Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

Fábián Zsuzsanna: Ricerche sulla valenza

Szeged: Grimm Kiadó, 2009. 238 oldal.

Kardos Orsolya

[A teljes cikk letölthető formátumban]

A kötet Fábián Zsuzsannának a vonzatkutatás témakörében 1978 és 2009 között megjelent írásait tartalmazza. A szerző célja, hogy áttekintést nyújtson a vonzatkutatás eredményeiről, különös tekintettel az olasz–magyar kontrasztív kutatásokra. Ezenkívül számba veszi e kutatásoknak a lexikográfiára gyakorolt hatásait és a magyarországi vonzatkutatásban elért eredményeket.

A könyv hat fejezetre oszlik: az I. fejezet (7–28.) a magyarországi vonzatkutatást mutatja be; a II–III–IV. fejezet az igei (29–72.), a melléknévi (73–108.) és a főnévi (109–167.) vonzatokról szól; az V. fejezet (169–215.) a vonzatok szótári ábrázolását vizsgálja; a VI. fejezet pedig az összesített bibliográfiát tartalmazza (217–238.).

Az első tanulmány két olyan magyar nyelvész tevékenységét mutatja be, akik már a vonzatelmélet megalapítóját, Tesnière-t (1893–1954) és elődjét, Brühlert (1879–1963) megelőzve foglalkoztak a vonzatok kérdésével. Szilágyi István (1819–1897) (A magyar szókötés szabályai. Pest, Eggenberger, 1846) különbséget tesz „aktív” és „passzív” vonzat, mai terminussal élve fej és argumentum között, és kimondja, hogy a „vonzási erő” a szavak belső tulajdonsága. A névszói állítmány vonzatait elemezve megállapítja, hogy csak a melléknévi állítmány rendelkezhet vonzattal, a főnévi nem, továbbá felsorol egyes szemantikai csoportokat, amelyek jellemzően bizonyos típusú bővítménnyel állnak – megelőzve ezzel, hogy létezhet a fej és argumentumai közötti szemantikai kapcsolat. Az igei állítmány kapcsán különbséget tesz a kötés szintjei között, s ezzel intuitívan utal a kötelező és a fakultatív bővítmények közötti különbségre. Brassai Sámuel (1800–1897) széles körű nyelvismeretének és természettudományi képzettségének köszönhetően kora nyelvtudományát messze megelőző felismeréseket tett. Eredményei egy átfogó mondattani elmélet részét képezik (A magyar mondat I-II-III., Akadémiai Értesítő, 1860–63). Tesnière-hez hasonlóan ő is abból az elképzelésből indul ki, hogy a mondat magja a ragozott ige, és ettől függnek a további bővítmények, azaz a mondat többi eleme. Tagadta az alany-állítmány mondatbeli kettősségét, és kimutatta, hogy az alany kategóriája nem univerzálé jellegű.

A fejezet a magyar vonzatkutatóknak a magyar nyelvvel kapcsolatban és a kontrasztív vizsgálatok (francia–, olasz–, német–, angol–, spanyol–, orosz–, török–, koreai–magyar és a finnugor nyelvek) területén elért eredményeinek bemutatásával zárul. Az 1960-as években megjelent első strukturalista jellegű elméleti művek után az 1990-es évektől kezdve egyre inkább a strukturalista alapok és a legújabb eredmények integrálására törekedtek, a közelmúltban elérhetővé vált nagyméretű korpuszok pedig új lendületet adtak a vonzatkutatásoknak.

