Zweite, verbesserte Auflage [második, javított kiadás], Tübingen: Stauffenburg 2001. [változatlan lenyomat, 2006.], 208 oldal; ISBN 3-86057-284-9.

Veszelszki Ágnes

[A teljes cikk letölthető formátumban]

„Amikor 1997. július 10-én az akkor hivatalban lévő szövetségi elnököt, Roman Herzogot a kronachi fiatalok arról kérdezték, hogy szerinte vissza kellene-e vonni a német helyesírási reformot, Herzog így felelt:

»Soha nem foglalkoztam a helyesírási reformmal. Csak fontos dolgokkal foglalkozom.«

Nem tudhatjuk, hogy a diákok miképpen reagáltak erre a válaszra, de nem csodálkoznánk, ha csalódottak lettek volna. Az elnök egyértelműen tudtukra adta, hogy ő maga jelentéktelennek tartja azt, ami számukra fontos“ [1; ford.: VÁ].

E példával szemlélteti Jörg Meibauer a Bevezetés a pragmatikába [Pragmatik. Eine Einführung] című munkájában az implikatúra pragmatikai fogalmát. A mainzi Johannes Gutenberg-Universität professzora¹ – aki egyébként kiemelten a kognitív nyelvészettel, a grammatika és pragmatika határterületével, az implikatúraelmélettel, a kísérleti, illetve neuropragmatikával és a nyelvelsajátítással foglalkozik – induktív módszerrel ismerteti meg olvasóival a pragmatikai kulcsfogalmakat.

A Pragmatik című munka a tübingeni Stauffenburg Kiadó Einführungen [Bevezetések] sorozatában jelent meg, először 1997-ben, második, átdolgozott-javított kiadása pedig 2001-ben. A sorozat és a kötet – a hátlapon és a bevezetőben is deklarált – célja, hogy az elsősorban első- és másodéves egyetemista olvasókat egy új tudományterülettel ismertesse meg. A Meibauer-könyv nem csupán az önálló tanulásra, a csoportos-szemináriumi munkára, vizsgára való felkészülésre alkalmas; a nyelvészet iránt érdeklődőknek is érdekes olvasmány lehet.

Karikatúra Jörg Meibauerről²

A pragmatika legfontosabb tárgyalási területeit, a pragmatikának a szemantikától és a grammatikától való elhatárolásának módjait, illetve a könyv felépítését mutatja be a bevezető. Ezt kilenc tematikus fejezet követi, amelyek egyrészt a klasszikus pragmatikai kulcsfogalmakat tárgyalják: a deixist és referenciát, az implikatúrát, a preszuppozíciót, a beszédaktus-elméletet [Deixis und Referenz, Implikatur, Präsupposition, Sprechakt]; másrészt Meibauer bővíti a pragmatikai elméleti spektrumot: áttekinti mondatfajták, az indirekt beszéd, a társalgási és információstruktúra témaköreit [Satztyp und Satzmodus, Indirektheit, Konversationsstruktur und Informationsstruktur]. Ezeken kívül a szerző két, úgynevezett intermezzó-fejezetet is közbeékel: elsőként a grammatika és pragmatika viszonyáról, másodikként pedig a pragmatika és a kogníció összekapcsolódásáról. A könyvet összefoglalás, a kimaradt, de lényegesnek tartott pragmatikai területek (történeti pragmatika, kontrasztív pragmatika és a pragmatika tudománytörténete) rövid bemutatása, egy részletes irodalomjegyzék, továbbá fogalommagyarázat és tárgymutató zárja.

A mikrostruktúrát következetesen a bevezető példa, öt-hét alfejezet, összefoglalás, gyakorlatok és irodalmi hivatkozások felosztás jellemzi. A könyv didaktikailag jól konstruált, ezt támasztja alá a sajátos, fejezet végi irodalomjegyzék, amely nem pusztán felsorolja az egyes szakirodalmi műveket, hanem értő és magyarázó kommentárral látja el azokat³. Különösen hasznosak a témakörökhöz kapcsolódó, az önálló tanulást elősegítő gyakorlatsorozatok. Ugyancsak tanulás-módszertani segítséget jelentenek az átlátható táblázatok, illetve a legfontosabb téziseket, megállapításokat, fogalmakat összefoglaló fejezetzárlatok. E jellemzői, valamint remek érthetősége és olvashatósága miatt alkalmas e bevezető munka arra, hogy az olvasó alapvető kiinduló- és tájékozódási pontként szívesen és haszonnal forgassa később is e művet.

