Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

Dosztojevszkij magyarországi recepciótörténete 1945–1958 között

Gedeon Sarolta

 

[Kivonat] [Abstract in English] [A teljes cikk letölthető formátumban]

 

 

Dosztojevszkij műveinek magyarországi fogadtatását a második világháborútól kezdődően kutatja a készülő disszertáció. Ebben a tanulmányban az orosz író 1950-es évekbeli recepciótörténetének és 1956-tól kezdődő újrakiadásai folyamatának érdekes törvényszerűségeire, összetett jellegét mutatom be. A dolgozat emellett keresi annak az újjáéledő nagy irodalmi hatásnak az okát, amelyet Dosztojevszkij az 1920-30-as évek után az 1960-as években gyakorolt Magyarország szellemi életére.

A D. Zöldhelyi Zsuzsa és Dukkon Ágnes által szerkesztett Orosz írók magyar szemmel című négykötetes munka dolgozza fel az orosz írók befogadástörténetének alakulását Magyarországon a 19. századtól kezdődően egészen 1945-ig. A 20. század első felében nagy érdeklődéssel fordultak Dosztojevszkij életműve felé Európában és Magyarországon is, a 19. századhoz képest az orosz kultúra és irodalom iránti érdeklődés intenzívebbé és tudatosabbá vált. A szellemi hatások folyamatainak természetéből következően Dosztojevszkij magyar befogadásához hozzájárult az egzisztenciális (különösképpen a heideggeri) filozófia európai térhódítása (Dukkon 1992, 2007). Szellemi és nyelvi értelemben is az orosz irodalom Nyugat felől érkezett a magyar kultúrába, mivel a 19. század második felében német és francia fordításokból ismerhette meg a magyar közönség az orosz műveket, de az 1920–30-as évekre a nyelvi közvetítés jellege alapvetően megváltozott, egyre több jó műfordító már orosz nyelvből ültethette át az alkotásokat. A Dosztojevszkij-művek kultusza az 1920–30-as években volt Magyarországon a legerőteljesebb, oroszsága és egyetemessége egyaránt az emberi létezés alapkérdéseivel való szembenézésre kényszerítette a befogadó magyar irodalmat. Dukkon Ágnes jegyzi meg Dosztojevszkijjel kapcsolatban – utalva Laziczius Gyula Dosztojevszkij fejlődése című tanulmányára és André Gide Dosztojevszkijről szóló 1923-ban megjelent művére: „Oroszságában a legtöbben (pl. Kuncz Aladár, Laziczius Gyula, Sárközi György) épp azt az egyedi zamatot érzékelik és szeretik, amely megkülönbözteti minden mástól, általában vett keleti vagy nyugati íztől, egyetemessége pedig lehetővé teszi, hogy mindenki megtalálja benne a magáét, senki ne maradjon közömbös iránta, aki hozzá fordul. Laziczius Gyula André Gide könyve nyomán írja: »Dosztojevszkij az az író, akiben mindenki megtalálja ugyan a magáét, de emellett még olyasvalamit is, amivel már nem ért egyet. Tehát nemcsak azt találja meg, amit keres, hanem azt is, amit nem szívesen talál meg.«” (Dukkon 1989: 16–17). Ugyanezt támasztja alá Németh László Nyugatban megjelent Tolsztoj-recenziója: „Ha Oroszország meg is tagadná azt, amit a múlt században »orosz lélekké« korlátoztak, a Dosztojevszkij- és Tolsztoj-kultusz az országok lelki vizsgája marad. Magyarországnak különösképpen kívánjuk ezt a kultuszt” (Németh 1929: 113).

Az említett cikkek is bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a Dosztojevszkij-életmű 1920–30-as évekbeli feldolgozásának ideje nem jelentette azt, hogy a 19. század második felében és a 20. század elején kedvelt orosz szerzők (Puskin, Turgenyev; Tolsztoj, Csehov) elfelejtődtek volna, sőt a két világháború között a magyar kultúra és irodalom nagy érzékenységről, befogadókészségről és felvevőképességről tett tanúbizonyságot, ami a kultúra erejét mutatja annak hatása mellett (Dukkon 1989). Az 1940-es évek közepéig marad Dosztojevszkij az érdeklődés középpontjában, amit fokoz az, hogy a történelmi krízisek időszakaiban általában felerősödik az irodalomban Dosztojevszkij műveihez való fordulás, mely minden esetben újraminősíti az életműhöz való viszonyulást (Meszerics 1977).

