Szófelhő

konferencia fordítás konceptualizáció kognitív nyelvi világkép filológia szakdolgozat nyelvészet metafora imperative language patterns phraseology representation death linguistic worldview infinitive szecesszió grammatika főnévi igenév kettős állítmány stilizáció stíluselemzés dekorativitás decorativity nyelvi példa klasszikus modernség eufemizmus euphemistic phrases alcoholic drink irodalmi vita theory of criticism the betrayal of the intellectuals az írástudók árulása recenzió irodalomtörténet recepciótörténet irodalompolitika hungarian literature modernity classical modernism magyar irodalom modernitás cognitive analysis prevalence inflection frazéma frazeológia antonima antonímia horvát nyelv rikkancs bulvársajtó media kognitív metafora kognitív nyelvészet linguistic image of the world cognitive linguistics nyelvoktatás didaktika pszicholingvisztika tartalomelemzés croatian language antonymy irodalmi társaságok modern magyar irodalom ady endre vörösmarty díj literary organizations modern hungarian literature vörösmarty prize irodalomtudomány újraszerkesztés újrafordítás polish language metaphor szaknyelv fordítástudomány retranslation phraseme facebook proto slavic perspective ekvivalencia hatalom ideológia deontikus modalitás sajtótörténet history of press nyelvtörténet dialektológia nyelvi kép világ_nyelvi_képe szemantika nyelvi_kép conceptualization ideology magyar_nyelv nyelvhasználat faktitív ige hungarian language equivalence focalization irony családregény nézőpont fokalizáció gyermekelbeszélő irónia vonzatkutatás szövegnyelvészet nyelvjárás szerb translation tudománytörténet critical_discourse_analysis factitive verb causativity tanulmánykötet optimalizáció zenitism szabadverselés szabadstrófa horvát expresszionizmus zenitizmus önéletrajz performativitás autobiography identity performativity criseology szláv lexika orosz nyelv ősszláv historical linguistics slavic vocabulary avantgárd expresszionizmus horvát filológia nyelvhelyesség funkcióige eszmetörténet narratológia diskurzuselemzés narratology discourse analysis modern_filológiai_társaság krízeológia önéletírás életrajz asszociáció analógia szimmetria nyelvi intuíció nyelvi formalizáció russian language

A barátság melankóliája. Péter Ágnes Shelleyről, Keatsről és Hölderlinről

Teplán Ágnes

[A teljes cikk letölthető formátumban]

 

Shelley és Keats barátsága az irodalom egyik legfontosabb találkozása volt, erről tanúskodik Péter Ágnes két irodalomtörténeti műve is; a „Késhet a tavasz?” Tanulmányok Shelley poétikájáról és az átdolgozott Keats világa című monográfia. Mindkét könyv elemzési stratégiájában kiemelt szerepet kap a barátság témája akár a fennmaradt irodalomtörténeti dokumentumok, levelek vizsgálatában (Keats és Shelley barátsága), akár az irodalmi szövegek kiválasztásában. A Késhet a tavasz összehasonlító vizsgálata izgalmas vállalkozás Shelley és Hölderlin kapcsolódásainak felfedezésében, a közös „nyom”, Platón A lakoma című művén keresztül. A három szerző szövegei mentén kialakuló kölcsönhatások, valamint az ezekhez kapcsolódó elemzések képezik a könyv legérdekesebb részeit. Az irodalomtörténeti narratíva fő irányvonalát Erósz, valamint az ezzel kapcsolatban újra és újra felmerülő téma, a barátság és nárcizmus szervezi.

„A barátság, a testvériség, a szerelem önmagunk tükröződésének felismerése, önmagunk megismerése a regényben […]. A visszaemlékezést – ha nem is levelekben megírva, hanem látszólag élőszóban előadva – Wordsworth is egy jó barátjának (Coleridge-nak) értő, empatikus interpretációjára bízza egy ideális olvasót teremt a szövegen keresztül, mint Hölderlin is Bellarminban, aki remélhetőleg  a szöveg alkotójának intenciójához a barátság jóvoltából a lehető legközelebb tud jutni, s végre tudja hajtani a hermeneutikai feladatot” (Péter 2007: 44).

