő írói vénája mellett feltehetően annak a hosszú papi gyakorlatnak köszönhető, amelyet a rendszeres orációk jelentettek neki.

Egyszerű spirálfüzetekbe dolgozott. Olyasfélékbe, amilyeneket a gyorsírást tanuló közgazdasági szakközépiskolások még az 1960-as években is használtak. Tizenkét darabot írt tele. Tanári szemmel nézve kissé szertelen az írásképe, esetlen, nehezen olvasható, szálkás betűket formált.

Nehéz lenne megmondani, hogy miért éppen 63 évesen érezte szükségét egy nyilvánvalóan kiadásra szánt műfajban tenni vallomást Szilády Áronról. A dolgozata bevezetésében ő elsősorban külsődleges, aktuális indokokra hivatkozik ilyesformán: „…újabban többen keresnek föl levéllel s üzennek, hogy írjak, beszéljek a nagy Szilády Áronról, akit már ez a nemzedék nem ismerhetett. Azok, akik még ismerték, keserű szemrehányást tesznek, hogy erről hallgatok” (5.). Úgy érezte ezért, hogy egyenesen erkölcsi kötelessége krónikássá válni, és elmondani mindazt, amit megtudott és megtapasztalt róla vagy vele kapcsolatban. Ez az éppen akkortájt aktuálissá vált közösségi igény, ez az erőteljesnek érzett újdonsült érdeklődés méltán ébreszthette fel benne azt az időnként fel-feltörő vágyat, hogy ilyen formában idézze fel ifjúkora rajongva tisztelt és szeretett principálisát, akihez fogható számára nem akadt sem az egyházi hierarchiában feljebbvalók között, sem a vele együtt gyakorló papok világában.

Emellett úgy gondolja, hogy adóssága törlesztésével jócskán várnia kellett, amíg kellő élettapasztalatot nem szerzett hozzá az eltelt harmincöt év során, mert így „valóbb képet rajzol” majd róla. Amint mondja: „éretlenebb elmével ítélni nem tudtam volna dolgai fölött…” (6.).

A dolgozat legfőbb mozgatójának azonban mégis ezeket a motívumokat jócskán meghaladó erő tűnik: Ván Benjámin ekkor, már meglehetősen idős korban látta szükségét papírra vetni saját önéletírását. Nem szokványos számvetést akart készíteni, amelyben a biográfiai tényeket vagy az intellektuális fejlődése ívét, mozgatórugóit, esetleg kudarcait tekinti át, hanem inkább az lehetett a célja, hogy jól átgondoltan megrajzolja, és írásos formában az utókor számára is átmentse azt a jellegzetes én-képet, amelyet talán már diákkorában eltervezett önmagáról, és egész papi működése során alakítgatott, csiszolgatott, amelyet életműve egészével megvalósítani igyekezett. Jobb is volna ezért az önéletrajz műfaja helyett önportrénak nevezni inkább, mert pontosabban fedi a valóságot és az írói szándékot is. Nos, ehhez teremtett jó alkalmat a Sziládyról szóló emlékei felidézése. Ennélfogva legelsősorban magának Vánnak az önarcképe és lelki rajza a Szilády Áron élete című munka, és csak ezután visszaemlékezés a neves akadémikusra, noha talán a terjedelem nagyobbik része valóban őróla szól.

Természetesen tisztában van ezzel maga a szerző is, és már a bevezetésben egyenesen figyelmezteti is az olvasót, hogy helyenként eltér a szűkebb értelemben vett témától, és nem Sziládyról ír majd, hanem helyette inkább önmaga problémáiról, ez ideig elhallgatott konfliktusairól, kudarcairól és életigazságairól tesz vallomást: „Ne tévesszen meg senkit, hogy a magam sebeit is talán itt tárom fel legjobban” – írja (6.).

Ebből az is világossá válik, hogy az önéletrajz nézőpontja nem a napjaink emberének érdeklődését vonzó meditatív számvetés lesz, hanem az összegzés sokkal szimplább, áttételek nélküli formája, amelynek lényege a panaszok elősorolása. Nem az időskor bölcsességéből fakadó, kellő távolságot tartó, ha kell, önironikus, a dolgokat átértékelni képes emlékidéző magatartás, amelyet a szembenézés igénye úgy vezet, hogy esetleg megkérdőjelezi önmaga ifjúkori túlkapásait. Nem. A szerző tollát az az egyetlen, egyszerűen leírható szándék irányítja, hogy Szilády tekintélyes életművét is segítségül híva önmaga életének szolgáltasson igazságot.

Természetesen nem álszent, körültekintően számító ravaszkodásnak gondoljuk el ezt az eljárást, hanem nagyon is őszinte, mélyről jövő igyekezetnek, amelyben Szilády nagysága olyasféle vigasznak, lelki támasznak tűnhetett fel számára a kitaszítottság állapotában, amelyre méltán számíthatott, amelynek a segítségével eredményesebben elfogadtathatta – talán időskori önmagát is folyamatosan győzködve – élete felemlegetett törekvéseit.

 

De lássuk sorjában a kérdéseket!

Milyen Szilády-képet rajzol Ván?

Az indításban lényegében az életrajz elengedhetetlen kellékei, keretei bontakoznak ki a szövegből: az ősökről, azután Szilády életének fontosabb szakaszairól beszél, majd a terjedelmesebb rész az emlékeit dolgozza fel.