A második világháború utáni időszak radikális változást eredményezett minden tekintetben. Magyarország politikájának Szovjetunió felé meglevő pozitív elfogultsága hozzájárult a szovjet és az orosz irodalom iránt megnyilvánuló érdeklődés fokozódásához, mégis az 1945 utáni szovjet ideológiai, politikai kívánalmak nem a Dosztojevszkij-művek kiadásának kedveztek, sem a Szovjetunióban, sem Magyarországon. Az 1920-as évektől kezdve az orosz irodalom iránti érdeklődés egyre gyakrabban társul a politika iránti érdeklődéssel, de ez fordítva is megnyilvánul: a szovjet események is ráirányítják a figyelmet az orosz, de a második világháború után inkább a szovjet irodalomra (Dukkon  1989). Magyarországon Romsics Ignác adatai szerint 1945 és 1957 között összesen több mint 1500 külföldi szépirodalmi alkotás jelent meg együttesen 25 milliós példányszámban. A háború előtti időszakhoz képest teljesen átalakult a lefordított művek nyelvek szerinti megoszlása, mivel 1945 után az összes cím kétharmadát orosz szerzőktől fordították, és ezekre a művekre esett az összpéldányszám több mint egyharmada. A külföldi szerzők közül Makszim Gorkij műveit adták ki legnagyobb, közel 1 milliós összpéldányszámban. Nagy példányszámban jelentek meg jelentéktelen orosz szerzők sematikus partizánregényei, mint amilyen A volokalamszki országút vagy A szokolini fenyves titka volt, s az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig mellett ekkortól ismerkedhettek meg a magyar fiatalok Gajdar és Katajev ifjúsági regényeivel, a Timur és csapatával, illetve a Távolban egy fehér vitorlával” (Romsics 2001: 368). Az 1945–1957-ös években leggyakrabban kiadott szovjet–orosz írók nevei között az első 12-ben nem szerepel Dosztojevszkij neve (Erdészné 1960: 293, l. Függelék 4. táblázat).

Az említett nagy példányszámban kiadott két mű A. Bek A volokalamszki országút (1948–1954 között 11-szer, alkalmanként 10-12 000 példányban, legkésőbb 1977-ben) és Zbanackij A szokolini fenyves titka szintén 10 000-es példányszámban megjelent szövege könnyen érthető, egyszerű szerkezetű. A stílusában kevéssé szépirodalmi jellegű, sokkal inkább mindenki számára érthető köznyelven íródott partizánregények sematikusságukkal az irodalmi lektűr szerepét töltötték be.

1945 után a kor hivatalos magyar (kultúr-, irodalom-) politikája teljes mértékben igazodott a szovjet elvárásokhoz, s mivel Dosztojevszkij-mű a Szovjetunióban nem jelenhetett meg, ennek következményeképpen nálunk sem adhatták ki az orosz író alkotásait vagy esetleg csak nem teljes terjedelemben. Magyarországon a negyvenes évek második felében a klasszikusnak számító orosz írók, így Dosztojevszkij esetében is gyakoriak voltak a regényrészlet megjelentetések (Karamazov testvérek, 1947-ben két alkalommal; Bűn és bűnhődés, 1947), emellett kiadták még a Sztjepancsikovo és lakosai, 1947; Emlékbeszéde Puskinról, 1949 című írásokat. Viszont 1949 és 1956 között (valószínűleg) nem jelentettek meg teljes alkotást, de részletet sem Dosztojevszkij-műből. Az általam fellelt kiadások példányszáma 1959-ig 3000 és 25 000 közötti, de leggyakrabban 10 000 alatti.

Sztálin halála után Hruscsov enyhülést hozó politikájának következtében Moszkvában 1955-ben megjelentethették a Bűn és bűnhődés című regényt, illetve az írónak 1956–57-ben gyűjteményes kiadását engedélyezték a moszkvai Állami Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, aminek hatására 1956–57-től kezdődően Magyarországon is elkezdték kiadni az orosz író bizonyos műveit „megmagyarázva”, kommentárokkal ellátva.

A könyvkiadás munkafolyamatának hosszadalmas és összetett jellegét figyelembe véve, a fordítások elkészülési idejét is beleszámítva, 1955-től a politikai szándéknak már léteznie kellett Magyarországon Dosztojevszkij műveinek újrakiadására. Viszont a művek megjelentetésének 1957-től felívelő szakasza egybeesett Magyarországon az 1957 végéig tartó meglehetősen színes, a szanáló politikai viszonyoknak ellentmondó, és az ötvenes évek általános gyakorlatához képest már–már liberális kiadói gyakorlattal (Kalmár 1998).

Az MDP Politikai Bizottságának a politikai engedmények sorába tartozó 1956. augusztus 9-i határozatát követően „…a még mindig elengedhetetlen ideológiai nevelés mellett most már valamelyest figyelembe vehették az olvasók igényeit is. […] a kiadók kiadhattak nem szocialista realista, de »haladó irányzatokhoz« tartozó műveket is. Vagyis innentől fogva lehetőségük volt többet és többfélét nyújtani a kvalifikált olvasóknak és laikusoknak egyaránt, a szakmai könyvektől a népszerűsítő, illetve szórakoztató irodalomig. A különös csak az volt, hogy a határozat megvalósítása jórészt a forradalmat követő időszakra maradt, hiszen a hátralevő két hónapban már nem lehetett a korábban elkövetett hibákat korrigálni, nem is beszélve a pártvezetés teljes politikai inkompetenciájáról" (Kalmár 1998: 120).

Mindebből következik, hogy a klasszikus értéket hordozó orosz irodalom, mely egyszerre antikapitalista célokra is felhasználható volt, egyre könnyebben kiadhatóvá vált. „A kánonba beemelt klasszikus műalkotások technikailag beilleszthetővé lettek a szocialista kultúrába. Éppúgy átalakultak mintegy a jelen előzményévé (és indokává!), mint ahogyan a szovjet irodalomtudomány is a szovjet irodalom előzményévé formálta át a klasszikus orosz irodalmat. (Ennek köszönhetően lettek az orosz klasszikusok – vagyis mindig csak a kultúrpolitikailag épp befogadottak – mintegy eleve értékesebbé és kiadandóbbá más nyelvű klasszikus szerzőknél.)” (Bart 2002: 70).

