Eperjes: Filozoficka Fakulta Presovskej Univerzity, 2012. 100 pp. ISBN: 978-80-555-0612-8

Bánhegyi Mátyás

[A teljes cikk letölthető formátumban]

A Non-Literary and Literary Text in Translation című könyv szerzője, Klaudia Bednárová-Gibová angol és német irodalom és nyelv szakon szerzett diplomát. Kutatásaiban főként angol−szlovák nyelvpárral dolgozik, szűkebb kutatási területe a korpusznyelvészet, az angol szóalkotás, az EU-s szaknyelv, illetve szövegek műfaji sajátosságainak kutatása. PhD-disszertációját a szaknyelvi és irodalmi szövegekben előforduló fordítási folyamatokról (translation procedure) írta. Jelenleg az eperjesi egyetem angol-amerikai intézetének adjunktusa.

A szintén szaknyelvvel és irodalmi szövegekkel foglalkozó, általunk most recenzált műben Bednárová-Gibová arra keresi a választ, hogy e kétféle szöveg szövegjellemzői és azok fordításai mennyiben hasonlatosak, illetve eltérőek egymástól, valamint hogy a fordítások a szövegjellemzők terén milyen és mennyi hasonlóságot mutatnak. A szerző elsősorban azt az általánosabbnak mondható célt tűzi ki könyvében, hogy kvantitatív elemzések során az ezen szövegek fordításakor alkalmazott fordítási folyamatokat azonosítsa, illetve hogy a kutatás vonatkozó adatait értelmezze. A szerző arra is keresi a választ, hogy két – a fordítástudományban tradicionális értelemben – igen eltérő szövegjellemzők miatt egymás ellentéteként nyilvántartott szöveg hogyan viselkedik a fordításkor: mely fordítási folyamatok jellemzőek egy információval jelentősen telített és nagyon pontosan visszaadandó EU-s tanácsi irányelv fordításakor, illetve egy kreatív fordítói megoldásokat kívánó regényrészlet (W. P. Young The Shack című műve) fordítása esetén.

Az alkalmazott terminológia szempontjából fontos tisztáznunk, hogy a fordítói szakirodalom nagy részével összhangban a szerző elkülöníti a fordítási folyamatokat, pl. a fordítói módszerektől és a fordítói stratégiáktól, amely utóbbi kettő a fordítói munkáját leíró terminusok. Ezen fogalmakkal ellentétben a fordítási folyamatot a szerző olyan eszközként határozza meg, amely alkalmas a forrásnyelvi és célnyelvi szövegek között felfedezhető szemantikai és formális viszonyok leírására. Leegyszerűsítve tehát arról van szó, hogy a fordítási folyamatokat a szerző szövegelemző eszközként használja a szlovák−angol nyelvpár kapcsán leírandó szövegjellemzők azonosítására.

A három fejezetre tagolódó mű első fejezete a bevezetés után a kutatási területet és a kutatás célját jelöli ki. A kutatás – szűkebben véve és a fentieknél még pontosabban megfogalmazva – a már említett nagymértékben különböző szövegek esetében keresi a választ arra, hogy az ennyire különböző szövegek fordításánál megfigyelhetők-e különbségek a fordítási folyamatok tekintetében, és ha igen, akkor melyek közülük a jelentősek. A könyv második fejezete a két szöveg esetében tapasztalható szövegjellemzőket veszi górcső alá. A harmadik fejezet pedig a már említett EU-s irányelvet és az irodalmi szöveget tartalmazó, a szerző által összeállított korpusz adataira támaszkodva írja le az alkalmazott fordítási folyamatokat, azok típusait és előfordulásuk gyakoriságát. Az alábbiakban először a kutatáshoz alkalmazott elméleti hátteret ismertetjük röviden, aztán pedig a második és a harmadik fejezetet mutatjuk be részletesebben.

A szerző az egész mű tulajdonképpeni elméleti háttereként a fordítási folyamatok elméletét használja. Ezek az elméletek a forrás- és a célnyelvi szöveget vetik össze és az azokban előforduló egymáshoz viszonyított szövegszerű különbségeket osztályozzák. Bednárová-Gibová három modellt ismertet részletesen: Vinay és Dalbernet (1958) az általuk megállapított hét fordítási folyamatot két nagy csoportra osztják (közvetlen és indirekt). Newmark (1981, 1988) 17 fordítási folyamatot ír le, amelyek között részben van átfedés Vinay és Dalbernet (1958/1995) modelljéhez viszonyítva. Schreiber (1993, 1998) lexikai, grammatikai és szemantikai kategóriákba sorolja az általa megalkotott 15 fordítási folyamatot. A szerző a harmadik fejezetben bővebben kifejti ezeket az elméleteket, már csak azért is, mert ezekből gyúrja össze saját modelljét, amelynek használatát az általa megalkotott korpuszon ki is próbálja a gyakorlatban, illetve a kapcsolódó eredményeket könyvében közli is.

