Bańczerowski Janusz

[A teljes cikk letölthető formátumban]

Előadásom célja az, hogy röviden felvázoljam Hadrovics László funkcionális magyar mondattani koncepcióját.

1969-ben az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg Hadrovics László „A funkcionális magyar mondattan alapjai” című igen értékes műve, amelyben a szerző kísérletet tett arra, hogy a magyar nyelvtani kutatásokat új alapokra helyezze. E könyv Előszavában így ír: „Ezért szántam rá magamat, hogy szűkebb érdeklődési körömből, a szlavisztikából kilépve a magyar nyelvtan területén valami újjal próbálkozzam”. A Bevezetőben is megfogalmazza: „Ez a munkám eredetileg az akadémiai nagy nyelvtan (A mai magyar nyelv rendszere. 1961–1962) második kötetének, a mondattannak kritikája akart lenni”. Hadrovics meggyőződése szerint „… az a logikai rendszerezés, amely az egésznek az alapja, túlságosan egyoldalú, nem eléggé nyelvszerű, nem a nyelv természetes adottságaiból indul ki, hanem a formális logika összefüggései alapján alkot rendszert, és ehhez méri a nyelvi jelenségeket. Olyan eljárás ez, mintha a föld felületét nem a természetes tájegységek szerint írnánk le, hanem az ezektől teljesen függetlenül, mesterségesen meghúzott szélességi és hosszúsági körök által alkotott képzeletbeli idomokat vennénk a leírás alapjául”.

Mi is úgy véljük, hogy a nyelvnek egységes logikai rendszerként történő értelmezése, és így az egyre bonyolultabb logikai–matematikai apparátus alkalmazása azzal a céllal, hogy lehetőleg adekvát módon modelláljuk a nyelv funkcionálását, csak távolít bennünket a nyelv valódi természetének megértésétől és az emberi életben játszott, több funkciójú szerepétől.

Hadrovics László a funkcionális vizsgálat középpontjába a szófajok jelentésviszonyait helyezi, és ily módon igyekszik feltárni a közlés szemantikája és grammatikai alakja között fennálló összefüggések igen bonyolult hálózatát. Az volt a célja, hogy a nyelvet az értelmes közlés eszközeként funkcionálása közben ragadja meg, felderítse a tényleges nyelvhasználatot, és levonja az általános érvényű következtetéseket. Véleménye szerint a nyelvi közlés tükrözi a tárgyi és a pszichikai valóság összefüggéseit, de tükrözi a köztük meglévő lényeges különbségeket is. Ez tulajdonképpen két külön világ, amely két külön vizsgálati módot igényel: a konkrét és az absztrakt megközelítést. Például a birtokviszony funkcióinak feltárásában egymás mellett szükséges alkalmazni a tárgyi és pszichikai valóságból, a logikából és végül pusztán a grammatikai kapcsolatokból következő nézőpontot. Hadrovics László azt vallja, hogy minden nyelvi jelenség vizsgálatában annyi szempontot kell figyelembe venni, amennyi az adott jelenség értelmezéséhez szükségesnek látszik. Ahogy hangsúlyozza, egyetlen vezérelve az volt, hogy bemutassa a mondattani struktúrák funkcionálását, működését. A nyelvet dinamikus képződménynek tartja, és elutasítja a statikus felfogását, mivel az ilyen szemlélet, ahogy írja „… a nyelvet elszegényíti, és szinte lényegét veszi ki belőle. Egy gépnek addig van értelme, amíg megy, részeinek csak az ad létjogosultságot, hogy a mozgásban részt vesznek. A hasonlat annyiban sántít, hogy a gépnek lehetnek álló elemei, a nyelvben ilyenek nincsenek”. Ezért javasolja azt, hogy a mondatszerkezetek elemzésénél a hagyományostól eltérő, más módszert kell alkalmazni.

