Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

Angyalosi Gergely – E. Csorba Csilla – Kulcsár Szabó Ernő – Tverdota György (szerk.) : Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról

 

Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009.

 

Németh Ákos

[A teljes cikk letölthető formátumban

 

A Nyugat neve már a kezdetektől egybeforrt a magyar irodalmi modernség fogalmával, éppen ezért e szimbólummá vált folyóirat történetével való számvetés az elmúlt évtizedek során mindig a magyar modernség újraértelmezését is jelentette egyúttal. A Nyugat útjai címet viselő, 2008 októberében megrendezett centenáriumi konferencián elhangzott előadások anyagából összeállított tanulmánykötet írásai a legutóbbi évtizedek hazai és nemzetközi társadalmi, kulturális, irodalmi modernizáció-elméleteinek horizontjáról közelítenek a Nyugat jelenségéhez.

 

[Abstract in English]

 

A Nyugat neve már a kezdetektől egybeforrt a magyar irodalmi modernség fogalmával, éppen ezért e szimbólummá vált folyóirat történetével való számvetés az elmúlt évtizedek során mindig a magyar modernség újraértelmezését is jelentette egyúttal.

A Nyugat útjai címet viselő, 2008 októberében megrendezett centenáriumi konferencia és az itt elhangzott előadások anyagából összeállított tanulmánykötet ennek megfelelően olyan sorba illeszkedik, amelyet a Vita a Nyugatról (Kabdebó 1973), illetve a Mégis győztes, mégis új és magyar. Tanulmányok a Nyugat megjelenésének hetvenedik évfordulójára (R. Takács 1980) címet viselő konferenciakiadványok jeleznek. Míg e két kötetre a marxista dogmatizmusból lassan kilábaló magyar irodalmimodernség-kutatás egy-egy fontos állomásaként tekinthetünk, addig a centenáriumi kiadványban publikált tanulmányok már a legutóbbi évtizedek hazai és nemzetközi társadalmi, kulturális, irodalmi modernizáció-elméleteinek horizontjáról közelítenek a Nyugat jelenségéhez. A könyv utószavát jegyző szerkesztő, Tverdota György a konferencia és a tanulmánykötet legfőbb célkitűzését „a mai ember irodalmi önismeretének” megszerzésében (421) határozta meg, utalva e megismerés visszaható jellegére. Az előző századfordulón indult és az irodalmi életben a Nyugat által megtestesített modernitás ugyanis a szerző szerint máig sem lezárt folyamat, amelyet rajta kívülálló tárgyként vizsgálhatna a késői szemlélő: „Amikor erről az orgánumról és a hozzá kapcsolható irodalmi törekvésekről és teljesítményekről beszélünk, akarva-akaratlan arra a kérdésre válaszolunk, hogy miből lettünk, milyen utat jártunk be addig, amíg mai szellemi diszpozíciónkra szert tettünk. A Nyugattal foglalkozni közvetve önismeretet, önmagunkkal való szembenézést is jelent” (420). Ennek értelmében tehát a Nyugat örökségének vállalása, az egykori legenda „felélesztése” nem puszta deklaráció kérdése, hiszen magunk is benne állunk abban a folyamatban, melynek első jelentős irodalmi képviselője e lap volt, öröksége beépült kultúránk tudatosan-tudattalanul is ható rétegeibe.

A Nyugat népe címet viselő, 2008-as tanulmánykötet színes képmelléklettel együtt közel 450 oldalas terjedelmével, igényes kivitelével messze felülmúlja a korábbi Nyugat-konferenciák kiadványait. Ötletes címe egyszerre utalhat a folyóirat körül gyülekező, több nemzedéket magában foglaló, identitásképző alkotóközösségre, valamint az 1908-as első szám Kelet népe című, Ignotus által jegyzett, a magyar kultúra szerepéről elmélkedő programesszéjére, sőt akár az eredeti címadó Széchenyire is. Borítójának ezüstszürke színével eközben a Babits 1930-as esszéjében megjövendölt Ezüstkorra reflektálhat.

A kötet belső tagolása az általános témájú írásokat tartalmazó „Áttekintés” után – az 1980-as kiadványhoz hasonlóan – időrendi felosztást követ, így már a tartalom áttekintése során szembesíti olvasóját a korszakolás, illetve az egyes korszakokon belüli kanonizáció kérdéseivel. Az egyes fejezetek által megvalósított periodizáció láthatóan Kenyeres Zoltán – Sipos Lajos által a kötetben is felidézett (281) – tagolási modelljéhez áll közel, amikor a Nyugat 33 évét három terjedelmesebb korszakra osztja. Az első egység időhatárai egyértelműek: az indulás és az újraindulás, 1908 és 1919 évszámai világos időbeli kereteket szabnak. A későbbi korszakhatárok már sokkal inkább elmosódnak: a következő fejezetcímek „húszas éveket”, illetve „utolsó évtizedet” említenek. Ezek közül az előbbit továbbra is az első nyugatos nemzedék túlsúlya és Osvát Ernő szerkesztői dominanciája fémjelzi, míg az utolsó évtized már az újabb nemzedékek színre lépését, és előbb a Móricz–Babits-együttműködés éveit, majd pedig Babits Mihály szerkesztői tevékenységét foglalja magában.

