Budapest: Osiris, 2007.

Németh Ákos

[A teljes cikk letölthető formátumban]

Takáts József könyvének két fő célkitűzése egy új tudományterület, a narratív magyar politikai eszmetörténet körülhatárolása, illetve a felsőoktatásban használható tankönyv megírása. E célkitűzések eredménye a könyv elbeszélését meghatározó kettős szempontrendszer: a politikai szótár átrendeződései mentén tagolt diskurzusanalízis, amely a politikai gondolkodás egyes irányzatait a kor kérdéseire adott válaszokként, hatástörténeti összefüggésükben tárgyalja, illetve a politikai gondolkodás nagy teljesítményeinek felsorolásszerű ismertetése. Hiánypótló műnek tekinthető Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténete, mely nemcsak egyetemi tankönyvként tölthet be fontos szerepet, de a szélesebb körű tudományos ismeretterjesztés céljainak is megfelel.

[Abstract in English]

Eszmetörténet mint a politikatudomány provokációja

Takáts József könyvével már több recenzió is foglalkozott a közelmúltban. A mű összefoglaló igénye, továbbgondolásra ösztönző, sőt időnként kifejezetten provokatív megállapításai azonban indokolttá tehetik, hogy olvasói időről időre visszatérjenek hozzá.

A Pécsi Tudományegyetem adjunktusaként tevékenykedő szerző meglehetősen ambíciózus felütéssel indítja művét: „A modern magyar politikai gondolkodás történetéről mind ez ideig egyetlen összefoglaló munka sem jelent meg”. Az első hallásra kissé meghökkentő állítás hátterét azonban csak a következő rövid, bevezető fejezetek világíthatják meg. Az elkövetkezőkben hamar nyilvánvalóvá válik Takáts markáns, a politika nyelvi aspektusát előtérbe helyező megközelítésmódja, melynek keretében a magyar politikai gondolkodás történetének narrativista fordulatát: mibenlétének újrafogalmazását és szövegközpontú rekanonizációját célozza a „politikai eszmetörténet” diszciplínájának kijelölésével. Erre utal a tudományága elé kitűzött cél meghatározásával („A politikai nyelv történeti rétegeiről tudhatunk meg valamit, használatának történetét megismerve.”; 8), valamint a 19. század meghatározó politikai nyelveit taglaló, elméleti alapvetésként is felfogható fejezete (14−21) lapjain. A későbbiekben pedig a megközelítés vissza-visszatérő kulcsfogalmai („szótár”, „beszédmódok”, „politikai nyelv”, „narratívák”, „nyelvi jelentésváltozások” felemlegetése) vallanak a takátsi eszmetörténet diskurzuselvű nézőpontjáról.

A szerző narrativista célkitűzései felől tekintve már érthetőbbek a tudományág-alapítói ambíciók, amiképpen a magyar politikai gondolkodás szövegszerűen hozzáférhető kánonjának hiányosságai is sokkal szembetűnőbben merülhetnek fel. „A magyar politikai gondolkodásnak nincsen kánona” – jegyzi meg kissé kategorikusan könyve 10. oldalán, aminek okát a politikai bölcselet teljesítményeiről zajló folyamatos gondolkodás hiányában látja (11). Ennek azonban ellentmondanak a következő rövid fejezet (A 19. század előtt) állításai, melyek a felvilágosodás korától kezdődően már egyértelműen körülhatárolható, folyamatos és önálló politikai diskurzust tételeznek (13). Másrészt azt is érdemes megjegyezni, hogy a „Magyar politikai gondolkodás története”, illetve „Magyar állambölcselet” – különböző címeken – napjainkban számos hazai főiskola, egyetem kötelező tantárgya, ami már az eddigiekben is óhatatlanul a főbb politikai szereplők és eszmeáramlatok kijelölését, kanonikussá válását eredményezte. Sőt – mint Bodnár-Király Tibor és Nagy Ágoston is megjegyzi – nevek, reifikált eszmék és tettek ismertetésén keresztül már a középiskolai oktatás is átad valamiféle eszmetörténeti rangsort (Bodnár-Király – Nagy 2008: 188). Az eddigiek összegzéseként tehát a szerző műve előzmények nélküliségére vonatkozó állítását meglehetősen túlzónak érzem – annál is inkább, hiszen Schlett István kétkötetes, folytatásra váró munkája expressis verbis A magyar politikai gondolkodás története címet viseli. Bár a magyar politikai gondolkodás diskurzuselvű feldolgozásának terén csakugyan Takáts Józsefé lehet az elsőség, a korábbi, illetve párhuzamos magyarországi törekvésekhez való viszonyának számba vétele mégis nagyon hiányzik.