A családtörténet a ködbevesző régmúltat jeleníti meg. A papi ősökről fennmaradt szűkszavú egyházi anyakönyvi bejegyzéseken kívül kevés a hiteles információ, ám ez nem hátrány, mert fordulatos anekdotákba foglalják őket az orális hagyományok és a szerző képzelete.

Természetesen igen jeles személyek az elődök. Az apa például „hatalmas erejű ember”, „nemes vágású, szép férfi” volt, akinek indulatos haragja és bátorsága mindig igazságot szolgáltatott, lett légyen az a papi fundusról terméskövet bányászgató szomszéd („fél kézzel benyúlt érte a gödörbe, megfogta hátán a kabátját, s kiemelve hatalmas lendülettel átdobta a saját portájára a kerítésen át, ahol az ember a földre zuhant, ami éppen négy ölre volt a gödör szélétől”, 10.), Orsai Vilmos halasi főbíró, aki egy kávéházi banketten vesztére a német rendszert magasztalta („a vele szemben beszélő főbírót mellen ragadva, az asztal fölött kiemelte, s a terem közepére vágta”, 10.), Gróffy kapitány („galléron ragadva a saját hivatalában úgy földhöz vágta, hogy az csak segítséggel bírt később talpra állni”, 11.) vagy maga a presbitérium („ha okos érvekre, tanácsra nem hallgatott, hanem makacsul ellenállt, akkor bizony a gyűlésre rendszeresen bevitt botját jól megragadta, azzal kergette szét a félrevezetett … embereket”, 11.).

Az esetek megtörténtét nem érdemes elvitatni. De ha elhagyjuk belőlük a kétségtelen túlzásokat, számunkra akkor is homlokegyenest más az olvasata és más a tanulsága is a történteknek: Szilády László lobbanékony indulatai és féktelen szenvedélyessége nem pozitív személyiségjegyeknek látszanak, hanem súlyos, pszichés, depressziós betegsége tünetei. Hirtelen feltörő agresszivitása a rendkívüli fizikai erővel párosulva bizony nem áldást, hanem kiszámíthatatlan veszélyt jelentett a környezete számára. Hogy a családnak és főként a gyerekeknek milyen szívszorító nehézség és mekkora tehertétel lehetett ez a hétköznapokban, jól mutatja, hogy Szilády Ván előtt sohasem beszélt az apjáról (16.). De az állapotának értelmezésünk szerint árnyaló leírását, még pontosabb látleletét adják az apa nagybátyjához, Szilády Károlyhoz Kecskemétre és Áronhoz Nagykőrösre, valamint Debrecenbe írt levelei.

Ezek után lássuk a fiú, Áron jellemzését, aminek természetesen nem a hatalmas fizikai erő, hanem a mindenki felett álló kivételes szellemi képesség a lényege.

Ván számára talán az lehetett az alapja, hogy gyermekkorától fogva folyamatosan belenőtt a Sziládyt körülfogó elismertség minden formájába és megnyilvánulásába: a dolgozatban említett családi hagyományokon kívül a halasi gimnáziumi neveltetése, ahol igen direkt módon emlékeztette minden Sziládyra, majd a pesti teológiai évek és a papi élete is számtalan alkalmat jelentett számára, hogy szinte állandósult élményként érzékelje Szilády közelségét és kiválóságát; hogy kialakítsa körülötte azt az igen mély érzelmekből táplálkozó személyes nimbuszt, amellyel szinte glorifikálhatta „örök fenségben élő, szinte túlvilági lényét”(63.).

Felfogásának leglényegesebb, mindent magában foglaló vonása az a globális érvényű megállapítása, hogy Szilády nem egyszerűen kivételes képességű tudós, nem is zseniális csupán, hanem még ennél is több: egyenesen zseni. Ez a kijelentés tehát nem melléknévi tartalmú, azaz korlátozott, lefokozott értelmű, hanem ahogyan a mondat is közvetíti és nyomatékosítja a főnévi tartalmát: megnevező funkciójú. Ezért nem is a mindenben való kiválóságát jelenti csupán, hanem inkább a jelölt mindenek fölött létező voltát. Amint ezt ihletett hasonlata is jól megmutatja, számára Szilády olyan „mint a sas, amelyik magasban fészkel, s ott van otthona, igazi élete, amikor fent teszi kifeszített szárnyaival a csodás íveket, s mozdulatlannak tetsző szárnyaival lebeg a tiszta égbolton, s onnan néz alá. Hiszen azért száll a magasba, hogy jobban megértse mélységeinket” (5.). Ez az idealizált, mitizált kép az alap, ekörül bonyolódnak a néha heroikus, máskor hétköznapi események a romantikus irodalmi sablonoknak megfelelően.

Jegyezzük meg: a kortársak közül senki sem jellemezte Sziládyt zseniként Vánon kívül. Vajon ő miért tette? Bármennyire is meghökkentő, mondjuk ki egyértelműen: azért, mert a saját élete értelmezéséhez szüksége volt arra, hogy egy zsenivel hozza kapcsolatba önnön sorsát. És ehhez legkézenfekvőbbnek kínálkozott a jókaias reminiszcenciákkal elképzelt, a halasi környezetben nemegyszer csodabogárnak láttatott, talányos életűnek és tudományúnak tetsző akadémikus.