Az első, áttekintő fejezet tanulmányainak többsége a Nyugat kultúra-fogalmát, intermediális kultúraközvetítő szerepét járja körül (Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja; Kenyeres Zoltán: Két epizód a Nyugat vitáiból; Eisemann György: A modernitás médiuma). Kettő a lap szerkesztéstörténetének, illetve tematikus számainak áttekintése során a sajtótörténet és az irodalmi kultuszkutatás mellett a nyugatos kánonképződés folyamatát érinti (Szilágyi Judit: A Nyugat geometriája. Szerkesztők és szerkezetek; Kelevéz Ágnes: A Nyugat jubileumi és emlékszámainak üzenete), míg Tarján Tamás esszéje (Citius, altius, fortius. A Nyugat és a sport) egy egészen sajátos aspektusból nyújt színes képet a lap történetéről és legfontosabb szerzőiről. A fejezetet Veres András nagyszabású pályaképe zárja (Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat Kosztolányija), amely már csak 36 oldalas terjedelménél fogva is kiemelkedik a kötet tanulmányai közül.

„Egységes-e a „nyugatosság” kulturális képzete egyáltalán?” – teszi fel a kérdést a kötet nyitó tanulmányában Kulcsár Szabó Ernő (15). Részletes választ erre csak „a Nyugat szövegein túlra is kiterjesztett kultúratudományi alapkutatás adhatna” – állapítja meg a szerző. Azt azonban bizonyosnak tartja, hogy a Nyugat kultúra-fogalma az Ignotus, illetve Babits neve által fémjelzett térben formálódik, s ezek után a folyóirat e két meghatározó személyiségének kultúrafelfogását elemzi. Eszerint Ignotus nézőpontja a felvilágosodás voltaire-iánus haladáshitét és a kanti egyéniségtan elemeit vegyíti, s a kultúra civilizációs (technikai-gazdasági) oldalát részesíti előnyben, míg Babits műveltségi kultúrafogalma hagyomány és újítás dialektikáját, a felhalmozódó szellemi teljesítmények történeti folytonosságát hangsúlyozza. „Nem véletlen tehát, hogy a Nyugat Ignotus és Babits közt megoszló kultúrafogalma éppen a hagyomány szerepének és mibenlétének megítélésében különbözött el egymástól a legélesebben” – összegez a szerző (21). Kulcsár Szabó konklúziója szerint azonban valójában mindkét kultúra-felfogás 19. századi alapokon áll, ezért egyik sem tudott a másikon felülkerekedni, hosszabb távon pedig egyik sem bizonyult meghatározónak a magyar irodalmi modernség történetében.

A következő tanulmányban Kenyeres Zoltán a Nyugat sok irányban nyitott műveltségi nemzet-fogalmát taglalja Erdélyi József és Németh László nyugatos recepciója kapcsán: „Belemagyarázás lenne, durva antedatálás, ha kiemelve belőle egy részletet, az asszimiláció-problémát meghaladó gondolatkörhöz és a multikulturalitás eszméjéhez is hozzákapcsolnánk ezt a tanulmányt?” (30) – teszi fel a kérdést Babits Pajzzsal és dárdával, illetve Mi a magyar? című írásai kapcsán, a nyugatos gondolkodó nézeteiben a modern, demokratikus, multikulturális nemzetkoncepciók előzményét ismerve fel.

E kérdéskörhöz kapcsolható Eisemann György írása is, melyben a Nyugat mint médium kelet-nyugati kultúraközvetítő szerepét érinti. Figyelemre méltó az a megállapítása, mely szerint Ady költeményeinek megjelenése a Nyugatban egészen más hatást gyakorolt korabeli olvasóira, mint a későbbi kötetbeli publikáció, tekintettel arra, hogy „az önálló, jól formált verseskötetek” eltompították „a médiummal szembemenő, inadekvát megszólalás erejét”. Hiszen Ady lírája – a szimbolista, impresszionista nyugatos költemények többségével ellentétben – „abból él, amit megtagad, s a modern médiumot egy másik, atavisztikus kommunikáció áramoltatására és kifejezésére használja ki” (57).

Szilágyi Judit tanulmányában a lap szerkesztéstörténetét tekinti át, miközben a két meghatározó szerkesztő, Osvát és Babits párhuzamos szellemi portréját vázolja, többek között a rájuk vonatkozó metaforikus beszédmód vizsgálatával. A tanulmány geometriai metaforái rendkívül jellemzőek: a Nyugat Osvát által meghatározott időszakát (1908–29) középpont nélküli körként, Móricz és Babits közös szerkesztői periódusát (1929–33) ellipszisként, Babits egyedüli szerkesztőségét (1933–41) pedig betöltött középpontú körként jellemzi a szerző. Kelevéz Ágnes eközben a folyóirat tematikus számaiból kiolvasható kánonteremtési igényeket körvonalazza. „A jubileumi- és emlékszámokban közölt írások jellege és színvonala rendkívül változó, mégis összességükben többet jelentenek, mintha a folyóiratszámok egyes tanulmányait külön-külön szemlélnénk. A tematikus számok hatékonyan képviselték a szerzők híressé válását, értékelő üzenetük még akkor is befolyásolta a korszak költőiről, a folyóirat egészéről kialakuló kánont, ha ez ellen a funkció ellen a kortársak közül […] többen is lázadtak” (73) – hangzik a szerző záró értékelése. A két tanulmány közös pontját az irodalmi kultuszkutatás aspektusa jelentheti, melyet mindketten érintenek.