A Takáts József által meghatározott két fő célkitűzés összehangolása: egy új tudományterület körülhatárolása és kánonjának kijelölése, illetve a felsőoktatásban használható tankönyv megírása egyfajta eklekticizmust eredményezett, aminek legfőbb jele a könyv elbeszélését meghatározó kettős szempontrendszer. A politikai szótár átrendeződései mentén tagolt diskurzusanalízis, amely a politikai gondolkodás egyes irányzatait a kor kérdéseire adott válaszokként, hatástörténeti összefüggésükben tárgyalja, a magyar politikai gondolkodás történetét nyelviségében megragadni kívánó narratológus társadalomtudósra, míg a politikai gondolkodás nagy teljesítményeinek felsorolásszerű ismertetése tankönyvíróra vall. A két aspektus között létrejövő kényszerű kompromisszumok eredménye lehet, hogy a bevezető fejezetekben deklarált diszkurzív megközelítés nem egyforma mértékben érvényesült a könyv megírása során. A létrejött mű pedig – minden elhatárolódó gesztus dacára – mégis hasonlít olykor a politikai gondolkodás történetének korábbi, eszmék parafrázisaira támaszkodó „logocentrista” összefoglalásaihoz. Másrészt azonban a könyv azon recenzenseivel sem értek egyet, akik szerint az ambiciózus bevezető fejezetnek „nincs folytatása” a továbbiakban (Bodnár-Király – Nagy 2008: 184). A legjobb ellenpéldát e tekintetben a mű jól árnyalt Széchenyi-, illetve Szekfű-pályaképei jelenthetik.

Mind a célkitűzés fogalmi tisztázatlanságai, mind pedig a tárgyalásmód eklekticizmusa ellenére a szerző vállalkozása érdekes, jól olvasható kötetet eredményezett. A domináns hatástörténeti elv jegyében valójában csak a 19. század elejével kezdődik Takáts politikai eszmetörténeti narratívája, s az 1948-as évvel zárul. Ezen időbeli határok között megközelítőleg azonos terjedelemben – 63, illetve 62 oldalon – foglalkozik a 19., valamint a 20. század első felének eszmetörténeti fejleményeivel. A „szótár-átrendeződések” metaforájával jelölt korszakhatárok a magyarországi politikai diskurzus négy fő szakaszát választják el egymástól, melyek közül az előbbi három részletes bemutatást kap, míg az utolsót már inkább csak jelzi az elbeszélő.

A politikai nyelvhasználat és fogalomrendszer reformkorral kezdődő egységének legfőbb ideológiai irányzatát a liberalizmus jelenti, amelynek Szabó Miklós nyomán meghatározott három történeti típusát más-más kérdésekre adott válaszként jellemzi a szerző. Ennek megfelelően az abszolutizmussal szemben létrejött klasszikus angolszász liberalizmus magyarországi megfelelője a reformkor Wesselényi és Kossuth nevével fémjelzett nemesi szabadelvűsége. A néhány évtizeddel később kialakuló, feudalizmussal szembenálló kontinentális liberalizmus követőjének az 1848 előtti Eötvös, illetve centralista társai tekinthetők. Az 1848–49-es évek demokratizmusával szemben megfogalmazott, s annak kudarcából is tanuló modern liberalizmus magyar klasszikusa pedig A 19. század uralkodó eszméinek befolyása az államra, szintén Eötvös tollából. Mindent összevetve a 19. századi magyar liberalizmus különböző irányzatait a jogegyenlőségi, modernizáló, mintakövető, illetve szerves fejlődés eszményét valló jelzőkkel illeti a szerző. A mintakövetés, mint a korabeli politikai diskurzus alapvető vonása indokolhatja, hogy a háttérben működő, meghatározó nyugati – elsősorban angol, francia – paradigmákról is szó essen. Figyelemre méltó a szerző azon állítása, mely szerint az 1840-es évek politikai szereplői pártállásuktól függetlenül a francia forradalom történetében vélték felfedezni a Magyarország jelenét és közeljövőjét értelmező „nagy elbeszélést” (39–40). A korabeli megnyilatkozások alapján látható, hogy volt, aki borzongva (Széchenyi), és volt, aki rajongva (Petőfi) tette ezt. A kiegyensúlyozott, szerves fejlődést hangsúlyozó angol történelmi paradigma inkább a reformkor kezdeti, Széchenyi nevéhez köthető szakaszában, illetve az 1849-es összeomlás után töltött be meghatározó szerepet. Ugyanakkor talán érdemes megjegyezni, hogy a Takáts által egyébként kontinentális liberálisnak tekintett 1848 előtti Eötvös számára is fontos lehetett az angol polgári fejlődés modellje: erre utal a Reform (1846) című programadó munkája, melyben a népképviseleti törvényhozás és a parlamentnek felelős kormányzás intézményi hátterének megteremtésére tett javaslatot az angol reformok, elsősorban az 1832-es „Nagy Reformtörvény” (Representation of the People Act) szellemében.