A könyvnek második fejezete a szövegjellemzőkkel foglalkozik, azon belül is leírja és összeveti a szakszövegek és az irodalmi szövegek sajátosságait. A rövid szakirodalmi áttekintés után, ahol kitér arra, hogy a szöveget kezdetben egy témájában egységes, morfoszintaktikailag és szemantikailag összefüggő megnyilatkozásnak tartották, illetve az ezt követő meghatározásokban önálló funkcióval, megnyilatkozási helyzettel és szociokommunikatív jellemzőkkel bíró egységként kezelték, a szöveget – leegyszerűsítve – a szerző a következőképpen határozza meg: a szöveg egy témájában és funkciójában egységes nyelvi és nyelvészeti jellemzőkkel bíró olyan szövegegység, amelyet egy adott kommunikatív célra és egy adott kommunikatív funkció betöltésére alkottak. A kommunikatív funkciót tekintve számos szövegfajtát különböztethetünk meg, pl. elkülöníthetünk szakszövegeket és irodalmi szövegeket.

A fordításra tekintettel a szerző ebben a fejezetben írja le a szakszövegek és az irodalmi szövegek jellemzőit. A szakszövegek kapcsán megállapítja, hogy stílusát tekintve ez a szöveg nagyon precíz, valamint a terminusok következetes és egyértelmű használatára törekszik. Az ilyen szövegekben gyakran találunk sztereotip, az adott szaknyelvre jellemző szófordulatokat. Reiss (1981) szövegtipológiai klasszifikációjára támaszkodva elmondható, hogy ezek a szövegek informatív és operatív szövegek, azaz információtartalmuk magas, a befogadót pedig a tényközlés révén cselekvésre késztetik. A korpuszt egyfelől képező jogi szakszövegek általában nem kapcsolódnak egy adott kultúrához, tehát ilyen értelemben akulturális szövegek. Bednárová-Gibová szerint a szakszövegek más nyelven történő visszaadása a Newmark-féle (1981) szemantikai fordítás tárgykörébe tartozik, azaz a fordító nemcsak a jelentést, hanem a szöveg formáját, tehát – Newmark értelmezésében – szintaktikai jegyeit és stilisztikai jellemzőit is próbálja a forrásszöveghez legközelebb eső módon visszaadni. A jogi szakszövegek fordításának kommunikatív céljáról pedig megtudhatjuk, hogy oly módon fordítják le őket, hogy a forrásnyelvi tartalmat adják vissza a célnyelvben abból a célból, hogy a forrás- és célnyelvi szöveg jelentése és az abban közölt jogi szándék azonos legyen, valamint hogy a két szöveg az adott kultúrákban azonos jogi hatást váltson ki.

Az irodalmi szövegek jellemzője ugyanakkor az, hogy másodlagos jelentést is hordoznak, amely – Toury (2007) szerint – egyfajta irodalmi kódként a normál szöveg feletti rétegben található. Az irodalmi szövegeknek esztétikai funkciója van, elsődleges céljuk pedig egyfajta üzenet megfogalmazása, nem pedig pusztán a tartalmi mondanivaló ismertetése. Az üzenet célba juttatásának eszköze lehet a többértelműség, azaz a denotatív és a konnotatív jelentések szándékolt együttes használata. A szerző szerint az irodalmi művek fordításakor az egyik legnagyobb nehézség a forrásnyelvi stílus visszaadása, hiszen Reiss (1981) szövegtipológiája szerint ezek a szövegek kifejező szövegek. Fontos tudnunk, hogy ezen szövegek esetében a Newmark-féle (1981) kommunikatív fordításnak kell érvényesülnie, azaz a célnyelvi szövegnek a forrásnyelvi szöveggel azonos hatást kell kiváltania a befogadóban. Nord (2005) is hasonlóan gondolkodik, amikor az ilyen szövegek esetében instrumentális fordításról beszél, azaz hogy a célnyelvi szövegnek a forrásnyelvi szövegtől független üzenetátvivő eszközként kell funkcionálnia a célnyelvi kommunikatív szituációban.