A Rákosi-rendszer hivatalos értékrendje alapján kedvelt regények szépirodalmi, esztétikai szempontból kevéssé tekinthetők időtállónak, a szovjet szerzők nem megfelelő kiválogatására, a művek nyelvezetéből, dogmatikus szemléletmódjából fakadó ellenérzésekre már 1957. november 21-i PB-ülésén is reagáltak. „A szovjet szerzők műveinek nem megfelelő kiválogatása, valamint a politikai kiadványok nagy részének nyelvezete, érvelési módja, dogmatikus szemlélete az olvasók mind nagyobb részét tette bizalmatlanná a politikai kiadványokkal szemben. Az ilyen művek sem a Szovjetunió népszerűsítését nem szolgálták, sem az olvasóközönséget nem győzték meg a szocializmus eszméinek magasabbrendűségéről, s nem is mozgósították honi feladataink jobb elvégzésére” (Előterjesztés 1957).

A fordításirodalomban a Kádár-korszakban egyszerűbb volt a cenzúra alkalmazása, mint a nehezebben átlátható magyar irodalomban, mert a tabuk tisztábban jelentkeztek, emellett személyes, egzisztenciális hatása nem volt az elutasító döntéseknek. A külföldi íróknak – különösen a nem kortárs alkotóknak – nagyobb volt az eszmei szabadságuk, de a legtöbb esetben az ideológiai tisztánlátást segítő, vitatkozó, helyretevő célzatú, a kiadó szándékát védő elő- és utószavakkal együtt jelenhettek meg. Az utószavak íratásának gyakorlata – amit a kiadók önvédelemképpen és mintegy „szépségflastromként” alkalmaztak – már a Kádár-korszak legelejéről, 1957-ből származik: „A szépirodalmi könyvkiadók támogassák a szocialista realista törekvéseket, azokat az irodalmi irányzatokat, amelyek a szocialista realizmus irányába mutatnak. A helytelen nézeteket is tartalmazó, vitatható műveket megfelelő marxista előszóval jelentessék meg, s ugyanakkor határozottan zárkózzanak el az ellenséges munkák megjelentetése elől” (Előterjesztés 1957).

Oly mértékben vált általános gyakorlattá az irodalompolitikai funkciót betöltő utószavak írásának gyakorlata, hogy nemcsak az ideológiai szempontból problémásnak minősülő műalkotásoknál alkalmazták (Tóth 1992), hanem a politikailag közömbösnek tekinthető művek, például a világirodalom klasszikus alkotásai is értelmező jellegű, kísérő szöveggel együtt jelenhettek meg. „Az utószó szinte önálló kritikai műfajjá fejlődött, melynek jelesebb példáiból akár egy-egy külföldi szerző magyar recepciója is rekonstruálható” (Bart 2002: 45).

A művek esztétikai, irodalomelméleti szempontú értelmezéseit a korszakban végig befolyásolják a párt irodalompolitikai állásfoglalásai. Az irodalmat elsősorban tudatformáló hatású, ideológiai képződménynek tekintették, melynek erkölcsi, tanító ereje van, mellette az esztétikai szempontok háttérbe szorultak. Az irodalompolitikai, akár irodalomelméleti kérdéseket is tárgyaló párthatározatok célja az irodalom politikai hatalom általi irányítása. Részletesen előírták a tennivalókat az államosított kultúra minden szintje, intézménye, alkotója és szervezője számára, majd szintén tanulmányokban elemezték a kialakult helyzetet, a tanulságokat levonva. Az értelmezésekben a művek irodalmi szempontrendszerű, esztétikai megközelítése háttérbe szorult az irodalompolitikai célok, társadalmi fejlődés nézőpontja mellett (Lukács 1939). Kádár János 1958 nyarán kijelentette, hogy ha választania kellene a magas színvonalú antiszocialista kultúra és a közepes nívójú szocialista kultúra között, akkor ő ez utóbbi mellett dönt: „mert a magas színvonalú szocialista kultúrához az út mindenképpen a szocialista tartalmon keresztül vezethet el és nem a nívón keresztül” (Irányelvek 1958, Révész 1997).

Dosztojevszkij művei közül a politika számára elfogadhatókat jelentették meg, ezek közül a legjelentősebbnek tartott alkotás a korai Kádár-korszakban is a Bűn és bűnhődés című regény volt. Általában elmondható, hogy Dosztojevszkij bizonyos írásait visszás jellegűnek ítélték, különösen a Feljegyzések az egérlyukból, a Bűn és bűnhődés, a Karamazov testvérek, de leginkább A kamasz, Az író naplója, az Ördögök és A hasonmás című műveket. Az okok között szerepel többek között az is, hogy nem kedvelték ebben az időszakban a Dosztojevszkij műveiben megjelenő szatírát, szemben például Szaltikov-Scsedrin szatirikus látásmódjával, amelyet nagy megbecsülés övezett a Rákosi- és a korai Kádár-korszakban. „…a szocializmus ideológiája Szaltikov-Scsedrin szatirikus látásmódját, az egyéni és társadalmi bűnöket ostorozó magatartását egy leszűkített értelemben, mint a pusztulásra ítélt osztályok és politikai irányzatok (nemesség, polgárság, liberalizmus) leleplezőjét veszi figyelembe csupán” (Dukkon 2007:32).