Az eddigiekben vázolt diszkurzív logika alapján nem meglepő, hogy a 19. század konzervativizmusát a liberális kihívásra adott válaszként tárgyalja a szerző. A könyv vonatkozó fejezete a 19. századi magyar történelem értelmezése során uralkodóvá vált „whig narratíva” egykori ellenfeleinek méltó rehabilitációját nyújtja a Dessewffy Aurél, Somssich Pál, Szécsén Antal által képviselt konzervatív érvrendszerek felidézésével. A háttérben meghúzódó nyugati eszmetörténeti párhuzamot – különösen az utóbbi két politikus-gondolkodó esetében – Edmund Burke képviseli.

A századra jellemző nacionalista diskurzusok tárgyalása során a szerző részben túllép a kijelölt időbeli kereteken, a nemzeti retorika két egymást követő nyelvi paradigmáját határozva meg. A modern magyar nemzet-fogalom kialakulását elemezve azt a figyelemre méltó kijelentést teszi, mely szerint e folyamat során egyszerűen az antik görög-római előzményekre visszavezethető republikánus érvelés alanya változott meg: politikai közösség helyett a nyelv által formált közösség került előtérbe. Ez pedig egyszerre szolgálhatott a jogkiterjesztő demokratikus törekvések, illetve a nyelvművelés, a nemzeti irodalom formálásának kiindulópontjául (65). A többek között Kölcsey és Kossuth által képviselt nyelvi-kulturális közösség-fogalmat Takáts szerint az 1870-es évektől a faji-leszármazási alapú nemzet-fogalom váltotta fel. A fordulat hátterét pedig a nacionáldarwinizmus és a pozitivizmus determinisztikus ember-fogalmának magyarországi recepciója jelentette. E két domináns megközelítésmód ismertetése után a szerző a kiegyezés kora politikai elitjének „históriai nemzetkoncepciójáról” (Gergely András), illetve az 1849 utáni évtizedek nemzetpolitikájáról is szót ejt.

Az első korszak három meghatározó eszmetörténeti portréja közül talán Széchenyiről szólva jut legközelebb a szerző saját narrativista célkitűzéseihez („Széchenyi és a Széchenyi-értelmezések”), amikor „a legnagyobb magyart” a hozzá kapcsolódó értelmezések intertextusában mutatja be. Szót ejt „a modern magyar politika eredetmondájának” tekintett kultikus Széchenyi-értelmezés kialakulásáról, de ugyanekkor a politikusi-gondolkodói életút más elbeszéléseit is felidézi, bizonyítva, hogy az életmű nem választható el saját értelmezési hagyományaitól. Az Uralkodó eszméket középpontba állító Eötvös-portré ezzel szemben inkább hagyományos értelemben vett ismertetés, mely a szerző által a magyar politikai gondolkodás legjelentősebb teljesítményének tekintett kétkötetes mű főbb téziseinek parafrázisát adja. A fejezet során meggyőzően érvel Eötvös konzervatív liberális fordulata mellett. Ugyanakkor, ha komolyan vesszük a 41. oldalon olvasható kijelentést, mely szerint az Uralkodó eszmék „szerzője halála után csak kevéssé befolyásolta a magyar politikai gondolkodást”, akkor a mű hangsúlyos szerepeltetése látványos eltérést jelenthet a mindeddig központi kanonizációs szempontként deklarált hatástörténeti elvtől. Kemény Zsigmond pályaképe az eddigi két megközelítésmód ötvözetét jelentheti. A 19. század legjelentősebb magyar konzervatív gondolkodójaként értékelt Kemény néhány művének e kijelentést alátámasztó ismertetése után a hozzá kapcsolódó értelmezési hagyomány, hatástörténet (Asbóth János, Horváth János, Tamás Gáspár Miklós) vázlata következik. A konzervatív politikai gondolkodói pályakép felvillantott analógiáit pedig – Halász Gábor nyomán – Burke, illetve Macaulay jelenti.