 

„Ha maga a Nyugat nem is lett a sporttal fémjelezhető írások gyűjtőhelye, munkatársainak belső és külső köre az évtizedek során sokféleképp mutatott érdeklődést a sportok iránt” (87) – értékel Tarján Tamás. Ennek megfelelően „a Nyugat indulása éveiben épp úgy nem idegenkedett a közvetett tartalmakkal is bíró sporttárgyú közleményektől, amiként olykor más, látszólag nem az irodalmi modernség folyóiratába illeszkedő témákat is megpendített” (uo.).

Veres András Kosztolányi-tanulmányában a nyugatos törzsgárdához sorolt szerző laphoz fűződő viszonyát rajzolja újra. Áttekintéséből megtudhatjuk többek között, hogy A Hétnek dolgozó fiatal Kosztolányi kezdetben nem sokra tartotta a konkurens Nyugatot, 1909-es „átigazolása” után viszont Adyról és stíluseszményéről alkotott elutasító véleményét kellett – színleg legalábbis – revideálnia, melyhez A Tollban publikált pamfletjének megírásáig, húsz éven át tartotta is magát. Szintén kevésbé ismert Kosztolányi politikai szerepvállalása és kötődése az 1919-ben berendezkedő keresztény-nemzeti kurzus lapjához, az Új Nemzedékhez. Sokat elárulhat az író személyiségének belső ellentmondásairól, politikáról, és újságírói tevékenységről alkotott vélekedéseiről az a tény, hogy miközben a „kurzista” lap belső munkatársaként a harsányan antiszemita „Pardon” című rovatot vezette, egyidejűleg a Nyugatban is publikált, ahol ekkoriban jelentette meg első hosszabb elbeszélő művét, A rossz orvost és nagyszabású Goethe-tanulmányát. „Minden igazságnak két színe van s én mindkettőt egyszerre láttam és az ellentétes pártoknak nagyon világosan kifejeztem, hogy tulajdonképpen mit is akarnak. Azt mondták, nem voltam őszinte. Holott akkor, mikor kérdeztek, mindig őszinte véleményemet hirdettem, egy részét annak, amit tudtam, mert az egész igazság birtokomban volt, amit ők nem lettek volna képesek elviselni” (103) – idézi a szerző Seneca Kosztolányi önvallomásaként felfogott szavait a Nero, a véres költő című első regényéből, mely először szintén a Nyugatban látott napvilágot.

A tanulmánykötet legterjedelmesebb, közel 150 oldalt és 11 tanulmányt magában foglaló fejezete a lap első korszakával foglalkozik. A „Nyugat 1908–1919” címet viselő egység tematikus, illetve egy-egy szerzői életművet, egy-egy alkotást körüljáró írásokat egyaránt tartalmaz. Az első tanulmányban Schein Gábor a magyar modernizmus problematikájának elemzését folytatja, ezúttal a folyóirat első évfolyamaiból kiolvasható nagyváros-reprezentációkra szorítkozva (Budapest territorizáltsága a Nyugat első évfolyamaiban). A szerző nézőpontjának hátterét a modernitás – modernizmus Carl E. Schorske műveiből ismert megkülönböztetése jelenti, mely egyúttal a bécsi szecesszió és a századelő budapesti irodalmi-művészeti „ellenkultúrájának” és a két irányzat múlthoz való kötődésének összehasonlító elemzésére is módot adhat.

Kosztolánczy Tibor a fiatal Osvát később szinte teljesen elfeledett kritikusi tevékenységét vizsgálja, miközben igyekszik feltárni kritikai normáinak genealógiáját (Gyulai és Osvát). A szerző szerint – az irodalmi közfelfogással ellentétben – „az induló Osvátot legkevésbé az »egyéniség vallomása« érdekli, sokkal inkább a »kész szabályok« alapján végzett kiértékelés” (145). Legfőbb példaképe pedig – talán némiképp meglepő módon, de logikusan – egykori tanára, Gyulai Pál lehetett, hiszen „Az osváti alak és történet lényegében megfeleltethető annak, amit Gyulai jellemnek és cselekvénynek mond, az írói megfigyeléseket mindketten fontos szereppel ruházzák fel, s az elbeszélésmódról is azonos elképzeléseket tükröztetnek” (uo., a szerző kiemelései).

Balázs Eszter a Nyugat köreiben megnyilvánuló értelmiségi szolidaritás jelenségét vizsgálja (A Magyar Figyelő frontembereinek bírálata és az értelmiségi szolidaritás példái a Nyugat íróinál), mely alkalmas lehetett az akadémizmusellenes irodalmi, képzőművészeti, zenei, és humántudományos törekvések összekapcsolására, a szellemi élet autonómiájáért küzdő erők egységesítésére.

Széchenyi Ágnes tanulmányában a mindössze egy évfolyamot megért, Vészi József és Hatvany Lajos által szerkesztett berlini Jung Ungarn című folyóiratot vizsgálja, amelyre a kortársak méltán tekinthettek a Nyugat németországi testvérlapjaként. A szerző az 1911-ben megjelent berlini magyar lap szépirodalmi és tanulmányrovatát számba véve, mint „a tudatos és tapintatos, kölcsönösségen alapuló magyar kulturális külpropaganda egyik legelső orgánumát” (199) értékeli a Jung Ungarnt. Ugyanakkor az is megemlítendő, hogy a Nyugattal szemben a németországi testvérlap „inkább az életességet, a politizálást képviselte” (uo.), így talán megkockáztatható az a feltételezés, hogy a Jung Ungarn tematikáját, szerzőgárdájának összetételét szemlélve arról is fogalmakat kaphatunk, hogyan változhatott volna a Nyugat karaktere, ha a Hatvany által szorgalmazott irányvonal kerekedik felül az 1911–12-es évek vitáiban.