A szaknyelvi és az irodalmi szövegek jellemzőit és az azok fordításával kapcsolatos jellemzőket összehasonlítva, Bednárová-Gibová arra az összegzésre jut, hogy a szakszövegek információkat, tényeket és a minket körülvevő valóságot írják le, míg az irodalmi szövegek egyfajta írói, kreatív világot teremtenek. E tulajdonságok miatt a szakszövegek fordításának terminológiailag tökéletesnek kell lennie, 100%-ban a forrásnyelvi szövegben közölt jelentést kell tükröznie, a fordító részéről pedig nem szükséges annyi és olyan jellegű kreativitás, mint az irodalmi szövegek fordításakor, tehát elsősorban inkább a szaknyelvi normákhoz kell igazodni. Az irodalmi szövegek fordítása azonban ezzel szemben értelmező jellegű fordítást – tehát nem pusztán a normákhoz való igazodást – kíván, ahol a forrásnyelvi szöveg jelentését torzításmentes értelmezés révén kell visszaadni: ez a fordítás valójában nagy mértékű kreativitást igényel.

Bednárová-Gibová könyve az egy szaknyelvi és egy irodalmi szöveget tartalmazó korpusz elemzését leíró és az ily módon keletkezett kvantitatív adatokat közreadó harmadik fejezettel folytatódik. Vinay és Dalbernet (1958), Newmark (1981, 1988) és Schreiber (1993, 1998) modelljét felhasználva, a szerző az angol nyelvű forrásnyelvi szövegeket hasonlítja össze azok szlovák fordításával a fordítás révén bekövetkező és a fordítási folyamatok segítségével kimutatható szövegszerű változások tekintetében. Bednárová-Gibová a korpuszban összesen 11-féle fordítási folyamatot azonosít, azok egy részét pedig további alkategóriákra bontja. Az alábbiakban ezeket a fordítási folyamatokat és a hozzájuk tartozó alkategóriákat részletesebben is ismertetjük.

A Bednárová-Gibová által leírt első fordítási folyamat a transzpozíció (1 – transposition): a szerző a transzpozíciót a forrás- és a célnyelvi szöveg tekintetében olyan szándékos és gyakran elkerülhetetlen lexikai vagy szintaktikai csereként értelmezi, amely a forrásnyelvi szöveg szemantikai tartalmát változatlanul hagyja, azaz a forrásnyelvi szövegek által közölt információt veszteség és hozzáadás nélkül állandóként, változatlanként megőrzi a célnyelvi szövegben. A transzpozícióknak két fajtát különíthetjük el: szófaj- és mondatalkotóelem-transzpozíciókat. Az első fajtánál a forrás- és célnyelvi szövegben az azonos jelentésű elem szófaja különbözik, a másodiknál pedig ugyanazt a jelentést más-más szintaktikai funkciójú mondatrésszel fejezi ki a két szöveg. A második fordítási folyamat a moduláció (2 – modulation). Itt a meghatározás a következő: ugyanazt a tartalmat, jelenséget más nézőpontból, más fókuszpontból, más gondolatmenettel, de a jelentést változatlanul hagyva írja le, fogalmazza meg a célnyelvi szöveg. Kétféle modulációt különböztethetünk meg: a kifejezés modulációját, amely a lexika szintjén érvényesül, valamint a tiszta modulációt, amely a szintaktikai szerkezetek szintjén működik. A harmadik és negyedik fordítási folyamat a növelés és a csökkentés (3-4 – expansion, reduction). Az explicitációs hipotézisekkel összefüggésbe hozott növelés a célnyelvi szöveg szó- vagy mondatszámbeli növekedését, illetve a forrásnyelvi szövegben implicit jelen lévő tartalmak explicitté tételét jelenti; a csökkentés ennek az ellentéte, azaz a célnyelvi szöveg szó- vagy mondatszámbeli csökkenését, illetve a forrásnyelvi szövegben expliciten jelen lévő tartalmak implicitté tételét takarja.