Mindenekelőtt szögezzük le: Ván információi kétségtelen történeti értéket jelentenek a helyi múlt kutatóinak, még inkább a Ván Benjámin személyiségét majdan árnyaltan megrajzolni szándékozó érdeklődőnek kellő szövegkritikai megközelítéssel, de használható részleteket tartalmaznak magáról Szilády Áronról is, mert szépen összegyűjt minden, számára elérhető, hitelesnek látszó adatot a családról és a tudósról egyaránt. Noha nem használta fel az akkorra már jelentős számú irodalmat, munkája a fontos források közé tartozik. Különösen Szilády időskori életmódjára, a mindennapjaira, szokásaira vonatkozó, a szemtanú hitelével előadott oldalak és az ekkori gazdálkodási anomáliákat bemutató részek dokumentumértékűek a pappá választásának adataival és a könyvtára sorsának elbeszélésével együtt. Néprajzi szempontból pedig azért, mert közvetlen közelről megmutatja, hogyan születik és működik a legendaképzés egy minden ízében rátermett mesélő tolla nyomán.

Szorosan ehhez kapcsolódó kérdéskör összegezhető a „nyelvzseni” mítoszában, ami Ván számára Szilády sokféle tudományos elismertségén túl leginkább abban érhető tetten, hogy számos idegen nyelvet beszélt. Persze, semmi alapja sincsen, mértékadó dolgozatok sem említik Sziládyval kapcsolatban. Nyilvánvalóan Vántól származik, aki maga beszéli el egy színpadra illő, megmosolyogni valóan kedves jelenet keretében a 186−187. lapon, hogyan faggatták ki az idős tudóst Klárikával, Szilády unokahúgával efelől. Kár volna kételkedni abban, hogy megtörtént esetet mesél el, ámde érdemes tudni, hogy sem Ván, sem Babyka nem beszélt egyetlen idegen nyelvet sem. Ekkortájt Szilády tanítgatta őket németre. Nem nehéz elképzelni, hogy az öregember mennyire megunhatta a „Nagyapa tud perzsául is?” típusú jámbor kérdést hallani sokadik alkalommal, miközben bólogatott vagy tagadólag rázta a fejét. Az ekkor tizenöt év körüli Babyka 26-ig jutott a huncut módon kitalált, gyerekesen kigondolt számolásban, s ezt Ván – mint egyéb mást is – tényként kezelte. Jól beleillett a Sziládyból zsenit alkotó igyekezetébe. Alapja pedig az lehetett, hogy Szilády ifjúkori tudományterülete, az orientalisztika több fontos nyelv és nyelvjárás ismeretét – adott esetben történeti ismeretét is – megkövetelte a 19. században, s követeli meg napjainkban is. A többféle területen is nagyon tehetséges Szilády szívesen, nemegyszer szórakozásképpen is tanult nyelveket. Igen eredményesen, mert már korán, kisgyermekként a családban elkezdte, s a szigorú iskolai nyelvtanulási tapasztalatokkal jótékonyan megalapozta, külföldi útjaival csiszolta, tudományos érdeklődésével pedig elmélyítette az idegen nyelvek ismeretét. Szóba hozni sem volna érdemes, ha a kiskunhalasi legendáriumban nem futott volna be ekkora karriert Vánnak köszönhetően, s nem terjedt volna el olyan általános érvénnyel és máig hatóan a helyi köztudatban és az ezt formáló intézményekben. Irodalmi vetülete is keletkezett, mert a gimnazista Rigó Bélát szép versre ihlette 1960 tájékán „Huszonhat nyelven perellek, Uram” kezdettel.

Ismerjük el azonban, hogy Ván igen ihletetten választott ki egy tudományterületet a Szilády által műveltek közül. Nem is azt, amelyben talán a legnagyobb eredményeket érte el hosszú pályafutása során, hanem pályakezdése témáját, az orientalisztikát. Jobbat nem is találhatott volna, hiszen egyik sem illeszkedett ennyi naiv, irodalmias bájjal a frázissá kopott romantikus hagyományba, mint éppen az egzotikusnak látott keletiség. Ezt a legkönnyebb előre garantálható sikerrel megragadni. A szerző mesélő fantáziája itt szárnyal a legmagasabbra, itt találja ki a legérdekesebb, ám a legcsekélyebb valóságtartalmat is nélkülöző történeteket: igéző sztambuli utazások, szultáni fogadások, bőkezű állásajánlatok, huncut diáktréfák következnek egymásra ebben a részben.

 

Milyen képet rajzol önmagáról?

Ugyanebből, a zsenit alkotó képzeletből táplálkozik az önportrét megrajzoló igyekezete is: természetesen ő maga is zseni.