Kappanyos András tanulmányában (A Nyugat és az avantgárd) e két modernista irányzat „olykor feszült, olykor viharos, de alapvetően mégiscsak szövetségesi viszonyát” (201) követi nyomon, mely a szerző szerint nem választható el Osvát és Babits, illetve Kassák személyes kapcsolatától. A Nyugat és a Kassák által szerkesztett Ma viszonyát Kappanyos egy „túlfolyó rendszer” szemléletes képével mutatja be, hiszen „a Nyugat körében túlságosan extrémnek találtatott szerzőket az alacsonyabb presztízsű, de az extremitások iránt sokkal toleránsabb Ma tárt karokkal várta” (202–203).

Ady Endre neve a kötet majd minden oldalán felbukkan, a szorosan vett szerzői életművet ezen belül két tanulmány tárgyalja: N. Pál József („Semmit sem fordíthattok meg!” Ady utolsó hónapjairól) és Payer Imre (Ady Endre kuruc-versei). Figyelemre méltó, hogy mindkét írásban központi szerepet kap Ady költői identitásának látens ellentmondásossága, ilyenformán pedig kapcsolódnak Eisemann György tanulmányának korábban idézett megállapításához. N. Pál József a felvállalt önazonosságait sorra meghaladó, azokon túlterjeszkedő költői művet szemléli, mely „a magyarországi nemzeti és polgári fejlődés egyidejű lehetőségeinek és lehetetlenségeinek, egyszóval ismétlődő csapdahelyzeteinek […] eszmei és költői modelljeként is szemlélhető” (217). A szerző a későbbi évtizedek Ady-recepcióját jellemző végzetes megosztottság legfőbb okát is az életmű ez utóbbi vonásában véli felfedezni. Payer Imre eközben a nemzeti hagyomány és modernizáció konfliktusos viszonyának korai megtestesülését látja az Ady által felvállalt kuruc-szerepben: „Amit a költő mond, ellentétes azzal, ahogyan mondja” (223).

Kaffka Margit műveivel Rákai Orsolya tanulmánya foglalkozik a kötetben (Kaffka Margit és az Állomások), aki a sajátos női nézőpont mint specifikum érvényességét veti fel „A” nyugatos írónő műveivel kapcsolatban. A szerző álláspontja szerint Kaffka Margit nem annyira egyéni alkotóként, mint inkább szimbólumként került be a magyar modernizmus – továbbra is férfiak uralta – kánonjába, így a műveit jellemző sajátos, autonóm nézőpont és elbeszélésmód feltárása és méltánylása máig várat magára.

A fiatal Babits munkásságát két tanulmány tárgyalja e fejezetben: Buda Attila Babits novelláival foglalkozik („Kályhában fellobog a láng, / falon az óra elakad”. Válasz vagy ellentmondás: háttérben néhány Babits-novellával), míg Földes Györgyi a Szagokról, illatokról című korai esszé és a korabeli Babits-versek szövegközi kapcsolatait, esztétikai hátterét járja körül (Színek, illatok, szimbólumok. Babits érzetesztétikája). E két írás már csak azért is figyelemre méltó, mivel tárgyuk messze nem tartozik a Babits-szakirodalom leggyakoribb témái közé, így a költő-szerkesztő közkeletű, sokszor némiképp sztereotipikus képét új színekkel gazdagíthatják. Buda Attila megállapítása szerint Babits rövid prózai írásai nem kapcsolhatók a magyar prózafelfogás semmilyen hagyományához, ami e művek alulértékelésében is közrejátszhatott. Közelebbről szemügyre véve Babits kisprózáját, látható, hogy meglehetősen kevés a szabályos novella, sokkal inkább a műfaji keretek meghaladása, átlépése jellemzi ezeket az írásokat, melyek „a huszadik század elejének változó magyar prózafelfogásában a jelenkor világszemléletét, megközelítési módszereit és nyelvét előlegezi[k] meg” (239). A Babits-novellák helyét az életművön belül keresve a szerző versek és novellák szorosabb kapcsolatára hívja fel a figyelmet. Eközben Földes Györgyi egy „szintetikus világnézet” keresésének gesztusait véli felfedezni a fiatal Babitsnál, és legfőbb inspirálóját Baudelaire-ben látja. Az univerzális analógia gondolata és a világ e korai Babits-esszében felidézett esztétikai szemlélete a költő korabeli verseiben is visszaköszön, amint ezt a szerző több példával is szemlélteti. A két tanulmány közös pontja a Babits-életmű szövegközi tanulmányozásának igénye, amely más jelentőséggel ruházhatja fel az író-költő-esszéista Babits egyes, korábbiakban periférikusnak tekintett műveit.