Az ötödik fordítási folyamat a permutáció (5 – permutation), ahol az elemek sorrendisége különbözik: a forrásnyelvi lexikai és/vagy grammatikai elemek a célnyelvi szövegben más sorrendben jelennek meg. A hatodik fordítási folyamat az átvétel (6 – magyarul használatos erre még a kalk terminus is; calque): ez a forrásnyelv terminusainak morfémáit és szemantikai felépítését utánzó tükörfordítás. A szerző az átvétel két altípusát különíti el: a szemantikai és a szóképzési átvételt. A hetedik ismertetett fordítási folyamat a szókölcsönzés (7 – borrowing): ez egy forrásnyelvi szónak a célnyelvben történő, változatlan formában való használata, amely külföldi hangzást, ízt kölcsönöz a fordításnak. A szókölcsönzésnek két alfajtájáról ír a szerző: az átvételről (transference) és az átírásról (transcription). Itt jegyezzük meg, hogy az eddig leírt fordítási folyamatok jellemzőek mind a szakszövegek, mind pedig az irodalmi szövegek fordítására: azaz mind a két vizsgált szövegtípusban megtaláljuk ezeket a fordítási folyamatokat, bár eltérő mennyiségben. Ebből arra enged következtethetünk, hogy ezek a folyamatok – legalábbis a vizsgált korpusz tekintetében – szövegtípus-független jelenségeket testesítenek meg.

A fentiektől különböző négy fordítási folyamat viszont csak az irodalmi szöveg fordításában volt kimutatható. Ezeket részletezzük most. (8) Naturalizáció (naturalisation): a forrásnyelvi szót (általában tulajdonnevet) a célnyelvre jellemző kiejtési és morfológiai, illetve egyéb normához igazítja a fordító. (9) Adaptáció (adaptation): a forrásnyelvben leírt üzenet ismeretlen a célnyelvi befogadók számára, így ezen kultúrafüggő kifejezések, metaforák stb. használata helyett a célnyelvben hasonló hatást kiváltó szavakat, metaforát stb.-t alkalmaz a fordító. (10) Mondatok újraalkotása (recasting sentences): a forrásnyelvi (esetlegesen többszörösen) összetett mondatokat a célnyelvben – grammatikai átalakítások révén – egyszerűbb mellérendelő mondatokkal, illetve a mondathatárokat átalakítva adja vissza a fordító. (11) Átfogalmazás (paraphrase): egy adott propozíciós tartalom szabadabb, kreatív, esetlegesen egyes részeiben felerősített tartalommal való, művészi jellegű visszaadása. A Bednárová-Gibová által a korpusz elemzésére használt fordítási folyamatok leírása után térjünk most rá a korpusz elemzése révén kapott adatok ismertetésére. A korpuszt alkotó szövegek elemzésére épülő kvantitatív adatokból és azok összevetéséből Bednárová-Gibová az alábbi következtetéseket vonja le. Mindkét szövegtípusban a leggyakoribb fordítási folyamat a transzpozíció. Ezen kívül a szaknyelvi szövegben még igen gyakori a növelés, a moduláció és a permutáció, míg az irodalmi szövegben a növelés, a permutáció, a csökkentés és az átfogalmazás jelenléte meghatározó. Szignifikáns különbségeket láthatunk a szaknyelvi és az irodalmi szöveg fordítása során alkalmazott fordítási folyamatok tekintetében, amit jól mutatnak a korpuszból vett adatok. Szófaj-transzpozícióból a szaknyelvi szövegben 2,5-szer annyi fordul elő, mint az irodalmi szövegben, hasonlóképpen mondatalkotóelem-transzpozícióból majdnem kétszer annyi fordul elő a szakszövegben, mint az irodalmi szövegben. Kifejezés modulációjából szinte másfélszer annyit találunk a szakszövegben, mint az irodalmi szövegben. Érdekes módon tiszta modulációnál nincs különbség a két fajta szöveg között. Permutációból dupla annyit találunk az irodalmi szövegben, mint a szakszövegben. A növelés tekintetében kis mértékű különbséget találunk az irodalmi szöveg javára. A csökkentés viszont háromszoros arányban van jelen ebben a szövegtípusban. A szakszövegben az irodalmi szöveggel ellentétben ötször annyi átvétel fordul elő. Szintén több mint ötszörös mennyiségben van jelen a szókölcsönzés a szakszövegben az irodalmi szöveghez viszonyítva. Ahogy már azt fentebb említettük, naturalizáció, adaptáció, mondatok újraalkotása és átfogalmazás kizárólag az irodalmi szöveg fordításában fordult elő, a legnagyobb számban e szöveg tekintetében pedig az átfogalmazás van jelen. Mint a fenti eredményekből is kitűnik, a kétféle elemzett fordítási szöveg jó néhány hasonlóságot, de számos eltérést is mutat a fordítási folyamatok tekintetében, ami arra enged következtetni, hogy a fordítók különböző jellegű nyelvhasználati tevékenységet végeznek egy szakszöveg és egy irodalmi szöveg megalkotásakor. Azaz vélhetőleg másféle fordítói tudás és készségek szükségesek egy jó szakszöveg és megint más egy jó irodalmi fordítás esetében, amit a korpusz adatai is alátámasztanak.

