Néhány szerb és horvát terminus összevetése az oktatás területéről

Márkus Andrea

[Kivonat] [Abstract in English] [A teljes cikk letölthető formátumban]

1. Bevezetés

A 18-19. századi nyelvújítási mozgalmak a felvilágosodás eszméinek hatására indultak meg. Ekkor jelentkezett a nyelvi változtatás, a latin vagy más idegen nyelvi terminológia helyett az anyanyelvi szakszókincs megalkotásának igénye. Ez a folyamat egybeesett az irodalmi nyelv megalkotásával és kodifikálásával. A szerb nyelv esetében a nyelvi változtatás igénye a népnyelv bevezetésének programjában öltött testet, amelynek fő képviselői Dositej Obradović és Vuk Stefanović Karadžić voltak. A horvátoknál a 19. század első felében bontakozott ki az úgynevezett illír mozgalom, amelynek célja többek között a nyelvújítás és az egységes irodalmi nyelv megteremtése volt. A mozgalom képviselői egyetlen közös irodalmi nyelvet kívántak volna létrehozni az összes déli szláv nép számára, de mivel sem a bolgárokat, sem a szlovénokat nem sikerült a célnak megnyerni, az egységesítési törekvések végül a szerbekre és a horvátokra korlátozódtak. Ennek eredményeképpen az 1850-es bécsi egyezményben elfogadták a Vuk Karadžić által javasolt što nyelvjáráson alapuló közös irodalmi nyelv bevezetését. Vuk Karadžić és az illíristák azonban eltérő véleményen voltak abban, hogy szükséges-e beavatkozni a nyelv életébe és normákat meghatározni. Mivel az illíristák szükségesnek vélték a külső beavatkozást, a 19. század második felében kibontakozhatott a horvát nyelvújítási mozgalom.

2. A nyelvújítás fogalma, céljai

Nyelvújításon Tolnai Vilmos a nyelv mesterséges fejlesztését, fejlődésének mesterséges irányítását, a nyelv anyagának tudatos és szándékos bővítését érti. A nyelvújítás lehet egyéni és szórványos jelenség, akkor válik tömegjelenséggé, „midőn alkotásait a nyelvközösség magáévá teszi s a meglévő nyelvanyagába beolvasztja”(Tolnai 1929: 2−3). „Minden nyelvújítás lényegében a nyelv fejlődési folyamatába való külső beavatkozás” (Nyomárkay 2007: 185).

A 18-19. századi nyelvújítási mozgalmaknak három céljuk volt: a nyelvszabályozás (sztenderdizáció), a nyelvgazdagítás (szókincsgyarapítás, neológia), amelynek oka minden esetben a civilizációs és kulturális fejlődés vagy változás, és a nyelvtisztítás (purizmus), ami az idegen szavaktól való megtisztítást jelenti. A szókincsbővítésnek több módja van: a nyelvben már meglévő szavak új jelentéssel való felruházása, idegen szavak átvétele és adaptálása, idegen nyelvi minták lefordítása (tükörszavak alkotása) (Nyomárkay 2007: 186).

3. A szerb és a horvát nyelvújítás

A horvát és a szerb leginkább a szókincsük fejlődésében térnek el egymástól. Egyrészt azért, mert a horvátok az irodalminak elfogadott što mellett kaj és ča szavakat is felvették a szótáraikba, másrészt az areális tipológia szerint más nyelvszövetségbe tartoznak. Míg a horvát a nyelvi-kulturális szempontokat figyelembe véve a dunai nyelvszövetség tagja, a szerb a balkáni nyelvszövetséghez tartozik. Hadrovics László szerint: „A népnyelv bizonyos határok között azonos, de a kultúra nyelve nem. A szerbeknél tulajdonképpen nem volt valódi nyelvújítás, volt nyelvreform, de egészen másként zajlott, mint a horvátoknál“ (Sokcsevits 2011: 315). Eme kulturális különbségből adódik, hogy a horvát nyelvújítás a némethez és a magyarhoz hasonlóan az új szavak megalkotása során a nyelvi purizmus elvét követte; a szerbek ezzel ellentétben gyakran átvették az idegen szavakat és kifejezéseket.