A Bűn és bűnhődés mellett a Feljegyzések a holtak házából című alkotást adták ki viszonylag gyakran: 1957-ben háromszor is megjelent egy éven belül, de mindegyik esetben kommentár nélkül. A gyakoriság okai közt szerepel az, hogy a holtak háza – Szibéria azonosítást könnyen fel lehetett használni annak megmutatására, hogy a kapitalizálódó Oroszország szörnyűségei a második világháború utáni kapitalista, „imperialista nyugat” állapotával rokoníthatóak.

Az 1945–1958 közötti években kiadott művekben (például: Bűn és bűnhődés 1949, 1957, A kis hős 1958, Feljegyzések a holtak házából 1957, 1958, 1957) még gyakori, hogy egyáltalán nincs elő- vagy utószó, így a szerkesztők nem adnak támpontot az értelmezéshez, ha mégis, akkor általában rövid terjedelmű és nagyon irányzatos kísérő szövegek jellemzőek a korra. Az értelmezések a műveket az életrajz eseményeivel magyarázták (például: Szibéria-epilepszia). Az 1950-es évek második felében írt utószavakban általában Dosztojevszkijt realistának tartották, a szenvedés, társadalmi pokol képének ábrázolása miatt értékelték, mely felhasználható volt a kapitalista társadalom negatív jellegének bizonyítására. Dosztojevszkij hitére humanizmusa és a társadalmi gondok iránti érzékenysége kapcsán utaltak. Az írások terjedelme ekkoriban nagyon rövid, viszont az 1960-as években már hosszabb esszék, tanulmányok születtek.

Az utószavak az életút vázlatos ismertetésével kezdődnek, az író egyéniségét kuriózumnak tekintették, de gyakran kiemelték azt is, hogy Dosztojevszkij tehetsége az élet sötét oldalának ábrázolásában nyilatkozik meg legfőképpen. Hangsúlyozták a szereplők szélsőséges személyiségrajzát, amelyet általában összekötöttek az író betegségével, ami burkolt elítélést fejezett ki (ez főként az Ördögök című alkotásra, illetve A kamasz című regény egyes vonásaira vonatkoztatható). Különösen a korai kisprózáját interpretálták életrajzi adalékként,  kiemelték az e korban hangsúlyosnak tartott momentumokat: nyomorúság, apja kegyetlensége és halála, örökség elpazarlása, szegénység, epilepszia, játékszenvedély, illetve Petrasevszkij utópista szocialista köréhez tartozás és a tízévi fegyház, ahonnan a legtöbb regényalakját származtatták. Rejtő István idézi Gorkij vélekedését – akinek a művei 1945–1957 között a legnagyobb példányszámban jelentek meg – ezzel kapcsolatban, mely hathatott Dosztojevszkij művei befogadástörténetének alakulására a tárgyalt korszakban: „Vitathatatlan és kétségtelen: Dosztojevszkij lángelme, de ő gonosz lángelménk. Csodálatosan mélyen megérezte, megértette és élvezettel ábrázolta az orosz ember két betegségét, amelyet torz történelme, nehéz és sérelmekkel teli élete fejlesztett ki benne: a mindenből kiábrándult nihilista szadista kegyetlenségét és ennek ellentétét – a megfélemlített, elnyomott lény mazochizmusát, aki képes arra, hogy gyönyörködjék saját szenvedéseiben” (Rejtő 1958: 84–85).

A Dosztojevszkij műveivel szembeni túlzott kritika másik oka volt az is, hogy a nyugat-európai irodalomtudomány értékítéletében Dosztojevszkij nagy népszerűségnek örvendett, misztikusnak tartották, aki a szenvedés, alázatosság filozófusaként megbékélést ajánlott a forradalmiság ellenében. Ezzel szemben a korszak magyar (és szovjet) irodalompolitikájában megjelent az a remény, hogy bár eddig a „polgári”-nak nevezett irodalomtudomány elhomályosította a művek társadalomábrázoló erejét, reflektorfénybe téve a haladás-ellenességet, de majd eljön a szovjet irodalmárok ideje az igazi mérlegkészítésre.

A „realista” jelző valóságábrázolásukban elérendő célt jelzett, bár a realizmus megítélésében sok a tisztázatlanság (Drabancz M. – Fónai 2005), mégis ezek legteljesebb megvalósulását a Bűn és bűnhődés mellett a Feljegyzések a holtak házából és a Szegény emberek című alkotásokban találták meg. (Szinte mindegyik utószó utalt az első sikernek tekintett Szegény emberek című alkotásra, mely műben Dosztojevszkijre – idézve Belinszkijt – a gogoli realizmus folytatójaként tekintettek.)

Az utószavakban teljes nyitottsággal, pozitív elfogultsággal viszonyultak a művekbeli társadalmi problémák ábrázolásához. A Rejtő István által minden esetben, szinte kötelezően hiányolt társadalmi környezetrajz ezekben az értelmezésekben már hangsúlyosan jelen van. Az 1950-es évek második felében az orosz irodalom egyik legjellemzőbb vonásának tartott: „túlhaladott társadalmi viszonyok beható és pusztító erejű bírálata” szolgál bizonyos Dosztojevszkij-művek értékességének bizonyítására. A hatalom számára pozitív módon felhasználható volt az, hogy az író műveit, művészetét áthatja a nagy társadalmi célok iránti fogékonyság, mely alapot adott a messzemenő következtetések levonására alkalmas társadalomábrázolás méltánylásához.