A „politikai szótár átrendeződésének” gyakorlatát a 19. századi „nagy hagyomány” lassú átalakulásának bemutatása során ismerhetjük meg. A politikai nyelvhasználat változásának 1870-80-as években végbement folyamata egyrészt a diskurzus alapfogalmainak kicserélődését, másrészt pedig korábbi jelentéseik változását, módosulását jelenti. A szerző által említett példák közül a szociális tematika előtérbe kerülése az előbbi, míg az állam fogalmának változása egyértelműen az utóbbi esetet képviselheti. A szocializmust nemcsak újonnan megjelenő rivális politikai eszmeként, hanem egy olyan önálló „nyelvi világként” értékeli a könyv írója, mely „alig érintkezett a kulturális elitével” (77). A magyar politikai osztály által 1867 után birtokba vett állam fogalma eközben mindinkább a közérdek, a gazdasági és kulturális haladás, illetve a nemzet képviselőjeként kezdett értelmet nyerni, sokszor a magán- vagy osztályérdekeket hordozó „társadalommal” szembeállítva (75–6). A dualizmus korának etatista fordulatát tükrözhetik a nemzetiségi politika eötvösi toleranciát felváltó homogenizáló törekvései is. Ugyanakkor Magyarország nagy mértékű indusztrializálódását, s a korábbi jogi-bölcseleti műveltségeszmény gazdasági-természettudományos irányú átalakulását jelzi a „polgárosodás” fogalmának materiális dimenziót előtérbe állító jelentésváltozása (79), valamint az uralkodó romantikus emberkép pozitivista fordulata (83–4). A főbb vonásaiban ekként jellemzett politikai diskurzusváltás eredménye a korábbi ideológiai irányzatok átalakulása: az etatista, modernizáló liberalizmus, és a rendszerkritikus, szociális konzervativizmus formálódása, valamint a pozitivista, természettudományos hatásokat tükröző radikalizmus megjelenése. A korszak legjelentősebb alakja a Takáts által „újkonzervatívként” értékelt Asbóth János, a vonatkozó nyugati paradigmát pedig immáron a modernizációt morális-szociális alapon bíráló Disraeli, és a kortárs brit konzervatívok jelentik (80–3).

A könyv felépítésének kérdés-válasz logikája a századelő eszmetörténetének tárgyalására során is visszatér. Takáts a Pulszky Ágost által megfogalmazott „korkérdésekre” (nemzeti eszme, a munkásosztály helyzete, állam-egyház viszonya) a Társadalomtudományi Társaság A társadalmi fejlődés iránya (1904) című vitáján elhangzott előadások alapján igyekszik rekonstruálni a különböző eszmék képviselőinek válaszát. Ennek megfelelően a korszak legjelentősebb szocialista gondolkodójaként a szindikalista Szabó Ervin kap szerepet. A XIII. Leó pápa 1891-es Rerum novarum enciklikája nyomán Magyarországon is hamar visszhangra talált keresztényszocialista eszmét Geőcze Sarolta – valamint Prohászka Ottokár – képviseli, míg a 19. századi hagyományait újrafogalmazó, szociális töltetű liberalizmus reprezentánsa Gratz Gusztáv. Az egyedüli kivételt Jászi Oszkár jelenti, aki annak idején – mint Litván György monográfiájából is tudható – minisztériumi állásáért és egyetemi karrier-terveiért aggódva, nem kis lelki tusa árán utasította vissza az előadói felkérést (Litván 2003: 42). A Jászi által kidolgozott „haladáselvű, pozitivista, kozmopolita, antiklerikális, szocialisztikus” nézetegyüttes Takáts elbeszélésében a „szabad szocializmus” elnevezést kapja, ezáltal egyértelműen elhatárolva a liberális hagyománytól. Másrészt azonban azt is hangsúlyozza, hogy Jászi – barátjával, Szabó Ervinnel szemben – nem akart teljes kulturális diszkontinuitást, a marxisták etatizmusa helyett pedig a szabad kooperáció jelentőségét hangsúlyozta, s szocialisztikus, polgári radikális nézeteit voltaképpen a 19. század aufklärista liberalizmusából levont végső következtetéseknek tekintette (94). A kínálkozó – bár nem említett – nyugati párhuzamot véleményem szerint a brit fabiánusok jelenthetnék. A szerző összegzése szerint a korszak domináns eszmei irányzatai jellemzően antiliberálisok, antikapitalisták, érdeklődésük középpontjában a szociális kérdés állt, céljukat pedig a fennálló politikai-gazdasági rendszer eltörlése vagy legalábbis alapvető kiegészítése jelentette (87).