Hadrovicsnak igaza van abban, hogy a szerbeknél nem bontakozott ki valódi nyelvújítási mozgalom, de náluk is volt hasonló nyelvújítási kezdeményezés, mint a horvátoknál. 1845-ben a Društvo srpske slovesnosti (Szerb Irodalmi Társaság) kezdeményezésére kísérletet tettek a nemzetközi terminológia kifejezéseinek „szerbesítésére“, azaz lefordítására, és tervben volt egy terminológiai szótár szerkesztése is. Vuk Karadžić, aki a népnyelvi koncepció híve volt,noha tisztában volt vele, hogy „a népnyelv kiműveltségi foka alacsony, s így nem felel meg a kor kifejezési szükségleteinek s irodalmi művek létrehozására sem alkalmas” (Nyomárkay 2007: 179), ennek ellenére mereven elutasította a nyelv fejlődésébe való külső beavatkozást és „személyes tekintélyének latba vetésével” (Nyomárkay 2007: 179) megakadályozta a Szerb Irodalmi Társaság tervének végrehajtását. Ebben a korszakban (a 18. század végétől a 19. század közepéig) mégis nagy mennyiségű szerbesítés született, amelyeket Velimir Mihajlović összegyűjtött, és „Posrbice od Orfelina do Vuka” címen megjelentetett. Ezeknek a szerbesítéseknek nagy része a mai szerb nyelvben nincs használatban, helyettük idegen szavakat vettek át.

A továbbiakban összevetünk néhány horvát nyelvújítási szóalkotást a megfelelő szerbesített kifejezéssel Mihajlović szótárából. Vannak olyan kifejezések, melyek mindkét nyelvben azonosak, de vannak olyan horvát szavak is, amelyeknek nincs szerbesített megfelelője.

A horvát nyelvújításra jellemző volt a rokon nyelvből (csehből) való szó- és kifejezésátvétel és a tükörszóalkotás, amelyek hátterében legtöbbször német minta áll. A szerb nyelvújítók is éltek a rokon nyelvből való átvétellel, viszont a horvátokkal szemben nem cseh, hanem ószláv és orosz szavakat és kifejezéseket adaptáltak. Az orosz és ez által a szerb nyelvterületen is elsősorban francia hatás érvényesült. Ezt a ’vonat’ szóval bizonyíthatjuk, mely csehül és horvátul vlak, oroszul és szerbül pedig voz (voziti ’visz, szállít’ igéből). Az előbbiben az igei tő képzete dominál (az ősszláv *vlk-ti ’húz, von’), tehát a funkció, az utóbbiban a voziti ’visz, szállít’ igéből már korábban képzett voz ’szekér’ vonathoz való alaki hasonlósága a meghatározó. A vlak esetében a német Zug lehetett a minta, a voz esetében pedig a francia train (Nyomárkay 2007: 186−187). Az eltérő mintából kifolyólag a szerb neologizmusok szerkezete eltért a horváttól, a szerbek nem vették át a horvátok által használt képzőket, inkább összetett szavakat alkottak orosz mintára.

A horvát nyelvújítás kedvelt főnévképzői a következők voltak:

-ba (glazba ’zene’, lučba ’kémia’, pristojba ’illeték’),

-ak (dokončak ’végzés, határozat’, odeljak ’részleg’, pripadak ’járulék’),

-bina (doslužbina ’nyugdíj’, pristojbina ’illeték’),

-nica (slovnica ’nyelvtan’, dionica ’részvény’),

-nik (glazbenik ’zenész’, ugovornik ’alkusz’, zapovjednik ’parancsnok’).