Már a 20. század elején, de az 1950-es évek második felében az árnyaltabb hangvételű (Kárpáti Aurél, Institoris Irén) és a szélsőségesebbnek tekintető kommentárokban (Bóka László) is a Dosztojevszkijjel szemben leggyakrabban megfogalmazott kritika az író és művei szellemiségének forradalomellenessége volt. A marxista ideológia alapján íródott értelmezések (például Bóka László utószavai) Dosztojevszkij forradalommal szembeni ellenérzéseit a fegyházbeli szenvedések időszakából eredeztették, megemlítve, hogy Dosztojevszkij érezte a társadalmi forradalom előszelét, de úgy vélte, hogy el lehet azt kerülni, ha az egyes ember rátalál „önmaga megváltásának” útjára. Kárpáti Aurél szerint az ellentmondásosság Dosztojevszkij és saját korának bonyolult szellemiségéből fakadt, s nem az 1950-es évek értékrendjének ellentmondásosságából: „Ám ha tévedett is, írói nagyságából ez mit sem von le”, illetve: Dosztojevszkij bonyolult eszme-szövedékében felfejthetetlen, megközelíthetetlen szálak vannak, de Dosztojevszkij életműve érthető, világos, hiszen az ellentétek egysége is lehet összefoglaló erő. Mindez azért különösen érdekes, mert Dosztojevszkij műveit 1956–1957-től adták ki nálunk, ezért a forradalomra utalás erőteljesen problematikus jellegű.

Dosztojevszkij műveit árnyaltabb hangvételben megközelítő kommentárok Institoris Irén (1957-es kiadása a Fehér éjszakák című műnek, mely tartalmazta még A játékos című kisregényt is) és Kárpáti Aurél (Bűn és bűnhődés 1957-es és 1958-as kiadása) tollából származnak. A marxista irodalomkritika velük szemben hangoztatott álláspontja szerint ezekben a tanulmányokban csak a művekből áradó világkép foglalkoztatja a szerzőket, ennek következtében szinte teljesen háttérbe szorul az író korának, a vele kortárs művészeknek vizsgálata (Rejtő  1958). Institoris Irén Dosztojevszkij munkássága csúcsának A Karamazov testvérek című regényt tartja, Dosztojevszkij védelmében megemlíti, hogy az eszméi bárhogyan is változtak, a szíve a „népé” (korabeli hívószó) maradt, meg tudta őrizni a megalázottak iránti részvétét. Az orosz író világnézetét összességében ellentmondásosnak, de művészetét esztétikai szempontból értékesnek ítélte mindkét szerző, nyelvezetük szemléletmódja jelzi, hogy személyükben még a Nyugat folyóirathoz közelálló alkotókként a 20. század első felének kritikus-nemzedékéhez tartoztak.

Kárpáti Aurél esetében a kontinuitás konkrétan tetten érhető: az 1945 előtti idők egyik szereplője az 1945 utáni korszakban is megszólalt. A Visszaemlékezések a halottak házából című, 1923-ban írott cikkében a címadó mű és a Bűn és bűnhődés című regény közötti tematikai rokonságot fejtegeti a szenvedés és bűn tekintetében. Bár utal a kisregény kompozíciós hiányaira, mégis jóval fontosabbnak tartja, hogy a szereplők az Apostolok Cselekedeteiből érkezetteknek tűnnek, s a „biblikus erejű és egyszerűségű” műből „a hit örök misztériuma sugárzik”. Dosztojevszkij személyiségének betegessége kérdésében is eltérően vélekedik az 1950-es évekhez képest. „De a szem, amelynek recehártyáján ezek a szörnyű képek tükröződnek, sohasem kandi, beteges kíváncsiságból, objektíven fürkésző. A részvét és szeretet könnyes megindultsága von rá csillogó fátyolt. Dosztojevszkij nemcsak konstatál, hanem meg is ért és meg is bocsát, anélkül azonban, hogy felmentené a hibázót minden egyéni felelősség terhe alól” (Dukkon 1989: 130). Megjegyzései az emberről biblikus szemléletre utalnak, a fegyház rabjainak (az emberiség minden tagjának) amorf lelke megváltásra vágyik, mert mindenkiben megvan az „örök, változatlan igazság”.

A Bűn és bűnhődés 1958-as kiadásának utószavában Kárpáti Aurél is Dosztojevszkij személyiségét a körülményeiből meghatározottnak láttatja. „Dosztojevszkij élete olyan, mint legszerencsétlenebb regényhőseié” [305]. Kárpáti Aurél írásában védelmébe vette Dosztojevszkijt, és több olyan kifejezést is használt vele kapcsolatban, mely finomítottan ugyan, de törekedett a valóság érzékeltetésére. Dosztojevszkij hite misztikus sugallatként, a „pokol” képe pedig földi dimenzióban értelmeződött („Éppúgy a misztikus sugallatok, mint a reális élet, főképp a földi pokol gyötrődő világának költője”). Szerepeltek még a szövegben a lelki alvilágban élő démonok, de nem valóságosan, hanem álom szintjén, annak igazolására, hogy Dosztojevszkij megelőzte Freud álomelméletét. Az inkrimináltnak tekintett szavakkal – amelyek a későbbiekben, a hatvanas évektől kezdve viszont egyre gyakoribbá váltak – ekkor még ritkán találkozunk az értékelő szövegekben, például: „szellemi”, „Jézus”, „démonok”, „hit-hitetlenség”, „megváltás” kifejezések. Viszont megjelent a korabeli pozitív jelentéskörbe tartozó szavak használata, melyek hangsúlyozása alkalmas volt Dosztojevszkij mentegetésére: „megalázottak iránti részvét”, „szíve a népé maradt” (Institoris Irén utószava 1957: 374).