Ez a sommás kijelentés túlzó megállapításnak tűnhet fel talán az olvasó számára első pillantásra, és akár megütközést is kelthet, pedig semmi meglepő sincs benne, ha meggondoljuk, hogy már a kortársak is észrevették és számon tartották ezt az erősen ambicionált és a törekvéseiben többféleképpen megmutatkozó szándékát. Jól példázza ezt az alábbi jellemzés: „Ván Benjámin excentrikus egyéniségével, különc életmódjával, rusztikus megjelenésével, nyers modorával sokszor volt szóbeszéd tárgya.” Azt látták benne, hogy „paraszti őstehetség volt, de zsenialitása a belső és külső korlátok miatt az akadémiai hagyományoktól eltérően fejlődött, s mindvégig megőrizte sajátos, rendhagyó vonásait.” Úgy tekintettek rá, mint aki az egyház „egyik kiváló tehetsége, zsenije”. Ezeket a sorokat egy sárbogárdi lelkésztársa, jó ismerője, Szabó Imre írta le róla (Váginé Ván 2009: 187−214). Igen találóan jellemzi, kommentár sem kell hozzá. Inkább arra érdemes itt felfigyelni, hogy milyen nyomai vannak ennek a különös életszerepnek ebben az önéletrajzban. Ami az élet vége felől nézve nem is egyszerű szerep csupán, hanem olyan dédelgetett életideál, ami fiatalon egyenesen megvalósítani kívánt életcéllá volt képes nemesedni, felmagasztosulni.

Szabó megfigyeléseinek igazságát Ván önéletírása több, igen lényeges ponton is igazolja.

Noha a Szilády közelségében eltöltött három és fél esztendő rövidke idő az élet egészéhez képest, természetesen sok tekintetben lehetnek meghatározók az ekkor szerzett impulzusok, itt mégis úgy tetszik, hogy a nagy tudósra való hivatkozások – legyenek azok igen konkrét és valóban megtörtént esetekhez kapcsolva is- folyton a szerző önigazolását szolgálják: megerősítik döntései helyességében a tanáraival, az egyházi elöljárókkal vagy politikai riválisokkal szemben, erkölcsileg elfogadhatóvá teszik Ván túlkapásait. Szilády folyton visszaadja meg-megbicsakló öntudatát azzal, hogy rendre elismeri a teljesítményét („Megálltad a helyedet”, 216.), magasztalja orációját (244−45.), dicséri példázatait („Gyönyörű költészet ez, fiam!”, 124.), publicisztikáját („A Béni cikkeinek félelmetes ereje van.”, 223.), írói ambícióját („költői látásaid vannak”, 213.), tehetségét („Szolgálj a tolladdal, mert azzal sokkal többet tehetsz, mintha e szolgai élet nyomorúságait magadra veszed”, 248.), és jó menedzserként egyenesen Prohászka Ottokárhoz irányítja bírálatra a dolgozatát. Ezért jótékonyan növekszik önbizalma („Írói készségem tudatában voltam”, 270.) és elhivatottság-érzése.

Kápláni tevékenysége csúcspontját azonban mégsem a templomi szolgálatban vagy az irodalmias alkotásban találta meg, hanem az idős Szilády védelmezésében látta a nyugdíjaztatás körül támadt konfliktusokban, amikor „hitvány féregemberek” (244.) „aljas hajszát” (244.) indítottak ellene, és „tervszerű gazság” (243.), „alacsony pimaszkodás” (252.) vette kezdetét, s úgy érezte, hogy ebben a küzdelemben szinte eggyé váltak: „Az én üldöztetésem is azért történt, mert Sziládyt védelmeztem” (244.) – mondja. Mert ebben a gigászivá magasztosult harcban óriássá növekedhetett „a magamfajta hívő szándékú, a vértanúságot vállalni merő ember”… „az üres frázisokat pufogtató, fölfelé hízelgő, a híveket a gályarabok hitével csemegéztető, a másként hívők ellen uszítani tudó, hitetlen nagyképűsködés” (229.) ellenében. Szilády is egyre árnyaltabban láthatta meg káplánja többféleképpen is megnyilatkozó „nem közönséges tehetségét” (219.), s Ván is felfedezhette önmagában, hogy már képes imádott principálisa fejével gondolkodni: „Döbbenve éreztem, hogy Szilády látásait… én is megláttam jórészt…” (245.).

Nos, ez az értelme Szilády zsenivé avatásának.

 

De miféle árnyaltabb Ván Benjámin-kép olvasható ki a dolgozatból, és milyen anyagból építkezik, táplálkozik Ván zseni-önképe, amelynek gyökerei jóval a halasi parókián történt káplánkodása elé, talán egészen a gyerekkoráig nyúlnak vissza, s későbbi konfliktusai miatt elkísérik élete végéig?

A zseniként létezés motívuma nem Ván képzeletének szüleménye, hanem a romantikus művészet hozadéka. A magyar irodalomban ez a Petőfi korában igen népszerű, de a 20. század elejére már jócskán megkésett, avíttas ízű, kopottas szerep, amelynek időszerűtlenségét, használhatatlanságát a java irodalom ekkoriban megmutatja már, de a szórakoztató könnyű műfajokban és a populáris társművészetekben még éli világát a vadzseni kultusza, s amint Ván gyakorlata bizonyítja, ekkoriban könnyen leporolható még, ámbár más a jelentése és az elfogadottsága a főváros polgáriasult világában és megint más a falusi, kisvárosi keretek között, ahol feltehetően nagyobb a keletje ennek a mitikus ön-képnek. Ami pedig a szerzőt illeti: közel a krisztusi korhoz, 1920 körül talán nem is annyira idegen az embertől, mint amennyire anakronisztikusnak látszik a dolgozat írásakor, idős korban, az 1950-es években.