Az ige vonzatait vizsgáló második fejezetet Maria Teresa Angelini és Fábián Zsuzsanna Olasz igei vonzatok (Budapest, Tankönyvkiadó, 1981) című, a 800 legfontosabb olasz ige vonzatát tartalmazó szótárának szerkesztésekor született tanulmány nyitja meg. A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy van-e kapcsolat az igék vonzatszerkezet és jelentése között. A „mondást” kifejező igék (verba dicendi) vonzatainak vizsgálata után megállapítja, hogy a csoporton belül meghatározható három szemantikai alcsoport nagyrészt tükrözi a vonzatszerkezetekben meglévő különbségeket. Ha azonban abból a feltételezésből indulunk ki, hogy az azonos vonzatszerkezettel rendelkező igék ugyanabba a szemantikai mezőbe tartoznak, megállapítható, hogy nincs egyértelmű megfelelés a vonzatstruktúra és a jelentés között. Azon igék például, amelyek vonzatszerkezetében megtalálható a kettős, alternáló (~ qc a q // ~ q di q) vonzat, eltérő vonzatstruktúrával rendelkeznek, kivéve a rimborsare és risarcire igéket, amelyek mind jelentésükben, mind vonzatszerkezetükben azonosak. Tehát az a tény, hogy bizonyos egy közös vonzatbeli jellegzetességgel bírnak, még nem elegendő ahhoz, hogy egyazon szemantikai mezőbe tartozzanak. A tanulmány igazolja a tudósok óvatosságát a vonzatszerkezet és a jelentés közötti szoros kapcsolat feltételezése terén.

A második fejezet második cikke az igei mondatok és a frazeológiai egységek közötti kapcsolatot vizsgálja, és olyan definíció kidolgozására törekszik, amelynek segítségével e két kategória egyértelműen elkülöníthető egymástól. Az alanyból, állítmányból és tárgyból álló szerkezeteket vizsgálva megállapítható, hogy egy szabad szókapcsolat akkor válik frazémává, amikor a szerkezet eredetileg szabad helyeit olyan elemek töltik be, amelyeket nem lehet mással (vagy egymással) szabadon felcserélni. E kötöttség eltérő fokai figyelhetők meg a különböző szerkezetekben (a legnagyobb fokú kötöttséget a közmondásoknál tapasztaljuk). Elmondható tehát, hogy az S + V + O típusú frazeológiai egységekben az ige szemantikailag mindig „telített”, és hogy a vizsgált korpusz alapján úgy tűnik, hogy az átvitt értelmű igék tárgya is szemantikailag „telített”.

Külön tanulmány mutatja be a legfontosabb olasz igék vonzatait tartalmazó szótárt (Angelini, M. T. – Fábián Zs., Olasz igei vonzatok. Budapest: Tankönyvkiadó, 1981 e 1998), amely az igék kötelező bővítményei mellett a fakultatív vonzatokat és az esetleges alárendelt bővítményeket is bemutatja. Alárendelésnél információkat találunk a ragozatlan mellékmondatot bevezető prepozícióról, az igeidőről, a mellékmondat névmással való helyettesíthetőségéről, ragozott mellékmondatoknál pedig a mondatot bevezető lehetséges kötőszavakról és az ige módjáról. Jelölve vannak az alternáló vonzatok, egyes vonzatok ritka jellege, a homonimák és a bővítmény típusa (élő, élettelen, helyhatározói vagy állítmányi bővítmény), a vonzatok stilisztikai értéke és más lexikai-nyelvtani információk.

A fejezet egy jövőbeli magyar–olasz igei vonzatszótár munkáinak leírásával zárul. A címszavakat a mai magyar próza (Füredi M. – Kelemen J.: A mai magyar nyelv szépprózai gyakorisági szótára 1965–1977. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989) 500 leggyakoribb igéje alkotja, a szócikkek kidolgozásánál pedig az ÉKSz (Juhász J. – Szőke I. – O. Nagy G. – Kovalovszky M. (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978; Pusztai F. (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003) útmutatásait követték. A szócikkek a fent ismertetett vonzatszótárakban találhatókkal azonos nyelvtani-lexikai információkat tartalmaznak. A szerkesztés során felmerült és alaposabban vizsgált problémák, amelyekről külön tanulmányok születtek: a címszavak kiválasztása és aljelentéseik strukturálása, a vonzatok ábrázolása, az alany argumentumjellege. További érdekesség, hogy az argumentumoknak a szótárban alkalmazott sorrendje (SVO vagy SVArg) nem minden esetben felel meg a jelöletlen szórendnek, hanem csupán egyfajta alapmodellt kínál, amely alapján adott esetben jelölt szórendű mondatot kaphatunk.

A harmadikszakasz első cikke két melléknévi vonzatszótár szerkesztése közben felmerült legfontosabb nehézségekről számol be (Affranio, R. – Fábián Zs.: Magyar–olasz melléknévi vonzatszótár. Budapest, Magánkiadás, 1996; Fábián Zs.: Olasz–magyar melléknévi vonzatszótár. Budapest: Tankönyvkiadó, 1996), amelyek közül néhány alaposabb vizsgálatra kerül a fejezet többi tanulmányaiban.