A Nyugat első korszakát tárgyaló fejezetet egy tematikus írás, Schiller Erzsébet képzőművészeti vonatkozású tanulmánya (A kortárs képzőművészet megjelenési módjai a korai Nyugatban) zárja. A szerző megállapítása szerint az akadémizmust elutasító képzőművészek és a nyugatos írók közti, gyakran különösen jó személyes kapcsolatok ellenére az alkotói „szövegköziség” ritka jelenség a korban. Irodalom és képzőművészet kapcsolódási pontjait keresve „valós képek, vizuális műalkotások verbális megjelenítései és csak a szövegben létező képek irodalmi igényű leírásai” (266) közül mutat be néhányat. Ez utóbbira érdekes példát adhat Schöpflin Aladár művészregénye, A pirosruhás nő, mely részletes leírását adja egy készülő, de csak a regény világában létező festménynek. A szerző konklúziója szerint a Nyugat nem használt ki minden lehetőséget arra, hogy a kortárs irodalom és képzőművészet kapcsolatát szélesebb összefüggésében mutassa be, de emellett nyújtott olyan példákat is, amelyek elvezethetnek a képi narratívák olvashatóságának mai gondolatához.

A kötet borítója által megidézett „ezüskor” ellenére a Nyugat ezüstkori évfolyamai a korábbiaknál jóval hézagosabb bemutatást kapnak a kötet lapjain: a „Nyugat. Húszas évek” című fejezet 84 oldalon nyolc tanulmányt vonultat fel, míg „A Nyugat utolsó évtizede és utóélete” 57 oldalon mindössze ötöt. Az előbbi nyolcból is egy egyértelműen az első korszakot tárgyaló fejezetbe kívánkozik, hiszen az 1912-ben elhunyt Cholnoky Viktor munkásságával foglalkozó tanulmány (Gintli Tibor: Hagyomány és újítás Cholnoky Viktor prózájában) másutt való szerepeltetése nemigen indokolható, így egyértelmű szerkesztési hibának tűnik.

„Ignotus, mint évtizedekkel korábban is, a Neovojtina esztétikai vázlataiban is rendkívüli érzékenységgel és sokszor korát megelőzve mutat fel jelenségeket, problémákat, alternatívákat” (279) – értékeli a Nyugat alapító főszerkesztőjének húszas évekbeli poétikai nézeteit Angyalosi Gergyely (Neovojtina esztétikája). A szerző az Ignotus rövid írásaiból rekonstruálható művészetelméleti felfogás kiugróan modern vonásának tekinti annak felismerését, hogy az utánzás szükségszerűsége minden művészeti ágban különböző módon érvényesül. Véleménye szerint Ignotus az egyes művészeti ágak anyagából következő különbözőségek hangsúlyozásával eljut a művészet általános jellemezhetőségének, leírhatóságának határára, melyet először Adorno lép át közel fél évszázad múltán, A művészet és a művészetek című tanulmányában.

Sipos Lajos írásában (A Nyugat és a „forradalmak” kora) a lap 1918 novemberétől 1926 végéig tartó korszakára vonatkozó hipotézisét vizsgálja esztétikai, valamint eszme- és irodalomtörténeti szempontok figyelembevételével. Ezen időbeli határok kijelölésének legfőbb érve a folyóirat szerkesztőinek ragaszkodása „az irodalmi műben megjelenő önérték perdöntő voltához, az egyéniség központú gondolkodáshoz, a liberális alapelvekhez, a kanti etikához” (282), amely e nehéz években is végigkíséri a Nyugat történetét. A szerző főként Babits értelmiségi szerepvállalását hangsúlyozza ennek kapcsán, aki Az igazi haza című írásában egyéni vállaláson alapuló, kultúraelvű nemzetfelfogást hirdetett a korszak territoriális, történelmi nemzetnarratíváival szemben, később pedig következetesen elhatárolódott az „ellenforradalmi” Magyarország intézményeitől. Tormay Cecile felkérését elutasítva nem csatlakozott az induló Napkelethez, inkább az Osvát szerkesztői módszereiből adódó ellentétek csillapításával igyekezett egyben tartani a Nyugat táborát.

 

Margócsy István egy sajátosnak tűnő, de mégis központi jelentőségű mozzanatot emel ki a Nyugat történetéből, ez pedig a népi-nemzeti irodalmi kánon központi figurájának tekintett Petőfihez fűződő viszony kérdése (Petőfi a Nyugatban). A szerző megállapítása szerint az akadémiai konzervativizmussal szembeszálló nyugatosok fellépésekor különös helyzet alakult ki a korabeli magyar irodalomban, hiszen „a szembenálló felek mindketteje ugyanannak az irodalmi halmaznak folytatójaként tekinti önmagát, s ellenfelét ugyanazon anyagnak lényegében ugyanolyan módszertani feldolgozása során tekinti minden szempontból illegitimnek” (293). Hogyan lehetséges mindez? – teszi fel a kérdést. Válasza szerint a Petőfi-életmű központi jelentősége miatt egyszerűen nem is lehetett más hagyományra hivatkozni. Amikor a nyugatosok Petőfi szerepét hangsúlyozzák, az újító, a szabályok ellen lázadó költő-individuumot állítják mintegy legitimációs forrásul maguk elé, akinek példája Ady költői lázadását is igazolhatja. Ennek megfelelően Petőfire hivatkozva a romantikus költő művének „sem tematikus, sem formai követését nem kívánják, s ezt nem is látják lehetségesnek” (296).