E kánon jellegzetességei könnyen ujjhegyre szedhetők, jellege és tartalma egyszerűen leírható, hiszen sokféleképpen ismerős az irodalmi hagyományból. Szabó (2009) jellemzése pontosan fedi a lényegét. Központi eleme az erős akaratú, túlzón felnagyított, autonóm személyiség, aki mindig az igazsága megmásíthatatlan tudatában cselekszik patetikusan, hősiesen, aki semmiféle korlátozást sem tűr a zabolázhatatlan szabadságvágya miatt. Ezzel együtt sajátja az érzelmek másik véglete is: képes a finom rezdülésekre, igen sérülékeny, könnyen sebezhető, gyakran vigasztalásra szoruló mimózalélek. Születetten zseni, aki tanulás nélkül is birtokában van az igazságnak (a sokféle iskolát megjárt Sziládynak kell figyelmeztetnie a rendszeres tanulás elengedhetetlen voltára és a klasszikusok olvasásának szükségességére), aki az iskolai kereteket is lerázza magáról, szó szerint úgy, ahogyan Petőfi azt oly szépen megírta A természet vadvirága című alapművében (Pesten kirúgják, ezért Szilády Pápán keres neki kapcsolatot, hogy befejezhesse a teológiát, és ne vigyék el katonának.) Erősen megosztó személyiség: megnyilatkozásait viharos érzelmi kitörések, elsöprő erejű indulatok és szélsőséges végletesség jellemzik. Meg nem értettsége és szókimondó őszintesége – ami gyakran látszik nyersességnek – nehezen tolerálható, sőt kibékíthetetlen konfliktusokat szül a számára kisszerűeknek látszó egyházi elöljárókkal, akik aztán falusi szolgálatra kárhoztatják élete nagyobbik részében. A kényszerűen, ámde dacos elszánással vállalt, ezzel egy időben megszépített, idealizált falusi világ és a természetközelség a romlatlan hamvasság, a makulátlan lelki és erkölcsi tisztaság sablon szerinti képlete lesz az ő világképében, amelynek igen szemléletes dokumentumai azok a prédikációiban szereplő hasonlatok, amelyeknek madarak, fák és virágok az ihletői. És azok a később keletkezett, de minden bizonnyal ugyanezt az imázst megteremteni hivatott fotográfiák is, amelyekről – éppúgy, mint a hivatalos fórumokon jelmezszerűen viselt paraszti öltözetéről – szintén nem hiányoznak az irodalmias, ceremoniális külsőségek, amelyeken állatokkal fényképeztette magát az 1930-as évek elején egészen színpadias beállításokban, ars poeticára emlékeztetően: kecskével, lóval, bivalyborjúval.

A vadzseni idegenségének evangéliumi eredetű kellékei ezek: az emberi világ megutált részétől való dacos elfordulást és az erkölcsi tisztaság győzelmébe vetett tántoríthatatlan bizodalmat hirdetik ebben a kommunikációban. Kár volna azt hinni, hogy talán nem voltak esetleg őszinték. Dehogynem. A személyiség minden ízével átélt, katartikus élménynek kell elképzelni őket, nagyon drámai állapotoknak, amelyek éppen ezekben a különleges értéknek láttatott képekben találták meg maguknak a világképhez leginkább illeszkedő kifejezési formát.

És tegyük hozzá: sikeres ez az önkép, és jól működik ez az önmitizálás, mert például máig Szilády utolsó káplánjaként tartja számon a helyi közvélekedés Ván Benjámint, noha ő is megemlíti, hogy Tóth Lajos látta el Szilády mellett utoljára ezt a szolgálatot (263.).

Meg nem értettsége számos egyéb vonatkozásban is megmutatkozik. Életvitelét a katolikusnak nevezhető papi hagyomány szerint alakítja: nem házasodik meg, ahogyan ezt a kálvinista gyakorlat megkívánná.

Az általa felidézett esetek egyik jellemző példája, hogy jobb kapcsolatokat tart fenn a katolikus pályatársakkal, mint református kollégáival. Ennek okaként az elszemélytelenedett és alkalmatlan vezetőkből álló református egyházi intézményrendszert jelöli meg. Magatartásformáló erőként pedig Butykay Antal páter és Prohászka Ottokár prédikációi hatását említi. Ez utóbbin nem kell csodálkozni különösebben, hiszen Prohászka eszméinek, politikai nézeteinek és orgánumának hatása közismert a korban.

E megjegyzések miatt idetartozik vallásos hitének mibenléte is: elmondásából kiszűrhetően az ő hite inkább érzelmi argumentumokon alapult, semmint rendszeres teológiai tartalmú szemléletbeli meggondolásokon. Ezért nem a manapság elfogadott ökumenizmust kell érteni alatta, mint ahogy vélekedik erről Ván élettörtének legtájékozottabb értője, Darányi Mária a több helyi kiadványban is idézett Kiskunhalas almanach-beli szócikkében (Darányi 2002: 246). Nem volt ő a korát megelőző gondolkodó ilyesféle kérdésekben sem.