A Hölderlin Hüperion vagy a görögországi remete című művében megteremtett ideális olvasó, Bellarmin alakja helyettesíti a tulajdonképpeni barátságot. Az ideális olvasó vagy implicit olvasó jelenléte természetesen tökéletesen narcisztikus fikció a barátról, akit a távollévő szerző/levélíró üdvözöl. A könyv első része a platóni Erósz felől közelíti Hüperion és Adamasz, a „beavató pap” kapcsolatát, valamint Alabanda, Bellarmin és végül Diotima alakját. A főhős természetszerűleg előbb találkozik a férfibarátságokon keresztül önmagával, mint a szerelemmel. Előbb látja önmagát mások pillantásában, mint a Mások pillantását.

„A lakoma érvelési rendje szerint kozmikus törvény és pszichológiai parancs is egyszersmind az összetartozók egymáshoz való ellenállhatatlan vonzódása; az egymáshoz való kapcsolódás az én megtalálása is egyben. Hangsúlyos a narcisztikus elem, az androgün mítosz férfibarátságra vonatkoztatott aspektusa ezekben a kapcsolatokban” (Péter 2007: 56).

A szerelemhez hasonlóan a barátság is a szellem emancipációjának kapuja. A barátság, amint a könyv több elemzése olvasása közben is felmerül, az Én eszmélése az önmaga iránti vakságból, gondolatainak nárcisztikus korlátai alól, a nagy felismerések és belátások kalandja. Milyen is volna a barátság, ha csak valamiféle önismereti tükörfunkció szerepét töltené be az életben? Az igaz barát nagylelkű és empatikus: nem merül bele a rivalizálás és az irigység földközeli dimenziójába, ezért válhat a szerelemhez hasonló felszabadító művészi és szellemi inspirációvá, ahogyan Shelley és Keats költészete is termékenyen hatott egymásra. Miután 1816 decemberében Leigh Hunt elismerő cikket írt mindkettejükről, találkoztak először személyesen:

„Shelley ekkoriban Bathban élt, a cikk megjelenését követően az első adandó alkalommal felutazott Londonba, hogy a rá jellemző szinte túlzó alázattal megköszönje Huntnak nagylelkű kritikai gesztusát. Shelley közelgő vizitjének hírére Hunt köre összegyűlt, hogy találkozhassék a híres-hírhedt fiatalemberrel. Természetesen Keats is jelen volt a vacsorán” (Péter 2010: 61).

Hogy Shelley később őszinte barátságot érzett Keats iránt, azt hozzá írt levelei tanúsítják, azonban hogy Keats mennyire volt képes feloldódni ebben a helyzetben, már nehezebb megítélni. Péter Ágnes az átdolgozott Keats világa című könyvében úgy látja, kapcsolatuk meglehetősen egyenetlen lehetett, holott szinte egyidősek voltak, egyformán tehetségesek, mégis társadalmi hovatartozásuk, származásuk okán komoly szakadékok adódhattak kettejük között. Shelley nagylelkűségét, önzetlenségét Keats leereszkedésnek érezhette, pedig őszinteségét mi sem példázta szebben, mint éppen a halála, ahová egy Keats-kötetet vitt magával, tudjuk meg Péter Ágnes könyvéből. Shelley nagylelkű barátságának ilyen volt az irodalmon kívüli természete, élete, de hogyan alakította át ezt az energiát a műalkotás fiktív erőterén belül?

Shelley számára az egész emberiség iránt érzett barátságot testesítette meg Prométheusz alakja, és olyan erkölcsi autoritást képviselt, akiről a drámai költemény előszavából megtudjuk: „hogy mentes a hiúság, irigység, bosszú mételyétől” (Weöres 1976: 695). A nyelv iránti bizalmatlanság és a látásnak kitüntető szerepet nyújtó romantikus látásmód Shelleynél A megszabadított Prométheusz című művében nyílik meg, amelyet a lázadás és megbocsátás, valamint a szerelem narratívái felől olvas az elemzés.

A nyelv, amelyet Prométheusz szabadított az emberiségre, és amellyel felszabadítja az emberiséget, egyben elszakít a látástól: ahogyan az anya és gyerek nyelven kívüli állapotát, csöndjét is az apa megjelenése zavarja meg. Ám tudjuk, hogy ez az elszakadás a kultúra első lépése. Az anya és a gyermek nyelvi kommunikációtól mentes zavartalan egymáshoz kapcsolódása elsősorban a látáson alapuló tökéletes kommunikáció (Lacan tükörstádiumnak nevezte ezt az állapotot). Asia és Panthea egymásban tükröződő álmaiban és emlékeiben ez a nyelv előtti állapot nyilvánul meg. A távollévő Prométheusz alakja Asia számára csak Panthea tekintetéből hívható elő.