Általában kijelenthető, hogy idegenül és értetlenül, némely esetben ellenségesen viszonyultak a Dosztojevszkij kései műveiből áradó egyfajta misztikussághoz vagy az evangéliumi hithez, mely megnyilvánult abban is, hogy a Bűn és bűnhődés Epilógusának jelentőségét egyáltalán nem hangsúlyozták. Kárpáti Aurél szövegében mintha egyfajta inga-mozgás jelenne meg: először kedvezett volna a hatalom akkori véleményének (miszerint Dosztojevszkij realistának tekinthető a számukra értékelendő társadalomábrázolásai miatt), majd egy másik állítással finomítottan ugyan, de szembe is szállt volna az előzőekkel. Ez jól látható a következő szószerkezetekben: Dosztojevszkij „realistának vallotta magát, s valóban az is”, de olyan, aki „a valóságot látja a legvalószínűtlenebbnek, a legfantasztikusabbnak”.

Kárpáti Aurél a Bűn és bűnhődés című regényt tartotta a legzártabb, legművészibb gonddal megszerkesztett regénynek. Raszkolnyikovval kapcsolatban megemlítette a meghasonlottság problémáját, a lélek megosztottságából fakadó hitbeli harcát, ahol a főbb feszítőerő a megváltás vágya. (A Bűn és bűnhődés magyarországi megjelenése után az elemzések inkább csak Raszkolnyikov alakjának, lélektani ábrázolásának boncolására korlátozódtak.) Kárpáti konklúziójában az író tehetségét Shakespeare-éhez hasonlította, mely ritka dicséretnek tekinthető a korban. Emellett az írót egyrészt az evangéliumi jóság megbocsátó, rezignált hívőjének tartotta, akinek „Megkötöttsége annyi, hogy ő még az egyes emberek megváltásától várta a társadalmi megváltást.”, másrészt lángelmének nevezte, igaz ezt a betegségre, szenvedésre, gondokra való utalásaival vélte igazolhatónak.

1956-ban a Fehér éjszakák kiadását az író halálának 75. évfordulójára jelentették meg. A kötetben szerepelnek még A játékos, A szelíd teremtés, Marej muzsik, Szegény emberek, Sztyepancsikovó falu és lakosai című elbeszélések, kisregények. A mintegy tízoldalnyi utószót Bóka László írta, akinek nevéhez a marxista ideológia irodalomkritikai koncepciója alapján megírt kommentárok fűződnek. Az irodalmi lektűr szerepét betöltő, 1948–1955 között hatalmas példányszámban kiadott partizánregények értelmezéseinek sematikussága nyomokban fellelhető kommentárjaiban, melyekben az is nyilvánvaló, hogy szerzőjük rendelkezik irodalmi műveltséggel. Elő-utószavaiban az orosz kritikai realizmus jelentős mesterének nevezi Dosztojevszkijt, de végletes hibájának tartja a forradalmi úttól való visszarettenés mellett, hogy „a misztikus orosz lelkiség hirdetőjeként Dosztojevszkij az istenkeresés semmibe vesző útjának vándora” volt. Dosztojevszkij új eszménye „a nyomorúságtól elgyengült, alkoholmámortól és templomi tömjénfüsttől tántorgó passzív orosz paraszt mitikus és hazug eszménye, aki nem lázad, hanem bután meghajlik az isten alkotta társadalmi rend előtt…” [555]. Dosztojevszkij nagyságát egyedül az emberábrázolásban, stíluskészségben és alkotóerőben ismerte el, illetve a társadalom, a kapitalizmus embertelenségének ábrázolásában, a lélektani elemzés kompozíciójában, de összességében Dosztojevszkijt a megtévesztés veszélyes eszközeként láttatják, mivel társadalombírálatát szerintük ugyanaz teszi hatásossá, mint ami „reakciós” nézeteit veszedelmessé, melyet fokoz „megjelenítő erejének” hatásossága, stílusa, az alkotások: „a torzítás, az eszelős kancsalság, butító misztifikáció példái”. Dosztojevszkij szerinte jól meglátott problémákat, de nem tudta helyesen értelmezni azokat, kiutat nem tudott mutatni a számukra elfogadhatatlan hit útján kívül („a hit ingoványba vezető lidércfénye”). Bóka László véleménye alapján (Lenin szavait követve): amikor az uralkodó osztályok a tömegek forradalomba sodródásától tartottak, akkor adattak ki Dosztojevszkij-műveket orvosságként vagy kábítószerként, melyek a mindenbe belenyugvást hirdető, a szenvedés megtisztító erejéről prédikáló misztikus Dosztojevszkijt népszerűsítették.