1919 újabb korszakhatárt jelöl Takáts politikai diskurzus-történetében, melynek bemutatása során sikeresen kerüli el a homogenizáló „Horthy-korszak” sztereotípiát. A két világháború közötti időszak politikai szótára jól szemléltetheti azt a sajátos tematika mentén tagolt, korlátozott és egyre inkább szűkülő pluralizmust, mely a magyar politikai gondolkodás e korszakát jellemezte. Amiképpen a kiegyezés korának kulcsfogalma az „állam” volt, úgy a szótár átalakulása nyomán a „nemzet” kategóriája került a politikai beszéd középpontjába, mely már tisztán etnikai és nem politikai fogalom. A kor másik központi témáját a „zsidókérdés” jelentette: a fogalomhoz kapcsolt jelentéstartalmak pluralitását szemléltetheti a problémával foglalkozó, arra utaló politikai gondolkodók világnézeti sokszínűsége (az antiszemita Méhely Lajostól Németh Lászlón át Bibó Istvánig), illetve az egyes megközelítésmódok ingadozása az etnikai, illetve fajelméleti pólusok között (10–5). A modern magyar politikai életet meghatározó, s az 1918–19-es idők skizmájára visszavezethető világnézeti tagolódás is ekkor vált a politikai szótár meghatározójává: jobb- és baloldal fogalma ekkor töltődött fel máig érvényes jelentésekkel.

Végül az új szótár jellemző sajátsága a kiegyezés korát meghatározó politikai alapfogalmak (parlamentarizmus, liberalizmus, szabad verseny) széles körű elutasítása, azaz negatív jelentéstartalmakkal való feltöltődése az új értelmezői közösségek – elsősorban a „frontgeneráció” tagjainak – horizontján.

A fejezet eszmetörténeti portréiban Takáts árnyalt képet rajzol olyan ellentmondásos pályát befutott személyiségekről, mint Bajcsy-Zsilinszky, Szabó Dezső vagy akár Szekfű Gyula. Amennyiben a szerző saját véleményeként olvassuk azt a jelöletlen hivatkozást, mely szerint „Sok kései értelmezője véli úgy, hogy Szabó Dezső jelentőségét nem műveinek színvonala, hanem hatása biztosítja.” (116), akkor a legendás Eötvös-kollégista gondolkodói portréjában éppen a könyv Eötvös-képének negatívját fedezhetjük fel, s a neki szentelt önálló alfejezetet elsősorban a kötet hatástörténeti módszerének tulajdoníthatjuk. Szekfű Három nemzedékét ezzel szemben – Dénes Iván Zoltánnal egyetértve – a magyar konzervatív gondolkodás leghatásosabb teljesítményeként értékeli a szerző (112). Utal rá, hogy az 1920-ban, Egy hanyatló kor története alcímmel megjelent mű nem „csupán” szaktörténészi munka, sokkal inkább a szerző jelene által motivált politikai cselekvésként értékelhető. Fontos lehet az a meglátás, mely szerint Szekfű műve „a konzervatív hagyomány nagy utólagos igazolását”, s végső soron e korábban háttérbe szorult nézetrendszer újraértelmezését hozza létre. A szövegközi kapcsolatot teremtő, Asbóth János ötven évvel korábbi írásától kölcsönzött cím, illetve Kemény Zsigmond Széchenyi-értelmezésének felidézése egy lehetséges magyar konzervatív kánon megalapozásának irányában hathat, melynek sarokpontjait Széchenyi mellett Kemény, illetve Asbóth gondolkodói öröksége jelölheti.