A szerző az egyes témakörök bevezetésénél az egyesből az általános, a gyakorlat felől az elmélet felé halad. Példái élőek, a fejezet elején bemutatott példamondat vagy -szituáció vezérfonalként végigvezet a fejezeten (pl. a Herzog-féle kijelentés az első fejezetben, Boris Becker és Claudia Schiffer a második, a deixisről és referenciáról szóló szövegrészben). Ám ezeknek a megjelenéskor „naprakész” példáknak a hátrányát is látjuk, hiszen elavulhatnak (például nem minden 18 éves tudja már, mi a tamagocsi [45]). A csattanós, helyenként kifejezetten humoros példaszövegek mindenképpen oldják az elméleti szövegrészek szigorúságát és életszerűvé teszik azokat.

A főként az általános (nemzetközi) pragmatikai irányvonalak iránt érdeklődő olvasó számára csalódást jelenthet, hogy Meibauer kizárólag német pragmatikát kívánt írni [9], éppen ezért a példák jelentős része is a német nyelvhez kötődik. Különösen jellemző a német nyelv sajátosságainak figyelembevétele a német partikulák, valamint a preszuppozíciók és implikatúrák összefüggését bemutató alfejezetben [51–53] vagy a hatodik, a mondatfajták részben [Satztypen und Satzmodus; 70–83], amelyet Meibauer az Altmann-féle (1993) pragmatikai kötődésű munka alapján dolgoz fel (l. a német Satzklammer-szerkezet). Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a szerző ne használná a nemzetközi szakirodalmat.

A munka elméleti irányultságát a teljes nyitottság és a dicséretes elfogulatlanság jellemzi. A kilenc fő fejezetben Meibauer megismertet a pragmatika klasszikus szerzőivel: Austinnal, Searle-lel, Grice-szal; a gyakorta idézett munkák elsődlegesen Levinsontól, Leechtől, Altmanntól, Gazdartól, Meytől, Rosengrentől származnak.

Határozottan tanulságos megvizsgálnunk az elméleti megközelítés szempontjából a két közbevetett fejezet egyikét. Az első intermezzó [58–69], amely a grammatika és a pragmatika viszonyával foglalkozik, a kognitív irányzatok moduláris és holisztikus megközelítésmódját hasonlítja össze. Meibauer a nem modularista szerzők közül Verschuerenre (1987) és Wilson/Sperberre (1991) hivatkozik, a moduláris felfogást hirdetők közül pedig elsősorban Bierwisch (1980) és Motsch/Reis/Rosengren (1990) munkáit ismerteti.

A verschuereni elméletből Meibauer azt emeli ki, hogy e felfogás szerint a pragmatika nem olyan sajátos, elkülöníthető nyelvészeti terület, mint a fonológia, a szintaxis és a szemantika, hanem egy funkcionális perspektíva, amellyel a felsorolt és a további nyelvészeti területekre tekinthetünk – vagyis a pragmatikának nincs olyan elkülöníthető elemzési egysége, mint például a fonetikának a hang [63].

Wilson és Sperber szerint a pragmatika nem modellezhető a grammatika mintájára; a közös bennük mindössze annyi, hogy mindkettő a kognitív pszichológia területére tartozik és a nyelvvel foglalkozik. A szerzőpáros szerint a pragmatikai folyamatok funkciója a mondatok szemantikai reprezentációja és a megnyilatkozások kontextusbeli interpretációja közti szakadék kitöltése, megszüntetése [64].

Bierwisch modularista rendszeréből a szerző a grammatika (fonológia, szintaxis, szemantika) – konceptuális rendszer – interakció-rendszer hármas felosztást mutatja be részletesebben [65–66]. Bierwisch a grammatikai modulhoz kapcsolja a megnyilatkozások fizikai formáját (Inskription), illetve a mondatjelentést (Satzbedeutung). A háttértudást és a szituációról való tudást összekapcsoló konceptuális rendszerhez sorolja a megnyilatkozásjelentés szintjét (Äußerungsbedeutung). Végül a legmagasabb értelmezési kategóriának tartott interakciós rendszerhez köti a kommunikációs értelmet (kommunikativer Sinn).

E rendszert kritizálja Motsch/Reis/Rosengren (1990): ők egy, grammatikából és pragmatikából felépülő kétmodulos rendszer mellett érvelnek. Szerintük a pragmatika modul szubmoduljai az austini értelemben vett beszédaktus, a megnyilatkozásjelentés és az információfelosztás. A grammatika tehát úgynevezett potenciálokat hoz létre, amelyek a pragmatika révén a konkrét beszédszituációkban realizálódnak.