Szegedy-Maszák Mihály tanulmányában Kosztolányi prózanyelvének parabolikus olvashatóságával szemben érvel (Édes Anna: regény és/vagy példázat). Állítása szerint az Édes Anna befogadástörténetét végigkíséri példázatszerű olvasása, mely a regény nyelvét áttetszőnek tekintve drasztikusan leegyszerűsíti annak jelentéstartalmát. E hagyomány egyik, politikai szempontból is motivált csapásirányát „a kizsákmányolás ábrázolása”, a másikat pedig a pszichoanalízis tételeinek a regény cselekményébe való belevetítése jelenti. A szerző a mű szövegét elemezve mindkét olvasási móddal szemben komoly ellenérveket vonultat fel, bizonyítva a mű plurális értelmezhetőségét. „Az Édes Anna nyelvében a példázat, a lélektani és a történelmi regény beszédmódja között feszültség bontakozik ki, mely ellenáll az olyan kísérleteknek, amelyek e három műfaji hagyomány valamelyikének a jegyében próbálják egyértelműsíteni a művet” (314) – összegez tanulmánya végén a szerző.

Gintli Tibor korábban már említett Cholnoky-tanulmányában (Hagyomány és újítás Cholnoky Viktor prózájában) a 19. századi magyar elbeszélő-hagyomány és a modernség ötvözetének Krúdy életművéhez hasonló példáját látja a század eleji novellista munkásságában. Ennek kapcsán a szerző az anekdotikus elbeszélésmód funkcióváltására hívja fel a figyelmet, mely „nem egy meghaladott, korszerűtlen műfajt reprezentál Cholnoky műveiben, hanem magát az irodalmat” (318), mivel az anekdoták a történetek kitaláltságára utaló ironikus önreflexióként értelmezhetők.

Cséve Anna Móricz Zsigmond magánéleti és fikciós narratíváinak szétbonthatatlan egymásba fonódását tanulmányozza az író húszas évekbeli publikációiban (Móricz Zsigmond dialógusai a Nyugatban). Már régóta ismert tény, hogy Móricz egyes regényeibe gyakran magánéleti dialógusokat, első feleségével folytatott veszekedések szavait, fordulatait dolgozta be. Az azonban sokkal kevésbé közismert, hogy ez az átjárás nem egyirányú, a szerző élete során gyakran használta fikciós szövegeit személyes üzenetek – s néha más-más személyekhez más-más üzenetek – eljuttatására. Így a fikció időnként magánéleti funkciót is kaphatott: „Móricz úgyszólván tudatosan irányította a nyilvános közlés médiumán keresztül dialógusait” (333) – értékel a szerző. E szövegek vizsgálata tehát képet adhat a jelentésmegkötések bizonytalanságáról és Móricz referencialitás-fogalmáról, ezáltal pedig a közismert Móricz-képet is módosíthatja.

Az egyes írói életműveket vizsgáló írások után a fejezetet két tematikus tanulmány zárja. Cserhalmi Zsuzsa a nyugatosok iskolai tematikát feldolgozó regényeit veszi sorra (Iskolapélda. A nagyralátó mesterség a Nyugat szerzőinek regényeiben). Ezek közül hárommal foglalkozik részletesebben (Móricz: Légy jó mindhalálig; Babits: Timár Virgil fia; Kosztolányi: Aranysárkány), amelyekben az iskolai szocializáció korabeli, illetve sok esetben örök érvényű kérdéseit fedezi fel: érvényesek-e az otthoni normák az iskolában, él-e a gyermekkori idill, ártatlanság mítosza, illetve mit jelent az iskola a felemelkedő, valamint a deklasszálódás ellen védekező családok fiainak.

A másik tematikus írás laptörténeti témát érint, Tverdota György a Nyugat és a francia modernizmus szintén 1908-ban indult emblematikus folyóiratának első évtizedeit állítja párhuzamba egymással (A Nyugat és a Nouvelle Revue Francaise első két évtizede). A két reprezentatív kiadvány összevetése a francia és a magyar kortárs irodalmi modernség-fogalmak összehasonlító vizsgálatát is jelenti egyúttal. A szerző szerint az ugyan kétségtelen, hogy a Nouvelle Revue Francaise a Nyugattal szemben már kezdettől programszerűen kereste a modernség szimbolizmuson és impresszionizmuson túlmutató útjait, a magyar progresszió lapjának lemaradására vonatkozó állítást ugyanakkor mégis árnyalni kell: a művészet autonómiájának védelme például hasonló súllyal szerepelt mindkét folyóirat programjában. Másrészt pedig mind az akadémikus konzervativizmussal, mind pedig a korai avantgárd legradikálisabb irányzatával, az olasz futurizmussal kapcsolatos álláspontjuk egybeesett. Az is megemlítendő, hogy a lap alapítóinak szimbolista orientációja ellenére a Nyugatból sem hiányzott a nyitottság az újabb irányzatokkal szemben. Jules Romains és az általa vezetett protoavantgárd unanimista mozgalom Nouvelle Revue Francaise-hez fűződő kapcsolata joggal vethető össze Kassák és a Nyugat vitatkozó-együttműködő viszonyával. A szerző megállapítása szerint az 1919-es év mindkét lap számára az újrakezdést jelentette, az 1920-as években pedig egyfajta modern klasszicizmus jegyében a két folyóirat modernséghez fűződő viszonya is egészen közel került egymáshoz. E korszak vizsgálata során felmerülhetnek egyéb párhuzamosságok is: Proust és Ady kultusza, illetve Jacques Riviére és Osvát, a későbbiekben pedig Albert Thibaudet és Babits szerkesztői imázsa mutat rokon vonásokat. Két lényeges különbséget azonban kiemel a szerző: az első, hogy az irodalmi életbe beavatkozó politika, és a magyar avantgardisták emigrációja nyomán a Nyugat 1920 után vetélytárs nélkül maradt mint modernista folyóirat; másrészt pedig a háború utáni magyar avantgárd nem alakított ki új arculatot, a húszas évek második felére pedig el is tűnt. Mindeközben a Nouvelle Revue Francaise élesebb versenyben kellett, hogy igazolja saját álláspontját, ami szükségszerű eltéréseket eredményezett. „A kétségtelen különbségek ellenére – azonban – az NRF és a Nyugat a lényeget tekintve egy és ugyanazon irányban haladt” (356) – összegez a szerző.