Takáts politikai eszmetörténetének feltétlenül előnyére válik, hogy szerzője irodalmár is egyszersmind. Amiképpen a 19. századi fejezetekben Berzsenyi és Kölcsey, úgy a két világháború közti szellemi életről szólva Németh László, illetve Déry Tibor, József Attila, Kassák Lajos, Nagy Lajos világában is otthonosan mozog, valamint a korszak baloldali gondolkodását meghatározó Gide-recepciót (Visszatérés a Szovjetunióból, 1936) sem hagyja figyelmen kívül.

Végül megemlíthető még, hogy e sorok írója egyetért a szerzővel Lukács György világnézeti fordulatának analízisét illetően. Magam is úgy látom, hogy Lukács „1918 előtti gondolkodását az 1918 utánival elsősorban saját osztályának, a polgárságnak/burzsoáziának a megvetése, intézményeinek, értékeinek és magatartásformáinak teljes elutasítása köti össze. A kommunista mozgalom és a marxizmus lehetőséget adott számára, hogy végleg szakítson osztályával…” (127). E mondatokat igazolhatja Lukács 1918–19 előtti gondolkodói és személyes útkeresésének egyik legfontosabb dokumentuma, az Esztétikai kultúra (1913) című kötet, s legfőképpen annak címadó tanulmánya.

A magyar politikai diskurzus 1945-ös változása a korábbiaknál jóval nagyobb átalakulást ígér: „Az a magyar nemzet, amelyik ezer éven keresztül a politika letéteményese [volt], lelép a színpadról és átadja a helyét annak a másik nemzetnek, amelyik a nemzet alatt élt…” – idézi a szerző Kovács Imre szavait (136). A politikai nyelv alapvető változását a jobboldali radikalizmus kizáródása és a marxista „dialektus” dominánssá válása jelezheti, a fordulat kiteljesedését azonban már nem tárgyalja kötetünk. A koalíciós évek eszmetörténeti értékű fejleményeit Takáts szerint a demokrácia fogalmáról folytatott viták jelenthetik. A következő oldalakon több, különböző világnézeti hátterű modellt is bemutat: a rövid ismertetésekből Szekfű Gyula, Révai József, Moór Gyula, Kovács Imre, Csécsy Imre koncepcióit ismerheti meg az olvasó. Végül, Az európai társadalomfejlődés értelme című műve kapcsán Bibó István szellemi portréját és későbbi recepcióját villantja fel az elbeszélő. E sorok írója egyetért a könyv korábbi recenzensével (Laczó 2009: 283), amikor úgy érzi, némiképp hirtelen ér véget Takáts eszmetörténeti narratívája. A kötetet záró, 1948–89 közötti fejleményeket érintő „Kitekintés” óhatatlanul olyan benyomást kelthet, mintha egy később kidolgozandó fejezet – vagy netalántán egy újabb kötet – rezüméjét olvasnánk.

Mindent összevetve hiánypótló műnek tekinthető Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténete, amely nem csak egyetemi tankönyvként tölthet be fontos szerepet, de a szélesebb körű tudományos ismeretterjesztés céljainak is messzemenően megfelel. Ami pedig a magyar politikai eszmetörténet narrativista fordulatát illeti: a „provokáció” után az egyes részterületek kimunkálásának, a felvetett problémák kutatásának kell következniük. De ez már a jövő feladata.

Szakirodalom

Bodnár-Király Tibor – Nagy Ágoston 2008: Egy különös eszmetörténeti kiméra. In: Politikatudományi Szemle, 17. évf. 4. 183–91.

Cieger András 2008: Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. In: Budapesti Könyvszemle, 20. évf. 1. 54–7.

Laczó Ferenc 2009: Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. In: Helikon, 55. évf. 1–2. 281–3.

Litván György 2003: Jászi Oszkár. Budapest: Osiris Kiadó.

Lukács György 1998: Esztétikai kultúra. Budapest: Napvilág Kiadó – Lukács Archívum.

Schlett István 1996: A magyar politikai gondolkodás története, I. kötet. Budapest: Korona Kiadó.

Schlett István 1999: A magyar politikai gondolkodás története, II/1. kötet. Budapest: Korona Kiadó.