Az új, azaz a funkcionális módszer értelmében a szerző az egyszerű, valamint az összetett mondat tagjainak egymáshoz való relációját nem a mondatrészek összefüggései, hanem a szófajok szemantikai jellemzői alapján vizsgálja. Így az egyszerű mondat esetében a szintagma jelentése és funkciói, a mellérendelő összetett mondatoknál viszont a belső jelentésviszonyok kerülnek előtérbe. Az alárendelő mondatok elemzésénél Hadrovics nem azt tekinti fontosnak, hogy a mellékmondat a főmondatnak milyen mondatrészét helyettesíti, hanem azt, hogy a mellékmondat a főmondatnak melyik eleméhez, illetve kifejezéséhez rendeli hozzá a jelentést. Véleménye szerint „A mondatrészek összefüggéseit nem a formális logika konstrukcióival kell összemérnünk, hanem ki kell elemeznünk az összefüggések jelentéstani alapjait, más szóval a mondat belső összefüggéseit a mondatrészek szófaji természetéből és ezen belül speciális jelentésárnyalataiból kell levezetnünk”. Ezt a következő példával illusztrálja: „Ha pl. a melléknévi jelzőt vizsgáljuk, igaz, hogy az alany kaphat melléknévi jelzőt: az erős bor megárt, de a bor szó itt nem azért kapja a jelzőt, mert alany, hanem azért, mert főnév. S ez a viszony nem változik akkor sem, ha ez a főnév mint tárgy vagy mint határozó szerepel: erős bort nem iszom; erős bortól szédülök stb. Ebből világos az, hogy egy szó nem azért kaphat melléknévi jelzőt, mert ilyen vagy olyan mondatrész, hanem mert olyan szófajba tartozik, amely a valóság ábrázolásában külön minősítést is kaphat. Röviden tehát, a mondat bővíthetőségét nem a szavak mondatrészi szerepe, hanem a szófaji kategória, tehát lényegében a szó jelentése határozza meg”.

Hasonló a helyzet a névelő esetében is, amelyet csak akkor tudunk értelmezni, ha a főnévhez rendeljük. A megfelelő viszonyokat itt is a jelentés határozza meg. Vegyünk még egy példát a szóban forgó könyvből: „… az ilyen mondatokban, mint ez a fiú nagyon okos, ill. ez a nagyon okos fiú igen gyengén vizsgázott a közös nagyon okos elem először állítmány, másodszor jelző. Az okos tehát nem azért kaphat határozót, mert állítmány vagy jelző, hanem azért, mert szófajának természete ezt megengedi. […] De nincs ez másképpen az igénél sem. Az ilyen mondatban: ez a fiú nagyon tanul a tanul nem azért kaphat határozót, mert állítmány, hanem mert ige, mert az ige szófaji természete, azaz jelentése lehetővé teszi, hogy a cselekvés intenzitását egy határozóval kifejezzük”.

Hadrovics László fontosnak tartja az általános és az írói nyelvhasználat közötti különbségtételt. Először mindenütt az ún. alaphelyzetet igyekszik tisztázni, és csak azután foglalkozik az ebből adódó eltérésekkel.