A Nyugat utolsó évtizedével foglalkozó írások közül terjedelmét tekintve kiemelkedik Dávidházi Péter Babits Jónás könyvével foglalkozó tanulmánya. Két folyóirat-történeti írás mellett Weöres Sándor egyedül képviseli a Nyugat harmadik nemzedékét Bartal Mária tanulmányában, míg Frank Tibor értekezése az irodalom – illetve a Nyugat történetének – extratextuális vonatkozásait érinti Ignotus második világháborús emigrációjának ismertetésével.

Dávidházi Péter tanulmányában („És sorsot vetének”. A kihagyás poétikája Babits Jónás könyvében) Babits művének az eredeti bibliai szöveggel való összevetésére vállalkozik. Állítása szerint a részletes, szövegszerű összehasonlítás mindeddig elmaradt, ezzel magyarázhatók az olyan téves kijelentések, minthogy a babitsi elbeszélés a záró mozzanat – Ninive népe nem tér meg, az Úr mégsem pusztítja el a várost – kivételével pontosan követi a bibliai történetet. A szerző sorra veszi az eredetitől való eltérések különböző típusait: a változtatásokat, hozzáadásokat és kihagyásokat, melyek közül az utóbbiakat, mint „szuverén teremtő aktusokat” (369) kitüntetett figyelemmel kíséri. A legfontosabb eltérésnek a sorsvetés motívumának elhagyását tekinti, amely a bibliai Jónás könyvében a próféta tengerbe vetését előzi meg, isteni segítséget híva a döntéshez. Dávidházi szerint e módosítás következményei az eseménysor indítékait és azok összefüggéseit alapvetően befolyásolják, hiszen az isteni beavatkozás szerepét a földi szereplők lélektani indítékainak kellett átvállalniuk. E változtatások nyomán Babits történetében számos esemény kikerül az Úr közvetlen irányítása alól, az emberi szereplők súlya ezzel párhuzamosan növekszik, és jellemrajzuk is megváltozik. „A babitsi Jónás könyve […] úgy helyezkedik vissza az ószövetségi történet világába, hogy kihagyásaival átírja az Úr közvetlen beavatkozásainak rendszerét, s ezáltal elrendelés és szabad akarat kapcsolatának, illetve isteni és emberi felelősség viszonyának újfajta esettanulmányát hozza létre” (376).

Bartal Mária tanulmányában Weöres Sándor költészetével, ezen belül is elsősorban Medúza című 1944-es kötetével és annak fogadtatásával foglalkozik (Orfikus impulzusok Weöres Sándor költészetében). A verseket a korabeli recenzens, Hamvas Béla „az orpheuszi költészet megnyilatkozásaiként” (389) értékelte, amelyekben „a jel és a dolog kettőssége megszűnik” (392–393), ezáltal pedig a George-kör Pindaroszra, Platónra, Hölderlinre hivatkozó költői hagyományához kapcsolta Weöres művészetét. E líra eszerint tehát megszünteti a képnyelv és a fogalmi nyelv között már Hérakleitosz óta tapasztalható hasadást, és a jelekben látás, a tiszta képnyelv világához tér vissza.

A fejezet két tematikus tanulmánya a Nyugat egy-egy rokon irányultságú folyóirathoz fűződő kapcsolatait elemzi. Mózes Huba a két világháború közötti korszak legrangosabb erdélyi szépirodalmi lapja, a Bánffy Miklós, Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár nevével fémjelzett, 1928-tól 1944-ig működő Erdélyi Helikon Nyugattal párhuzamos történetét tekinti át (Az Erdélyi Helikon és a Nyugat). A kolozsvári lap a szerző értékelése szerint „olyan erdélyi és partiumi hagyományok folytatója, amilyen például A Holnap című antológiát közreadó nagyváradi holnaposoké, s ebben a minőségében válik a nyugatos eszmények kisebbségi körülmények közötti terjesztőjévé” (402). Az Erdélyi Helikon fennállása idején mindvégig jó kapcsolatokat ápolt a Nyugattal, többek között Babits, Kosztolányi, Móricz, Illyés műveit közölte. A Nyugat is rendszeresen hírt adott a rangos erdélyi laphoz kötődő szerzők, elsősorban Kuncz Aladár, Tamási Áron műveiről. A két lap közötti szívélyes viszonyt jelzi, hogy „[a]z Erdélyi Helikon és a Nyugat kapcsolatának emblematikus képviselője” (403), Babits az erdélyi költészet kiemelkedő alakjáról, Reményik Sándorról, az erdélyi Dsida Jenő pedig Babitsról írt méltató sorokat.