Bóka László Dosztojevszkij egyetlen kiegyensúlyozott időszakának a korai művészetét tartja, mert ekkor keletkeztek a „forradalmi demokratikus” eszmeiségű művek. Indoklásában megemlíti a szerző, hogy a Szegény emberek, Proharcsin úr, Fehér éjszakák („harmonikus, áradóan elemi erejű”), Sztyepancsikovó falu és lakosai („a meglelt út ironikus derűje”), A játékos („kapitalista társadalombírálat, egyenes vonalú koncepció, egyértelmű emberábrázolás”) című Dosztojevszkij-művek a kapitalizmus válságát realista módon mutatják be. Szerinte hiányzik az alkotásokból a társadalmi válságra való válaszadás, de legalább nem mutatnak „álutat a misztikus ábrándok felé”, mint a későbbi alkotások (például A Karamazov testvérek című regény, mely nemcsak ideológiai szempontból elítélendő, hanem még szerkezetileg befejezetlen is). A Karamazov testvérek befejezetlenségének kritikai hangvételű hangoztatása szintén jellemző a korai Kádár-korszakban.

Bóka László az utópista Petrasevszkij kört értékeli Dosztojevszkij ideológiai csúcsa gyanánt, az utána következő büntetés, a szibériai kényszermunka és fogság megtörte a „gyenge idegzetű fiatalembert”, és már a megkezdett, realista útra való visszakanyarodás nem járt sikerrel: (A nagybácsi álma, Sztyepancsikovó falu és lakói, Feljegyzések a holtak házából, Megalázottak és megszomorítottak). A „reakciós”, szlavofil folyóiratok, játékszenvedély: „a kapitalista társadalom emberének haláltánca”-ként határozódik meg Bóka kommentárjában.

A „forradalmi” Csernisevszkijjel történt szembefordulást a haladás megtagadása miatti morális és filozófiai lesüllyedésként értelmezték a Dosztojevszkij művészetét szélsőségesen megközelítő kommentárok. Az író életét és munkásságát a világirodalom legképtelenebb folyamatának értékelték, melyet csak „az esztelen ellentmondások öngyilkos társadalmi rendje, a kapitalizmus hozhatott létre”,mert a hősök sérültek, mind eszelősök, a látomások megszállottjai, a meghasonlott lelkek, akiket Dosztojevszkij „az emberalatti világ iszapjában” ábrázol. Lukács Csernisevszkij elődjének tartotta Belinszkijt és harcostársának Dobroljubovot, akiket a forradalmi (marxista) kritika megalapítóinak nevez. Lukács György Csernisevszkij és Dobroljubov kritikusi munkásságát értékelve állapította meg, hogy Puskintól Tolsztojig az orosz irodalom jelentős alkotói úgy élnek az utókor emlékében, ahogy őket a nagy orosz kritikusok (Csernisevszkij, Dobroljubov) fellépésükkor jellemezték (Lukács 1939).

 

 

A magyar Dosztojevszkij-recepció történetében minden évtizedben megfigyelhető, hogy az íróra és a műveire alkalmazott legfontosabb sémák tekintetében a 19. századtól kezdve öröklött Dosztojevszkij-kép egyes vonásai jelentek meg attól függően, hogy a hatalom politikai és ideológiai szempontrendszere hogyan változtatta az értelmezések hangsúlyait. A marxista irodalomkritika szembeállította a szocialista irodalom eszmeiségét Dosztojevszkij művészetével, de emellett Dosztojevszkij műveinek értelmezési lehetőségei felhasználhatóak voltak a különféle időszakokban akár egymással ellentétes jelentések megfogalmazásaira is.

Dosztojevszkij „súlyos probléma” a kor hivatalos kultúrpolitikája számára, mindenképpen csak „megmagyarázva”, kommentálva adható ki. A szovjet politikához való igazodás egyenes következménye az orosz klasszikus szerző irodalmi jelenlétének korlátozása 1945–1948 között, illetve betiltása az 1948–1956 közötti időszakban, mivel ha a klasszikus orosz író a Szovjetunióban nem volt kívánatos jelenség, akkor Magyarországon sem adhatták ki műveit. A Rákosi-korszakban (1948–1956 között) nagy példányszámban megjelentetett partizánregények viszont sematikusságukkal inkább az ideológiai lektűr szerepét töltötték be. A Szovjetunióban Sztálin halála után Hruscsov hatalomra kerülésével kül- és belpolitikai enyhülés indult meg, melynek hatása elért minden szovjet államtól függő szocialista berendezkedésű országba. Az irodalmi életben bekövetkezett szemléletváltás bizonyítéka, hogy Dosztojevszkij műveinek 1955-os moszkvai kiadását követően Magyarországon 1956-tól, de inkább 1957-től kezdődően lassú fokozatossággal jelentetik meg egyre több művét. A korai Kádár-korszakban eleinte a szocialista állam hivatalos értékrendje, irodalmi ízlésvilága szerint könnyebben értelmezhető korai művek látnak napvilágot a Bűn és bűnhődés mellett, természetesen egyre inkább megfelelő elő-utószavak értelmezéseinek kíséretében.