A melléknévképzők közül elterjedt volt a -ben (sudben ’bírói, bírósági’, ovjeritben ’hitelesítő, hitelesítési’), amely főleg a -ba képzős főnevekhez kapcsolódott (Nyomárkay 2007: 203−206).

A lučba és a belőle képzett lučben melléknév szerepelnek Mihajlović nyelvújítási szótárában is (1982: 183), de a mai szerb nyelvben nem használatosak, helyettük a hemija és az abból képzett hemijski honosodtak meg. A fent említett glazba és pristojba nem találhatóak meg Mihajlovićnál. Az -ak képzővel ellátott példák közül a pripadak szerepel a Posrbice-ben, az odeljak szerbesített megfelelője odelenije (Mihajlović 1982: 250). A dokončak nem szerepel Mihajlovićnál, helyette rešenije van (lat. decisio ’döntés, határozat’) (Mihajlović 1984: 402). A doslužbina és a pristojbina nem szerepelnek a szerbesítések között. Slovnica címszó nincs a Posrbice-ben, a ’nyelvtan’ jelentésű szóra a szerbek a jezikonauk és a jezikoslovije kifejezéseket alkották meg (Mihajlović 1982: 145). A dionica szerepel a szerb purizmusok között is (Mihajlović 1982: 75). A -nik képzővel ellátott glazbenik nem, de az ugovornik és a zapovjednik megtalálhatóak Mihajlović szótárában is (ugovornik: 1984: 500, zapovednik: 1982: 106).

Már ez a néhány példa is bizonyítja azt, amit fentebb említettünk, nevezetesen, hogy a horvát és a szerb nyelvújítók különböző mintákat követnek a szóalkotásban. A horvát szóalkotások egy része egyáltalán nem szerepel a szerb nyelvújítási szószedetben, egy részük a horváttól eltérő képzővel van ellátva, de vannak olyan példák is, amelyek azonos formában megtalálhatóak a szerbeknél és a horvátoknál is.

4. Néhány terminus összevetése az oktatás területéről

Nyomárkay István az Ungarische Vorbilder der kroatischen Spracherneuerung című könyvében részletesen tanulmányozza a horvát nyelvújítást, ezen belül is a horvát nyelvújítás magyar mintáit. A magyar minták hatását elsősorban az oktatási, a jogi és közigazgatási, valamint a katonai szókincs területén vizsgálja és mutatja ki. A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy a magyar minta alapján képzett horvát terminusoknak volt-e hatása a szerb nyelvújítók által képzett szavakra. Ehhez az oktatás területéről ragadunk ki néhány példát.

A horvát vjeronauk valószínűleg cseh mintára keletkezett, de a magyar hittan is hatással lehetett rá (Nyomárkay 1989: 87). Mihajlović szótárában ugyan nem találjuk ezt a címszót, viszont a veronauka a mai szerb nyelvben is használatos, így nagy valószínűséggel ugyanaz a hatás érvényesült, mint a horvát vjeronauk-nál.

A szépírás, né. Schönschreiben (Kalligraphie), horvát megfelelője a krasopis. Ennek feltehetőleg a cseh krasopis a közvetlen mintája, de mivel a magyar szépírás struktúrájával is megegyezik, a magyar hatás sem kizárható (Nyomárkay 1989: 90−91). A szerbben nem volt használatos ez a kifejezés, ebben a formában nem is szerepel Mihajlovićnál. A krasnopisac főnév (né. Kalligraph) és a krasnopisno határozószó (né. kalligraphisch) viszont igen, és valószínűleg orosz közvetítéssel jutottak a nyelvbe (Mihajlović 1982: 167).

A horvát prirodopis és a prirodoslovje is feltehetőleg magyar mintára tekintenek vissza. A prirodoslovje a magyar természettan, a prirodopis pedig a természetrajz megfelelője. A magyarban a fizika helyett sokáig a természettan kifejezés volt használatos (Nyomárkay 1989: 91−92). A Posrbice-ben három címszó is található ’fizika’ jelentéssel: prirodoslovije, prirodoslovlje, prirodoučenje (Mihajlović 1984: 369−370). A prirodopis nem szerepel Mihajlović szótárában.