Számára a világ egyszerűen értelmezhető: szegényekre és gazdagokra, jókra és gonoszokra oszlik. Papi hivatása lényegét is ebben jelölte meg: ő a „természetes emberek”, a tisztaszívű szegények, az igazságra egyedül fogékony, tudatlan, tanulatlan „nép” papja a gazdagokkal és az iskolázottakkal ellentétben. Ehhez szívesen látott megerősítést Szilády példájában, akit egyenesen a kutuvágók papjaként jelenített meg önmaga számára. Hiszen „tudás, műveltség, nevelés csak rafináltabbá teszi az embert” (17.) – mondatja ki az erkölcsi szentenciát Sziládyval.

Ezzel együtt igazán papi szolgálatra termett. A történeteiből az látszik, hogy szenvedélyes lelki elkötelezettség, mélyről jövő jobbító szándék, kitűnő színészi adottságok, művészi képzelőerő és rétori alkalmasság egyaránt jellemezte. Olyan igehirdetővé lett, aki folytonos hadakozásban állt a hívek egy részével, az elöljárókkal, a helybeli és a pesti tanárokkal, de a falusiakkal soha. Nem kétséges, hogy hatásos szónoklatokat tarthatott. Amint az elbeszéléséből kiderül, provokatív célzatosságai miatt is felfokozott várakozás előzhette meg templomi megszólalásait a halasi gyülekezetben. Elbeszélései alapján ő az eszme bajnoka, az igazság egyedüli letéteményese, aki nem latolgat, nem mérlegel, hanem kinyilatkoztat, de ő ezt a tulajdonságát a zseni-lét kötelező tartozékának, pozitív értéknek tekintette.

Ván dolgozatának legfontosabb módszere az irodalmias eljárás alkalmazása. Ennek különösen fontos szerepe a személyes emlékei felidézése során lesz. Azt hangoztatja, hogy abban az időben nem készített kellő számú feljegyzést a beszélgetéseikről és az eseményekről, inkább csak emlékeire hagyatkozik. Mégse csodálkozzék el az olvasó, ha Szilády megszólalásait egyenes beszéd formájában olvashatja, olyasformán, mintha irodalmi szöveggel lenne dolga. Mert valójában azzal is van: ha tárgyias dokumentumot vagy eseményt idéz is helyenként Ván, azt ügyes szerzői fogással alakítja át regényes történet elemévé. Ő ezt nem is tagadja: több vonatkozásban is megemlíti, hogy drámát írt a paplak életéről, ami elnyerte a család tetszését, sőt, Szilády még a kijavítására is javaslatot tett. A hagyatékában fennmaradt ez is, nyilván ebből idézte azokat a részeket, amelyeket a szemtanú hitelével akart előadni. A korban még divatos színmű sablonjai itt is megmutatkoznak: a parókia eseménytelen hétköznapjaiba és a szintúgy drámai cselekmények nélküli tudósi világba, a magányába zárt, a kisszerű, sőt, néha egészen alantas környezettől meg nem értett zseni lelki szenvedése és reménytelen küszködése a sémája.

A drámai műfaj szabályai szerint épül fel a jelenetezés, de még a szereplők megválasztása is. Persze, nehéz lenne eldönteni, hogy irodalmivá stilizált figura-e itt csupán például a később fontos néprajzi gyűjtővé lett Nagy Czirok László vagy a jelentős helytörténésszé vált Nagy Szeder István a bőségesen megidézett helybeliek közül, vagy valóságos, történeti alak a két halasi. Azaz Ván személyes antipátiája velük szemben kinek szól? Kétségtelen, a történeti személyekkel kapcsolatban tesz olyan furcsa módon igazságot, hogy Szilády tekintélyének tudományos súlyával, vele személyesen mondatja ki felkészületlenségükről a megsemmisítő verdiktet. Megfellebbezhetetlenül.

 

Mire valók az intimitások?

Ezek is kifejezetten irodalmias célzatúak: a szemtanúi hitel megteremtését szolgálják a körülmények kialakításában, s a külsőségek megragadásával a bennfentesség látszatát keltik és garantálják. Ezzel az olvasói bizalom elnyerése a céljuk. Ezen túl annak a hatásnak az elérése, hogy az olvasó dokumentumként kezeljen minden információt. Azaz megteremteni azt a látszatot, amit egy valóságos irodalmi alkotástól vár el az ember.

 

Milyen minőségűek?

Helyenként eltúlzottak, máskor pletykaszintűek. Ilyenek Szilády pesti utazásai, a Kuun Irmáról szóló részletek vagy a céduláira írt, kifejezetten férfitársaságba szánt, durva, sőt trágár megjegyzések, amelyeket ő nyilvánvalóan soha nem tett volna közzé. Mint ahogy tudós nemzedéktársaihoz fűződő bizalmas viszonya sem lett volna soha nyilvános beszélgetés tárgya.

Ugyanakkor Szilády gondolkodásáról vagy habitusáról, lelki alkatáról szinte semmit sem tudunk meg. Ennek részben a Ván módszerét megalapozó szemléletbeli okai vannak: megállapításai nem értelmező tartalmúak, hanem leíró-jelenetező szerepűek. De azt is be kell látni, hogy ő ennek a nagyon személyes, majdnem titkárinak elképzeltetett szerepkörnek a pozíciójából csak ennyit látott és ennyit értett meg Sziládyból a maga képzettségével és az analizálásra kevéssé hajlamos gondolkodásával.