A fokozatos politikai enyhülési folyamat következtében a nemzetközi trendek: Dosztojevszkij nyugat-európai recepciótörténetének, az orosz értelmiségi elit tudományos munkáinak, a Mihail Bahtyinnal berobbanó új Dosztojevszkij-kultusznak a hatásai Magyarországon egyre erőteljesebben voltak érzékelhetők az 1960-as évek derekától kezdve. Sőtér István, Török Endre tanulmányai mellett Fehér Ferenc megújított marxista értelmezései is bizonyítják, hogy az irodalmi szemléletmód változásában a Dosztojevszkij-művek újraértelmezéseinek fontos, megtermékenyítő szerepe volt. Az említett hatások eredményeképpen az 1960-as évek elejétől elkezdődik Magyarországon – az 1920–30-as években tapasztalt Dosztojevszkij-reneszánszhoz hasonlóan – az orosz író műveinek újrafelfedezése, újraértelmezése. Az értelmiség Dosztojevszkijre való rátalálása, az író művei iránti szenvedélye jelzi azt, hogy Dosztojevszkij művészete ismét koruk adekvát művészetévé vált az 1960-as évek első felére.

 

 

Források

Irányelvek 1958: Az MSZMP művelődéspolitikájának irányelvei, 1958. július 25. MOL. M-KS 288. f. 4/18. ő. e.

Előterjesztés 1957: Az MSZMP PB 1957. november 21-i ülése (MOL 288. f. 5/50. ő. e) Előterjesztés a könyvkiadás helyzetéről és az 1958. évi tervről, (288. f. 5/50. ő. e)

Bak János 1970: Magyarország könyvkiadása 1945–1969. Budapest.

Bek, Alekszandr 1954: A volokalamszki országút. Ford.: Gyöngyös Iván. Budapest: Új Magyar Könyvkiadó.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 1956: Fehér éjszakák. Ford. Devecseriné Guthi Erzsébet, az utószó szerzője Bóka László. Budapest: Új Magyar Könyvkiadó.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 1957: Fehér éjszakák. Ford. Devecseriné Guthi Erzsébet, az utószó szerzője Institoris Irén. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 1958: Bűn és bűnhődés. Ford.: Görög Imre, G. Beke Margit, az utószó szerzője Kárpáti Aurél. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Erdész Tiborné (szerk.) 1960: Magyarország művelődési viszonyai 1945–1958. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Zbanackij 1955: A szokolini fenyves titka. Ford.: F. Kemény Márta, illusztrálta: Rozsda Endre. Budapest: Ifjúsági Könyvkiadó.


Irodalom

Bart István 2002: Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban. Budapest: Osiris Kiadó.

Drabancz M. Róbert – Fónai Mihály 2005: A magyar kultúrpolitika története 1920–1990. Debrecen: Csokonai Kiadó.

Dukkon Ágnes 2009: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. In: Szvák Gyula szerk.: A tizenkét legnagyobb orosz. Russica Pannonica, 135–155.

Dukkon Ágnes 2007: Szaltikov-Scsedrin "Egy város története" című regénye és magyar fordítója, Honti Rezső. In: Jankovits László, Pap Balázs, V. Gilbert Edit szerk.: Tanulmányok Hetesi István tiszteletére. Pécs. 31–35.

Dukkon Ágnes (szerk.) 1989: Orosz írók magyar szemmel III. Budapest: Tankönyvkiadó.

Dukkon Ágnes 1992: A két világháború közötti magyar Dosztojevszkij-kultusz szellemi háttere. In: Protestáns Szemle, 1992/4. 258–270.

Дуккон, Агнеш 2007: Рецепция Достоевского в Венгрии в 1920-1940-е годы в ключе экзистенциальной философии. In: StudiaSlavicaHungarica 52/1-2, 87-94.

D. Zöldhelyi Zsuzsa (szerk.) 1986: Orosz írók magyar szemmel I. Budapest: Tankönyvkiadó.

Kalmár Melinda 1998: Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája. Budaepest: Magvető.

Komlós Aladár 1955: Puskin a magyar irodalomban. In: Filológiai Közlöny, 1955, 1.

Laziczius Gyula 1928: Dosztojevszkij fejlődése. In: Nyugat. 1928, II. 717–729.

Lukács György 1939: Megjegyzések a 19. század orosz forradalmi kritikájáról. In: Új Hang, 1939. november (11. sz.) 49–63.

Meszerics István 1977: Dosztojevszkij a mai magyar irodalomban, In: Fenyvesi István szerk., közreműködött: Dukkon Ágnes, Tatjana Hegedűs-Gajgyonkova: Irodalmak barátsága. Budapest: Magyar-Szovjet Baráti Társaság. 209–232.

Németh László 1929: Két könyv Tolsztojról. In: Nyugat, 1929, II. köt. 113.

Rejtő István 1958: Az orosz irodalom fogadtatása Magyarországon. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézete. Irodalomtörténeti Füzetek, 21. szám.

RévészSándor 1997: Aczél és korunk. Budapest: Sík Kiadó.

Romsics Ignác 2001: Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris Kiadó.

Tóth Gyula (sajtó alá rendezte, szerk. és a jegyzeteket írta) 1992: Irányított irodalom, Írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961–1970. Dokumentumválogatás. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete.

 

Függelék: táblázatok

GedeonSarolta_1tablazat

GedeonSarolta_2tablazat

 

GedeonSarolta_3tablazat

GedeonSarolta_4tablazat

 

Lektorálta: Pál Ferenc