Funkcionális mondattan koncepciójában azt hangsúlyozza, hogy a szintaktikai struktúrák elemzésénél kötelezően figyelembe kell venni a beszédhelyzetet is, amelyet a hagyományos szintaktikai elméletek teljesen ignorálnak. Ennek az okát abban látja, hogy „… a mondattanban még mindig igen erősen érvényesül a formális logikai felfogás, és kevés figyelemben részesülnek a közlés és a megértés lélektani folyamatának rejtett összefüggései”. Ahhoz, hogy bármit is közöljünk, bizonyos tudati tartalomra van szükségünk. Szerinte, a tudati tartalom nyelvi „teljes” vagy „hiányos” megformálását elsősorban az a beszédhelyzet befolyásolja, amelyben a beszélő és a hallgató a közlés pillanatában van. A nem teljesen egyértelmű közlés is egészen világos lesz az adott beszédhelyzetben. Például: „Az ágyban fekvő súlyos beteg jaj szava sok mindent jelenthet: fáj a dereka, összeszorult a szíve, szomjúság gyötri, fél a haláltól stb. stb. De ha ilyenkor a fogalomszót is kiejti: fáj a szívem!, a közlés egyszerre világos”. De hozzáteszi azt is, hogy közlésünk nyelvi megformálásában a beszédhelyzeten kívül részt vesz „… a tudatunkban már korábbról felgyülemlett, tehát egész tudati tartalmunk és mindaz, amiről feltételezzük, hogy a hallgatónak is birtokában van”. Ezt a két dolgot szükséges elkülöníteni egymástól. Beszédkor a teljes tudati tartalmunk, Hadrovics szerint, sohasem kerül nyelvi megformálásra, de a megformálásban mégis részt vesz. Ez azt jelenti, hogy a közléskor tudati tartalmunk két részre oszlik, az egyik rész konkrét nyelvi alakot kap, a másik pedig tudati tartalékot képez. Itt hivatkozik a közlés pszichikai mechanizmusának azon törvényszerűségére, amelynek, ahogy írja, „a jelentőségét a nyelvtan számára nem lehet eléggé hangsúlyozni”. Véleménye szerint, „… a kimondott és ki nem mondott tudati elemek a közlés szempontjából egyenrangúak. Amit ki nem mondunk, az éppen olyan aktívan formálja a közlést, mint az, amit kimondunk. Továbbá a tudati tartalék bármely eleme utólag is bevethető a közlésbe, ha a hallgató számára nem elég világos, vagy ha közlésünkhöz még valamit hozzá akarunk toldani.” A tudati tartalék működése, Hadrovics szerint, lehetővé teszi, hogy a nyelvi megformálás a lehető legtakarékosabb és leggazdaságosabb legyen, és ahogy írja: „Ez rendkívül fontos elv, amelyet azonban, sajnos, nem méltányolnak eléggé”. A beszédhelyzet, a tudati tartalom és a tudati tartalék együttes működését a kommunikációs folyamatban a nyelv egyik legérdekesebb törvényszerűségének tartja. Azt a szituációt, amikor a beszédhelyzet (amelyet szűkebb értelemben élethelyzetnek is nevez) és a tudati tartalom szerepe világosan elkülönül egymástól, Hadrovics László Gárdonyi Gézának a Kék pille című novellájából vett példával meggyőzően illusztrálja.

Hadrovics előadásom alapjául szolgáló művében funkcionális leírásra kerültek: a nominális mondat, a tárgyas szintagma, a -tól, -től ragos határozó, a birtokviszony, az ellentétes mondatok, az alárendelő összetett mondatok, a függő kijelentés, a függő kérdés, a függő felszólítás, óhaj és felkiáltás, a mutató névmások tartalomadása, a határozók tartalomadása. Hozzá kell tenni, hogy az elemzés rendkívül nagy precizitással és nagyon gazdag példatár figyelembe vételével történt, amely teljes egészében a szerző saját gyűjtése.

Rövid előadásomat azzal az idézettel szeretném befejezni, amellyel Hadrovics László „A funkcionális magyar mondattan alapjai” című művét lezárta. „A tudományok története azt mutatja, hogy terméketlen irányzatok ellen, hacsak nem kifejezetten ártalmasak, nem igen érdemes valami nagy erővel harcolni. Ezek önmaguktól megszűnnek, mihelyt művelőik elunják az eredménytelen munkát. Ez a várható sorsa a szélsőséges formalista nyelvészeti irányzatoknak is. Megvan tehát minden remény, hogy a most elhanyagolt területeket, mint maga a funkcionális mondattan, a mondattani szókincsvizsgálat és szófajelmélet s a mondattani stilisztika, friss erők fogják munkába venni. Bízom abban, hogy majd e klimaktérikus napok elmúltak, a nagy műt is újra kezdjük…”.

Az előadás 2010. június 15-én a Hadrovics-emlékülésen, a Magyar Tudományos Akadémián hangzott el.