A dolgozat súlypontját képező, egyházi küzdelmekként megrajzolt viták és szóváltások túlzó beállítás következményei annak ellenére, hogy ezeknek is van igazságtartalma. Elsősorban nem Szilády, hanem Ván konfliktusai ezek a halasi hívek egy részével és az elöljárókkal. Ahogy ő fogalmaz: „az az idő… tele volt ellene folytatott aljas támadással, s az alacsony lelkek egymást gáncsolva törtek katedrája felé, s engem láttak a nép tömege szemében utódjának, érthető, hogy engem támadniuk kellett”. Az elhivatottság-érzéséből és abból az igen határozott meggyőződéséből fakadtak, hogy neki két, mindenek fölött álló vezérlő csillaga van, a legnagyobbak: Szilády és Prohászka (akiről ezen a vallomáson kívül csupán azt tudjuk meg, hogy levélben reagált a dolgozatára) – ők érinthetetlenek és imádandók; az alattuk elhelyezett mindenki más megítélhető, kritizálható, elmarasztalható vagy éppen szerethető. A gazdagok pöffeszkedők és többnyire tanulatlanok, az iskolázottak gerinctelenek, talpnyalók és áskálódók. Mindannyian haszonlesők, és az eszközökben nem válogatva törnek céljuk felé. Ezért önmaga igazáról mélyen meggyőződve, eltántoríthatatlan hittel és prófétai hevülettel ostorozta jellembeli gyengeségüket és a sajátjától eltérő felfogásukat.

Az említetteken kívül az önmitizálás számos formáját találta meg a szerep szerint később is: még idős korában is feszület függött az ágya feje fölött és Szilády Stepanek-féle portréja szentkép gyanánt mellette.

Egyetlen könyve születése is szokatlan. Nem írja le előre a prédikációit, hanem rögtönöz, ezért lábra kap felőle az a rosszalló vélemény, hogy fel sem készül rájuk. És ennek az ellenkezője is, hogy zseniális képességeinél fogva nincs is szüksége arra, hogy a retorikai gyakorlat követelményei szerint vázlatot készítsen magának. Pedig csak Sziládyt követi egy kis megengedhető, diákos kivagyisággal, aki ekkor már természetesen régóta nem fecsérli ilyesmire az idejét – gondoljuk mi, olvasók. Maga Ván beszéli el, hogy egy meg nem nevezett hívő gyorsírással jegyzetelte az előadásait azért, hogy kiadhassák majd őket. Így született a Napra forgok című kötete. Egy pápai tanárától jött ez az ötlet néhány évvel korábban, aki Sziládyról érdeklődve javasolta az ott diákoskodó Vánnak, hogy ily módon mentsék meg a feledéstől a jeles tudós egyházi beszédeit. Csak sajnálni lehet, hogy erre nem került sor.

A kritika nem érti meg olyan mélységben, amennyire a szerző megkívánta volna, ezért csalódott. Ezen sem nem segít, sem nem enyhít a természettudományos társulat kitüntetése a prédikációbeli képeiért, hiszen nyilvánvalóan nem helyettesíti a szakmai, azaz írói elismerést, inkább egy szerencsétlen „vigaszdíj” csupán az értetlen kritikusok és a zseniális alkotó sémájára.

Támadásnak minősíti az elmarasztaló észrevételeket, amelyek főként vallási felfogását vetik a szemére. Ezért pereskedik is. A könyv körüli egyházi konfliktusok következménye az lesz, hogy falusi papi létre, küzdelmek nélküli magányba taszítják a sokra hivatott fiatalembert, s a Szilády mellett reményekkel kecsegtető karrierje hosszú időre megakad.

Szilády-életrajza tulajdonképpen anekdotákra épülő elegyes történetek láncolata, amelynek a biográfia és a visszaemlékezés ad keretet. Ugyan nem egységes, de kellemes, mesélgetős stílusban előadott, eleven történetek ezek. Jól tükrözik, hogy szerzőjük nem volt írói tehetség nélkül való. Kacérkodott is az írással: más halasiakhoz hasonlóan még az említett színpadi jelenettel is megpróbálkozott. Ám a papi palástot nem cserélte fel a kötetlennek tetsző írói életmódra. Persze, erre szükség sem lett volna, amint mutatja számos nagynevű elődje és kortársa példája, de ő az írói mesterséget nem tanulta ki, mert a könyvét ért kritika miatt annyira megsértődött, hogy nem publikált többet. Ezért nem is válhatott igazi íróvá sohasem, noha az évek során tetemes mennyiségű kéziratot halmozott fel. Ám ez csak az ilyen irányú szándékát és eltökéltségét mutatja meg, a tanulási folyamatot nem pótolja.

De a tanulás vagy megismerés másféle formáit sem. Például nem valószínű, hogy Ván pontosan megértette, mit is jelenthet az akadémikus Szilády viszonyulása a szintén akadémikus Prohászkához vagy ifjúkori tudós barátaihoz. Ezért találja furcsának a Vámbéry Ármin temetése körül történteket is. Az sem Szilády, hanem Ván felfogását tükrözi, hogy nem egyházi sajtóban vagy igényesebb konzervatív lapban, akár az ekkor már klasszikus Vasárnapi Újságban, ahol régebben is írtak róla, vagy az Új Időkben, hanem politikai lapban, az Új Nemzedékben jelent meg információ az idős tudósról.