Míg tehát az Erdélyi Helikon sok szempontból a Nyugat testvérlapjának tekinthető, addig az 1935-ben alapított katolikus irodalmi folyóirat, a Vigilia „kezdettől a Nyugat vágta csapásokon haladt” (415) – idézi Rónay László tanulmányában (Jóvátétel. A Nyugat és Babits Mihály a Vigiliában) a lap 1971. júniusi Nyugat-emlékszámának főszerkesztői bevezetését. Az összekötő kapcsot mind személyét, mind irodalmi felfogását tekintve jellemző módon itt is Babits képviselte. Jelképes gesztusként értékelhető, hogy a Nyugat szerkesztője a Vigilia első számában jelentette meg Intelem vezeklésre című versét, másrészt pedig ízlésével, az irodalmi értéket a múló világnézeti kategóriák fölé helyező magatartásával példát adott a lap esztétikai katolicizmusa számára. A szerző számos példával bizonyítja, hogy a Vigilia a nehéz időkben is hű maradt e nézetekhez, és máig őrzi a Nyugat hagyományát.

A maga nemében egyedülálló írás a fejezet és a Nyugat népe kötet utolsóként említendő, Frank Tibor által jegyzett tanulmánya (Ignotus Amerikában), mely az egykori Nyugat-főszerkesztő második világháborús emigrációjának hiteles dokumentumain keresztül egy jellegzetes huszadik századi közép-európai értelmiségi-sorsról ad megrázó képet. „Keserves éveket töltöttek az Egyesült Államokban – írja a szerző Ignotusról és a vele utazó, az angliai, portugáliai, amerikai hányattatások következtében pszichiátriai kezelésre szoruló feleségéről –, de túlélték a háborút. Ez akkoriban a legnagyobb ajándék volt, amit az az ország adni tudott” (411).

 

A centenáriumi kötet tanulmányain végigtekintve feltehető a kérdés: milyen is a mai Nyugat-képünk? Milyen nyugatos kánon rajzolódik ki a kötet több mint harminc tanulmányából? A folyóirat neve természetesen ma is elsősorban az alapító nemzedék nagyjait jelenti: Babits műveivel három – illetve Rónay László Vigilia-tanulmányát is beleszámítva négy –; Ady, Kosztolányi, Ignotus munkásságával két-két tanulmány foglalkozik, miközben Osvát, Kaffka Margit, Cholnoky Viktor, és Móricz Zsigmond is méltatást kap egy-egy önálló írásban. A tanulmányok szerzői a legutóbbi évtizedek irodalomelméleti eszköztárát felhasználva bizonyítják, hogy a Nyugat nagyjai által megalkotott művek ma is párbeszédképesek, s a nyugatos hagyomány más-más vonásait mutatják fel az új módszerekkel feléjük fordulóknak. Az új vizsgálati aspektusok (narratív identitás, intertextualitás, intermedialitás) sok esetben eddig háttérbe szorult alkotások előtérbe kerülését eredményezhetik az egyes életműveken belül. Az is megemlítendő, hogy az első nemzedék tagjai közül sokakról alig esik szó a kötetben: kissé talán meglepő, hogy Tóth Árpád, Juhász Gyula mellett az utóbbi években reneszánszát élő Füst Milán is hiányzik fenti a névsorból. A második, harmadik nemzedék képviselőit viszont hiába keresnénk a Nyugat népe tablóképén. Pedig a Nyugaton belüli nemzedékváltás kérdései: a Halász Gábor, Szerb Antal munkássága által megjelenített irodalmi modernség-koncepciók megjelenése és a nyugatos hagyománycsere problematikája jól illeszkedne a kötet koncepciójába, fényt vetve a Nyugat „klasszicizálódásának” mikéntjére, amit Tverdota György csak említés szintjén érint. A Nyugat „aranykorához” képest a húszas, de főleg a harmincas évek gondolatilag termékeny korszaka nagyon vázlatos bemutatást kap, elhalványul.

Összességében elmondható, hogy a centenáriumi konferenciát szervező, tanulmánykötetet kiadó Petőfi Irodalmi Múzeum és a kötet szerzői méltóképpen emlékeztek meg a Nyugat alapításának századik évfordulójáról, gondolatébresztő tanulmányok sorával gazdagítva a magyar irodalmi modernizmus kutatásának történetét. Végül megemlíthető még, hogy a Múzeum e tanulmánykötet mellett a Nyugat-mozi. Archív filmfelvételek a Nyugat íróiról; a Kelettől Nyugatig. Mesélő térképek a Nyugat íróinak életéről címet viselő kiadványokkal, valamint egy szép kiállítású albummal tisztelte meg a lap centenáriumát. A Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit szerkesztésében megjelenő Nyugat képeskönyv egykorú képeket, kéziratokat, dokumentumokat oszt meg olvasóival, melyek „kép és szöveg egymást értelmező, összefonódó és kölcsönösen kiegészítő együtteseként” (Kelevéz–Szilágyi 2009: 6) egy nagyobb narratíva részeként nyerik el jelentésüket.

 

 

 

Irodalom:

Kabdebó Lóránt(szerk.) 1973: Vita a Nyugatról. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum.

Kelevéz Ágnes – Szilágyi Judit (szerk.) 2009: Nyugat képeskönyv. Fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum.

R. Takács Olga (szerk.) 1980: Mégis győztes, mégis új és magyar. Tanulmányok a Nyugat megjelenésének hetvenedik évfordulójára. Budapest: Akadémiai Kiadó.