Az olasz melléknévi vonzatszótár szerkesztése során felmerült problémák egyike a korpusz kérdése: a 600 címszót, vagyis a vonzattal rendelkező mellékneveket olasz nyelvtanok és gyakorisági szótárak segítségével választották ki a szerzők. A melléknevek és a múlt idejű particípiumok elkülönítése is különös nehézséget jelentett, amelynek megoldásához gyakorlati kritériumokat kellett kidolgozni. A szerzők melléknévnek tekintették azon múlt idejű participiumokat, amelyek a) nem vezethetők vissza főnévi igenévre vagy az a főnévi igenév igen ritka, b) más vonzatokkal rendelkeznek, mint a főnévi igenév, amelyből származnak. Ami az egyes szócikkek szerkezetét illeti, külön jelölik a melléknevek abszolút és állítmányi használatát, a vonzatokat bevezető prepozíciókat, a vonzatok szemantikai jellemzőit, azon ragozott és ragozatlan mellékmondatokat, amelyek a melléknevek vonzataként feltűnhetnek, valamint a vonzatok fakultatív vagy kötelező jellegét.

Külön tanulmány vizsgálja az olasz melléknevek korlátozó értelmű bővítményeit. Ezek a bővítmények egyrészt tekinthetők vonzatnak, másrészt a létrejött struktúra sokszor igazi frazéma, mert a lehetséges nominális bővítmények a fej (a melléknév) jelentésétől függenek. Az élőlények fizikai tulajdonságait jelölő melléknevek mellett például csak testrészeket vagy testi tulajdonságokat jelölő főnevek állhatnak, és emiatt inkább frazémákról beszélhetünk. A testi vagy szellemi tulajdonságot vagy pszichológiai állapotot jelölő melléknevek bővítményei azonban tágabb szemantikai osztályba tartozhatnak, vagyis átmenetet képeznek a vonzatok és a frazémák között. A főnév csak az igen tág jelentésű melléknevek esetén választható meg szabadon, ezek „valódi” vonzatok.

A fejezet az olasz és a magyar melléknevek legjellegzetesebb vonzatszerkezeteinek összehasonlításával zárul. Miután a szerző tisztázta az ekvivalencia fogalmát és az azt meghatározó tényezőket (a melléknév szintaktikai szerepe, nem teljes megfelelések, szemantikai megszorítások, strukturális kérdések), következik az olasz melléknevek és magyar megfelelőik vonzatszerkezetének leírása. Például a jelzői szerepű, önállóan (prepozícióval) használt olasz melléknév magyar megfelelője a jelzői melléknév (ragozott/utóneves melléknév). Végül következik azon szerkezetek magyar megfelelőinek leírása, amelyekben a melléknév argumentuma ragozott, illetve ragozatlan mellékmondat vagy ragozott, illetve ragozatlan személytelen szerkezet.

A negyedik egység első tanulmánya az olasz főnévi vonzatszótár (Angelini, M. T. – Fábián Zs.: Olasz–magyar főnévi valenciaszótár. Dizionario italiano-ungherese della valenza dei nomi. Szeged: Grimm Kiadó, 2005) szerkesztése során született. A Tullio De Mauro gyakorisági listája (Guida all’uso delle parole. Vocabolario di base della lingua italiana. Roma: Editori Riuniti, 1989) alapján kiválasztott mintegy 550 címszót kiegészítették a didaktikai szempontból különösen fontos főnevekkel, azon szókapcsolatokkal, amelyeket e főnevek igékkel alkothatnak, valamint a legfontosabb prepozíciós szókapcsolatokkal. A szerző ismerteti az egyes szócikkek felépítését, a példák forrását, valamint a főnévi szintagma lehetséges szintaktikai szerepeit. A tanulmány nagy része egyes főnévi vonzatszerkezetek, pl. a ~ di N bővítmény elemzésével foglalkozik (lehetséges szintaktikai funkciók, élő vagy élettelen jelentésű főnevek váltakozása, a di N bővítménnyel járó szerkezetek és a di elöljárószóval képzett összetételek megkülönböztetése, kétértelmű szerkezetek), valamint a kettős vagy többszörös vonzatokat vizsgálja (alternáló kötőelemek, a birtokos melléknévvel kapcsolatos problémák, a mellékmondatként megjelenő vonzatok, a bővítmények összeegyeztethetősége és egymáshoz viszonyított sorrendje). A tanulmányt néhány, a szótárból idézett szócikk zárja.