A szerző elfogulatlanul mutatja be a két eltérő felfogást, az állásfoglalást az olvasóra bízza – hasonlóképpen a pragmatika és a kogníció kapcsolatáról szóló, 9. fejezetben [118–129], amelyben a Fodor-féle kognitív teória (1983) bemutatása után a sperber-wilsoni nem-moduláris kognitív relevanciaelmélettel (1986/1995) és a Kasher-féle (1991) moduláris-kognitív elmélettel foglalkozik.

Helmut Rehbock⁴ szerint e munka húszéves hiányt pótol: mindeddig senki nem vállalkozott arra, hogy kifejezetten német pragmatikai bevezetést írjon – amely a kezdőknek kellőképpen érthető, a haladóknak pedig kellőképpen érdekes lenne. Jörg Meibauer munkája mindkét kihívásnak megfelel. Jól megválasztott és megvilágított példáival, érthető és alapos magyarázó szövegeivel eligazít az alapvető pragmatikai területek és kérdésfeltevések között. Összességében a Pragmatik. Eine Einführung című munkától – bevezető jellege miatt – nem várhatunk részletekbe menő elméleti mélységet, ám kellő rálátást biztosít a pragmatika alapelveire, precízen összefoglalja a pragmatikai kutatások jelenlegi állását – és teszi mindezt logikus okfejtéssel, lendületes stílusban.

Jegyzetek:

1. Meibauer, Jörg. http://www.zitatundbedeutung.uni-mainz.de/meibauer.php [2008. 01. 06.]

Válogatás a szerző egyéb munkáiból:

Monográfiák:

Rhetorische Fragen. Tübingen: Niemeyer 1986.

Satzmodus zwischen Grammatik und Pragmatik. Tübingen: Niemeyer 1987.

Modaler Kontrast und konzeptuelle Verschiebung. Studien zur Syntax und Semantik deutscher Modalpartikeln. Tübingen: Niemeyer 1994.

Cikkek:

Modulare Pragmatik und die Maximen der Modalität. In: R. Eckard (Hg.): Pragmatik. Implikaturen und Sprechakte. Linguistische Berichte, Sonderheft 8/1997. Opladen: Westdeutscher Verlag, 226–256.

Phrasenkomposita zwischen Wortsyntax und Lexikon. In: Zeitschrift für Sprachwissenschaft 22, 2003, 153–188.

Lying and Falsely Implicating. In: Journal of Pragmatics 37, 2005, 1373–1399. (Reprinted in J. Mecke (Hg.): Cultures of Lying. Berlin: Galda–Wilch 2007)

Implicature. In: K. Brown (Hg.): Encyclopedia of Language and Linguistics. 2nd edition. Vol. 5. Oxford: Elsevier, 2006, 568–580.

Syngrapheme als pragmatische Indikatoren: Anführung und Auslassung. In: S. Döring, J. Geilfuß-Wolfgang (Hg.): Deutsche Grammatik im Fokus. Leipzig: Universitätsverlag 2007.

2. A karikatúra forrása: Neus Moscada. http://www.germanistik.uni-mainz.de/linguistik/mitarbeiter/meibauer/meibauer.php [2010.05.22.]

3. Például a 3. Implikatúra című fejezet irodalomjegyzékéből:

„Die Lektüre des klassischen Aufsatzes von Grice (1989) ist ein Muss. Kurze Einführungen in die Implikaturentheorie finden sich bei Grewendorf/Hamm/Sternefeld (1987: 401–420) und bei Yule (1996: 35–46). Ausführliche Darstellungen sind Levinson (1983/90: 97–166) und Thomas (1995: 55–86). Ein Handbuchartikel ist Kemmerling (1991). Die grundlegende Kritik zu den Implikaturentests stammt von Sadock (1978). […]” (43)

4. Helmut Rehbock (Braunschweig). In: Germanistik, Heft 3/4 Band 41 (2000).

„Dieses Buch füllt eine Lücke: Seit 20 Jahren wagte sich in Deutschland niemand daran, eine Einführung in die linguistische Pragmatik zu schreiben, die für den Anfänger hinreichend elementar und für den Fortgeschrittenen hinreichend interessant ist. Beiden Anforderungen wird der Verf. mit großem didaktischen Geschick gerecht. Anhand gut gewählter und einleuchtend erklärter Beispiele sowie in verständlicher und präziser Diktion führt er gründlich in zentrale sprachpragmatische Gegenstandsbereiche und Fragestellungen ein: Deixis und Referenz, Implikatur und Präsupposition, Satztyp und Satzmodus, Sprechakt und Indirektheit, Konversations- und Informationsstruktur, pragmatische Aspekte des Spracherwerbs. [...]
Im Übrigen aber handelt es sich um ein Buch, das ich den Studierenden des Grund- und Hauptstudiums gerne in die Hand geben möchte und dem ich viele Auflagen wünsche.”