Valljuk meg, hogy egy kicsit értetlenül állunk ez előtt a naivnak, gyermekinek megrajzolt, zseniálisnak tudott életszerep előtt, és alapjaiban véve elhibázottnak, mesterkéltnek, a szerzővel ellentétben túlságosan is populárisnak találjuk. Elgondolásunk szerint némely művészeti ágban valóban értékképző erő lehet a zsenialitás, de a számtalan kötöttségtől terhes papi hivatás sokrétű tevékenységköreiben az igehirdetésen kívül nemigen hasznosulhat az efféle adottság. Legalábbis a nyugati rítusú egyházakban nem. Ezért nemcsak anakronisztikus, hanem funkciótlan és hiábavaló törekvés is az erre való vágyakozás. Csak konfliktusokat szül, és erősen frusztrál. Ráadásul sem a célját, sem az értelmét nem nagyon lehet megragadni. Mindazonáltal az egyháztörténeti kutatások majd kellő körültekintéssel megvonják az értékeit.

Végül: semmivel sem magyarázható, és igen fájdalmas hiányérzetet szül az olvasóban az a körülmény, hogy Ván még csak említést sem tesz Szilády egyéb, az egész életművét alapvetően meghatározó magyar irodalomtörténeti és nyelvészeti munkáiról. Bármennyire hihetetlen – hiszen feltehetően az olvasástól már csak a foglalkozása miatt sem idegenkedő fiatalemberről van szó –, és bármennyire félve gondolunk is rá, mégis arra az igen meglepő következtetésre kell jutnunk, hogy Ván nem olvasta, ezért nem is ismerhette Szilády könyveit, sőt, egyetlen tudományos dolgozatát vagy fordítását sem, mert erre vonatkozóan semmiféle nyomot sem találni a visszaemlékezésében. Általában a családi beszélgetések során sem eshetett szó ilyesféle kérdésekről, mert akkor az mint „intimitás” jó eséllyel szóba kerülhetett volna. Feltehetően ebben a környezetben Szilády a maga tudományát a dolgozószobájában tartotta – bezárva. Az időskori, magántermészetű megnyilatkozásait, ítéletalkotásait egyébként nyilvánvalóan meghatározta az a tény, hogy önmaga is tisztában volt saját állapotával, és számolt lehetőségei erősen korlátozott voltával.

 

Hogyan sikerült ez a kései, a szerzőt illető rehabilitációs szándéktól sem mentes kiadás?

Kifejezetten reprezentatív könyv lett belőle: a formátum, a vastag borító, a súlyos műnyomó papír, a gazdag illusztrációs anyag olyanná teszi, amilyent a puritán életvitelű és ízlésű Szilády bizonyára túlzónak talált volna, pedig hát a millennium környékén igazán nem fukarkodott a magyar könyvkiadás az impozáns kiállítású könyvekkel. Nincs is ezzel semmi baj, örömét lelheti benne az ilyesmit kedvelő olvasó. Ám meglehetős zavart kelt a szokásos gyakorlattól eltérő szöveggondozás és az utószóban foglalt megjegyzések tartalma és jellege. E helyen azonban ezekre nem térünk ki tüzetesebben, csupán egyetlen problémát emelünk ki, ami elgondolásunk szerint alapja lehet az egésznek: a szerkesztői eljárás mellett főként a felfogás, ugyanis alapos félreértéssel, elfogadhatatlan módon nem forrásként, hanem tanulmányként értelmezi a dolgozatot. Az utószóban igen helytelenül oda is sorolja a tudományos munkák közé, és akként is bánik vele. Vélhetőleg ezért hiányoznak azok az elengedhetetlen forráskritikai megjegyzések, amelyek kötelező kellékei volnának egy ilyesféle kiadásnak. Egyébként nehéz lenne megmondani, hogy miért kezeli Ván minden egyes megjegyzését dokumentumként. Mert való igaz ugyan, hogy Ván szemtanú, kortárs és főszereplő egy hovatovább száz éve történt, rövidségében is hosszú időt átfogó eseménysorozatban, ám az olvasó számára azért korántsem közömbös tisztán látni az ő értékítéletének differenciáltságát és igazságtartalmát: helytelenségét vagy helytálló voltát. Hiszen közönségesen ismert és gyakran idézett, Aronson tétele: „az emlékezet a mi személyes, állandó, önigazoló krónikásunk” (Aronson−Tavris 2009: 67). Feltétlenül tudnunk kell ezért, hogy autentikus szerzővel van-e dolgunk. Annál is inkább, mert akiről Ván ezt a könyvet írta, az nem egyszerűen zseni, hanem ennél sokkal több: munkássága eredményét illetően a magyar tudománytörténet kiválóságainak egyike. És nem mellesleg: többek között éppen a modern filológiáé.

 

 

Irodalom

Aronson, Elliot − Tavris, Carol 2009: Történetek, hibák (de nem én tehetek róluk). Az önigazolás lélektana. Budapest: Ab Ovo Kiadó.

Darányi Mária 2002: Ván Benjámin. In: Kiskunhalas almanach. Kiskunhalas: Thorma János Múzeum, 246.

Váginé Ván Judit 2009: Ván család. Kiskunhalas: Thorma János Múzeum.

 

 

Lektorálta: Nyomárkay István