„Szavad édesebb, mint más, kivéve azt,
Akinek a visszhangja; de minden adott s kapott
Szerelem édes.” (Weöres 1976: 771)

Az emlékezés filozófiájának kibontása a neoplatonikus hagyományból indul el, és éppen a Prométheusz-elemzésből értjük meg Erósz művészetben betöltött szerepét. A költői képzelet a „sosem volt hangok”, a távollét megannyi időtapasztalatának reprezentációja, amely a személyes emlékezés által hozzáférhetetlen, de amely az álmokban megmutatkozik, csak éppen artikuláció nélkül elmerül a felejtésben. A csüggedés és az atomizáltság idejéből csak a tavasz emléke vezet perspektivikus időtapasztalatok felé. Ilyen értelemben közvetít Erósz idő és időtlen között:

„Panthea és Asia ugyanazt látja, de Panthea a passzív szöveg, Asia az aktív, érzelmileg áthatott gondolattá vált szöveg, amely tevékenységre indít, s ezt az érzelmi intenzitást átadja az olvasónak. Vagyis Asia közvetít a szerzői intenció és az olvasói befogadás között” (Péter 2010: 150).

A Keats-monográfia ugyanakkor még tovább mélyíti a látás, a tekintet, tükröződés és a nárcizmus témáját például a Lamia című költemény kapcsán. A nárcizmus Keats költészetében ugyanakkor elválaszthatatlan a melankóliától, s nem annyira a barátsággal kapcsolatban merül fel, sokkal inkább a szerelem ábrázolásában. Az elnéptelenedett, kiüresedett helyszíneken, a mozdulatlan műtárgyakon keresztül nyílnak meg az olvasó előtt Keats melankóliájának terei. Ahogyan a fagyos, dermesztő hideget árasztó téli tabló is, amellyel a Szent Ágnes-este kezdődik, erről a kietlen, időtlen dimenzióról ad számot. A Keats-monográfiában kiemelt szerephez jut ez utóbbi költemény, és a tematikusan ide kapcsolódó, az időtlenségbe rekedő mozdulat híres verse az Óda egy görög vázához is. A melankólia az a pillanat ebben a műben, ahol a vágyakozás átváltozik önmaga szobrává, mintegy másik idősíkba kerülve menekül meg a beteljesüléstől. Az életből kilépő mozdulat az érzés elevenségéről mond le, ettől lesz fájdalmas, viszont örökké ott marad egymásnak a két szerelmes az Óda egy görög vázához nevezetes soraiban.

„S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz, nem hervad a lány!”
(Keats 1975: 296)

Keatset nem a beteljesületlen szerelem aggasztja, nem is az élet és a műalkotás összebékíthetetlensége, hanem az a feloldhatatlan és egyirányú, reménytelen viszony, amely a műalkotás és az élet időtapasztalata között tátong. A mulandóból örökkévalóvá levő költői pillanatból nincsen visszatérés az életbe. A műalkotás időtlensége és a benne ábrázolt szenvedélyek, az érzelmek időbelisége feloldhatatlan paradoxont hoz létre. A jéghideg katedrális üvegablakain ábrázolt szentek és királyok életére pillant rá a Szent Ágnes-este című költemény főhőse, Porphyro, aki a sötét folyosón oson Madeline hálószobájába, aki éppen azért imádkozik a hideg januári Szent Ágnes napján, hogy megpillanthassa jövendőbelijét.

A műalkotássá való átváltozásban rejlik Keats költői érdeklődésének gyújtópontja, a költészet így a szerelemhez hasonló káprázat és hipnózis (például a Lamiában), amely rabul ejti a mulandót, kiforgatja annak időbeliségét, a beteljesült vágyakat örök beteljesületlenségben rögzíti, a be nem teljesültet pedig álomszerű bizonytalansággal zárja le. Ez az átváltozás a dermesztő hideggel hozható kapcsolatba, mint például a Szent Ágnes-este januári hangulata, amely mintegy sajátos keretét nyújtja Porphyro és Madeline történetének. A tél megőrzi emlékezetében a rügyeket és a virágzást, az ígéretet és a beteljesült vágyakat, álomszerű tompultságában valószínűtlenné és meseszerűvé válik a nyár és az élet. A melankólia költője a tél varázseszközeivel él, megdermeszti maga körül az életet, telet varázsol az elevenségbe.