Szintén a főnévi vonzatszótár szerkesztése során figyelték meg a szerzők, hogy a kutató nyelvi kompetenciája és a közösség nyelvhasználata nem feltétlenül esik egybe. A (Google keresőprogram segítségével összeállított) korpuszban fellelt példák sokszor ugyanis nem tükrözik a kutatók által feltételezett vonzatszerkezeteket. A példák egyrészt megerősítik azt a feltételezést, hogy a beszélők csak korlátozott számú (általában kettő) bővítményt használnak egyszerre, noha a szerkezet több vonzatot (rendszerint hármat) is lehetővé tesz. Másrészt a kötőelemek (prepozíciók) megválasztása nem mindig azonos azzal, amit a kutatók várnak. Az adatok hű ábrázolása érdekében az olasz szerzőtárs által „lehetetlennek” elkönyvelt, de a korpuszban fellelhető szerkezetek közül sok szerepel a szótárban, ám külön jelzés utal ezek ritka jellegére.

Az előző fejezethez hasonlóan ez a rész is az olasz és a magyar főnévi vonzatok összevetésével zárul. A szerző bemutatja az olasz főnévi vonzatszótárhoz használt korpusz leggyakoribb vonzatszerkezeteit, majd a ~ di N szerkezet és néhány összetett eset elemzése következik. A ~ di N argumentumszerkezet esetében megvizsgálja, hogy az milyen funkciókat tölthet be a mondatban (alany, állítmány, birtokos, téma/argumentum, okhatározó, jelző), és az olasz példák mellett azok magyar megfelelőit is feltünteti. Bebizonyítja, hogy a magyarban változatosabbak a szerkezetek, és gyakrabban szerepelnek jelzős szerkezetek, gondoljunk a birtokos jelző használatára, a főnévi fejből képzett melléknevekre vagy a különböző ragok és névutók segítségével képzett szerkezetekre. Ezután azokat a szerkezeteket elemzi, amelyekben egyszerre van jelen alany, tárgy (nominális vagy alárendelt mondat) és egy indirekt tárgy – jellemzően a mondást és az adást kifejező igék –, illetve alany, társhatározó és célhatározó. Megállapítja, hogy e szerkezeteknek a magyarban ragozott vagy névutóval ellátott szavak, igeneves szerkezetek vagy a névutók melléknévi használata felel meg. A mellékmondati bővítménynek a magyarban egy ragozott igét tartalmazó mondat vagy főnévi szerkezet felel meg.

Az utolsó, ötödik fejezet a vonzatok szótári ábrázolásáról szól. Az első cikk az olasz–magyar és magyar–olasz szótárakban szereplő vonzatokat vizsgálja. Alapvető és gyakran komoly nehézségeket okozó probléma a szótárírók számára, hogy a vonzatszerkezet – mivel szemantikai és szintaktikai okoktól függ – a lexikológia és a nyelvtan közötti határterületnek tekinthető. Az ábrázolásokban fellelhető bizonytalanságok és ellentmondások jó része a bővítmények ezen kettős jellegéből ered. A vonzatszótárak célja pontosan az, hogy pótolják az általános szótárak hiányosságait, és értékes alapanyagot biztosítsanak az általános kétnyelvű szótárak szerkesztéséhez. Két döntő tényező határozza meg a szerzőknek a vonzatokkal kapcsolatos döntéseit: a szótár felhasználóinak köre és természetesen a szótár terjedelme. Az alkalmazott megoldás minden esetben e két szemponttól függ. A kisebb szótárakban gyakran csak a jellemző morfémát vagy esetleg ún. mintázatokat („pattern”) tüntetnek fel (amelyek a szótárban elhelyezett áttekintő táblázatok segítéségével értelmezhetők, és ezáltal megnehezítik a szótár használatát), vagy egy jellemző lexémával illusztrálják, amelyre a többi, azonos vonzatszerkezetű lexémát visszavezetik. A közepes és nagyméretű szótárakban ezzel szemben a szócikken belül gyakran külön rész foglalkozik a lexéma szintaktikai jellemzőivel; itt tüntetik fel a patterneket és/vagy azokat a példamondatokat, amelyek szisztematikusan bemutatják a vonzatszerkezeteket. A vonzatszerkezetek szisztematikus ábrázolásának elengedhetetlen feltétele, hogy rendelkezésre álljanak nagyméretű korpuszokból kivont és vonzatszótárak formájában feldolgozott mondatminták.