Földrajz szavunk egyike azon neologizmusoknak, amelyet nem szorított ki a megfelelő idegen nyelvi ekvivalense (geográfia) és használatos a mai magyar nyelvben. Horvát megfelelője a zemljopis, amelynek közvetlen mintája a cseh zeměpis lehetett, de szerkezeti és jelentésegyezés miatt a magyar hatás sem kizárható (Nyomárkay 1989: 94). Mihajlović több szót is említ ’geográfia’ jelentéssel: zemljeopisanije, zemljeopisatelna nauka, zemljepisnica, zemljoučenije (Mihajlović 1982: 119−121). Ezen szavak szerkezete nem egyezik meg a horvát zemljopis struktúrájával, így képzésüknél vélhetőleg orosz mintát vettek alapul.

A horvát zemljomjerje (’geometria, mértan’) és a szerb zemljemerije (Mihajlović 1982: 118) feltehetően a geometria tükörfordításai, a magyar mértan nem hatott a megalkotásukra. Mihajlovićnál van még egy kifejezés a geometriára, a zemljemerstvo (Mihajlović 1982: 119).

A térkép szóra mind a horvátban, mind a szerbben több kifejezést találunk. A horvát összetételekben két szó szerepel első tagként, a kraj (krajobraz, krajolik) és a zemlja (zemljovid) (Nyomárkay 1989: 97). A szerbeknél csak zemlja előtagú szóalkotásokat találunk. A zemljovid mindkét nyelv neologizmusai között szerepel, a szerbeknél nincs krajobraz, van viszont zemljeobrazije és zemljepisnik (Mihajlović 1982: 119−120). Magyar hatást leginkább a krajobraz szónál lehet feltételezni. A térkép mellett a tájkép szavunk is felmerülhet mintaként.

A horvát és a szerb nyelvújítások között is szerepel az učiteljska stolica. Ez a kifejezés a német Lehrstuhl mintájára keletkezhetett, de nem kizárható a magyar tanszék hatása sem. Az učiteljska stolica kifejezésnek sem a horvátban sem a szerbben nem sikerült kiszorítani a rövidebb nemzetközi katedrát (Nyomárkay 1989: 97−98, Mihajlović 1984: 522).

5. Összegzés

Összességében megállapíthatjuk, hogy néhány kivételtől, egyezéstől eltekintve, a horvát és a szerb nyelvújítók más-más mintát vettek alapul. A horvát nyelvújítás kedvelt képzői a szerbesítéseknél is megfigyelhetőek, de sokszor nem az azonos jelentésű szavaknál, például a -nica képző esetében a horvát slovnica, ami a szerbben nem létezik és a szerb zemljepisnica, ami viszont a horvátban nincs meg. A szerb puristák gyakran használnak az összetett szavak esetében második tagként -je, -ije képzőkkel ellátott főneveket, amelyek a horvát szóalkotásokban sokkal ritkábban szerepelnek (h. zemljopis – sz. zemljeopisanije, h. krajobraz – sz. zemljeobrazije). A szerbesítések között továbbá sok a -je, -nje képzővel ellátott deverbális főnév is, pl. odelenije (h. odeljak), prirodoučnje (h. prirodopis).

Irodalom

Mihajlović, Velimir 1982, 1984: Posrbice od Orfelina do Vuka. I (B-O), II (P-Š). Novi Sad: Matica srpska.

Nyomárkay István 1989: Ungarische Vorbilder der kroatischen Spracherneuerung. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Nyomárkay István 2007: Rövid horvát és szerb nyelvtörténet. Budapest: ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék.

Sokcsevits Dénes 2011: Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest: Mundus Novus Könyvek.

Tolnai Vilmos 1929: A nyelvújítás. A nyelvújítás elmélete és története. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.