És Shelley, Keats téli barátja is éppen ezt a varázserőt emelte ki költészetében, amikor elsiratta versében, amelyet Somlyó György fordított magyar nyelvre: „a halhatatlanná tevő tél, a halál / Ráfútt a vízre – s megdermedt az ár, / Hogy kristálylapján címerként ragyogjon / Adonais neve!” (Shelley 1973: 178). Habár Keats költői pályáját értő barátok sora egyengette, és támogatta, mint például Leigh Hunt és J. R. Haydon, a költészetében csak egyetlen ember érthette meg „ideális olvasóként”, költő-barátként. Keats a vele szinte egykorú Shelleyvel, az úgynevezett remekművek évében (annus mirabilis), azaz 1818−19-ben alkotta legnagyobb költeményeit. Hatottak egymásra, és különösen Shelley próbált támogatást nyújtani vetélytársának.

„Aggódó izgalommal várom Keatset Itáliába, s ha megérkezik, azon leszek, hogy a lehető legnagyobb figyelemmel vegyem körül. Meg vagyok győződve róla, hogy rendkívül értékes élet az övé, és mindent meg fogok tenni, hogy megmeneküljön… Részben persze tisztában vagyok azzal, hogy versenytársat készülök feltáplálni, aki majd messze túlszárnyal engem, de ez csak még egy késztető ok és még inkább fokozza majd örömét a szolgálatomnak.”

Shelley volt végül az, aki költészetéhez méltóan elsiratta a korábban eltávozó Keatset Adonais című művében, és aki talán élete utolsó órájában is olvasta barátja verseit, amikor az Ariel nevű vitorlással viharba keveredett, és örökre a tengerbe süllyedt.

Shelley és Keats költészetének értelmezése barátságuk irodalomtörténeti dokumentumain keresztül (Péter Ágnes fordította Keats leveleit magyar nyelvre) éppúgy lényeges és elengedhetetlen narratívát biztosít a további kutatásokhoz, mint az eredeti szövegek és a magyar fordítások egymás mellé helyezése. Weöres Sándor A megszabadított (vagy láncaoldott) Prométheusz-fordítását az eredeti szövegek tükrében interpretálja a Shelley-könyv, csakúgy, mint a Tóth Árpád fordításában ismert Óda a nyugati szélhez című költeményt is, ugyanakkor több, magyarul még nem létező Shelley-szövegről is szó esik; például a The Triumph of Life című műről.

Az igen aprólékos gonddal megírt könyvek komoly filológiai kutatással gazdagítják a magyar nyelven írott angol és Hölderlin okán a német irodalomtörténetet is. A szerző pontos, szinte csalhatatlan, fragmentumszerű észrevételeihez a szakirodalom (többek közt a hermeneutikai és a dekonstrukciós olvasatok) gazdagságának igényes feldolgozásával és azok eredményeinek tudományos mérlegelésével jut. A maga töredékszerű megállapításaival nem elcsábítja vagy manipulálja, hanem előhívja az olvasó gondolkodói potenciálját. Az irodalomtörténet-írás esetében éppen nem mellékes, hogy a tudományos feltáró jelleg abban merül-e ki, hogy stabil tézisek artikulációjára törekszik (mintegy autoritásra), vagy pedig a történetiség tényeihez rendelhető irodalomelméleti stratégiákat mozgósítva közös olvasói tapasztalatokat indít-e el. A kötetben az afféle orchideaszerű elemzéseknek alig marad hely, sokkal inkább a gyakorlati irodalomtudománynak: az irodalomtörténet és -elmélet dialógusának. A költészet hatóerejét mélyen tiszteletben tartó, fegyelmezett distancia uralkodik a narratíva egészén, amely a műalkotások távollétéből elindulva érkezik meg az olvasó jelenlétéig.

 

Irodalom

Keats 1975: Keats versei. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Keats 2010: Keats levelei. Ford: Péter Ágnes. Budapest: L’Harmattan.

Péter Ágnes 2007: Késhet a tavasz? Tanulmányok Shelley poétikájáról. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Péter Ágnes 2010: Keats világa. Budapest: L’Harmattan.

Shelley 1973: Shelley versei. Budapest: Lyra Mundi, Európa.

Weöres Sándor 1976: Egybegyűjtött műfordítások. Budapest: Magvető Könyvkiadó.

 

Lektorálta: Nyomárkay István