Ezt követi a vonzatábrázolások vizsgálata Koltay-Kastner Jenő szótáraiban (Kastner J.: Olasz–magyar és magyar olasz szótár II. Magyar–olasz. Pécs: Danubia, 1934; Koltai-Kastner J. – Szabó M. – Virányi E.: Olasz–magyar és magyar olasz szótár II. Magyar–olasz. Pécs: Danubia, 1940; Koltai-Kastner J.: Magyar–olasz szótár I-II. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1963). Az 1934-es első, majd az 1940-es átdolgozott kiadásban rendszerint az igék és néha a melléknevek mellett találunk vonzatot, a főnevek mellett szinte sosem. A szerkezetek gyakran hiányosak, a vonzatok szemantikai tulajdonságai nincsenek feltüntetve, nem minden esetben jelennek meg a két nyelv közötti vonzatbeli különbségek, sok a formai következetlenség. A magyar–olasz nagyszótárban az ábrázolás már átgondoltabb: nagyobb számban találjuk meg nemcsak a melléknevek, hanem a főnevek vonzatait is, megjelennek az alárendelt mondat formájú vonzatok, az argumentumszerkezeteket sokszor példák is illusztrálják. A szerkezetek ábrázolásában azonban továbbra is találunk hiányosságokat. Figyelembe véve a vonzatkutatások helyzetét a szótárok megírásának idején – a vonzatelmélet kidolgozása csak az 1960-as, 1970-es években kezdődött meg –, Koltai-Kastner eredményei kielégítőnek tekinthetők.

A kötet utolsó cikke az 1912–2002-es időszakban kiadott olasz–magyar szótárak vonzatábrázolását vizsgálja. A szerző a szótárak előszavát és rövidítésjegyzékét, majd 10 ige, 10 melléknév és 10 főnév vonzatszerkezetét elemezte. Az ábrázolás megítélésének kiindulópontja az adott szócikkek vonzatszerkezetének a vonzatszótárakban található ábrázolása volt. További lényeges szempontok a szótár mérete és felhasználóinak köre, amelyek szintén meghatározzák a vonzatábrázolási lehetőségeket. A vizsgálat megállapítja, hogy a legújabb általános szótárban (Herceg Gy. – Juhász Zs.: Olasz–magyar szótár. Vocabolario italiano-ungherese. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2000) a vonzatok ábrázolása mind a szerkezetek, mind a példák szintjén megjelenik. Ennek ellenére sok a hiányosság: a rendszeres vonzatábrázolást a főnevekre és a melléknevekre is ki kellene terjeszteni; a kötelező és a fakultatív vonzatok közötti megkülönböztetést lehető tevő ábrázolást kellene bevezetni; össze kellene hangolni az egyazon lexéma különböző szófajainál alkalmazott vonzatábrázolást; nagyobb figyelmet kellene fordítani a szemantikai megszorításokra és a lemmák abszolút használatára; jelölni kellene az argumentumok névmással való helyettesíthetőségét. Mindezen feltétel teljesítése érdekében fontos lenne a szócikken belül, az egyes aljelentéseket megelőzően, önálló részt szentelni az argumentumszerkezet leírásának és az azt bemutató példáknak.

Összegezve, a tanulmánygyűjtemény hasznos kézikönyv lehet nemcsak a tudományos érdeklődésű – az olasz és/vagy a magyar nyelv vonzatait és a kontrasztív jelenségeket vizsgáló – kutatóknak, hanem a lexikográfusoknak is, akik az elméleti alapokon kívül hasznos, a vonzatszerkezetek megalapozottabb ábrázolását lehetővé tevő gyakorlati tanácsokra lelhetnek benne.