Összességében a recenzált művel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy érthető, követhető és párhuzamos szerkesztésű fejezeteket tartalmaz, amelyek nagyban segítik az olvasót a tartalom megértésében. A logikus szerkesztés révén a korpusz, a kétféle szöveg jellemzőinek leírása, maga a fordítási folyamatok definiálása, valamint a kapott eredmények ismertetése és összehasonlítása is jól érthető. Az eredmények részletes ismertetése pedig az olvasót számos szakmai kérdés újragondolására sarkallja.

Kritikai észrevételként említem meg, hogy a korpuszt alkotó szövegek kiválasztásának alaposabb indoklása hiányzik a műből: érdekes lett volna megtudni, hogy miért éppen ezt a két szöveget választotta a szerző. Véleményem szerint praktikus lett volna azt a fordítási folyamat-elemzési modellt, amelyet a szerző használ, külön, a többi modell után leírni, kifejteni, táblázatba foglalni és a 3. fejezet megfelelő részében elkülönítetten közreadni. Ez nagyban segítette volna az olvasókat, hogy pontosan átlássák, hogy milyen fordítási folyamatokat fog a szerző felhasználni, és hogy ezek egymáshoz hogyan kapcsolódnak. Véleményem szerint ez az adatok ismertetését is még átláthatóbbá és rendszerezettebbé tette volna.

A könyv felhasználását illetően elmondható, hogy a monográfia modellként szolgálhat más olyan kutatások számára, amelyek szintén fordítási folyamatokat kívánnak vizsgálni egy adott korpuszon: a könyv elemzési eszköze és az adatok leírása mintául szolgálhat egy ilyen kutatás elvégzéséhez, illetve ismertetéséhez. Érdemes lenne egy másik korpuszon, más nyelv(ek) kapcsán végzett elemzés(ek) eredményeit összevetni a Bednárová-Gibová által leírt adatokkal, és akár nyelvtől és szövegtípustól független – vagy éppen azokra jellemző – fordítási univerzálékat keresni. A szerző – és akár az esetleges későbbi hasonló kutatások – által közreadott adatok véleményem szerint a fordításoktatásban és fordítóképzésben is igen jól használhatók, hiszen az adatok olyan tendenciákat írnak le, amelyeket az oktatásban mint követhető, illetve követendő szövegalkotási tendenciákat lehet bemutatni és ezek segítségével a fordítói szövegalkotás tekintetében ajánlásokat lehet megfogalmazni a képzésben résztvevők számára.

Mindezeket tekintetve, Bednárová-Gibová műve nemcsak a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó szakembereknek, hanem a korpusznyelvészet gyakorlati felhasználása iránt érdeklődőknek is tartalmas olvasmány, illetve mintául szolgálhat számos hasonló kutatás megszervezéséhez, bemutatásához, valamint leírásához.

Irodalom

Catford, J. 1965: A Linguistic Theory of Translation. Oxford: Oxford University Press.

Newmark, P. 1981: Approaches to Translation. Oxford: Pergamon Press.

Newmark, P. 1988: A Textbook on Translation. New York and London: Prentice Hall.

Nord, Ch. 2005: Text Analysis in Translation. Theory, Methodology and Didactic Application of a Model for Translation-oriented Text Analysis. 2nd ed. Amsterdam and New York: Rodopi.

Reiss, K. 1981/2000: Type, Kind and Individuality of Text. In: Venuti, L. (ed.): The Translation Studies Reader. London and New York: Routledge. 160–171.

Schreiber, M. 1993: Übersetzung und Bearbeitung. Zur Differenzierung und Abgrenzung des Übersetzungsbegriffs. Tübingen: Günter Narr.

Schreiber, M. 1998: Übersetzungstypen und Übersetzungsverfahren. In: Snell-Hornby, M. et al. (eds.) Handbuch Translation. Tübingen: Stauffenburg Verlag. 151–154.

Vinay, J. P. and Dalbernet, J. 1958: Sylistique Comparée du Francais et de L’anglais: Méthode de Trauction. Paris: Didier.